Mire ezek a sorok megjelennek, már messze mögöttünk lesz az októberi parlamenti vitanap, amelyen a polgári kormány hároméves tevékenysége került mérlegre. (Viszont még közelebb lesznek a választások, amelyek során a közvélemény foglal állást – ugyanerről a kérdésről.) A parlamenti vita természetes módon nemcsak a mostani kormány, hanem elődje működéséről is szólt, s napirendre került a korábbi kormány tevékenységének, legalábbis azoknak a vonásainak az elemzése illetve bírálata, amelyekkel szemben utóda új alternatívát jelentett.
A napi politika feszültségeitől, szükségszerű konfrontációitól függetlenül a Horn-kormány működésének értékelése komoly vitákat fog a jövőben is kiváltani. Mit is jelentett ez a négy év a rendszerváltozás folyamatának szempontjából? Egyre kevésbé a napi politika szintjén, ahol a régi arcok, a régi reflexek visszatérte egyértelműen a késő kádárizmus időszakának visszatértét mutatta, hanem azoknak a folyamatoknak az elemzésekor, amelyeket az MDF-kormány indított be: a nyugati gazdasági-politikai tájékozódás, a modernizáció és polgárosodás összekötése, a parlamentáris demokrácia elmélyülése, társadalmi használata, a valóságos társadalmi szerveződés automatizmusainak szélesebb körű terjedése, a pártállamban szétvert értékrend rekonstrukcióját illetően, a mentális rendszerváltást tekintve, a nemzetnek, mint a posztmodern korban, az integrációs és globalizációs folyamatok közt is nélkülözhetetlen kulturális és politikai (!) egységnek újraértelmezése és társaik szempontjából.
A parlamenti ülésterem azonban nem a történelmi-szociológiai szakmaiság fóruma, s különösen nem a mind feszültebb hangulatú versengésben. Ilyenformán a vita egyre lehangolóbb ellaposodása nem volt meglepetés annak, aki vette a fáradságot, hogy hosszabb ideig figyelje a felszólalásokat. Az azonban feltűnhetett, hogy az érintett fontos közszereplők egyike nem szólal meg. Az előző kormányfő beszédes hallgatása eleve több okkal volt magyarázható, de némi késlekedéssel megjelent válasznak szánt írása. Ez a szöveg pedig már elemezhető – noha értelmezésében éppen úgy szükségszerűen sok lehet a spekuláció, mint hallgatásának magyarázatában.
Az előző kormány miniszterelnökének megszólalásához pártja, frakciója nem adott támogatást. Horn Gyulának nem volt módja védekezni a miniszterelnöki teljesítményét bírálókkal szemben. Ez sajátos módon jellemzi a szocialisták ambivalens politikáját: nem tagadják meg a nekik kudarcot hozó ciklus politikáját, de háttérbe szorítják azt a személyt, akinek irányításával mindez végbement. E magatartás oka alapjában nem a politika tartalmát jelenti, döntően a választási kampány szempontjai határozzák meg. De nemcsak azok! A politikai PR ugyan alapvetően fontos, de ebben az elhallgatósdiban legalább ilyen erős a párt bizonytalansága, az a tétovaság, amelyben az ellenfelek által oly sokat emlegetett programtalanság, a markáns értékrend hiánya fejeződik ki. Ez korántsem meglepő, az MSZP történetéből szervesen következik. Nem történhetett ez másként: 1989-ben, az MSZMP átalakulása során úgy jött létre ez a szervezet, hogy nem program, ideológia, értékrend, politikai szükségletek (tehát olyan tartalmak, amelyek mentén mozgalmak, szervezetek születnek) hívtak életre egy pártot, hanem volt egy óriáspárt, amelyet tehetetlenségi nyomatéka (beleértve vagyonát, apparátusát, az egzisztenciájukkal hozzá kötődők sokaságát) miatt életben kellett tartani, működését folyamatossá kellett tenni. A forma adott volt, de igazi tartalommal azóta sem sikerült megtölteni. Ami összetartja, az egyfajta hatalmi-uralmi ambíció, az egykori állampárt gazdaságba települt pragmatikusainak véd- és dacszövetsége, amely a rendszerváltás áldozatai miatti társadalmi elégedetlenséget tudhatja maga mögött.
