December elsejéig három héten át tartott az Európai Színházak
Uniójának Nemzetközi Színházi Fesztiválja Budapesten. Az öreg kontinens legrangosabb teátrumai immár kilencedszer sereglettek össze, hogy ízelítőt adjanak repertoárjukból. Olyan produkciókat hoztak a magyar fővárosba, amelyeket frissiben mutattak be. A Royal Shakespeare Company A vihart például Londonban még nem is játszotta. Eljöttek hát hozzánk Planchon, a néhai Strehler, a világhírű litván Nekrosius, a holland Johan Simons társulatai, amiként a Peter Stein alapította berlini Schaubühne am Lehniner Platz, a düsseldorfi Schauspielhaus, a bukaresti Bulandra. Az unió elnökének, Zsámbéki Gábornak a vezetése alatt álló Katona József Színház pedig házigazdaként vett részt két előadásával a fesztiválon. A budapesti közönségnek alkalma volt bepillantani az európai színjátszás élvonalának „kulisszái közé, lemérhette, hol tart a színművészet határainkon túl. Az összkép vegyes benyomást keltett. Életre szóló élményben éppúgy részesülhettünk, mint a gondolattalanságban. Sajnos, ezt a csalódást épp a Royal Shakespeare Company előadása keltette. Hol van már Peter Brook világrengető színházi szemléletváltásától az a társulat (legalábbis az a része), amely most hozzánk látogatott?! Avítt, tetszetős, ám üres deklamálássá „zsugorította szerepét a Prosperót alakító idős színész, akiben nyoma sem volt a shakespeare-i varázsló sine qua nonjának, a személyes kisugárzásnak. Hiába oldotta meg a rendező James McDonald ötletesen, s kivált, látványosan a hajótörés jelenetét az egész színpadot átfogó, lefelé lejtő, nagy selyemlepel „viharos hullámzásával – adós maradt a gondolatok megérzékítésével, a shakespeare-i univerzum fölvillantásával.
Szerencsére bőségesen kárpótolt bennünket néhány lélekbe markoló előadás. Már az 1993-ban nálunk rendezett uniós fesztiválon revelációt és hatalmas közönségsikert váltott ki Lev Dogyin társulatának, a szentpétervári Malij Tyeatrnak (Kis Színház) Gaudeamus-előadása. A Platonov címen játszott, korai Csehov-darab változata Cím nélküli darab felirattal szerepelt a plakátjukon. Amikor megkérdezték erről Dogyint, a válasza így hangzott: „Próbáljon az életnek címet adni. Igaza volt: az előadás nemcsak tökéletes, hanem az élet teljessége is. A jobb sorsra érdemes értelmiségi már-már törvényszerű önveszejtése, fuldoklása a vidék mindent körülindázó hínárjában, a szellemi foglalatosságok iránt tökéletesen közömbös-érdektelen, férfiakra vadászó asszonyok fojtó ölelésében, s a rendező színpadi metaforája szerint, a kilátástalanságba fulladt unalom vizében, azaz a nyaraló medencéjében. Dogyin szakított a tóparti nyírfák, kerti padok, hinták, gőzölgő szamovárok konvenciójával, hogy sokkal erőteljesebb, „lélekhorzsoló képeket komponáljon. Játékötletei sosem öncélúak: ha vízbe veti magát egyik-másik szereplő, csakis okkal teszi. Ha csak élvetegen lubickol benne, mint Anna Petrovna, annak is megvan a maga motivációja. Nem szólva a megannyi színpadi ölelkezést felülmúló, szenvedélyes szeretkezésről a medencében, vagy az elhagyott férj, Vojnyicev öngyilkossági kísérletéről. Szofja fullasztóan agresszív szerelmi üldözése elől Platonov is a vízbe menekül. Szergej Kurisev korántsem a vidéki Casanovát játssza, voltaképp, már önmagában véve is jelenség, akinek még enervált szellemi kisugárzása is megperzseli a falusi pillangók szárnyait. Hiába az ideig-óráig tartó varázslat, valójában ő az igazi áldozat, akit tehetetlensége védtelenné tesz: értetlen és „rámenős, méltatlan és mélységesen önző asszonyok áldozata, akik unalmas férjüket, szeretőjüket sutba dobva hol rafinériával, hol erőszakkal akarják „boldoggá tenni, vagy legalábbis „megmenteni.
