1. Mára a magyar politikai térben eltávolodott egymástól a politikai elemzők és a mezei szavazók alkotta kép. Mást mutat a hétköznapi pillantás, mást a politológusok elemzése. Ami nem kis részben azért alakult így, mert a politológusnak nevezett értelmiségi csoport tagjai között nagyobb a rejtekező politikusok aránya, mint amennyi elfojtott költő húzódik meg az irodalomkritikusok között. És, mivel a politológusnak nevezettek csoportjában az egykori tudszoc tanszékek oktatói karának fiatalabb és tehetségesebb csapata váltott egyénileg rendszert, aligha meglepő, hogy bizonyos pártpreferenciák továbbélését feltételezhetjük a fenti divergencia hátterében. De ettől függetlenül is, vagyis abban a jelen helyzetben nehezen indokolható naivitással elképzelhető esetben is előfordulhatna a szak- és a közvélekedés éles eltérése, ha a politikával tudományos igénnyel foglalkozók köre nem volna illethető a pártos elfogultság gyanújával. Félreértés ne essék: ettől még mindkettő reális lehet, bár az is biztos, hogy nem feltétlenül szerencsés, ha az olvasatok nem hitelesítik egymást. A mai politikai marketing képes arra, hogy a fogyasztó számára alapvetően fölösleges vagy akár káros árucikkeket is valamely aspektus kiemelése révén kívánatossá tegyen. Ehhez azonban nélkülözhetetlen az e célra igénybe vehető média. Ezúttal azonban más, fordított a helyzet. A médiaösszképpel szemben, az onnan sugalmazott kép zaklatottsága ellenére a valóságban nyugalom van. Sőt: noha ellenzéki össztűz zúdul a kormányzat talán valóban nem mindig könnyen értelmezhető, esetenként fölöslegesen provokatív döntései miatt a koalícióra, annak támogatottsága változatlan, illetve csekély mértékben még növekedett is. Ami viszont azt jelzi, hogy a médián keresztül zajló marketing nem minden. Ezért nem érte el a példányszámokat, nézettséget súlyozva figyelembe véve jelentős ellenzéki médiafölény a pártpolitikai küzdőtéren vélelmezhető eredményt, s ennek csak egy oka lehet: az ellenzéki marketingmunka tárgya nem bizonyult az adott eszközökkel az adott piacon eladhatónak.
A parlamentarizmus alapját jelentő politikai piacgazdaságban természetes a mindenkori ellenzéknek a kormány leváltására irányuló törekvése. Ennek leszögezése a bevezetett demokráciák esetében fölöslegesnek tűnhet, régiónkban még nem az. Ahogyan egy kormányváltás sem csak a kormány (le)váltása, hanem annál lényegesen több helycserével jár. Amíg azonban a kormányzati pozíciók cseréjét már természetesnek tartja a társadalom, más területeken ez nehezebben fogadható el, és magyarázatra szorul. Pedig, dacára annak, hogy a rendszerváltozás lassanként egy évtizede tart, a legutóbbi kormányváltást igazából csak a másodiknak tekinthetjük Az 1990-es „demokráciaalapítás ebből a szempontból új korszakot, nem kormányváltást jelentett, de 1994-ben sem pusztán az történt, hogy az egyik koalíció ment és a másik jött. Az „új kormányzó párt nem csinált magának gondot abból, hogy a korábbi állampárt örököseként tért vissza a hatalmi pozíciókba, vezetői garnitúrája emblematikusan is a régi csapatot idézte. Ennek megfelelően a személyi visszarendeződés is meglehetősen széles körben zajlott. Nem csoda hát, hogy most e visszarendeződés ellen lép fel a mai kormány. Ami természetesen sérti a leváltottak érdekeit, és mi sem könnyebb annál, mint a politikai alapon fontos pozíciókba ültetett pártkatonák lecserélésében a leváltás politikai motívumait hangsúlyozzák a sértettek. Aligha elvárható, hogy X. és Y. 1994 és 1998 között kinevezett politikai kliens (aki a klientúra alrendszereit működteti) most majd azt mondja: „igen, ennek itt volt az ideje, én úgysem értettem ahhoz, amit csináltam, de hát a pártom ide tett, és most jöjjenek a szakemberek. Ehelyett természetesen azt állítja: „engem szakemberként neveztek ki, és most politikai alapon váltanak le. Ily módon tehát természetes, hogy komoly viharokat indukál a hatályos kinevezési – a másik oldalról nézve: leváltási – gyakorlat, a személyi politika. Ebből azonban még nem következik, hogy igaz legyen az az állítás, mely szerint a személyügyi politika pártpolitikává vált. Legalább ennyi igazság van abban is, hogy az ellenzéki oldal a választásokon elszenvedett kudarc nyomán támadt bizonytalansága, szellemi-politikai vákuumhelyzete nyomán egyedül ezen a téren érzi hatásosnak megszólalásait, vagyis itt a pártpolitika válik személyügyi politikává.
