Egy évtizeddel ezelőtt mit sem tudtunk a magyar társadalom valós, a második világháborúban hozott áldozatairól, jóformán beszélni sem lehetett az 1956 forró őszén elesettekről, és néhány szomorú, a hazai magyarság fogyását bizonyító statisztikai kimutatáson kívül, a széles tömegek számára csak felszínesen voltak ismertek hazánk demográfiai folyamatai. 1989 után már büntetlenül meg lehetett kérdezni, hogy hol a sok halott, ekkor történhettek meg az első lépések arra, hogy tisztázzuk háborús veszteségeink nagyságát, az elmúlt fél évszázad népességváltozásainak kérdéseit. A mai magyar demográfia jeles személyisége, Szabó A. Ferenc Egymillióval kevesebben… címmel kiadott műve a múlttal való szembenézést segíti, közelmúlt történelmünk eseményeinek tisztázásához járul hozzá.
A rendszerváltás körüli években a demográfiai kérdésekkel szintén foglalkozó Für Lajos Mennyi a sok sírkereszt? címmel tette fel a kérdést; és most, közel egy évtized elteltével, Szabó A. Ferenc is válaszolt. A tudósember elkötelezettségével végzett vizsgálatok eredménye megdöbbentő. „… Egymillió halott és földönfutó alig másfél évtized alatt! Ijesztően nagy szám, döbbenetesen nagy veszteség! De az igazi, a történelmi veszteségbe be kell számítani a meg nem születettek, a nem vállaltak arányszámait is. Mennyivel sokasodhattunk volna, ha nem ilyen embert próbáló idők következnek nemzetünkre! … – írja a szerző arról a másfél évtizedről, amikor Magyarország két alkalommal is hadszíntérré vált (1945, 1956). Vagyis arról a korról, amikor, jóllehet a Rákosi-diktatúra napjaiban bűncselekményszámba ment a tudatos családtervezés, – hiszen hazánkban csakúgy, mint minden más társadalmi folyamatot, a népesedési politikát is a feje tetejére állították –, mégis csak átmenetileg tudták hazánk lakosságának fogyását megállítani. Szabó A. Ferenc új könyvét olvasva, nagyon is egzaktnak tűnő szempontból látjuk az 1945 utáni Magyarország történetének másfél évtizedét, hiszen az alapos, pontosan elvégzett demográfiai számvetések nem hazudnak. A matematika, a statisztika módszerével ország-világ elé tárják: ennyien voltunk, ennyien vagyunk, itt komoly társadalmi traumák történtek.
Ahogy Szabó A. Ferenc sorai végigvezetnek minket hazánk második világháborús emberveszteségeinek, a németség kitelepítésének, valamint a magyar–szlovák lakosságcserének demográfiai következményein, ahogy könyvéből megismerjük a Rákosi-korszak őrült népesedéspolitikáját, az 1956-os forradalom demográfiai hatásait, fokozatosan feltárul előttünk évszázadunk második felének valósága, magyar holocaustja, amelyhez hasonlót a magyar történelem nem ismert. Talán a török hódoltság másfél évszázadának demográfiai következményei lehettek oly súlyosak, mint e tizenöt évé, amikor a világháborúban elhunytak és elmenekültek, elhurcoltak százezreit kellett számba venni, amikor a győztes hatalmak magyarságellenes gőgje miatt a Kárpát-medencében újabb százezres tömegeknek kellett elhagyniuk szülőhelyüket. Szabó A. Ferenc a tudós krónikás pontosságával jegyez fel demográfiai eseményeket, tár elénk történelmi valóságot, mutat be tragikus eseményeket.
