Kevés magyar író szenvedte meg annyira huszadik századunk fordulatait és fondorlatait, mint az erdélyi Szabédi László. Úgy tetszik, mintha sorsa egyik végletből a másikba dobálta volna, pedig a maga módján a legkövetkezetesebb életpályát járta be. Egyetlen mondatot nem írt le taktikázásból, meggyőződés nélkül, első verseitől kezdve öngyilkosságba indulása előtt kelt búcsúleveléig. Nem ő ingott ide-oda a viharban, hanem a viharok keltek szeszélyesen, váratlanul változtatva irányukat, magukkal sodorva elveket, eszméket, néha becsületet, mindenképpen emberi életeket.
Különös ember volt vitathatatlanul, szavai, tettei néha ellentmondásosak, valójában a politika elvtelenségeivel, cselszövéseivel vagy éppen árulásaival feleselt, csakugyan romantikus racionalizmussal. Ha sorsa megengedi, hogy csak a költészettel és a tudománnyal foglalkozzék, megrázó verseket és fontos tudományos műveket hagy maga után. Tanúságai lehetnek ennek a Telehold és Veér Anna alszik kötetek, nyelvtudományi gondolkodásának, kutatásainak és elmélkedéseinek summája pedig a posztumusz mű, A magyar nyelv őstörténete, amely máig nem nyugvó vitákat kavart a nyelvészet tudományában.
Láthattak volna, némelyek láttak is tudósi gőgöt abban a tartásában, amellyel soha nem hajolt meg semmilyen hatalom, legkevésbé az ostobaság és tudatlanság botcsinálta hatalma előtt. Pedig ebbe a hatalomba mindegyre beleütközött. 1945 után egy ideig közéleti szereplést is vállalt: 1946 őszétől a sepsiszentgyörgyi Népi Egység főszerkesztője lett, és maradt addig, míg egy év múlva vissza nem vitték Kolozsvárra, Benedek Marcell katedrájára a Bolyai Tudományegyetemre.
Sepsiszentgyörgyi időzése, tevékenysége önmagában titokzatos. Előzőleg semmilyen kapcsolata nem volt a várossal és a Székely Nemzeti Múzeummal. Újsághír tudatta: jön Szabédi, és átveszi a múzeum igazgatását. Ezen kívül franciát tanított a Székely Mikó Kollégiumban. Visszagondolva: aligha jelentett előrelépést Szabédinak, Kolozsvár után, Sepsziszentgyörgy. Suttogták is bennfentesek, hogy Szabédit száműzték ide, méghozzá a barátai, bajtársai – Balogh Edgárék –, hogy ne legyen annyira szem előtt Kolozsvárott. De miért ne, ha az oroszok–románok bejövetele után azonnal odaállt az új élet építői közé, cikkezett a Világosságban, a Magyar Népi Szövetség napilapjában, lektorkodott az erdélyi magyar könyvkiadás és művelődési élet újjáindítására létrehozott Józsa Béla Athenaeumnál?
Később, 1947 nyarán munkatársa lettem az üzleti meggondolásból – jobb nyomdai árajánlat! – Sepsiszentgyörgyre költöztetett brassói Népi Egységnél, amelynek a főszerkesztésével megbízták. Vagy öten dolgoztunk a szentgyörgyi redakcióban, én a legfiatalabb, s Szabédi továbbra is a diákjának tekintett, hosszan, szívesen beszélgetett el velem. Azt hiszem, hogy közönségre volt szüksége hangos gondolkodásához. Mások előtt inkább zárkózott volt, én a bizalmát éreztem meg az előttem tanúsított nyíltságából.
Noha a Népi Egység hivatalosan a Magyar Népi Szövetség székelyföldi napilapja volt, az igazi gazda mégis a Román Kommunista Párt, amelynek megyei vezetője, bizonyos Lajcsák Gyula elvtárs ragaszkodott ahhoz, hogy hetente utat mutasson a szerkesztőségnek. Mindig a főszerkesztő kapott meghívást, de Szabédi soha nem ment el a raportra. Mindig az egyik öregebb szerkesztőt, a kellően ravasz Tiboldi Bélát küldte el a megyéhez, és tudomásom szerint soha nem kérdezte meg tőle, hogy mi a napiparancs.
– Lajcsák Gyuláról azt mondják, hogy egészen jó suszter volt, értette a mesterségét.
