Választási vereségük sokkjának feldolgozása után 1999-ben a volt kormánypártok látványos feltámadása következett. A közvélemény-kutatások szerint év elején még magabiztosan vezető Fidesszel szemben az MSZP jelentős előnyre tett szert, összességében azonban az adatok azt mutatják, hogy lényegében az 1998-as választások első fordulójának megfelelő támogatottsági arányok alakultak ki. Amennyiben a pártok szerinti tagolódástól eltekintünk, és elfogadjuk a kétpólusú politikai berendezkedés teóriáját, azt láthatjuk, hogy az erőviszonyok rendkívül kiegyenlítettek, s amennyiben mindkét oldalon megvalósulna a pártok közötti együttműködés, egy azonnali választás eredménye szinte megjósolhatatlan.
Az év során a támogatási arányok változásában két olyan politikai esemény tűnhet fel, amely látványos elmozdulást idézett elő. Az egyik a délszláv háború, amely széles körű aggodalmat váltott ki, s melynek során a média meglehetős egyoldalúsággal a bombázások okozta károkat mutatta, s igen visszafogottan tájékoztatta a lakosságot a légitámadásokat kiváltó folyamatokról, a koszovói albánokat sújtó genocídiumról, az üldöztetések méreteiről. A vezető kormánypárt népszerűségvesztésében nagy szerepet kaptak a személyes támadások, a Fidesz erkölcsi tőkéjének megsemmisítését célzó akciók, melyek sorozata – az 1989-es vagy 1994-es előzményektől ezúttal eltekintve – már 1998-ban megkezdődött, s melyektől az ellenzéki stratégák gyorsabb eredményeket vártak. A pártokat vezetőiken keresztül megítélő közvéleményben végül az Orbán Viktor családját érintő, s ezen keresztül a miniszterelnököt és pártját kompromittáló akció hozott fordulatot. Ebben közrejátszott a támadás elhárítását célzó stratégia hibája is: az az elképzelés, hogy az offenzíva magától is kimerül, s emiatt hosszú ideig késett a határozott cáfolat és pontos tájékoztatás. Az így áthangolódó közvéleményben mutatkozó ellenzéki pozíciójavulás azonban (ahogyan az a negatív propaganda eredményeit illetően általában érvényes) meglehetősen bizonytalan értékű. A szó szoros értelmében relatív, hiszen köztudott, hogy az MSZP százalékokban látványos előretörése mögött nem a támogatók számának hasonló emelkedése, hanem a Fideszt magukénak vallók elbizonytalanodása, pártot nem választása áll. Éppen ezért nem meglepő, hogy az év végétől (a rendkívüli, negatív hatások hatásának enyhültével és a gazdasági mutatók részben természetes módon, részben a kormány következetességének eredményeként javulása következményeként kialakuló „spontán sikerpropaganda hatására) a kormányoldal támogatottsága kismértékű, de folyamatos és határozott növekedésnek indult.
Mindez indokolja, hogy a választási ciklus félidejéhez közeledve a teljesség igénye nélkül ugyan, de mégiscsak szemügyre vegyük a két korábbi, s természetesen a két év múlva esedékes választásokon revánsra készülődő kormánypárt mozgásait, politikai teljesítményét.
Az MSZP alapjában véve a két ciklussal korábban bevált kivárási taktikát újította fel és egészítette ki a negatív politizálás korábban nem ismert intenzitású eszközével. Az addig is kemény szókimondásáról ismert Fidesszel szemben a hangnem durvaságával operált, s a konfrontatív stílusért való felelősséget hatásosan áthárította. A támadások hevességével azonban nem állt arányban a bírálatok tartalmi megalapozottsága, az érvelés mélysége. A korábbi kormánypártok új alternatívát nem voltak képesek megfogalmazni, megjeleníteni. Eszköztárukban fontos szerepet kapott a szociális demagógia (amiben a szakszervezetek fölötti ellenőrzésüket kitűnően tudják hasznosítani), és a pénzügyi szigorítások párhuzamos, sőt, olykor egyidejű követelése.
Az ellenzéki politizálás legfontosabb eszközévé (nemcsak a korábban említett, a miniszterelnök közvetlen kompromittálására indított kampány esetében) a kormányoldalt sújtó, annak politikusait személyükben lejárató kampány vált. Ennek tudatosságát bizonyítja, hogy 1999 nyarától többféle megfogalmazásban rendre megjelent a két nagy ellenzéki párt kommunikációjában az a tétel, hogy a Fidesz elvesztette erkölcsi tőkéjét.