A lélek háborgását, a váratlan „belső történések, s a tragédia végső kiteljesítését, nyomatékosítását szolgálják a dráma legfontosabb pillanataiban megszólaló hangszerek. Maguk a színészek játszanak az instrumentumokon, ez éppúgy hozzátartozik képzettségükhöz, mint a már-már akrobatikus mozgásművészet, s a szellemi-fizikai-lelki megnyilatkozások tökéletes uralása, kifejezése a darab szellemében. Mert Dogyin, a szokványos Csehov-produkciókhoz képest, a fájdalomban vonagló lélek mélyére világít, és szemlátomást az orosz remekíró szellemének tagadhatatlan letéteményese. Az ő látomásában Platonov és társai anakronisztikus „antihősei egy eszménye vesztett világnak. Mielőtt kilobbanna az utolsó fény, hosszasan pásztázzák Platonov vízen lebegő holttestét. Vajon nyert-é nyugalmat e nyughatatlan lélek a Léthe vizében?
Hiába, az orosz színjátszás – mint ahogyan e században mindig – ma is elöl jár e művészeti ág tartalmi megújításában. Talán épp azért, mert a kontinens nyugatibb felénél kegyetlenebb kálváriát mért rájuk a sors a szovjet pokolgépezet pusztítása során. A megélt szenvedések pedig, mint tudjuk, minden művészet katalizátorai. Ezt érezzük ki, többek között Efrosz, Ljubimov, manapság Vasziljev, Dogyin és a rabságból nemrég szabadult Litvánia világhírű művészének, Eimuntas Nekrosiusnak az előadásaiból. E sorok íróját már évekkel ezelőtt lenyűgözte a Holland Fesztiválon látott Ványa bácsi a vilniusiak produkciójában, ez utóbbi rendező színrevitelében. Budapesten is másodszor fordultak meg, s most a fesztiválra a Hamletet hozták el. Nem kardok, alabárdok, tőrök látványa fogadja a nézőt, és nem is a kékes fényben derengő szellem kísértése. Nem a Hamlet szokványos kellékarzenálja. Különös manufakturális, primitív gépezetek, ketrecek, láncok; a szereplőkön durva szövésű, darabosan szabott, daróchatású viselet; dinnye nagyságú, hatalmas méregserlegek, sötétszürke, fekete fém- és kőfalak, s az örökös félhomály. Dánia börtön – a Gulágot asszociálja, amiről jócskán lehetnek közvetlen emlékek a háború után szovjetek bekebelezte Litvánia népének. Claudius udvarában a brutális hangvétel uralkodik, maga a trónbitorló üvölt, ököllel sújt, verekedik. Az első felvonás során még keresi a néző a kulcsot e szokatlan előadás jelrendszeréhez, ám lassan „helyükre kerülnek az öszszefüggések. Claudius igencsak „shakespeare-i fogantatású: külsejében és gátlástalan viselkedésében is magán viseli megátalkodott „bensejét, orgyilkos, bárdolatlan karakterét, fondorlatosságát. Vitautas Rumsas robusztusan uralja a színpadot, félemlíti meg környezetét. Ellenségeit fogaival is képes lenne szétmarcangolni.
Nekrosius kíméletlen látomásában ott üvölt a történelem előtti idők primitívizmusába és agresszív immoralitásába süllyedt huszadik századi diktatúrák rémsége és sivársága. Az a lázító körülmény, hogy az egyén büntetlenül eltaposható. Lágertörvények uralkodnak a Meno Fortas Színház játékterén (a vendégjátékon a Vígszínházban). A besúgók, agymosások, gyilkos cselvetések iszonyata. Ehhez a Gulág-Dániához keresett kifejező eszközöket Nekrosius. Az őrök itt éppúgy rettegnek, mint az őrizettek. Ophéliát a királyi pár teszi el láb alól, amikor ütemes tapsukkal hívogatóan a patak fenyegető árja felé csalogatják. Mamontovas Hamletje gyanakvó, a szokásosnál kevésbé enervált, mondhatni, tudatában van tragikus szerepének, sorsfeladatának halálos következményeivel: öntudatos áldozat. A rendezés lírai megjelenítő ereje (a sok erőszak kontrasztja gyanánt) a fináléban tetőzik: a megbosszult király visszatér elveszejtett fia holttestéhez, és hosszasan üvölti fájdalmát az égre. Megérte az izsáki áldozat? Helyrezökkent-e tőle a világ?