Ennyit jegyzett meg a megyei főtitkárról, mikor egy ízben óvatosan megkérdeztem: nem lesz baj abból, hogy soha nem jelenik meg a Lajcsák elvtárs színe előtt?
Később még hozzátette:
– Ebben a megyében nincs egyetlen székely ember, aki a párt vezetője lehetne?
Sorra vettük őket, Csoboth elvtárs, Lajcsák elvtárs, Ady elvtárs (ipszilonnal, de egyébként semmi köze nem volt a költő családjához), majd Stüsszel elvtárs, mindegyiket idevezényelték máshonnan. Szabédit az bántotta, hogy a nép hatalmát nem a nép gyakorolja. Vajon elmegy-e a heti eligazítóra, ha egy székely munkás vagy paraszt ül a főtitkári székben? Jóval Szabédi távozása után ez is megesett, igaz, hogy ez a főtitkár, Tóth Géza azért került a tisztségbe, mert a Vasile Luca központi párttitkár féltestvére volt, a székelyeknek pedig még kevesebb hasznuk vált belőle, mint Lajcsák elvtársból, ugyanis tervbe vette, hogy Romániában elsőnek kollektivizálja Háromszék megye mezőgazdaságát, minek következtében Gidófalván, Maksán és másutt véres paraszti lázadások törtek ki.
Ismétlem: Szabédiban soha nem volt csöppnyi gőg. Megesett, hogy idősebb székely parasztok keresték fel a szerkesztőséget, panaszokkal jöttek, Szabédi napi munkáját félretéve hallgatta őket, próbált tanácsokat adni nekik. Mintha közeli rokonaival beszélgetne.
Diákemlékem 1946 elejéről egy tüntetés, amelyet mi, mikósok robbantottunk ki, mikor valamilyen nagyhatalmi – talán nagyköveti szintű – döntés újra a románok kezére adott. Ki az utcára, Kossuth-képpel, magyar zászlóval. Éltettük a népek önrendelkezését. A boltosok lehúzták a redőnyöket, az emberek megálltak az utcán, volt, aki sírt. Mi pedig elmentünk a textilgyár és a dohánygyár kapujáig, hívtuk a munkásokat, jöttek, velünk tüntettek.
Ki győzhetett volna meg arról, hogy térjünk vissza a kollégiumba, mert bajt hozunk az iskolánkra, talán be is zárhatják, és elfelejtik újra megnyitni? Az igazgatóra nem hallgattunk volna. Szabédi László jött közénk, higgadt érvekkel, szelíd szavakkal, és neki engedelmeskedtünk. Vajon megtagadta önmagát? Hiszen a népek önrendelkezésének híve volt, a nemzet egységének harcosa. Ő írta néhány hónappal előbb a Népi Egységben, egészen pontosan 1945. szeptember 22-én: Nem szabad elszakadnunk az általános magyar szellemi élet fő áramától, s mindent el kell követnünk, hogy a szellemi és tudományos érintkezés zavartalan maradjon valamennyi magyar nyelvterület között.
Lapzárta után gyakran bent maradtunk a szerkesztőségben. Szabédi a felvidéki magyarság sorsát latolgatta. Térképet húzott elő, számokat idézett. Magyar emberként a kiűzött, szlovákká torzított nemzettestvéreit siratta, az elvek embereként a nagyhatalmak kíméletlen cinizmusát átkozta el: Szlovákia buzgóbb csatlósa Hitlernek, mint Magyarország, de most a visszaállított Csehszlovákia részeként egyszerre győztessé lett, és a győztes jogán akarja földönfutókká tenni a felvidéki magyarokat. Mindezt a Szovjetunió és a nyugati hatalmak lelkiismeretlen támogatásával…
Feleselt a világgal vagy éppen a romániai hatalmasokkal. Ama Vasile Luca 1947 késő nyarán körülhordozta a magyarok lakta Erdélyben az osztályharc véres kardját: le kell számolni az elvtelen magyar egységgel. Mit számított ennek a renegát szovjet aktivistának – 1940 nyarán a megszállt Bukovinában Csernovic polgármestere volt –, ennek az identitás nélküli székely–románnak (Szabédi az ilyeneket felemás embereknek nevezte), hogy a párt parancsait teljesítő Magyar Népi Szövetséget 1946 novemberében ez a magyar egység segítette hozzá az addigi legnagyobb választási győzelemhez? Talán éppen ettől a sikertől ijedt meg a kommunista pártvezetés, amelyik tudta, hogy az egész országban – kivéve a Székelyföldet – csak súlyos csalásokkal nyerte meg a választásokat a baloldali tömörülés. Vagy a parancs Moszkvából jött, hiszen ekkor kezdődött el az egész csatlósvilágban a népi demokratikus kommunizmus.