Horn Gyula válasza jóval a bírálatok után jelent meg. Ideje tehát bőven volt az alapos munkához, bár az, hogy ez mennyire sikerült neki, az a vita szempontjából majdnem mindegy. Tipikus lépcsőház effektus tanúi lehettünk, amikor az érvek csak jóval aktualitásuk után jutnak eszébe az aktuálisan tanácstalan vitatkozónak. A mérsékelt meggyőzőerő egy másik értelmezést is elképzelhetővé tesz. Ezek a tézisek a helyszínen is elmondhatók lettek volna, de kiötlőjük és pártja célszerűbbnek látta ott és akkor hallgatni. Egy kellő késéssel megjelent cikk nem von maga után megsemmisítő viszontválaszokat…
Az exminiszterelnök cikke önmagában talán nem is indokolna tételes elemzést, mégsem érdektelen a szöveget mint a szocialista párt sajátos problematikájának kifejezését szemügyre venni. A pártnak Horn Gyula ma is az egyik emblematikus alakja, nagy befolyású (szürke) eminenciása, nyelvezete, értékrendje, üzenetei nem csak a megfogalmazó, hanem egy jelentős politikai csoport gondolkodását tükrözi. Hogy e csoport politikai súlya mekkora, azt nem tudjuk. Az MSZP belső tagolódása, gondosan leplezett, de időnként mégiscsak ismertté váló belső feszültségei közepette az mégis bizonyos, hogy az exminiszterelnök informális hatalma komolyabb funkció nélkül is nagy. Ilyenformán kormányzati munkájának ön-interpretációja nem magánvélemény, megkockáztatható, hogy az MSZP-frakción belül többségi nézetnek tekinthető.
Ami elsőként szembetűnik, az a fantáziátlanság: Horn az elmúlt három év publicisztikai közhelyeit ismétli bírálatában, ami kampányszempontból amúgy nem volna meglepő (a siker titkai között a kevés gondolat, sok ismétlés elv mindig megjelenik), de a képviselői-exminiszterelnöki információs háttér azért ennél többet tesz lehetővé.
A szövegben egyetlen mélyebb tartalomra utaló, értékcentrikus, stratégiai szempontból értelmezhető kijelentés nincs. Indulatos vagdalkozás és önjáró apológia keveredik benne. Eszerint saját kormányzása kifogástalan, sőt példaértékű volt, ami utána jött maga a gyalázat, emberi, szakmai, politikai csőd. A konfrontáció csak verbális: ahogyan pártja, Horn sem érvel, nem fogalmaz meg eltérő alternatívákat. Kizárólag sérelmi alapon áll, a kormányzás tényleges tartalmáról nem is igen szól. Eközben olyan lépéseket ró fel ellenfeleinek, amelyek kormányzása idején mindennapos gyakorlatnak számítottak.
Így például élesen bírálja annak idején szakembereknek (ki)nevezett klientúrája lecserélése miatt utódját, hiszen szolidárisnak kell lennie elvbarátaival, s nem arra kell emlékeznie, miféle nagytakarítást rendeztek a gazdaság állami szektorában, a kulturális szférában, a közmédiában, a külügyben és másutt 1994-ben. Jellemző módon új hatalmi hálózat építéséről beszél, ami könnyen érthető úgy, hogy volt régi (vagyis az MSZP által kiépített) is. Ezt az értelmezést alátámasztja, hogy az újonnan kinevezettek szakmailag alkalmasnak bizonyultak szerepkörükre, sok esetben lényegesen jobb teljesítményt nyújtottak elődjüknél.