Az ennek bizonyítására indított akciók célja összetett volt: egyfelől elfedte a valóságos alternatíva kidolgozatlanságát, az MSZP politikai-ideológiai ürességét. Jellemző, hogy nem készült el az átalakulás 10. évfordulóját ünneplő, jubileumi kongresszusra az egy évvel azelőtt megígért program. Figyelemre méltó viszont, hogy érdemi üzenet nélkül, tisztán negatív propagandával az MSZP sikeresen szerepel. Vagyis a választók nemcsak általában közönyösek, hanem még az aktívabbak is azok: a konstruktív politika, az értékek kérdésében.
Az MSZP belviszonyai, tagolódása, áramlatai, stratégiai elképzelései a közvélemény előtt alig ismertek. Tudott ugyan, hogy egyes politikusai között (Nagy Sándor, Molnár Gyula, Kovács László, Horn Gyula) komoly pozícióharc bontakozott ki, sőt, a nyilvánosan titkos favorit Németh Miklós nevének fölvetése is bizonyos tagoltságra utal. A véleménykülönbségekről fölbukkanó információk azonban nem mutatják meg a létező konfliktusokat, hanem a pártnak csupán – ahogyan mondani szeretik – néppárti jellegét fejezik ki.
Az MSZP politikája változatlanul hagyományos bázisának megnyerését célozza: a nyugdíjasokét, a rendszerváltozás azon, nem csekély számú vesztesét, akikben töretlenül élnek a kádárista nosztalgiák, gazdasági klientúráját, stb. A látottak alapján az MSZP beéri azzal, hogy pusztán a kormányzati alternatívát jelentő erejével vonzza magához a korábban az SZDSZ-hez kötődő balliberális érzelmű szavazókat.
Fölmérések mutatják, hogy a párt választói bázisa elöregedőben van. Ennek következtében (szemben a nemzedéki hátterét szélesítő Fidesszel) az MSZP fokozatosan, de egyre határozottabban generációs párttá válik. A bázis és a párt kapcsolata – hogy stílszerűen fogalmazzunk – dialektikus: nemcsak a támogatók ragaszkodnak az évtizedeken át megszokott stílushoz, némely esetben archoz, hanem a meghatározó politikusok egy része (Horn, Kovács, Kósáné) maga is erősen kötődik a nyugdíjas korú vagy aktív pályafutása végéhez közeledő generációhoz. Megszólalásuk módja, tartalmi és stiláris vonásai, értékvonzatai e korosztályhoz kötődnek.
A fiatalabb generáció figurái (mint Kiss Péter, Toller László, Földes György, Baja Ferenc) elődeik nyomán haladnak, tőlük függ előtérbe kerülésük, az ő nyelvüket beszélik, így saját generációjuk és a náluk fiatalabbak számára sem jelentenek új alternatívát, sikereiket a párt jó beágyazottságának köszönhetik. Az a kísérlet, amely az előző kormányzati ciklusban egyes gyermek- és ifjúsági mozgalmaknak az MSZP politikai vonzáskörébe vonására irányult (Xénia-láz Egyesület), részben a kivitelező személyes alkalmatlansága, részben az akció kiváltotta botrány, a megfigyelési ügyben való felelősség és (vélhetően ez volt a döntő) a párt legfelsőbb vezetésével való szembeszegülés miatt a korábban frontembernek számító Schmuck Andor kegyvesztéséhez vezetett.
Az ifjúság megnyerésére irányuló törekvés 1998-ban szembeállította egymással az akkori koalíció pártjait: az SZDSZ liberalizmusa (a globalizáció, a korszerűség és a fogyasztói értékek stb. propagandahátterével) tagadhatatlanul vonzó a fiatalság jelentős rétegei számára.
Az MSZP számára a fiatalítás, bázisépítés feladata megkerülhetetlen, a párt egyik legaktívabb zónája az Ifjúsági Munkacsoport, melynek elképzelései – noha olykor sarkított formában jelennek meg – érdemben nem különböznek a párt egyéb szervezeteiben, vezetésében megfogalmazott tételektől, így hatókörük nem terjed túl a párthoz amúgy is kötődők körén. A fiatalítás jelszavát a párt ifjabb politikusai elsősorban az MSZP-n belüli pozíciójuk javítására kívánják fölhasználni. E folyamatba illeszkedik a Fiatal Baloldal és az Úttörőszövetség fúziója, kirívó példája a gyermekekkel való politikai manipulációnak, és a pártállamban mozgalmi célra rendelt nemzeti vagyonrész párt- illetve magánvagyonná történő alakításának (Csillebérc).
