Mítosz: az emberiség őshonának szellemi párlata. Nemzedékeken átívelő történet, mely archaikus időbe vész, s több ezer éves hagyomány szentelte időtlenné. Közös kincs, akkor is, ha egyetlen nép múltjában fogant. Többnyire ugyanis szétsugárzott tér és idő koordinátáin túl. Vagy egy időben, rokon legendák fakadtak a különféle népek ősi korszakában.
A világ legősibb és legterjedelmesebb őskölteménye a hindu Mahábhárata, nemcsak az indiaiak szent szövege, hanem örök ihlető forrása az egyetemes művészetnek is. A két, ellenséges nemzetség hatalomért vívott harca (Pándavák és Kauravák) már magában hordozza a mindenkori háborúskodás megannyi indítékát, könyörtelen leszámolását, bosszúszomját, elvakultságát, amit annyi, de annyi szomorú tapasztalattal gyarapított azóta is az emberiség. A hatalmas eposzból Szokolay Sándor mégis egy olyan „békés legendás történetet választott operája témájául, mint Szávitri, azaz „Az asszonyi hűség dicsérete.
A legenda s az általa ihletett daljáték mégsincs híján a drámaiságnak. Már műfajánál – és a zeneszerző alkatánál – fogva sem. Csak hát lírává oldja Szokolay darabbeli boldogságkeresése, keleti bölcsesség iránti vonzalma. Már ami a librettó- és zeneszerző emitt megnyilatkozó létfilozófiáját, életszemléletét illeti. A természetben föloldódó, megnyugvásra, isteni oltalomra vágyó, léte értelmét kereső ember, amint ő nevezi, a teremtett lény világlátását. A beérett, egy élet termését begyűjtő-behordó alkotó letisztult művészetében gyönyörködhetett a néző-hallgató a Magyar Állami Operaház legutóbbi ősbemutatójában.
A Szávitrit Illés Endre hindu mítoszból merített novellájából nyolc esztendővel ezelőtt háromfelvonásos daljátékba, majd a karnagy Oberfrank Géza kívánságára kétrészes kamaraoperába sűrítette. Nem tudni, milyen volt a nagyobb szabású mű, de a Thália Színház „méreteire szabott kamaraopera kristályként mindent magába záró-foglaló ékkővé nemesedett. Ezer színben-árnyalatban pompázik, és mégis mélységeket sejtető polifon muzsika. S ami már önmagában megkapó: pentaton dallamok „úsznak be a lírai hangsorokba, mintha ősmagyar népdalokat hallanánk a mitikus hindu hősök ajkán. A keleti népzene modalitásai eggyé olvadnak a magyar pentatóniával, mintegy közös, napkeleti bölcső ringatta archaikus folklórban. S ezt a közép-ázsiai ősiséget sugallták Velich Rita lenyűgöző jelmezei is, melyek közül egyik-másik (például Szávitri apjáé, Aszvapati királyé) kifejezetten ősmagyar viseletre utalt. A hindu istenségeké, s a szerelmes páré jobbára gazdagon hímzett, redőzött, gyöngyökkel telehintett, sejtelmes indiai jelmezekben öltött testet. Túri Erzsébet egymásba fonódó, a forgószínpad padlózata s az álmennyezet közé feszített, színes selyemszalag-nyalábjai színpompás, stilizált erdőséget sugalltak, melynek térségében bolyong a szerelmét, élete párját, lelkének jobbik felét kereső-kutató királylány, majd kettejük játszi kergetőzését, szerelmi bújócskáját fedező, ha kell enyhet adó, susogó-zengő-zúgó rengeteg szolgál játékterül. Két oldalról pedig féldomborművekkel, keleti motívumokkal díszített oldalfalak zárják a játékteret. Nemcsak a zene, hanem a színpadkép is az ősi mondavilág légkörét sugallja. A hangulat kiteljesítését szolgálja a kisszámú táncegyüttes (az Indra Mozgás-stúdió művészeti) is, mozdulatlanságba dermedt pózaikkal a hindu templomi szobrokra emlékeztetnek, sajátos mozdulataikkal a keleti mitológia és táncművészet motívumait idézik, ám bennem mégis hiányérzetet keltettek. Túlontúl leegyszerűsítettnek, egyhangúnak tűntek lassú táncaik, mozdulatkészletük, de úgy tetszett, lehetnének gazdagabbak, expresszívebbek. (M. Kecskés András koreográfiája.) Volt szerencsém látni ugyanis egy eredeti kathakali együttest Amszterdamban, no meg Mnouchkine ugyancsak kathakalira koreografált Atridáit (Les Atrides) a párizsi Theatre du Soleil előadásában, ahol a hinduk betanította, hol fojtottan lassuló, hol fergeteges tánc hallatlan dinamizmussal robbant – és mégis szervesen illeszkedett az antik tragédia cselekményéhez, a színészek játékához. Meglehet, a tánc visszafogottsága szándékos, vagy épp rendezői kívánság volt, vérszegénynek éreztem.