S hogy klientúraépítésben az MSZP-t fölülmúlni aligha lehet, azt nemcsak közvetett bizonyítékok, mélyelemzések bizonyítják, hanem szocialista politikusok nyilatkozatai is. Békesi László ki is mondta, hogy Horn Gyula a magánosítás fontos szempontjának tartotta, hogy létrehozzon egy baloldali érzelmű tőkésosztályt. (Legutóbb pedig Keller László jelentette ki egy vita hevében, hogy a klientúraépítés nem bűn.)
Horn előveszi (és a közvélemény gyors felejtésére épít) a kormányváltást követő első időszak demagógiáját, persze a mai helyzetnek megfelelően átcsoportosítva szlogenjeit. Fölveti, hogy a közvélemény nem kapott választ arra, hogy miért hagyták abba az úthálózat fejlesztését, a budapesti metróhálózat bővítését? Eltekintve attól, hogy a metróhálózat bővítését nem lehetett abbahagyni (ők sem kezdtek bele), különös, hogy Horn nem veszi észre: az úthálózat fejlesztése nem elakadt, hanem szünetelt, és ez nem mindegy. Nehéz elhinnem, hogy ennek okával Horn ne lenne tisztában. (Ha tényleg nincs, annál rosszabb.) Egy bizonyos információs küszöb fölött kötelező tudni, hogy 1998–99-ben egy kisebb összeomlás szele legyintette meg a világgazdaságnak azt a szegmensét, amelyhez Magyarországot is sorolni szokták. Magyarországot különösen súlyosan érintette az orosz pénzügyi válság (amely Jelcin bukásában is nagy szerepet játszott), majd a brazil krízis idején például egyetlen napon 10 százalékkal esett a budapesti tőzsdeindex.
Nem kis tétel volt a Postabank és a CW Bank eltitkolt és áthagyományozott krízisének rendezése – mindkét ügyben súlyos felelősség terhelte Horn kormányát, Postabank-ügyben pedig nehéz megfeledkezni pártja és kormánya nagyszámú VIP-listabotrányba keveredett funkcionáriusáról, s az ő villaépítésének körülményeiről, mellyel kapcsolatos vádakra sohasem válaszolt. A CW Bank ügyeinek az MSZMP-s elithez érő, a kommunista országok titkosszolgálati manőverei, a rendszerváltás körüli és korábbi pénzmosások homályos elemei is ahhoz a körhöz vezettek, amelyhez ő maga is tartozott. Ezeknek az ügyeknek több százmilliárdjából a válságjelek ellenére is folytatható lett volna a sztrádaépítés…
És hogy mit jelentettek ezek a válságjelek? Emlékezzünk csak: éppen az MSZP volt annak a követelésnek élharcosa, mely szerint a kormánynak pótköltségvetést kell készítenie, s ennek – az ellenzék szerint – valamiféle csomagot kellett volna tartalmaznia, amelyben megnyirbálják az állami kiadásokat. De hogyan lehetett volna ez kivitelezhető? Például úgy, hogy a kormány leállít néhány nem közvetlen profittermelő nagyberuházást. Mondjuk autópálya-, vagy metróépítést. Ha Horn csak egy kicsit is törekszik konzekvens gondolkodásra, alighanem kénytelen belátni: utóda jól mérte föl a helyzetet, és nem kezdett bizonytalan finanszírozhatóságú építkezésekbe.
De a polgári kormány radikálisan más gyakorlatot követett az ország külső megítélésében oly nagy szerepet játszó, s ezzel a gazdaságot is jelentősen befolyásoló kommunikációjában is. Horn Gyulának tudnia kell, hogy mekkora szerepe volt 1994–95-ben pénzügyminisztere nemzetközi kudarcpropagandájának abban, hogy kormánya hatalomra kerülése után a pénzpiacok Magyarország közeledő gazdasági összeomlását vélelmezték. Békesi ugyanis az akkor is feszült nemzetközi pénzpiaci helyzetben szünet nélkül maga kongatta a vészharangokat, aminek egyik célja az előző kormány utólagos lejáratása volt. Ennek a magatartásnak a kára valójában felmérhetetlen.
