Néhány napja egy nagy hírű, külföldi publicista azt írta, a globalizáció kifejezés értelmén töprengve az ember olyasmit érez, mint a tyúk, amikor a kés a nyaka felé közeledik.
Hogy magát a szót ki használta először, nehéz lenne megállapítani. Kétségtelen, egy 26 nyelvre lefordított német könyv (Hans-Peter Martin és Harald Schumann: Die Globalisierungsfalle, 1996) nyomán bontakozott ki a vita világszerte. A két baloldali újságíró vészharangkongató műve nyomán terjedt el például az a magyar politikai diskurzusban is használt, egyébként nálunk értelméből kiforgatott és teljes mértékben félreértett szónoki fordulat, hogy kialakulóban a 20–80-as társadalom. A könyv értelmezésében ez egyébként azt jelenti, hogy a globalizálódó világban a munkaerőnek csupán egyötöde végez hasznos munkát, négyötödét el kell tartani.
Magam a globalizáció kifejezést szélesen és igencsak eltérően értelmezhető fogalomnak látom. Olyan szónak, amelynek a jelentése érzékelhető ugyan, mégis nehéz megragadni. Ráadásul a jelenség a világkereskedelem hálózatainak létrejöttével már a XVI. század óta létezett valamilyen formában. Így tehát a pro és kontra érvek túlnyomó részében mindig érzékelni lehet valami megfontolandót, ezért az ellentmondások között is gyakran nehéznek érzi az ember az eligazodást.
Legyen szabad azonban egy vonatkozásban határozottan állást foglalni. A globalizáció folyamatai, a sokféle felfogás között egyet feltétlenül veszélyesnek lehet tekinteni. Erről korábban már több írásomban is kifejtettem a véleményemet. Röviden arról van szó, hogy az általam újliberalizmusnak nevezett elmélet nem a felvilágosodás elveiből levezethető szabadelvűséget képviseli. Nem azonosítható egyébként azzal az irányzattal sem, amelyet a közgazdászok neoliberalizmusnak neveznek.
Az újliberális felfogás veszélye a polgári gondolkodás szempontjából az, hogy szentesíti a gazdaság és a társadalmi realitások közti szakadást. Közömbös, sőt ellenséges mindenféle közösségi, köztük nemzeti szerveződéssel szemben, továbbá közömbös azzal kapcsolatban is, hogy ennek jegyében meggyengülnek, sőt netán meg is semmisülnek a közösségi szolidaritások fogódzópontjai, értékei. Magától értetődő globalizmust hirdet ez a nézet azért, mert szerinte helyes, sőt nyilvánvaló, ha a munkabérek az egész földgolyón, Dél-Afrikától Latin- és Észak-Amerikán keresztül, mondjuk éppen Magyarországig egyformán alacsony szintre kerülnek, s így megvalósul végre az egyetlen igazi demokrácia, a piac demokráciája. A piac demokráciája pedig, úgymond, globális piachoz, univerzális bérrendszerhez és egyforma tőkehozadékhoz kell hogy vezessen. Ők ezt értik globalizmuson, amely ilyen értelemben a globalizáció motorja lenne.
Az újliberális gondolkodásmód természetesnek, sőt szükségesnek tekinti a növekvő, szakadásig vezető társadalmi töredezettséget csakúgy, mint az ezzel járó, erősödő individualizációt. Afféle logikai gépezet eszményéről van tehát szó, amely a piac nyers, korlátlanul értelmezett működési logikájával jellemezhető, s amely mint rendszer a világ minden részén egyformán kívánatos. A laisser faire híveivé vált újliberálisok felfogása szerint a globalizáció a gazdasági kényszereket fogja egybe és működteti.
Ebben az esetben erkölcsi és bölcseleti érvekkel cáfolható nézetről van szó.
A továbbiakban még két gondolatot szeretnék röviden kifejteni a témával kapcsolatban. Az első arra a gyanakvásra vonatkozik, amely az európai csatlakozásban is globalizációs veszélyt vél felfedezni.
Valóban, az elkövetkező évek igen érdekes változásainak egyik nagy tétje az lehet, hogyan sikerül majd úgy kiteljesíteni az Európai Uniót, hogy annak bizonyos központi, kiegyenlítő ténykedései ne a pluralizmus rovására erősödjenek. Röviden, mi az állam, nemzet, polgártársadalom és integráció kérdése.
Ha globalizációról beszélünk, többnyire a jövőről, a jövőnek már a jelenben is megragadható előzményeiről esik szó. A jövő alakulását kutatva pedig általában a tárgyi, statisztikai mivoltukban megragadható tények változása áll az érdeklődés középpontjában. Nem lehet azonban kizárni azt a feltételezést sem, hogy az efféle változások mögött vagy mellett a gondolkodás jelentős átalakulása is lezajlik. A mögöttünk hagyott időszakra determinista szemlélet volt a jellemző, miközben az elkövetkező időszakban ennek a beidegződésnek az eltűnésével lehet számolni. A globalizációval kapcsolatos eszmefuttatásoknak ez az egyik érdekes ellentmondása. A változásokról úgy beszélnek, hogy a szemléletmód állandóságát tételezik fel. Holott jelek mutatkoznak arra, hogy kifelé haladunk a determinista gondolkodás hosszú korszakából, új gondolatok és új gondolkodásmód jelenik meg.