Egész Erdélyben a Magyar Népi Szövetség sajtója a Luca-szöveget szajkózta. Olyan rangos demokraták, publicisták, mint Balogh Edgár, készségesen mormolták a bűnbánatot, amiért nem voltak elég éberek a befurakodott ellenséges elemekkel szemben, akiket mellesleg ők szólítottak az egyenlőség zászlaja alá egy évvel előbb.
Egyetlen újságban hangzott fel óvás, a Népi Egységben, Szabédi László vezércikkében. Óvatosan fogalmazott, de nyíltan, egyenesen. A magyar jövő szemszögéből mérlegelte ezt a fordulatot is, miként egy évvel előbb a választási küzdelmet. Elismeri Luca érvei közül azt, hogy a nemzetiségi sérelmek fokozatos kiküszöbölése elsősorban a Román Kommunista Pártnak köszönhető; a Magyar Népi Szövetség egymagában ezt nem érhette volna el. Továbbiakban ismét Lucát idézi, de már ellentmondva neki. A reakció az 1946-os választások idején a magyar egység jelszavával hatolt be az MNSZ szervezeteibe? Ha így volt is, miért kellene emiatt hűtlenek lennünk a magyar egység jelszavához? A magyar egység jelszava nem akadályozza, hanem éppenséggel előmozdítja a romániai magyarság együttműködését a román demokráciával általában, a Román Kommunista Párttal különösen. Igenis, elősegíti – írja Szabédi –, mert az ország demokratizálódásának kérdése elválaszthatatlan a nemzeti egyenjogúság kérdésétől, márpedig a nemzeti egyenjogúságért folytatott küzdelemben az érdekelt nemzetiség teljes egészében mozgósítható. (Népi és demokratikus magyar egység. Népi Egység, 1947. május 31.)
Nem ezt várta el a kommunista párt és a Magyar Népi Szövetség vezetősége a székelyföldi napilap vezércikkírójától. (Márpedig MNSZ-sajtó volt mindegyik lap, kivéve a kommunista Igazságot és a szociáldemokrata Erdélyt.) Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy Kurkó Gyárfás, az MNSZ országos elnöke ekkor már teljesen háttérbe vonult, mert nem értett egyet a dolgok alakulásával, és ősszel le is váltják tisztségéből, akkor elmondhatjuk, hogy Szabédi László egymagában vívta a maga csatáját az erdélyi magyarság egységének és erejének a megőrzéséért. Elképzelhető, hogy nem tűrték volna meg sokáig a lap élén. Ősszel azonban meghívást kapott a Bolyai Tudományegyetemre, és így ép bőrrel szabadult meg abból a romániai közéletből, amely a szolgai kiszolgálók vagy későn ébredők (Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás) számára súlyos börtönt tartogatott jutalmul pártos hűségükért.
Mindeme titokzatosságok Szabédi László életében eltakarva maradtak, mert alakja, költészete, magatartása a Bolyai Tudományegyetem védelmében és tiltakozó öngyilkosságával az erdélyi magyar önmegőrzés hőseként íródott be végképp a magyar tudatba. Meggyőződésem, hogy nem elsősorban félelmében vetette magát a vonat elé. Nem tudta elviselni csalódását eszményeiben, az új rendszerben általában, és a román kommunista vezetőkben különösen. Nem tudta nyugtatni – áltatni? – magát, mikor ijesztő arcát kezdte megmutatni az a balkáni, furfangos, de egyértelmű román nacionalizmus, amitől egész életében óvni szerette volna saját népét – és a román népet is.