Mert a Kárpát-medencében élő magyarságot és más népeket ért veszteségek, szenvedések a nagy, európai holocaustnak csak részét képezték, hiszen a zsidóság mellett, a kontinens népei közül hasonló sors sújtotta az oroszokat, a baltiakat, a lengyeleket, a délszlávokat, a németeket. Közép-, valamint Kelet-Európában szinte minden népnek megvolt a maga üldöztetése, megvoltak tömeges áldozatai. Szerencsétlen történelmi konstelláció, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság – arányait tekintve – a legnagyobb veszteségek egyikét szenvedte. Ez is történelmünk egyik szomorú fejezete, amelyet tudomásul kell vennünk, amellyel immár fél évszázad múltán meg kell tanulnunk békésen együtt élni. Szabó A. Ferenc kötete, tárgyilagosságával, ehhez visz közelebb. A pusztán csak számbavétel céljával leírt tendenciákon át valami végtelen nyugalmat, valami végtelen meg‧békélést érzünk e sorok láttán. Mintha a szabályos sorokba rendezett, egyszerűségében oly tiszteletet parancsoló katonatemetőben járnánk, ahol nem arra gondolunk, hogy mely emlékmű alatt ki nyugszik, hanem ahol az jut eszünkbe: miért e sok áldozat?
Szabó A. Ferenc rámutat azokra a politikai történésekre is, amelyek növelték az áldozatok számát. A magyar történelem kevésbé fényes, néha talán szégyellni való lapjai ezek. A magyarországi zsidók üldöztetése, majd a második világháború után, a magyar kormány tehetetlensége és erőtlensége miatt ránk kényszerített szlovák–magyar lakosságcsere, és ezzel szoros összefüggésben, a hazánkban élő német kisebbség kegyetlen deportálása történelmünk dicstelen eseménye. Ám saját múltunk megértése, vállalása érdekében részleteiben kell megismernünk e történéseket is; hogy tanulhassunk belőle, hogy bátran nézhessünk a jövőbe, és nyugodtan mondhassuk: még egyszer soha többé!
A magyar nemzet erkölcsi, nemzeti megtisztulásához vezető út egyik apró építőköve Szabó A. Ferenc Egymillióval kevesebben… című kötete. Elsősorban azért, mert a tudományos kritika módszerével egyszer s mindenkorra tisztázza hazánk 1945–1960 közötti történelmének eddig elhallgatott, vagy éppen politikai okok miatt meghamisított számadatait, immár indulatok nélkül tisztáz eddig kényesnek tartott kérdéseket, de legfőképpen azért, mert szakít az 1945–1989 között a politikai kurzus által sugalmazott képpel. Hiszen a háború utáni évtizedekben mind a történettudományi szakirodalomban, mind pedig az irodalmi, művészeti alkotásokban a magyar társadalmat ért trauma többnyire csak úgy jelenhetett meg, mintha hazánkban csakis és kizárólag a nemzeti, vallási, etnikai kisebbségeket, a baloldali gondolkodókat üldözték volna. De szó sem eshetett a magyar társadalom tömegeiről, szó sem esett arról, hogy a munkaszolgálatosok mellett százezres magyar katonatömegek fordultak meg a keleti fronton, és ott több tízezer magyar katona vesztette életét. Nem lehetett beszélni arról, hogy a Don partján, Ukrajna végtelen mezőin, a Kárpátokban, majd a magyarországi hadszíntéren elesett magyar katonák ugyanúgy hiányoztak e nemzetnek, mint a tömegesen elhurcolt zsidó lakosság vagy a munkaszolgálat embertelen viszonyai között elpusztult baloldaliak.