A bukaresti Bulandra Színház sokszor megfordult már Budapesten. A nemzetközi fesztiválon Gozzi Turandotjával lépett föl. A sokszoros áttétellel stilizált előadás Catalina Buzoianu (a barcelonai vendégtanár) rendezői látomása nyomán született, a könnyedség s a virtuóz játéktechnika jegyében. Az európai hírű rendezőnő nem az operaprodukciókhoz tapadt, Puccini-zene sugallta tragikumra hangolta a produkciót, hanem egy cirkuszi kavalkádhoz közelítő paródiát dolgozott ki. Nem is bontotta ki az eredeti mű kínálta szerelem és halál már-már misztikus rejtelmeit a maguk lélektani bonyolultságában, sem a férfi–nő áldott-átkozott kapcsolat birtoklás-alárendeltség, taszítás-vonzás élethalálharcának tudatalatti misztériumait, inkább a darabban a nő (azaz a keleti királylány) képviselte hatalmi zsarnokság riasztó voltát hiperbolizálja a színen, a napkeleti (perzsa) udvar parodizált rituáléjának „kulisszái között. Annyi évtizedes rablét után nyilván ma is a tirannizmussal szembeni romániai viszolygás munkált az alkotókban. Buzoianu a keleti harcművészet akrobatikáját, a kínai opera gesztusvilágát, s egyúttal a legkifejezőbb kortárs mozgásművészetet szervezte ellenállhatatlan színpadi forgataggá. Való igaz, a főiskola padjait nemrég elhagyott, fiatal színészgárda szöveginterpretáló készsége jóval elmarad expresszív mozgáskultúrája mögött. A kettős szereposztás Turandotját Hasimoto Kana, japán származású bukaresti színésznő alakításában láttam, aki (mint hírlik, Maya Morgensternnel szemben) meglehetősen szimplifikált, kissé sápatag királylányt alakított, aki sajnos híján volt ama nélkülözhetetlen személyes kisugárzásnak. A fináléban a császári udvar (Altoum szerepében a briliáns művésszel, V. Ogaseanuval) egy csapásra átvedlett a kínai kulturális forradalom maoista ünnepségévé, s a császár, mint a Nagy Elvtárs, már üdvözült mosollyal fogadja a Mao-uniformisban feszítő, vörös zászlókat lengető talpnyalók (az „istenadta nép) köszöntő beszédeit.
Bármennyire is pontos rendezői munka és színészi alakítás jellemezte T. Ostermeier, a berlini Schaubühne am Lehniner Platz új rendező-igazgatójának Paraziták című produkcióját – ahogy pestiesen mondják, feledhető volt. A fiatal drámaíró, Marius von Mayenburg a lét alagsorában tengődő kisemberek társadalmi látleletét adaptálta színpadra. Peremre sodródott életek, üvöltözésbe fúló, sivár családi konfliktusok, kilátástalanság és reménytelenség, ön- és egymást pusztító indulatok lángolnak a színen. Egymás levegőjét szívják el a szereplők egy zárt, lepusztult lakhelyen. A szűk térben egymásra utalt, egymás torkának eső egyének dramaturgiájának technikáját már sokan földolgozták a drámairodalomban: ennél érdemlegesebben.
A düsseldorfi Schauspielhaus vendégjátékán a híres Fassbinder-színész, Volker Spengler játssza Brecht Galileijének címszerepét. Robusztus alakjával, hallatlanul árnyalt mimikájával, egy könyvhalmaz közé ásva – moccanatlanul is mágneses központja az előadásnak. Személyiségében nem annyira az inkvizíció fogságába került, tanait visszavonni kényszerült csillagász húzódik meg, mint inkább egy huszadik századi atomfizikus, akit a tudós kényszerű árulása, társadalommal szembeni felelőssége is nyomaszt, s akinek kisugárzása az egész színpadi környezetet elhomályosítja; a mellékszereplők puszta eszköz-emberekké zsugorodnak.
Ilyen vagy olyan értelemben tehát, a fesztivál majd minden előadása tanulságos volt. Nincs okunk kritikátlanul lelkesedni valamennyi produkció láttán, unatkozni vagy bosszankodni is volt alkalom. De ami a jelenlegi színházművészet sokszínűségét, eszköztárának kimeríthetetlenségét illeti – már-már határtalanná tágulhatott előttünk a látóhatár. Ha eléggé fogékonyak vagyunk.
|
