D. P.-nek
Lehorgonyzott vitorlás hajó stilizált váza nyugszik a szín hátsó fertályán. Fakóvörös vitorlavásznait hol föl-, hol bevonják. A fából ácsolt, puritán építmény lehetne legendákbéli kísértethajó, vagy akár használatban lévő, „eleven tengerjáró, amellyel nap mint nap kifutnak a norvég halászok, hogy estére, immár megrakodva, újra lehorgonyozzanak. És éppúgy lehetne családi ház, faluvége, keresztút, községi fórum is, amit csak Ibsen nyomán a rendező Barabás Olga – a Peer Gynt sűrűn váltakozó helyszíneként – beleképzel. Azt hiszem, jobban, pontosabban, költőiebben, és kivált szimbolikusabban nem is összegezhették volna – vizuálisan – a norvég drámaköltő mesék mezsgyéjén billegő színpadi poémájának színhelyeit és atmoszféráját.
A Határon túli magyar színházak XII. kisvárdai fesztiválján láttam e merőben szokatlanul színre vitt Ibsen-darabot a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában. Nem véletlenül szólok róla e hasábokon, ahol ez idáig csak az anyaországi színházi bemutatókat szemléztem. Az idei kisvárdai találkozó ugyanis revelációszámba menő produkciókkal adta vissza hitemet, hogy annyi kommersz, annyi spekulatív, vagy épp gondolattalan hazai előadás után, olykor friss levegőt is szívhat a kritikus. Van hát tartalmi megújulásra, színpadi gondolatébresztésre és expresszív szemléletességre példa a magyar színjátszásban. Paradox módon – a határon túl. Holott az elmúlt évtizedben az is meglehetősen gyöngélkedett… Kellett ehhez egy önmagát véresen komolyan vevő színházművészet (színházakra „lebontva"), szakmai felelősségérzet, alkotói mondanivaló és szuggesztív kifejezőerő. És, mindenek előtt, tehetség. Úgy tetszik, el kellett jönnie, be kellett lassacskán érnie annak a fiatal rendezőnemzedéknek, amely mindennek a birtokában van. S amelyik nem „színházat akar csinálni, amúgy pestiesen, nem anyagi mércével méri (még?) a munkáját – hanem egyszerűen mondanivalója van a világ és a magyar közösség számára. Akkor is, amikor „csak szórakoztat. Vidáman, önfeledten, fölszabadultan. Nemzedékének tagjai még ilyenkor is képesek a színre becsempészni egy fuvallatnyi keserűséget, önmagunkban a leselkedő magányt – mint Vidnyánszky Attila, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház főrendezője-vezetője, Csokonai Dorottyájának (Fársáng) fergeteges színrevitelekor. Meg is kapta érte a fesztivál nagydíját. És tudnak vésztjósló hangnemben puritán balladát fogalmazni: a Vérnászt a néptánc ősi motívumaiból és moccanatlan, néma feszültségből, fenyegető csöndek egymásba szövésével jeleníti meg Bocsárdi László. A sepsiszentgyörgyi színház prózai színészei éppúgy remekelnek García Lorca tragédiájának megjelenítésekor, mint a Háromszék Táncegyüttes tagjai. Bocsárdi már-már mozgásszínházat súroló expresszivitással égeti emlékezetünkbe a nem mindennapi élményt.
E, jobbára alig harmincas éveiket taposó rendezők a budapesti közönség előtt sem ismeretlenek: nem egy produkciójukkal szerepeltek már a Thália Színházban, a Határon túli magyar színházi esték: Vendégségben Budapesten című sorozatban. Közéjük sorolhatjuk a fiatal bukaresti rendezőnőt, Anca Bradut is, aki tavaly Giraudoux Elektrájával, idén A tavasz ébredése című Wedekind-előadásával nyert díjat a kisvárdai fesztiválon, a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulatával. A kamaszodók önnön testükre, egyáltalán, a testiségre és a világ elvetemültségére való ébredését, magukrahagyatottságuk gyötrelmeit gyönyörű színpadi látomásban fogalmazta meg a rendezőnő. Hamisítatlan líra, nyiladozó értelem, bontakozó bölcselet szólal meg e különös, vizionárius előadásban – mintegy tragikus zenemű hangulatára és szigorú szerkezetére hangolva. Egy hatalmas, torzan elnyújtott zongora ott is terpeszkedik fenyegetően az üres színpad közepén, fölötte, alatta, körülötte, rajta zajlanak a legdrámaibb események (az első szeretkezés, a művi vetélés, az öngyilkosság stb.). Hangulatilag Ady Fekete zongorájára is asszociálhatunk… Mély csöndek ellenpontozzák a váratlan kitöréseket, a belső történések némán is vizualizálódnak, hogy annál velőtrázóbb legyen a kulmináció: amikor e kétségbeesetten vergődő, a hamisság, hiúság vásárában tétován kóválygó fiatalok a halált választják.
S most vissza a Peer Gynthöz. Volt, aki a szakmai tanácskozáson fölvetette: ez a Peer Gynt nem az a Peer Gynt. Mintha csak a szöveg maradéktalan átvétele, a jelenetek (kronologikus) nyomon követése foganhatna ibseni előadást. Magam nem egy olyan Peer Gynt-produkciót láttam, amely – kevesebb húzással ugyan (mert anélkül képtelenség volna végigülni) – teljességgel közömbösen hagyta a nézőt. Mert csak épp a darab líráját, népi ihletésű bölcseletét, fantáziavilágát lúgozta ki. Barabás Olga alaposan megkurtított Peer Gyntje viszont hamisítatlanul ibseni. A viking partok északi széljárása járja át a színpadi atmoszférát: fázósan didereghet a lélek, amely a megkövesedett falusi konvenciók, társadalmi kötöttségek közepette saját, öntörvényű útját választotta. Mert alkata, született és választott szuverenitása másképp nem is engedhette volna. De megmelegedhet anyjának fészkében, ha időnként hazatér, legeslegvégül pedig – annyi önámító, szellemi-lelki barangolás, valódi világjárás után – Solvejg, a rá oly régen váró lány szerelmében.
Az előadás mindenekelőtt a képek, a takarékos, ám szuggesztív mozdulatok nyelvén idézi meg mindazt, amit számunkra a Peer Gynt mond. Szürrealizmus és népi humor, folklórinspiráció és groteszk ellenpontozás, olykor meg – kissé ellentmondásosan – falusi életképek révén. Mert való igaz, ekkora ívű drámai költeményt igencsak nehéz döccenők, buktatók nélkül színre vinni. Az asszociációs vezérfonalra fölfűzött elemek közt akadtak erőtlenebb jelenetek, de a nyomukban következő momentumok feledtették őket. A szokásostól eltérően, ám annál megrendítőbben fogalmazta képpé például a rendező Aase anyó halálba „ringatását, fia mesébe szárnyaló kalauzolásával. Tehetetlen anyját hátára – szárnyaira véve, már-már észrevétlenül röpíti át Peer a megfáradt Aasét az Óperencián – a megnyugvás földjére, a halálba… Végül is akkor teljesedik ki a harmónia, még itt, a földön, a sokat hányódott álomutas, Peer Gynt számára, amikor a szerelem patyolattiszta vitorlái között egymáshoz bújhat Solvejggel az árbockosárban. Annyi korábbi asszony, tévút, kikötő, szirén, zátonyra futás és hajótörés után, most először, a társsal. Nem véletlen, hogy e lírai képeket sorjázó előadás végén, megcsalattatások és illúzióvesztések után, ők ketten vitorlát bontanak és elhajóznak.
|