Tanulságát viszont az Orbán-kormány hasznosította, mikor – éppen a nemzetközi gazdasági tényezők megnyugtatására – hatalomra kerülése után annak ellenére hangoztatta, hogy kitűnő állapotú gazdaságot vett át, hogy sok szempontból súlyos helyzetet örökölt. Fontosabbnak tartotta azonban Magyarország jó hírének megőrzését, mint azt, hogy pártérdekből visszamenőlegesen folytasson a nemzeti érdekeket fenyegető kampányt. Kommunikációs csapdába került ugyan, de ezzel a lojalitással érte el, hogy az ország ki tudta magát húzni a régió egészét sújtó bizalmi válságból.
Emlékezhetünk arra is, hogy Horn Gyula maga állította le a HungarHotels privatizációs folyamatát, maga hirdette meg a korábbi privatizáció felülvizsgálatát, s riasztotta el a beáramló külföldi tőkét. Vagyis annak a szituációnak a kialakításában, amely valamiféle drasztikus gazdaságpolitikai korrekciót követelt, saját és kormánya tevékenységének aktív szerepe volt. (Amit az is igazol, hogy e lépésre nem 1994 nyarán-őszén, hanem 1995 tavaszán került sor…)
A szocialista kormányzás utólagos értelmezésében a Bokros-csomag megkülönböztetett szerepet kap. Kimondva-kimondatlanul ez jelenti a mai MSZP politikai identitásának legfontosabb elemét. (Ami nem is csoda, az MSZP-s hatalomgyakorlás idején sem előtte, sem utána – a saját birodalomépítésen túl – jól körülhatárolható kormányzati cselekedetekről nemigen lehet beszélni.) Arról nem sok szó esik, hogy Bokros csomagjának egyik jellegzetessége az volt, hogy többet vett el a lakosságtól, mint amit a gazdaságnak adott. De mert nagyon sokat vett el, valami oda is jutott. Az MSZP máig nem tudta fölmérni annak jelentőségét, hogy a Bokros-program meghirdetését igen hamar követő sikerek, a gyorsan bekövetkezett pozitív változások nem a társadalom megsarcolásának indokoltságát, hanem – paradox módon – elhamarkodottságát bizonyítják. Ha a helyzet valóban olyan lett volna, amilyennek az a bokrosi közelítésből látszott, akkor a valódi változásokhoz jóval több időre lett volna szükség. Tudomásul kell venni, hogy a legzseniálisabb pénzügyi intézkedések sem hoznak hónapokon belül markáns eredményeket. Mindez csak azt bizonyítja, hogy a hibás diagnózist követő félrekezelés szerencsés esetben kedvező terapikus hatású lehet! Ez történt itt is: éppen a bámulatosan gyors sikerek támasztják alá azt a felfogást, mely szerint a gazdaság nem Bokros lakosságnyomorító intézkedéseinek eredményeként indult fejlődésnek, hanem azért, mert az Antall-kormány idején végrehajtott piaci átalakítás, a gazdasági orientáció átalakítása, beruházások beértek. Egyfelől tehát az eredmények már benne voltak a magyar gazdaságban, s a Horn-kormány hibás politikája akadályozta erőteljes megjelenésüket, másfelől a fejlődés dinamikája sem a csomag eredményeként, hanem annak dacára kezdett növekedni.
Horn a tények önkényes kezelésével olyan képet fest, hogy a gyanútlan olvasó azt hiheti: az MDF-kormány működésének következménye volt az ország eladósodása, s hogy az adósságcsapdából a Bokros-csomag eredményeként sikerült kiszabadulni. Ez az állítása ellentmond annak, amit később – a valóságnak ez legalább részben megfelel – állít: hogy a privatizációs bevétel adósságtörlesztésre fordítása révén sikerült az adósságspirált megszakítani. Hogy ez a privatizáció, amelyre oly büszke, milyen anomáliákkal valósult meg (az állami adósság átterhelése a családokra, garantált haszon, erőmű-építési koncesszió stb.), arról miért is ejtene szót?