Az MSZP gyakori hivatkozási alapja, hogy az EU-országok többségében szociáldemokraták vannak kormányon, s magát mint nyugati típusú szociáldemokrata pártot kívánja meghatározni. Az ennek érdekében folyó belső átalakulásról, egy „reformszocialista szárny megjelenéséről azonban nem tudunk: így továbbra is az utódpárti jelleg dominál. A szervezeti, ideológiai változások elmaradásán kívül ezt támasztja alá a személyi kontinuitás. A Kovács László-féle vezetés gondolatszegény, ugyanakkor a pártelnök a jellegtelenség és visszafogottság vádját megszívlelte, az apparátusi semmitmondást a megfogalmazás élességével professzionálisan elegyíti.
A feltörekvő második vonal (Molnár Gyula, Kiss Péter) a jól ismert régiekhez hasonlóan szürke, és nélkülöz minden intellektuális vagy koncepcionális újdonságot, ami azt a feltételezést támasztja alá, hogy a párt holdudvarának egy kicsit is tehetséges tagjai kirajzottak a gazdaság és a média világába. A vészesnek látszó káderhiányt mutatja, hogy olyan figurák – a nyilvánosan trágárkodó Toller László, a megkopott népszerűségű Keleti György, a párttársáról titkos információkat kérő, drogcsempészként lebukott fia ügyei révén menthetetlenül kompromittálódott Vancsik Zoltán – váltak frontemberré, akik valaha csak a tartalékcsapat erősségei lehettek volna. Ugyanezt a feltételezést támasztja alá, hogy a párt a hazai politikai palettáról majd egy évtizede eltűnt Németh Miklós csatasorba állításával véli megoldhatónak azt a problémát, amit a személyi és ideológiai alternatíva hiánya jelent. Vagyis pozitív program helyett az egykori (egyébként a valósággal nem igazolható) nosztalgiák felidézésével kívánja növelni társadalmi befolyását.
Az MSZMP-s kontinuitás ezzel is megerősített ténye nem okoz az MSZP-ben zavart: a pártállam utolsó kormányfőjének a rendszerváltás miniszterelnökévé markírozása megfelel annak a doktrínának, amely a kommunista kísérlettől való elszakadás manőverét kommunista érdemnek tekinti. A folytonosság kísértete jelenik meg a szélsőballal, a Munkáspárttal való csendestársi kapcsolatban is. Nem egyes önkormányzati együttműködésről, választási segítség elfogadásáról van szó, hanem sokkal súlyosabb ügyről. Jellemző a Thürmer Gyula által Milosevicsnél tett látogatásra reagálás: az MSZP nem igazán határolódott el ettől a gesztustól, sőt, felismerve a pacifizmusra hajló közhangulat kiszolgálásában rejlő propagandisztikus előnyöket, a NATO-jogosítványok felülvizsgálatának felvetésével közvetve maga is Milosevicsnek nyújtott morális támogatást.
A külpolitikusok vezette MSZP külpolitikai vonalvezetésének ez a megdöbbentő zavara több tényezőre vezethető vissza. Csak az egyik az olcsón megszerezhető támogatásnövekedés, amely a Magyarországot úgymond háborúba sodró Orbán-kormánnyal szemben a felelősségteljesen semleges (vesd össze Thürmerék alternatívája a NATO-tagsággal szemben) magatartást sugározza. A korábban szervilisen NATO-párti Kovács László pártelnökként, a háború eszkalációjával kapcsolatos aggodalmakra építve, a korábban megadott repülési engedély felülvizsgálata ötletével a nyugati szociáldemokraták rosszallását is kiváltotta, s egyúttal Magyarország nemzetközi megítélésének is ártott. Az inkoherens és cinikus irányváltásban nemcsak bizonyos napi célszerűségi szempontok játszottak szerepet, hanem a korábbi évtizedekben kondicionálódott, és csak részben politikai reflexek is. Ezek közé illik az internacionalizmus jelszavát hangsúlyozó közömbösség nemcsak a NATO- és EU-országok értékelvei, humanitárius és demokratikus céljai és propagandája, de a mások szenvedései iránt is.
Az MSZP nem tudott megbirkózni korábbi korrupciós potenciáljának visszaszorításával sem. Az elsőfokú elmarasztaló ítélet megszületése után is ragaszkodik Boldvai László esetében az ártatlanság vélelmének normájához, nem mondatta le a több mint gyanús ügyeket kivitelező Sándor Lászlót, s a nyilvánvalóan védhetetlen Paszternák-ügyben sem szólalt meg igazán határozottan. Sajátos következtetésekre ad lehetőséget az, ahogyan párttársaival kapcsolatosan Schmuck Andor a leleplezéseket ígérő majdani könyvéről vagy Csintalan Sándor közjegyzői letétbe helyezett jegyzeteiről beszél. Ezzel összefüggésben még inkább figyelemreméltó az a tény, hogy a balliberális pártok több prominens szereplője a súlyos köztörvényes vádakkal tartósan előzetes letartóztatásban lévő Tasnádi Péterrel tart fenn bensőséges kapcsolatot.