Ez a gyakorlat már ismerős: az Antall-kormány idején még sikeresnek is bizonyult. Most azonban sok eredménye eddig nem mutatkozott, mert a közvélemény megszokta, hogy a bizalmi állások betöltésében a kormányváltások természetes cseréket is hoznak. Azok az ütközetek, amelyek a kormány képét valóban rontják, nem személycserékhez, hanem vitatható új kinevezésekhez kapcsolódnak – de jelentőségük eddig nem volt különösen nagy. Nagyobb gondot jelent, hogy bizonyos valós problémákról a közvélemény éppúgy csak fogyatékos információkat kap, mint megoldásukról vagy feloldatlanságukról, miközben tipikusan alkalmi jellegű, tartalmilag periferikus jelentésű, csekély üzenetértékű történések arányta‧lanul nagy súllyal vannak jelen a közéletben.
Az elmúlt fél évben a közvélemény nem értesült arról, hogy a törékeny magyar gazdasági csoda milyen veszélybe került. Az orosz és a brazil válság hektikus állapotot idézett elő abban a közegben, amely a magyar makrogazdaság látványos mutatói mögött áll. Az ebből adódó (egyébként közvetlenül indokolatlan) bizalomvesztés veszélyes folyamatokat indított meg, ezek a tőzsde árfolyamváltozásaiban fejeződtek ki. Nem kapott viszont figyelmet a kormány eddigi legnagyobb sikere: az, hogy az itt fenyegető veszélyt példás gazdasági diplomáciával sikerült elhárítania. Eközben az is csak viszonylag lassan válik világossá, hogy az alapkérdés változatlan. A gazdaság tényleges függése, rendkívüli sebezhetősége megmaradt (aminek változása egyébként évtizedes, koncepciózus, kemény erőfeszítések nyomán remélhető csupán). A magyar GDP látványos növekedése mögött álló kisebb-nagyobb külföldi cégek termelése csak részben kötődik a magyar gazdasághoz, a helyi beszállítói háttér szűkös, a nyomott munkabérek, egyszerűbb szolgáltatások, az infrastruktúra igénybevétele nem jelent igazán erőteljes magyar részvételt ezekben a vállalkozásokban. Az erőteljessé vált profitkivonás ezért a reméltnél súlyosabban érinti az országot. Vagyis az a pirrhuszi győzelem, amit az előző kormány működését szimbolikusan is jellemző Bokros-csomag révén a pénzügyi szférában sikerült elérni, mára jól láthatóan nem oldott meg semmit az ország strukturális gondjaiból, viszont arra kényszerítette a lakosságot, hogy utolsó tartalékait is fölélje. A fizetési mérleg 1998-as billenése mindenesetre nyilvánvalóan a Horn-kormány politikai felelőssége, és gazdaságpolitikájának hibáira utal.