A gazdasági sikertörténet mellé a politikai sikerpropaganda kerül. Az MSZP–SZDSZ koalíció a magyar nemzet legdemokratikusabb kormánya volt. – állítja Horn Gyula. A koalíció résztvevői számára biztosan. Másoknak ennyire tán mégsem. Kezdve azzal, hogy a kétharmados parlamenti többség révén ez a koalíció bármit megcsinálhatott a parlamentben, és élt is a hatalmával. Ez a legdemokratikusabb kormány és többsége néhány héttel az önkormányzati választások előtt könnyűszerrel megváltoztatta a számára előnytelennek tűnő szabályokat.
Abszolút hatalmi pozíciójából, ha úgy tetszett neki, eljátszhatta a nagylelkűség mintaképének szerepét. Életben tarthatta pl. az ellenzéki Magyar Nemzetet (igaz, nyugatról figyelmeztették arra, hogy enélkül szalonképtelenné válhat). Be is illesztette egy markáns baloldali kötődésű vezetésű sajtóholdingba. Megcsinálta a médiatörvényt, igaz hogy az ORTT élére a miniszterelnök korábbi személyes média-tanácsadója került, s éppen a plurális média kialakítása volt az egyetlen olyan nagy volumenű, privatizációs jellegű tranzakció, amelynek menetébe a politika durván beavatkozott. (Ami egyébként nem biztos, hogy hibás döntés volt.) A parlamentben hagyta működni a kétes ügyeket vizsgáló bizottságokat, hogy aztán jelentéseiket kiüresítse, és/vagy simán félrehajítsa (Nyírfa, olajgate). A parlamenti munkában napi gyakorlat volt az ellenzéki javaslatok figyelmen kívül hagyása (Horn maga mondta, hogy az ellenzék akadályozza az amúgy gördülékeny törvényalkotói munkát). Eközben azért a csapnivalóan elkészített jogszabályok koherenciazavarainak, pontatlanságainak korrekcióját elfogadta a többség. Az érdemi módosításokat nem, még azokat sem, amelyekkel az alkotmánysértések lettek volna elkerülhetők. Ezeket az Alkotmánybíróság szüntette meg, meglehetősen gyakran (a Bokros-csomag kapcsán csak ritkán jut eszünkbe, hogy az Alkotmánybíróság döntései miatt jelentős része sohasem lépett életbe…).
De a demokratikus kormányzáshoz a hatalom jogkövető magatartása is hozzátartozna. A Horn-érában rendszerszerűvé vált korrupció emblematikus esetének tekintett Tocsik–Szokai-botrányra sohasem kerülhetett volna sor, ha a kormány tiszteli a törvényeket, és azt a bírósági ítéletet, amelynek nyomán az államnak (intézményesített formában, kötelezően) ki kellett volna fizetni az érintett belterületi földek értékét. Nem ezt tette, hanem a kiéheztetett önkormányzatokat lényegében megzsarolva, egyedi alkukkal csökkentette a jogos követelések összegét. Ezt a (kormány által teremtett!) lehetőséget használták ki közpénzek magán- illetve pártpénzzé alakítására a hatalmuk mértékétől minden arányérzéküket elvesztő botrányhősök.
De e minden kormányok legdemokratikusabbja nem vette figyelembe az alapszerződések megkötésekor az érintett kisebbségek szervezeteinek véleményét, vezetője titkos tárgyalásokat folytatott a nagymarosi vízlépcső megépítéséről az általa szavatartó, jó barátnak minősített Meciar szlovák elnökkel, miközben annak titkosszolgálata Magyarországot kompromittáló akciókat folytatott – amiért az új szlovák kormány az új magyar kormánytól kért bocsánatot.
