Drámaíróink mostanság nem épp az örökkévalóságnak dolgoz nak, igazán izzó előadást hát több eséllyel eredményezhet a klasszikus remekek színrevitele. Sajnos ez is ritka, mint a fehér holló. A Budapesti Kamaraszínház O’Neill-produkciója, az Amerikai Elektra ezek közül való.
Tordy Géza, az előadás rendezője, visszament a gyökerekhez. Magyar Fruzsina dramaturg jótékony közreműködésével a drámai trilógiát (Hazatérés – A hajsza – Hazajáró lelkek) megkurtította, oldalhajtásaitól megszabadította, s a cselekmény főbb erővonalaira összpontosított. A produkció hangvétele puritán, a rendező lehántotta az amerikai szerzőre oly jellemző, fülledt lelkizések fölöslegét, mondhatni, a Szophoklész-féle antik tragédia szikár vonalvezetéséhez tért vissza, s ezt kívánta meg a díszlettervező Menczel Róberttől is, aki a nézőteret kettémetsző, középen kimélyülő pódiumot épített a Tivoli Színház elnyújtott téglalap alakú termébe. Az így kialakított színpadnak több be- illetve lejárata van, tágítván a néző képzelőerejét, ami a helyszínek változatosságát illeti.
Sötét tónusú, puritán jelmezek (Kemenes Fanny), alig pislákoló fények, nyomasztó félhomály uralja a teret, Melis László zenéje is borzongató, ugyanakkor roppant visszafogott. A kezdet kezdetétől tragédiát sugall az előadás megannyi komponense. Az anyagyilkosság réme ott kísért a (nem létező) kulisszák között.
Ezra Mannont, ha úgy tetszik, Agamemnont, maga Tordy játssza, súlyosan és belső fojtottsággal. Igazi tengeri medve, akit megpróbált az idő, a sok véres harc, a családtól való távollét, s a parancsnokként magára kényszerített magány. Távolságtartását még szerettei közt sem képes föloldani. Annál tragikusabb, ahogyan megpróbálja legyűrni bizalmatlanságát, amikor hűtlen feleségével szemben lábra kap benne a gyanú, s amikor férfias szemérmességén végképp úrrá lesz a féltékenység, a vad és mohó vágy Christine szerelme iránt. Tordy, színészként és rendezőként egyaránt, a lélektani realizmus nyomdokain haladva, a fölös gesztusok mellőzésével, a játék tömörségével és eleven hitelességével idézi meg a démoni indulatok hálójában vergődő hősök tragédiáját.
Elektra-Lavinia Horváth Lili játékában kőkemény antik hősnő. Metsző elutasítása, jéghideg viselkedése gyűlölt anyjával szemben, csakis az ókori tragédiák mércéjével mérhető, ahol, érzelmektől mentesen, be kell teljesítenie a tragikus vétségből akadó végzetet. Váltás akkor következik be, amikor – immár O’Neill kísértetvilágának megfelelően – pillanatok alatt átvedlik hódító, kéjsóvár nősténnyé, amint megszabadul riválisának érzett anyjától. Horváth Lili pompás metamorfózissal ölti magára a vágyott szerepet, vészmadárból sugárzóan vonzó nővé változik. Jeges konokságát elomló, kihívó kacérság váltja föl. Lelke mélyén azonban ott lappang továbbra is a gonoszság mételye: végül önnönmagát sem kíméli. Az anyát – a megkísértett és elcsábult feleséget –, érettsége pompájában játssza el Kováts Adél. Óvatosan bánik a szépasszonyt megidéző eszközökkel, nem kellemkedik, nem él vissza külső adottságaival: finoman jelzi a tétovaságot is, amikor a hajóskapitány titkos szerelmeseként bűntudatot érez gyermekeivel szemben, ám a legkevésbé sem zsarnoki férjeura iránt (emlékezzünk csak Klütaimnésztra fájdalmára, amikor Agamemnon föláldozta leányát, Iphygénéiát). Az O’Neill-darabban ugyan ez a motívum nem szerepel, de akad fiatalkori bűne elég, méghozzá, gyilkos vétke Ezrának, épp Brant kapitány – Mannon parancsnok unokabátyja által megejtett, kitagadott – anyjával és ővele szemben. Kováts Adélban inkább az undor és az elutasítás él, mintsem a férjével szembeni, zsigeri gyűlölet. Alakítása néha mégis bizonytalan, mintha maga sem tudná eldönteni, meddig kell elmennie a színlelésben. Ilyenkor kissé mesterkéltté válik amúgy szépen fölépített szerepében.
A gyermeki bosszú végrehajtójának – Oresztész-Orinnak – a képében Alföldi Róbert ölti magára O’Neill lelkileg megnyomorított hősének megannyi gyötrelmét, viaskodását. Játékában a fiú – anyjához már-már szerelmetesen ragaszkodó, könnyen lefegyverezhető és indulatait könnyen fölszítható, divatos szóval, könnyen manipulálható anyámasszony katonája. A két asszonyt magába bolondító Brant kapitány megtestesítője, Horváth Lajos Ottó viszont korántsem hiteti el a nézővel, hogy miatta borul Ezráék családi élete.
Végletes szenvedélyek közt őrlődik az előadás valamennyi szereplője. Tordy kitűnően bánik a visszafogott mozdulatok és az indulat fűtötte jelenetek ritmikus váltogatásának eszközével: vészterhes csönd és paroxizmusig fokozott eszelősség közt hányódnak hősei, a lefojtás pillanataiban szinte tapintható a dráma, bőrünket égeti az izzó atmoszféra. Legyen bármennyire rutinos színházlátogató a kritikus, aki, az ég tudja, hányszor találkozott már ezzel az O’Neill-darabbal a színpadon, képtelen kivonni magát a jelenetek sokkoló hatásából. Amúgy istenigazából, sodorja magával az élmény. Ami nem kis teljesítmény színházművészetünk langyos megnyilatkozásai közepette.
|