Szabédi alakja, jelentősége, nagysága mindaddig nem lehet teljes, vitathatatlan, amíg az irodalomtörténet fel nem tárja egészen nemzetszemléletének vonásait, gyökereit, egyik-másik döntésének rugóit, az elvek Szabédiját és Szabédi elveit. Kántor Lajos erdélyi irodalomtörténész erre vállalkozott Erdélyi sorskerék című munkájában, amelynek alcíme, igen találóan: Szabédi László és a történelem. (Balassi Kiadó, Budapest, 1999.) Kántor előttünk nőtte ki magát a Korunk fiatal irodalmi szerkesztőjéből az egész kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb történészévé. Igazságérzetét, tárgyilagosságát fellépésétől tapasztalhattuk. Ha a diktatúra idején teljes vértezetben nem is léphetett fel – Tamási Áron szóötletét használva –, jégtörő gondolatai újabb meg újabb léket vágtak a dogmatizmus burkán, a látszaton, a beidegződöttségen. Láng Gusztávval közösen elsőnek írt erdélyi magyar irodalomtörténetet 1945 után, és új látásmódjukat bizonyítja, hogy heves vitákat váltottak ki minden stílusirányzat, írói felfogás képviselőiben és mindegyik nemzedékben.
Ez a könyv, az Erdélyi sorskerék 1989 előtt nem születhetett volna meg. Sem Erdélyben, de még talán az anyaországban sem. Románia kisebbségpolitikája, a gyengébben vagy erőteljesebben mindig jelen lévő asszimilációs szándék, de Magyarország hitbuzgó internacionalizmusa sem tudta volna elviselni Szabédi László magától értetődő, természetes, minden mesterkéltséget kizáró nemzetszemléletét. Márpedig ez annyira alapvető vonása volt Szabédinak, minden életszakaszában, még dogmatikus látásmódja idején is, hogy elhallgatásával, megkerülésével okvetlenül sérül a költő és a gondolkodó szellemi-érzelmi portréja. Kántor Lajos megjegyzi egy helyen, hogy a magyarság, különösen az erdélyi nemzetrész sorsán viaskodó írásokkal, feljegyzésekkel, levelekkel mások is találkoztak a Szabédi-hagyatékban, de mintha tudomást se vettek volna róla. Bizonyára azt hitték, hogy fejük félrefordításával Szabédi László életművét védelmezik.
Kántor Lajos egyik előző munkájában is, a kilencvenes évek elején megjelent Itt valami más van… Erdélyi krónika 1911–1959. (Héttorony Könyvkiadó é. n.) című kötetében is alapvető fontosságú, a korszakot és alkotóit új oldalakról bemutató tanulmányokat tett közzé. Akkor is kényes kérdéseket tárgyalt meg vagy tárgyalt újra, a közelmúlt vitáinak hamisítatlan bemutatásával. Főleg az egykori kolozsvári magyar sajtó felbúvárlása révén. Így teljesítette ki az irodalomtörténeti képet Kós Károlyról, Reményik Sándorról – az erdélyi sors költőjétől még a diktatúra alatt elsőnek adott ki válogatást –, Kuncz Aladárról, Illyés Gyuláról, Jékely Zoltánról, felelevenítve olyan irodalmi, de egyben nemzeti drámákat, mint Benedek Marcell kiűzését Kolozsvárról Gaál Gábor ideológiai dorongjával. Ebben a kötetben is megjelenik Szabédi László, versek és viták tükrében, és először kapunk teljes rajzot a népi írók kolozsvári folyóiratáról, a Termésről, amelynek spiritus rectora Szabédi László volt.
Mi jellemezte Szabédi nemzeti eszményét, amit a következő nemzedékek előtt nem a jótékony feledtetés, hanem a kíméletlen, hamisító cenzúra próbált eltakarni? Kántor Lajos levelek, újságcikkek, feljegyzések mozaikjaiból rakta össze a képet. Szabédi László sepsiszentgyörgyi száműzetése alatt is folytatja küzdelmét, amit 1944 őszén Kolozsvárott elkezdett az egészséges magyar nemzeti tudat, a felemelt fej politikájáért, a mind erőteljesebben jelentkező nemzeti önfeladás, kisebbrendűségi tudat ellen. Most nem gyűléseken, még nem újságokban – csak 1946 őszétől a Népi Egység főszerkesztője –, hanem magánlevelekben. Jordáky Lajos barátjának, a kommunista pártból kizárt kommunistának hosszú levelet ír 1946. április 17-i keltezéssel (Kántor Lajos könyvében jelenik meg először), s ebben mintegy összefoglalja nézeteit az erdélyi magyarság helyzetéről. Ennek befejező részében ez áll: olyan hallatlan áldozatokat hozunk a demokráciáért, hogy megszűnik Erdélyben a magyar nemzeti lét; természetesen nem egy ködös internacionalizmus, hanem egy viruló, izmos, sovén román nemzeti lét javára.