Az exkormányfő annak idején bocsánatot csak Meèiartól kért (vagy mégse?), a magyarok által a szlovákoknak, Szlovákiának okozott (?) megpróbáltatásokért. A kormánya halogató és kapkodó gazdaságpolitikája miatt a magyar állampolgárok jelentős csoportjaitól értelmetlenül követelt fölösleges áldozatokért azonban nem érzi felelősnek magát, sőt úgy véli, hogy a nép által hozott súlyos áldozatokat senkinek sincs joga, erkölcsi alapja kétségbe vonni, vagy hiábavalónak feltüntetni. Hát igen: így gondolkozik a legdemokratikusabb kormány feje. Egyébként éppen arról van szó, hogy ez a nép maga minősítette az általa nem kívánt áldozatot fölöslegesnek, amit nem a maga szándékából hozott, hanem azok hozattak vele, akik választási kampányukban éppen az ellenkezőjét ígérték annak, mint amit megvalósítottak. A nép egyébként nem bizonyult toleránsnak, s ezt Hornnak tudnia kell, hiszen nemet mondott további kormányzási ajánlatára az 1998-as választásokon. Ez volt ugyanis 1995 után az első alkalom, hogy módjában állt véleményt nyilvánítani. De az is válasz volt, ahogyan a Bokros-csomag antiszociális elemeit követően szignifikáns módon csökkent a születések száma…
Az expárt- és exminiszterelnök óva int az ideologizálástól, a jobboldalt korhadt eszmék felelevenítésével vádolja, büszkén vallja, hogy jövőképét nem álmok és illúziók formálták, s eközben hallgat arról, hogy mi formálta, mit tartalmazott az MSZP-s jövőkép, s büszke arra, hogy tőlük idegen volt a gyászos emlékű Horthy-rendszer feltámasztása, s megfeledkezik arról, hogy elmulasztotta hitelt érdemlően tisztázni nemcsak a maga 1956-os szerepét, hanem pártja, politikája és a pártállam, a késő Kádár-kor konszolidált diktatúrája között sem teremtett cezúrát. Eközben a szocialisták mögötti egykori MSZMP-s, KISZ-es nagyvállalkozói csoport (változott formájú, de hasonló mértékű) nagybirtokrendszerének kiépítésével, a középosztály gyorsuló lecsúszásával, az alsóbb rétegek kitörésének anyagi korlátaival stb. kifejezetten olyan társadalmi változások következtek be, amelyek a Horthy-korszak legnegatívabb vonásaival mutattak analógiát.
Abból, ahogyan Horn ki akarja vonni a nép áldozatait a közbeszéd témái közül, kitűnik: ezzel nem az áldozatot tiszteli meg, hanem politikája áldozatairól akarja elterelni a figyelmet. Csak ezzel magyarázható, hogy az új oligarchia vagyonszerzéséről sem nyit vitát: nem akartuk, hogy bárkinek is szégyenkeznie kelljen amiatt, hogy boldogult az előző rendszerben.
Ez a szégyenkezéshárító attitűd nem új nála. Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ez a lényeg. – fejtette ki Horn Gyula 1989 februárjában az MSZMP KB ülésén. Az idők változtak: a pártállam végnapjaiban keletkezett vagyonokat a jobboldallal szemben sikerült privatizálni. És ez a lényeg – a (teljesítmény nélkül) gazdagult gazdagok éppoly emelt fővel járhatnak, ahogyan a stabilizációs csomag áldozatai. Az egyiket a vagyonáról, a másikat a vagyontalanságának okáról nem szabad faggatni. Ez a kétségbevonhatatlanság egyaránt szolgálja az 1995-ös és az 1989-ig tartó politika legitimációját, és pontosan jelzi, hogy Horn politikája milyen társadalmi csoportokra alapoz, s ez egyúttal érthetővé is teszi, hogy pártja mai hangadói miért nem örülnek szerepléseinek.