A kormány előtt ebben a helyzetben két alternatíva állt. (Lehetséges azonban, hogy csupán egy. Vagy egy sem.) Az egyik modellt még 1994-ben Békesi László teremtette meg: kétségbeesett kudarcpropagandával próbálta költségvetése elfogadtatását előkészíteni, szigorú monetarista politikájának hangulati hátterét megteremteni. Ezzel elérte, hogy az akkor a mexikói összeomlás miatt feszült pénzügyi körök megrémüljenek a magyar helyzetet illetően is. (Szorongásukat amúgy is kiváltotta, hogy Magyarországon szocialista kormány került hatalomra, és – miként a választók is – azt hitték, hogy ez szocialista gazdaságpolitikát is jelent, ami az adott helyzetben a teljes összeomlást idézhette volna elő. A Horn-kormány első nyolc hónapjának során azonban csak a halogatás, tehetetlenség, döntésképtelenség volt szocialista. Ez a kudarcorientált és kudarcra ítélt politika az önbeteljesítő jóslatok természetének megfelelően vezetett a Bokros-csomagként ismert, látványos, de valóságos és tartós áldozatokért főként időleges és látszateredményeket hozó intézkedéssorozathoz.
Az Orbán-kormány, okulva elődje melléfogásából, más utat választott. „Ráült elődje választási sikerpropagandájának hullámára, és minden erőfeszítése a kedvező országkép kialakítására, megőrzésére irányult. Ezzel sikerült visszafordítania a menekülő tőkét, és ébren tudta tartani a magyar gazdasággal kapcsolatos pozitív képzeteket, annak ellenére, hogy szakértői többségének nem voltak illúziói az ország gazdasági helyzetét illetően. A sikeres ország képének fenntartásáért azonban komoly belpolitikai árat kell fizetni. A lakosság széles körben hajlik arra, hogy a jó híreket készpénznek vegye, és készpénzként föl is szeretné venni azt, amiről azt hiszi, hogy valóban létezik. A magyar csoda azonban csak részben valóság: legalább annyi benne a könyveléstechnikai fogás, mint a tényleges eredmény. Ami mögött az áll, hogy a honi gazdasággal csak kevés kapcsolatot tartó vámszabad-területi cégek termelése teljes egészében a magyar statisztikai mutatókat javítja. Az így kialakult számok mögött azonban nincs akkora idehaza felhasználható eredmény, mint amit az adatsorok sejtetnek. Ebből egyenesen következik, hogy a makrogazdaság növekedési mutatói nem köthetők össze a reálbér vagy a fogyasztás növekedésével, ami viszont – figyelemmel a mindenki számára előnyös imázsjavító propagandát – jogos igénynek látszik. Hogy ez milyen feszültséget indukál, azt az eddigi és várható sztrájkok mutatják.
E tények kijelölik a kormány néhány fontos feladatát. Az egyik az, hogy a gazdaság említett sajátosságába ne nyugodjon bele, s próbálja meg elérni, hogy első lépésként legalább a nemzetfölötti nagyvállalatok háttereként, beszállítójaként a magyar gazdaság ne csak statisztikai, hanem reálértelemben is növekedésnek induljon. Elvileg az a tény, hogy a külföldi cégek igen jelentős profitot visznek ki magyarországi vállalataikból, s nem itt fektetik be újra, fölveti azt a lehetőséget is, hogy a beruházási piacon a hazai vállalkozók esélyei megnövekednek. Hogy ez a lehetőség valóság legyen, a kormányra is nagy és nehezen megoldható feladatokat ró. Másfelől nemcsak a honi befektetők és termelők érdekeinek védelme ügyében vannak feladatai, hanem olyan érdekvédelmi lehetőségek kialakítását is segítenie kell, melyek révén a versenyszférában a bérek a munkaerő nemzetközi szinten reális árához közelítenek.