Jellegzetes determinista elképzelés például, hogy a hosszú időtartamban végbemenő változások, a különféle törések egységes történelmi folyamatba illeszkednek, amely adott esetben ráadásul fejlődésként értendő. A közös európai valuta, a maastrichti egyezmények és a többi egységes szabályozás, például a schengeni mind-mind azt a látszatot keltik, hogy a nemzetállam előbb-utóbb föderatív szuperhatalommá lesz, mert ez történelmi szükségszerűség vagy, másként kifejezve természeti törvény eredményeként jön létre. A determinizmus ebben az esetben annyit jelent, hogy ezek a logikus és egységes szabályozásokat megvalósító rendszerek európai szuperállamhoz fognak vezetni. Más szóval a régi beidegződések alapján az a látszat, mintha csak egyetlen, történelmileg is igazolható útvonal létezne. Aki ezen halad, szembetalálja magát útjának jó és rossz következményeivel. Mindez azt jelzi, hogy számos félelmet, amelyet most a globalizációhoz kapcsolunk, jórészt mi magunk gerjesztettünk a múltban. A félelmeink jelentős része ugyanis abból a mára meghaladott felfogásból ered, hogy az élet egy eleve elrendeltetett irányban halad, nincsen esély a jövőnk alakítására. A lemondó, pesszimista szemlélet, amely a globalizációra mint beteljesülő átokra tekint, a belenyugvás, a reményvesztettség érzésén alapszik. Nem tudja elfogadni, hogy a jövőt cselekvően, jobbítóan lehet formálni. Ezek a globalizáció körébe sorolt jelenségek, fejlemények általunk is befolyásolhatóak.
A kisebb országok szempontjából különleges jelentőségű lehet, hogy mi következhet a föderalizmus determinista elképzeléséből. Ha ugyanis a történelmi változásokat netán valóban, a marxizmushoz hasonlóan, kikerülhetetlen fejleményeknek fogják tekinteni, akkor a számunkra olyannyira fontos különbségek az általános feltételek részeként lesznek csak értelmezhetőek. Ebben az esetben torzulásnak, lényegtelen mozzanatnak, megkésettség bizonyítékának, maradványnak, csökevénynek, ellenállásnak lehet őket minősíteni. Vagyis szégyellhetjük magunkat, mert nem vagyunk képesek túllépni nemzeti sajátosságainkon. Ez az tehát, amit a fenti okból nem fogadhatunk el.
Tény ugyanis, hogy az efféle felfogásban a modern állam, illetőleg egy leendő szuperállam olyan egyetemes modellként áll elő, amelynek elvontsága megkérdőjelezhetetlen, történeti képződményként való vizsgálata és értékelése pedig felesleges és érdektelen. Az Európai Unió, mint alakulat értelmezésénél a globalizációval kapcsolatos viták keretében is jól kitapintható ez az irányzat. A múlt, valamint a sokféleség iránti érzéketlenség miatt itthon is tapasztalható az a felfogás, hogy az integráció folyamata egyirányú, egyenes vonalú, és egyetlen oksági kapcsolatsorba rendeződik egy természetfelettinek gondolt és mindent magába foglaló rend keretei között.
A veszélynek a felismerése különösen fontos egy olyan ország esetében, mint Magyarország. Ebből a szempontból Magyarország és a hozzá hasonló helyzetben lévő új demokráciák kétszeresen is áldozatai a hidegháborúnak. Egyrészt azért, mert saját nemzeti múltjuk egy ideológiai avantgardizmus jegyében évtizedekig érdektelennek, károsnak, de legalábbis sajátosnak minősült a jelenhez fűző kapcsolatok tekintetében. Így a történelmi mélység, a sokrétűség és az egyediség megértésében, saját helyünk felfogásában mondhatni legfontosabb érzékszerveink károsodtak. Másrészt azért vagyunk áldozatok, mert a hidegháború légkörében általános beidegződéssé lett az a nézet, hogy a kétpólusú világ leegyszerűsített és központosított államrendszerei a fejlődés fejlettebb fokozatát képviselik, azoktól visszalépni nem is lehet.
Látszólag ezt a nézetet támasztja alá, hogy az európai integráció jegyében bizonyos nemzeti különbségek valóban maguktól, természetes módon, olykor rendkívüli módon csökkennek. Ami mellesleg olyan egyedülálló történelmi fejlemény, amely nem alakulhatott volna ki a második világháború tanulságai nélkül. Ám éppen a helyzet újdonsága okozza, hogy megértéséhez hiányzik a történelmi tapasztalat. A hagyományos, jórészt még 19. századi eredetű nemzetállami félelmek és az ezek lenyomataként megrajzolt szupranacionalista elképzelések számos esetben az 1945-ben lezárult múlt beidegzései. Ez igencsak megfontolandó körülmény. Az itt jellemzett félelmek és elképzelések hirdetői szívesen hadakoznak a globalizáció látomása, rémképe ellen.