Drámai megállapítását nem a román vezetők, Petru Groza, Vasile Luca vagy az MNSZ-t irányító romantikusok (Balogh Edgár) és nyílt nemzetfeladók (Bányai László) hangzatos nyilatkozataira alapozza, hiszen azok szerint az erdélyi magyarok számára nincs nagyobb öröm annál, mint hogy Romániához tartozhatnak (Bányai egyik cikkének címében hirdette ezt 1945 tavaszán!), hanem a mindennapi élet tényeire. Ezeket nem is annyira Sepsiszentgyörgyön figyelhette meg, ahol akkor még alig élt román, néhány odahelyezett rendőrtiszten és adóvégrehajtón kívül, hanem Kolozsvárott, a Világosság munkatársaként. Apróhirdetés adta hírül, hogy egy belvárosi óvoda román tagozatot nyitott, és szólítja a magyar szülőket, hogy gyermekük érvényesülése érdekében ebbe az óvodába írassák csemetéiket. És ez a hirdetés a Világosságban jelenik meg! Felszisszen Szabédi: Aki gyermeke boldogulását a 3 éves korban kezdődő kétnyelvűség közösségellenes, gyáva útján akarja biztosítani, az nemcsak gyermeke értelmi fejlődése, nemcsak a magyar nyelv épsége ellen vét, hanem vét az emberi szabadságjogok kiteljesülése ellen is, amikor utódjának a természet adta jogos öröksége helyett a könnyebb érvényesülés alamizsnáját kínálja.
Kántor joggal nevezi az erdélyi sorskerék egyik legőszintébb, kemény, nyíltan beszélő dokumentumának Szabédi 1945 januárjában kelt magánlevelét Balogh Edgárhoz, a Világosság főszerkesztőjéhez, egyben a Magyar Népi Szövetség meghatározó vezetőjének. Egy románból átvett cikkhez fűz kommentárt Szabédi: Rossz politika – már ti. magyar részről rossz politika – románok szája íze szerint dolgozni ki pártprogramot, román füleknek kedves jelszavakat hangoztatni magyarok felé, román szemeknek szerkeszteni magyar újságot. Ennek az óvásnak a félelmetes igazságát a következő évtizedek igazolták, mikor az erdélyi magyar sajtó egyértelműen és kérlelhetetlen szigorral állítódott a román érdekek szolgálatába, román füleknek és román szemeknek kedves hangon igyekezett a maga örvényébe, az asszimiláció poklába rántani az egész magyarságot Erdélyben.
Magáról az asszimilációról, ennek szinte észrevehetetlen folyamatáról már-már lélektani látleletet állított ki Szabédi László, amikor a Trianon után kialakult simulékonyságot ostorozta. Terjedelme ellenére érdemes idézni:
Az uralomváltozás tényének elfogadásával lemondok-e magyarságomról? ez a kérdés. Vajon elég-e egyszerűen így felelni: nem? Hiszen esküt kell tenni, hiszen a fiamat román katonának kell adni, hiszen román nyelvvizsgára kell állani, hiszen esetleg egész elmémet csupa magyarságomtól idegen gondokkal kell megtölteni. Marad-e egyáltalán időm, fizikai és szellemi IDŐM, hogy magyar legyek? Nemmel felelek, ez rendben van és szép tőlem, de: igazam van-e? Mi hát a kérdés? Az uralomváltozás tényének elfogadásával lemondok-e a magyarságomról? Ó, erre csak azt lehet felelni: NEM AKAROK. Nem akarok lemondani. Ez nem ténykérdés; itt minden az akaraton fordul meg. Mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen, és nézz körül, hogy pusztul itt Erdélyben a magyarság. Nem egy pillanaton fordul meg ez a kérdés, hanem a pillanatok sokaságán. Olyan ez, mint az ébrenlét és az alvás, olyan ez, mint az élet és a halál, olyan ez, mint az éjjel és a nappal: nem tudod, mikor kezdődik, egy pillanatban már csak arra ébredsz: román vagy, s aztán kutathatod, hogy hogyan történt.