2. Ez a két alapvetően fontos feladatkör a magyar közvéleményben alig ismert, egyébként az ezekben való előrelépés nélkül aligha lehet sikeres az EU-csatlakozás programja. E kérdések helyett (egyébként érthetően, hiszen a média rendszerváltása a népművelő funkciók leadását jelentette) álproblémák, kérészéletű álszenzációk uralkodnak a nyilvánosságban. Ez részben összefügg a tájékoztatást szórakoztatásra cserélő bulvár-, illetve kereskedelmi média kiépülésével, dominanciájával. Nem a fontos, hanem a látványos dolog a hír. A néző így, hírműsor-fogyasztói mivoltában derűsen kielégülve beavatást nyer például a homoszexuális-szadó-mazo-pornofilmek forgatásának műhelytitkaiba, amit kiegészít a pedofil gaztettekről szóló tudósítás (késő éjszaka aztán néhány kialvatlanságra kárhoztatott tojásfejű merenghet a kamerák és képernyők előtt, hogy a kettő miként függ össze). Végeredményben tehát reménytelennek látszik azon háborogni, hogy a társadalom nem a lényeges kérdésekkel foglalkozik. Dontvorribíheppi – vigyorog rá a biztató jövő, amitől úgy szorong, hogy jobbnak látja egy kicsit gyűlölködni. A politika pedig megjátszhatja ezt a kártyát: a frusztrációét. Egy jól kitalált ellenségkép a nehéz napokban biztosan segít: ez egy új, tiszta, száraz érzés. Egyébként az erre épülő stratégia már bevált: az 1990-es választási kampányban a liberális párt heveny antikommunizmusa ugyanolyan sikeresnek bizonyult, mint néhány év múlva az, ahogyan a posztkommunistákkal összeborulva heveny antifasiszta kampányba kezdtek. (Ez a siker azonban fölöttébb viszonylagosnak bizonyult: szavazóik számát tekintve minden választási ciklus felére csökkentette sugárzásukat. Úgy látszik, a puszta negativitásból nem lehet identitást építeni.)
A kormány tevékenységének talán legfontosabb része tehát ez idő tájt ismeretlen a közvélemény előtt. Ami ebből a nyilvánosságban megjelent, az sajátosan negatív: tőzsdei áresés, eladatlan buszok és konzervek miatt nehézségekkel küszködő vállalatok, fölöslegessé vált munkaerő. A krízis még érdekes volt, az elhárítása nem az. Ilyen a média. De a közgondolkodásból hiányzó kulcsfeladatok kérdése a média ügyeit más összefüggésbe helyezi. Így természetesen a médiaháborúsdit is. A plurális televíziózás a közszolgálati adók jelentős visszaszorulását is magával hozta, bár éppen a központi hírműsor tartja leginkább a pozícióit. Ennek ellenére ez a front senkinek sem közömbös, és nemcsak a szokás hatalma miatt folyik a harc a főseregek számára már olyan sokat nem is jelentő erődítményekért. A mostani médiaháborúnak nem az az elsőrendű tétje, hogy kik és milyen pártot favorizálnak közléspolitikájukban. Az igazi tét maga a közléspolitika: az-e a cél, hogy valós problémák tűnjenek föl a médiában, avagy az, hogy ezekre ne terjedjen ki a figyelem. (Ebbe a csatába, bár alighanem inkább már csak az utóvédharcokba, a nemzeti főadók talán még bele tudnak szólni – puszta létükkel is.)
Ebben a konfliktusban kormány és ellenzék viszonya tisztán politikai jellegű. Nem befolyásolja ütközésüket az EU vagy éppen az agrár-, netán a dohány- vagy egyéb lobbi. Ez a csata a politikacsinálók jutalomjátéka, tehát a pártoké és a hagyományos, nem bulvár-, nem kereskedelmi médiáé, valamint az egzisztenciálisan is hozzájuk kötődő szakértelmiségé.
3. Természetes, hogy az ellenzék feladata nem a kormány dicsérete. Nem is látszik jele ilyen irányú igyekezetének. De a parlamentáris viszonyok közötti frontvonal két oldalán állók viszonya akkor válik különösen feszültté, ha valamelyikük önmagával is békétlen, belső bajokkal küzd. Ebből a szempontból kritikus időszak a választásokat követő egy év, amikor a vesztesek előtt álló döntő feladat kudarcuk feldolgozása, új, ellenzéki identitásuk kialakítása. Ezt a feladatot az előző koalíció két vesztese még nem oldotta meg. Hogy belső zavaruk válsággá fokozódik-e (ahogyan azt az MDF története 1994-et követően példázta), vagy megtalálják új funkciójukat – egyelőre nyitott kérdés. Különösen az SZDSZ esetében, amely a választások óta minden korábbinál mélyebbre zuhant, s ha Budapestet nem tudta volna „megtartani, akkor alighanem esélye sem maradt volna az újjászerveződésre. Pedig az a harcos liberalizmus, ami ideológiájának, értékrendjének alapját jelenti, nagyon markáns, és összetéveszthetetlen a politikai promóciók világában. Esetében tehát nem a belső identitás, hanem a támogatottság hiánya a frusztráció forrása.