Holott itt hatalmas, sokszor tudatosan gerjesztett félreértésről van szó. Az európai integráció folyamatában, ebben az összefüggésben éppenséggel az úgynevezett globalizációval ellentétes folyamatot kell látni. Olyan folyamatot, amelyben nem az eleve elrendeltetés szemlélete, hanem a közeg szerves változásait, együttmozgásait elősegítő rugalmasság érvényesülhet.
*
Ehhez kapcsolódik egy további megjegyzés. Tény és való, Magyarországon is látványosan és gyorsan bontakozik ki egy új világ, amelynek kifürkészhetetlennek vélt részletei gyakran szorongást keltenek a hétköznapi emberben. Az egyik legfontosabb változás az, hogy a szovjet rendszer összeomlása felgyorsította, s immár Európa középső és keleti felében is gyakoribbá tette a hatalom gyakorlásának tárgyalásos módját. Miközben ez az átalakulás valóban jellemző az egész euroatlanti világra, sok globalizációval kapcsolatos fejtegetés akarva-akaratlanul ennek egy-egy vonatkozását ragadja ki és vonja kétségbe adott esetben. A tárgyalásos, megegyezéses hatalom ugyanis sokak szemében például széttöredezett, felbomló társadalmat jellemez, amelyet csak a fogyasztási szokások látszanak egybetartani. Az előttünk álló időszakban ez látszik egyébként az európai integráció egyik legizgalmasabb kérdésének is.
Összegzésképpen és röviden a következőket lehet a hatalomgyakorlás tárgyalások módjáról mondani. Az ismeretek tömegének növekedése, az oktatás fejlődése és átalakulása folyamatos összehasonlítást tesz lehetővé helyzetek, egyének, csoportok, földrajzi egységek között. Ez korábban nem így volt. Nálunk például még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is más volt a helyzet. Elég arra gondolni, mit jelenthetett egy sztrájk egykor és ma. Most tény, hogy egyre bővül a referenciaként szolgáló csoportok száma és jelentősége, fokozódnak és jobban megfogalmazhatóbbakká válnak a különféle igények, elavulnak a nacionalista és a helyi bölcsességek, az elzárkózáson, a kirekesztésen alapuló stabilitás tekintélyei.
Ennek a változásnak a közegében figyelhető meg az átalakulás a hatalomgyakorlás természetét illetően. Az integrációba bekapcsolódó új demokráciák élete különösen gyors változáson megy keresztül ebből a szempontból. Még a közelmúltban is, mindenekelőtt a hagyományos nemzetállami és a szovjet típusú konstrukciókban a hatalom felülről illeszkedett, mondhatni telepedett rá a társadalomra, több-kevesebb vonatkozásban egyenesen parancsuralmi jellege volt. Most, az új helyzetben azonban a hatalmat el kell fogadtatni, ami a megegyezések folyamatos építését tételezi fel az irányítók és az irányítottak között. A hidegháború utáni körülmények között ez a folyamat mindenütt felgyorsult, kibontakozása azonban csak most kezdődik el igazán, különösen a szárazföld belsejében. Napjaink plurális, parlamenti demokráciái mindenütt a tárgyalásos, megegyezésre épülő hatalomgyakorlás kereteit teremtik meg.
A globalizációban ez a folyamat kétségtelenül benne van. Lehet, hogy sokak számára nem nyilvánvaló a változás. Nem mindenki tekinti jónak, fontosnak, helyesnek, hogy a tekintélyelvű hatalmi kapcsolatok lépésről lépésre a folyamatos tárgyalás, információcsere, alkudozás kapcsolataivá alakulnak. Mindez a szemtől szemben való közvetlen érintkezést, a másik helyzetének elemzését és megértését, a különféle racionalitások közti kiegyezések döntő szerepét, az erőpróbák elkerülésének szándékát jelenti.
Az új helyzetnek két következményével lehet számolni. Egyrészt a nemzet többé nem ideológiai-történeti képződményként jelenik meg, amely megosztja a társadalmat és a földrajzi környezetet, hanem kultúraként, amely a nemzetet sokszínűsége jegyében képes megjeleníteni és elfogadtatni. Ugyanez a kulturális jelleg teszi lehetővé azoknak az általános, gyakran globalizálónak nevezett hatásoknak a beolvasztását is, amelyek körül annyi félelem él, s oly nagy viták folynak. Másrészt az új helyzetből következik az is, hogy a polgártársadalom és az állam kapcsolatának jellege igen jelentős különbségeket hoz létre a nemzetek között. Ezeknek a kapcsolatoknak a hagyománya eleve nagy eltéréseket eredményez, amelyeket strukturális értelemben aligha lehet kiegyenlíteni a belátható jövőben. Nem a globalizálódó világon, hanem egyedül rajtunk múlik tehát, meg tudjuk-e őrizni nemzeti öntudatunkat.
|