Ezrek, tízezrek, talán még többek lelki életrajzát írta meg Szabédi – előre, Trianon, majd a második békekötés árnyékában. Ezért a nemzeti lét kérdése az erdélyi magyarság számára a rendelkezés önnön sorsával, ami oly sok európai nemzetnek kijárt és kijár, csak a magyarságtól tagadta meg eddig mindig a sors, a történelem – vagy az ármány. Ezért kell az erdélyi magyarságnak fokozottabb mértékben figyelnie gazdasági önerejére, kulturális hagyományaira, nyelve épségére, hogy valamelyest bár, ellensúlyozhassa a ránehezedő asszimilációs nyomást, öltsön ez bárminő politikai színezetet.
Hangsúlyozni kell – Kántor is beszél róla –, hogy Szabédi nemzeti eszménye egyáltalán nem nacionalizmus. Két döntő cáfolatot idéznék, szembeállítva őket a költőt érő, ismétlődő, gonosz vádakkal. A bécsi döntés után Szabédi egy évig tanítói állást vállalt, méghozzá nem valamelyik kalotaszegi faluban – választhatta volna ezt is, miként tette Balogh Edgár –, hanem Kolozs megye egyik teljesen román lakta falujában, Bárén. És itt nemcsak tanította a román gyermekeket román nyelvre és irodalomra, de közben összegyűjtötte a település román folklórját, és ezt majd 1945 után két kötetben kiadta, román eredetiben és magyar fordításban, Zöld levél címmel. A másik egy Szabédi-idézet az általa is szerkesztett Termésből: Ha nem ragaszkodnánk ahhoz az egyik-másik tekintetben csak képzeletbeli határvonalhoz, mely bennünket s a »balkáni« népeket elválaszt egymástól, könnyű volna felismerni a közös sorsot, a közös történelmi helyzetet s az ezekből fakadó közös nemzeti feladatokat. A politika szembeállít bennünket, és ez… megérthető. De az nem érhető meg, hogy jóformán mindaz, amit tudunk egymásról, nem egyéb mint a bennünket egymással szembeállító politika szempontjából összegyűjtött adatok tárháza. Mesterek vagyunk benne mi is, mesterek szomszédaink is, hogy egymás gyengéit felhánytorgassuk, kölcsönösen elmaradottsággal vádoljuk egymást, s észre sem vesszük, hogy ebben a nagy hadakozásban a magunk sebeit turkáljuk… Állítom, hogy hasznos volna, ha néha kicserélnénk szemüvegeinket, ha igyekeznénk megérteni egymás életét, mert ezen keresztül a magunk életét is jobban megértjük.
Nem hallgatja el Kántor Lajos könyve azt sem, hogy kolozsvári egyetemi tanár korában Szabédi László jó néhány alkalommal hasonlóan járt el, mint azok az MNSZ-vezetők, akiket egy évtizeddel előbb szigorúan elítélt. Mint életében nemegyszer tette, nyilvánvalóan meggyőzte önmagát az adott helyzetben szükségesnek az igazáról, belelovalta magát az okfejtésbe, formailag szabédissé formálva szövegét – ítélkezik, joggal, Kántor. Barátai, sorstársai között is nem egy érezhette azt, hogy a dogmatikusan hívő Szabéditől sebet kapott. Hajdani tanítványaként nekem az fájt nagyon, hogy a Márton Áron püspököt védelmező Szabédi később megírta A chihosti csodát, amelynek miszticizmusellensége talán beleillett Szabédi unitárius teológiai világképébe, de nem számolt azzal – éppen Szabédi! –, hogy versét a román nacionalista-kommunista hatalom Márton Áron egyháza és a magyarság ellen használhatja. Fel is használta!
Öngyilkossága feloldozta a dogmatizmus vétkei alól. Életét adta egyeteméért, a magyarságért: a dogmatikus Szabédi ijesztő és felemelő önkritikájaként. Az irodalomtörténészeken kívül mást rég nem is érdekelnek Szabédi dogmatizmusának tévedései, mert az élő örökség a mű, amely nemcsak költeményekből, nyelvészeti és esztétikai tanulmányokból áll, de abból a tanításból is, amelyet nemzetszemlélete sugároz.
Nem hinném, hogy lenne fontosabb tanulság és figyelmeztetés ennél a nemzetszemléletnél az erdélyi, de az anyaországi magyarok számára is.
(Kántor Lajos: Erdélyi sorskerék – Szabédi László és a történelem. Balassi Kiadó, Bp. 1999.)
|