Az MSZP gondjai éppen ellentétesek. Támogatottsága jelentős, s ez egyéb zavarai ellenére is fenntartja 2002-es választási győzelme elvi lehetőségét. Nincsenek azonban piacképes vezetői, nincs megjeleníthető ideológiája, valóságos identitása. Gyűjtőpártként két szempont tartja össze, mindkettő a kései kádárizmusban gyökeredzik. Egyfelől azok a kisemberek fémjelzik, akik a kapitalista átmenet korának legnagyobb vesztesei, s akiket szétzúzhatatlan nosztalgiájuk sírig e párthoz köt. Másfelől ez a párt egyúttal fedőszerve az átalakulás legnagyobb győzteseit összetartó kapcsolati hálónak. A két csoportot közös múltjuk tartja össze, s a pártra nézve ez – annak ellenére, hogy e törésvonal ez idő tájt nem fenyeget szakadással – súlyos következményekkel járhat. Elsősorban azzal, ami már be is következett, és a kormányzati szerep elvesztését hozta magával. Egy ilyen, ha úgy tetszik antagonisztikus ellentétet a maga struktúrájába épített párt nem képes a maga arculatának hatékony megjelenítésére, mert minél többet mutat meg magából, annál látványosabban mutatkozik meg ellentmondásossága.
Identitását, feladatvállalását tekintve a múlt és a jelen gondját a jövőé tetézi az MSZP-ben. Az a sokat emlegetett tétel, mely szerint „csak egy alternatíva van, bizonyos értelemben igaz. Stratégiailag, a mélyebb lényeget, a történelmi távlatokat nézve. Vagyis az EU-, a NATO-csatlakozást, a piacgazdaságot, a jogállamiságot stb. tekintve. Nem igaz viszont egy adott „elit, kormányzó érdekcsoport, politikai nómenklatúrára vonatkozóan – ahogyan ez be is bizonyosodott. Az meglehetősen egyértelmű, hogy az adott (az „egyetlen!) alternatíva hatékony képviseletére a mai kormányerők feltétlenül alkalmasak, és aligha vitatható, hogy sok szempontból (szocializáció, iskoláztatás, életkor stb.) alkalmasabbak is, mint az előző kormány, sőt kormányok. Ebben tehát a hatalma visszaszerzésénél kisebb célt maga elé tűzni nem képes MSZP aligha lehet versenyképes. Ez egyébként aligha múlik házszabályon s a napi politizálás többi, technikai jellegű kellékén, de még a médián sem, amelyikben nem műsoridő vagy megszólalási lehetőségek hiányában nem képes az MSZP felülkerekedni. Nincs hozzá embere – hiába állnak csatasorba kipróbált, jobbára a független szakértő maszkjában megjelenő, érdemes katonái. Ezek a veteránok vagy nagyon megkoptak, vagy lelkük mélyén, bevallatlanul is a dezertálás gondolatával kacérkodnak, vagy legalábbis, természetesen kimondatlanul, defetisták. Ez a csata egyébként sem a kommunikációs eszközökön, kommunikátorokon, hanem a kommunikáció tárgyán dől el.
És itt visszatér az egyetlen alternatíva problematikája. Ha csak – lényegét tekintve – egyetlen út kínálkozik az ország előtt, akkor vitatkozni csak azon lehet, hogy ki vezessen. Vagyis a személyi kérdések különösen nagy jelentőségűek, hiszen a programok között – legalábbis a felszínen – nincsen igazán markáns különbség, csak a jóval nehezebben kommunikálható értékrendben, a program spirituális hátterében.