Az SZDSZ tartósan nem képes kilábalni abból az identitásválságból, amelybe még az Antall kormány működése idején került, amikor a heveny antikommunista propagandával kialakított politikai énképhez a sokáig fő ellenségnek tekintett szocialistákkal való bensőséges együttműködésbe kezdett. Azóta nyilvánvalóan nem képes és nem is készül önálló alternatíva megjelenítésére, támogatottsága ezért minden média-hátszél ellenére sem képes fölülkerülni azon a sávon, amelyen belül a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöbérték is veszélyben van. Az MSZP-vel való szoros illetve versenytársi viszonyról ötletszerűen felvetett üzenetek, a gyakorlati politizálás és az ideológiai jelszavak közti ellentmondás, a többször a nyilvánosság előtt is megjelenő defetizmus a párt egykor oly hatékonyan működő kemény magjának értelmiségi vitakörré alakulására enged következtetni, ami nem tesz lehetővé széles körben hatékony politizálást, viszont értelmiségi körökben nem hatástalan. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a rendszerváltoztatás évtizedében a liberális párt vezető értelmiségi teoretikusai és médiatámogatói kiválóan működő nemzetközi kapcsolatrendszert alakítottak ki, s ezt az 1994–1998 közti választási ciklus, illetve a ma az SZDSZ túlélési reményeit egyedül éltetteti fővárosi vezetés építette, illetve gyámolította klientúra ma is hatékonyan működik.
Az SZDSZ általános defenzíváját a fővárosi önkormányzatból indított rohamok (pl. a jelenleg éppen kifulladni látszó metróügy) és a maradék médiapozíciók biztosította szereplések vannak hivatva elfedni. Ez a két bázis azonban – kiegészülve az említett értelmiségi körök támogatásával – igen erős, a pártot, mélyrepülése ellenére sem lehet leírni.
Az ellenzéki vezetésű (vagy a képviselő-testületen belül ellenzéki többségű) önkormányzatok országos politikai célok érdekében való fölhasználása nem egyedi eset, a fővárosi példa azonban kiugróan látványos szereplési lehetőségeket kínál.
A párt eszmei-ideológiai kiüresedése az elemzők számára szembeötlő, a választók véleményét a szavazóbázis szűkülése jelzi. A párt ideológiája az elvont érdekvédelmi elképzelések médiasulykolására (például a zámolyi cigánycsaládok ügyében vagy az abortuszkérdés fölvetésében), a globalizáció áldásainak hirdetésében, az antiszemitizmus elleni harcban fejeződik ki.
Ebbe a folyamatba illeszkedett az a belső vita, amely a NATO-akcióban való magyar részvétellel kapcsolatban bontakozott ki: a doktriner pacifizmus és a doktriner liberalizmus vitáját a politikai pragmatizmus döntötte el.
Ez a konfliktustípus tört fel az SZDSZ és a Hit Gyülekezete viszonyát firtató kérdésekben, a kis(?)egyház vezetőjének politikai ambícióival, pénzügyi visszaéléseivel kapcsolatos vitában, lényegében a két szervezet zavaros viszonyáról szóló vádakat nem sikerült megcáfolni.
Az előző koalíció pártjainak a választást követő támogatásvesztést (az SZDSZ csendes eróziója mellett) sikerült ellensúlyozniuk. Ezt az eredményt, az 1999-es pozíciójavulást nem konstruktív politikával, új alternatíva megjelenítésével érték el, hanem a Fidesz-kormány nehézségeinek és hibáinak kihasználásával. Ehhez járult a Fidesz választási győzelmét megalapozó célkitűzéseknek (polgárosodás, EU-konform társadalmi szerkezet kialakítása, leszakadt térségek felzárkóztatása stb.), programoknak részleges vagy teljes átvétele, saját elképzelésként való bemutatása. E retorikát egészíti ki a saját kormányzás időszakában elkövetett hibák, mulasztások illetve az akkori politika következményeként jelentkező problémák (társadalmi szakadás, vámterületi gazdaság szűkülése, stratégiai függőséghez vezető privatizációs politika, infrastrukturális beruházások elakadása) „átterhelése a mai kormányra, amit az ezek miatti heves támadások követnek.
|