Szabó A. Ferenc most megjelent könyve reális képet ad hazánk veszteségeiről. Tisztázza a magyar társadalmat ért emberveszteségeket, arra való tekintet nélkül is, hogy mely etnikai, vallási kisebbséghez tartoztak, hogy az egykori magyar hadsereg állományában munkaszolgálatosként vagy éppen harcoló katonaként vettek-e részt. Megdöbbentő eredményeket, megdöbbentő megállapításokat rögzít a szerző. „… Egymillió ember, halottak és menekültek százezrei gyűlnek a papíron. A valóságban még több ember kelt vándorútra, lett földönfutóvá, hiszen az emigrációs veszteségeknél csak különbözetet számoltunk. Ahogyan a második világháború utáni népmozgásokat tárgyaló fejezetben leírtuk, hozzávetőlegesen félmillió magyar állampolgár, menekülő magyarok, kitelepített svábok és „kicserélt szlovákok hagyták el földünket. A helyükön támadt űrt csak részben tudta kitölteni az újra szűkre vont országhatár oltalma mögé menekülő mintegy 300000 Kárpát-medencei magyar. Olyan megállapítások ezek, amelyek a ma embere számára hűen tükrözik a Kárpát-medencében élő nemzetek, nemzetiségek sorsát, és amelyek kimondatlanul is az együvé tartozás gondolatát erősítik. Mert e tájon, Közép-Európa szívében egymásra vagyunk utalva, egy a sorsunk, ugyanazok a problémáink. Az itt élő népek háborús emberveszteségei, 1945 utáni, a nagyhatalmi politika által kikényszerített üldöztetései, a közös, nagy közép-európai holocaust, a „soha többé vágyából eredő megbékélésre kényszerít. Az a hiányzó milliónyi tömeg, amelyet hazánk 1945 és 1960 között elveszített, arra int: a jövőben nem lehet még egyszer milliós tömegeket érintő lakosságcsere, nem lehet több százezer áldozatot követelő zsidóüldözés. Mert mindenki, aki hazánkból eltűnt, akit innen elüldöztek, hiányzik valahol. Mint ahogy minden bizonnyal hiányzik a Kárpát-medence többi népének is. A jövő útjának tehát a megbékélés felé kell vezetnie. Le kell zárnunk a kölcsönös üldöztetések hamis ideológiája által uszított „ki volt gonoszabb vitákat, immár indulatok nélkül kell tudomásul vennünk saját és közös, kárpát-medencei múltunkat. Szabó A. Ferenc könyve imponáló jegyzetappa‧rátusával, hűvös, tudományos tárgyilagossága mögött is érezhető, nemzeti gondolatot tükröző szemléletével valójában ezt szolgálja.
Az Egymillióval kevesebben… című kötet tartalmát tekintve pontosan meghatározza hazánk második világháborús emberveszteségeit, a második világháborút követő lakosságcserék demográfiai következményeit, valamint az ötvenes és hatvanas évek népesedéspolitikáját, és annak ma is érezhető hatásait. A kötet értékét minden bizonnyal az Új Magyar Központi Levéltárban található belügyi, külügyi, igazságügyi és népjóléti dokumentumok feldolgozása, a témára vonatkozó hazai és nemzetközi statisztikai és demográfiai szakirodalom szinte teljes körű áttekintése adja. Szabó A. Ferencnek munkája során meg kellett küzdenie az általa választott téma szerteágazó voltából és a rendelkezésre álló források egyenetlenségéből adódó nehézségekkel. Minden bizonnyal ebből ered, hogy a könyv egyes fejezetei nem ugyanolyan mértékben kidolgozottak, és az egymást követő fejezetek inkább önálló tanulmányokként állnak meg, mintsem alkotnak egyetlen összefüggő monográfiát. A szerző jó tollú, alapos felkészültségű történész, ám a demográfiai folyamatok elemzése kapcsán annyi féligazságot, annyi – a politikai ideológiák által megmásított – adatot kellett tisztáznia, hogy a kötet nem is lehetett a téma teljes körű feldolgozása. Csak egyetlen dologra vállalkozhatott: megkezdte azt a kutatói munkát, amelynek eredményeként bizonyára tisztábban látjuk majd hazánk népesedéstörténetét és annak összefüggéseit a politikai eseményekkel, és amelynek – várakozásaink szerint – megírja majd monográfiáját is.
(Szabó A. Ferenc: Egymillióval kevesebben… Emberveszteségek, népesedési tendenciák és népesedéspolitika Magyarországon (1941–1960) Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Budapest, 1998)
|