4. A kormány első fél évében jellemző módon a személycserék ott mentek végbe, ahol a hatalmi prioritás volt a döntő. Ez egyébként teljesen természetes, minden kormány a működését közvetlenül alátámasztó pozíciókba a maga bizalmi embereit kell hogy ültesse. E téren azonban több mint figyelemreméltó, hogy a reálszférák szempontjából meghatározó minisztériumokban nem volt különösebb mozgás. Az új kormány eszerint az elődje által kijelölt nyomvonalon halad, s csak néhány, kisebb jelentőségű, de látványos megmozdulással jelzi, hogy más irányt tartana fontosnak. Az ezen a fronton való visszavonulást – ahogyan azt több jó szemű elemző szinte egyidejűleg jelezte – még a kormányalakítás szakaszában végrehajtotta a Fidesz, s ezzel a közte és ellenzéke közti frontvonalat igen hatékonyan rövidítette le. Nyitott kérdés viszont, hogy valójában mi igazán fontos a mai hatalomgyakorlóknak. Mert a ma közforgalmú vádak a hatalmi koncentrációról, ilyen-olyan nyomulásról csak az ellenzéki ihletettségű politikai konfrontáció hagyományos eszköztárának ügyes alkalmazását bizonyítják, mindez a lényegre nem utal. Azt azonban jelzi, hogy a rendszerváltoztatás munkáját komolyan gondoló kormányzat érzékeny pontjain találja el ellenfelét, mely nem csupán az előző kormányzati ciklusban gyakorolt politikai hatalma visszaszerzésében, hanem az elődök által évtizedekig monopolizált totális uralom informális kereteinek védelmében is ugyancsak érdekelt.
Az az elszántság, amellyel a Fidesz az 1994-ben szétesett ellenzékből kormányképes erőt teremtett, s az a korábbi tapasztalatok alapján nem csekély bátorságról tanúskodó lendület, ahogyan koalícióját létre tudta hozni, azt bizonyítja, hogy olyan gondolkodásmód áll mögötte, amely a spirituális kérdésekben a legkevésbé sem hajlik kompromisszumokra. Értékrendjére tehát nem hat pragmatizmusa, s ugyanaz a kockázatoktól nem félő elszántság jellemzi, mint 1989-ben. Hogy az akkortájt megismert, „agyagba döngölős retorika nem jelenik meg? Ez nemcsak a demokrácia stabilizálódásából következő mértékletesség, hanem annak a demográfiai tényezőnek a be nem vallott tudomásulvétele, hogy az MSZP bázisa, dacára az ország elöregedésének (elöregítésének?) 2002-re a rendszerváltás kezdetéhez képest majd másfél évtizednyit olvad. (Ez a folyamat egyébként sokkal határozottabban fogja napirendre tűzni az utódpártiság versus nyugati típusú szociáldemokrácia kérdést, mint ahogyan azt ma a pártélet politikai dinamikája sejteti.)
5. A Fidesz politizálásának minden pontja tudatosságra utal. Az ellenzékkel való viszonya – természetesen nem a napi politizálása vagy kapcsolattartása – sokban hasonlít ahhoz, ahogyan – még ellenzékben – a maga potenciális támogatói körében kialakította dominanciáját. Vagyis programjába, propagandájába, sőt gondolkodásába integrálta konkurensei elképzeléseit, az identitásukat kifejező hívószavakat a maga jelszavai közé illesztette. Ez a folyamat nem állt meg. A kormány elképzeléseiben elődje liberális-monetarista gyakorlatától eltérően sokkal több szociális érzékenység mutatkozott, ezzel szemben – legalábbis eddig – gazdasági és pénzügyi politikája lényegében az elődje alatt kialakult gyakorlat folytatása. Vagyis a Fidesz a kormányzati politika szerves építése során nem vállalja a csapkodást, a gazdasági élet meghatározó erőivel való konfrontációt. Vélhetően tudja, hogy a választói felhatalmazás a politikai szféra kormányzására szól. A gazdasággal kötendő kompromisszum nem kormányzati vagy ideológiai kiegyezés, hanem a politikai hatalom határainak fölismerése. Ebből adódik a kormánynak az a gyakorlata, hogy a maga szféráján belül az elérhető befolyás teljességét birtokba akarja venni.