Horn, miközben, azokat a csoportokat kívánja pártja mögé sorakoztatni, amelyekkel elhitetheti, hogy a Bokros-csomagra az MDF-kormány hibájából volt szükség, s ezeket a hibákat az ő politikája korrigálta, könnyedén vállalja azok képviseletét is, akiknek gazdasági hatalma ugyanannyira egybenőtt az MSZP-vel, mint az MSZMP-vel. Vagyis egyszerre akarja maga mögé állítani a rendszerváltás legnagyobb veszteseit és nyerteseit, akikben csak az a közös, hogy magával a mélyebb, szociális, kulturális, politikai rendszerváltozással szemben állnak. Ehhez van szüksége az Antall–Boross-kormányok bírálatára, a polgári kormány elleni kirohanásokra.
Az exminiszterelnöki logika meglehetősen sajátos. Hogy a mai kormányt minősítő kitételeket nem támasztják alá tények, idézetek, az az efféle politikai vitákban szinte szokásos. Az már kevésbé, hogy érvelésében olyan momentumok is helyet kapnak, amelyek kifejezetten ellene szólnak. Jellemző példája ennek a közbiztonsággal kapcsolatos megjegyzése. Horn önmagát idézi: Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság – mondta volt 1998 elején, Fenyő János meggyilkolása után. Természetesen ma is egyetért akkori önmagával, sőt büszkén kijelenti, hogy azonnal hozzáláttak a közbiztonság intézményeinek megerősítéséhez. Arra nem gondol, ahogyan akkor sem gondolt: ez az azonnal nem mondjuk 1994 nyarán lett volna aktuális? S kinek a kormánya idején jutott a közbiztonság az adott szintig?
Ámulatra méltó naivitása az azóta eltelt majd négy évben is megőrződött. De mit lehet kezdeni azzal, hogy Horn, aki 1994-es, igen zavarosan, ellentmondásosan tálalt balesete alkalmából az ellene elkövetett merényletről elmélkedett (a 2001-es Vancsik-baleset kapcsán a merénylet teóriáját ismét előhozta), elképesztő módon denunciál. A miniszterelnök utalt arra, hogy beiktatásuk napján nagy erejű bomba robbant. Szerintem mulasztás történt: elfelejtettek szólni a robbantóknak, hogy a szocialista-liberális kormány leköszönt, nem kell tovább izgatni a közvéleményt. Jelenti ki ezt akkor, amikor közismert, hogy e robbantás tetteseit is a szlovák vonalon kell keresni, amikor ismert a Mitro-jelentés, amely Meèiar és Lexa titkosszolgálatának diverzióit tárta fel, amikor bizonyított tény, hogy a robbantások egy része mögött annak a politikusnak a szándéka állt, akivel nem is egyszer titkos tárgyalásokat folytatott.
A jelek szerint azonban kormányzása idején fontosabb érdek volt a pártjához tartozók zavaros ügyeiig jutó magyar titkosszolgálat működésének blokkolása, mint az ország érdekeit kívülről veszélyeztető akciók elhárítása. Horn mostani szövegéből nemcsak az önkritika hiányzik, hanem megjelenik benne az az állítás, hogy a választásokon győztes erők, vagyis a mai Orbán-kormány áll a robbantásos merényletek mögött, tehát az közvetlen és erős maffiakapcsolatokkal rendelkezik. Ez azonban nem vélemény, hanem (Horn egy jelzőjét idézem) alattomos rágalom.
Mindezek alapján nem csoda, hogy az exminiszterelnöki dolgozat a hajdani pártlap privatizált utódjánál sem aratott igazi sikert. Aligha szerzője dolgozott rajta tíz napot, inkább a szerkesztők találtak neki csak lassan helyet, egy nyílt tér jellegű rovatban, egy ismeretlen huszonéves olvasói levél jellegű írása mellett.
|