Kerényi Miklós Gábor szemlátomást ért Szokolay Sándor nyelvén. Az előadás – Oberfrank Géza dirigens tempókra, árnyalatokra érzékeny vezényletének jóvoltából – eleitől végig lenyűgözi a nézőt. A rendezés nem tűzdeli tele öncélú ötletekkel az opera színpadi megjelenítését, nem tolakodik a mű elé – viszont valósággal egy húron pendül a zeneszerzővel. Visszafogottságában alkalmat teremt az énekeseknek szólamuk kifogástalan előadására, s azzal, hogy megteremti számukra a kellő színpadi-hangulati szituációt – érzelmileg is segíti az áriák, duettek zenei kibontakozását. A maga színpompás jelmezeivel is puritán, ám annál sugallatosabb, lélekbe markoló produkciót kelt életre a rendező.
Az ősi keleti mondavilág sejtelmességét, mely ráadásul a szerelem örök rejtelmességével párosul, a vonósok mindent eluraló hangzásvilága teremti meg. Szávitri törékeny testi-lelki szépségét, szorongással vegyes kíváncsiságát, amint igazi párját keresve az erdő sűrűjében bolyong, tántoríthatatlanságát, mellyel a Szatjaván korai halálát jósló jövendöléssel szembeszáll, és az ifjú társául szegődik, a szerelmi beteljesülés elnyeréséért kirótt megpróbáltatások vállalását – eszményi érzékenységgel, hajlékonysággal és beleélő képességgel énekli-játssza el a címszereplő Frankó Tünde. (Párhuzamként gondoljunk csak Mozart Taminójára és Paminájára, akik a Varázsfuvola tüzes, vizes akadályain át találhatnak csak egymásra.) A drámaiság a Halállal, azaz Jáma istennel való találkozásukkal éri el csúcspontját. A szerelem végül diadalmaskodik, a királyfi életre kel. A polipentatóniában fogant opera csúcspontján fölerősödnek az ütőhangszerek, vad hangzatok követik egymást. Airizer Csaba telt baritonja félelmetesen tölti be a teret, az előadás egyik legjobbjaként uralja a színpadot. Szatjaván kisebb terjedelmű szerepébe kellő poézist visz Kiss B. Attila, Madrasz királyát, Aszvapatit illúziókeltő eréllyel kelti életre Miller Lajos, bölcsesség és együttérzés hallik ki Valter Ferenc énekszólójából (Eremit remete), aki tanácsokkal látja el párját kereső vándor- (azaz élet-) útján Szávitrit.
Persze, nem egy irodalmi, drámai alkotás, dal- vagy zenemű szól a szerelem próbatételeiről, ha nem pusztán mámoros elérkeztét várják egymástól, hanem lelki-szellemi szövetségre is lépnek. Ami tartalmat ád együttlétük mindenegy percének. Szokolay kamaraoperája mégsem merül ki ennyiben. Arra int, lépjünk ki az ördögi körből, melyben „önmegvalósítás címen, saját teljesítőképességünk körül taposunk-toporgunk, s ami elzár magasabb rendű énünk, ha úgy tetszik, éteri lényünk átélésétől. A belső béke, a szenvedésből kikristályosodott harmónia, a természettel való nagy találkozás, ősi azonosulás már-már panteizmusban fogant operája a Szávitri.
|