Ami nem csekély mértékig bosszantja ellenfeleit, hiszen amúgy is nehéz helyzetbe kerültek. Túl azon, hogy bármely párt külső támogatottságát döntő mértékben befolyásolja, hogy kormányon (kormányközelben) van-e, vagy csak a véleménynyilvánítás és a kritika jogával és fegyverével fölszerelkezve politizál-e, az eddigiekben a kormány az ellenzéket a vártnál súlyosabb helyzetbe hozta. Ennek következtében nem találja magát az MSZP. Elvették tőle az általa (úgy látszik, hiteltelenül) képviselt elképzelésekre való hivatkozás jogát. Azok a szólamok, amelyeknek fő hivatkozása az EU, a NATO, a növekedés, a makrogazdasági mutatók voltak, mára megkoptak. Amiket ezek helyett kínál, homlokegyenest ellentétesek az elmúlt négy év gyakorlatával (ez persze az SZDSZ-re is áll). Az az erőtlen fölvetés, hogy a Fidesz nem a választási ígéreteket valósítja meg, rögtön kiegészül azzal, hogy szerencsére, és azzal is, hogy ezek az ő sikereikből kovácsolnak tőkét. Azt azonban a társadalom érzékeli, hogy a Fidesz-kormány gyakorlata még így is közelebb van választási ígéreteihez, mint az előző kormányé volt. Ezért nem lehet igazán hatásos az a propaganda, amely a korábban süllyedő, olykor zuhanó életszínvonalat hozó politika elfogadtatásával szemben most azért gerjeszt sztrájkhangulatot, mert a reálbérek nem nőnek eléggé.
Az önelvesztés fenyegetése miatt kettős kihívással kell a mai ellenzék vezető pártjának szembenézni. Egyidejűleg van szüksége hiteles személyiségekre ideológiája-politikája képviseletéhez – és meg kell találnia azt az ideológiai-politikai platformot, amit meg lehet jeleníteni. Ennek hiányában marad a vagdalkozás, a saját politikájával felkeltett indokolatlan várakozások kielégítetlensége, és az ugyanígy kialakult feszültségek miatti elégedetlenség szítása. Mindez egy teljes, ellenzéki ciklus tartamára kevésnek látszik a párt belső egységének megőrzéséhez, bár, ha van párt, amelyiknek szakadása elképzelhetetlennek tűnik, az az MSZP. Ezt a párt egésze, sőt egykori koalíciós partnere is érzi, és utóbbi – mert az immár nyilvánvaló, hogy jelen helyzetében saját jogon kormányzati szerepről csak fantáziálhat – legalább annyira frusztrált is.
Összességében úgy látszik, hogy a mai ellenzék még annál is rosszabb állapotban van a választások után háromnegyed évvel, mint volt négy éve a mai kormányzó oldal. Körülbelül annyival, amennyivel a mai kormány jobb teljesítményt nyújt, mint az akkori. Ez a helyzet, s a mai parlamenti erőviszonyok relatív kiegyenlítettsége vezet oda, hogy a kormány és ellenzék közötti viszony feszültebb annál, mint amit a társadalom és a politikai elit józan része elfogadhatónak tart. Az eddigiekből következően e feszültség enyhítésének egyik eszköze a kormányzati munka hatékonyságának és minőségének csökkentése volna. Nem valószínű azonban, hogy ez az elvi lehetőség bárki számára (beleértve az ellenzéket is) kívánatos volna. A másik út az ellenzék belső rendezése, tevékenységének konstruktivitása, szakmai és ideológiai tevékenységének javítása, amivel mindenki (beleértve a kormányt is) nyerne, mert ezzel a stabilitás és nyugodt növekedés légköre kapna megerősítést. Általános szabály, hogy a kormány az ellenzéktől nem várhat támogatást. A fordítottjáról (ti. hogy a kormány segítse az ellenzéket) sem szokott szó esni. Bármely kormánynak kapóra jön, ha ellenzéke megosztott. Nem biztos azonban, hogy az olyan helyzet is kedvező számára, amelyben legfőbb konkurensének vezetőit nemcsak a vele, hanem az egymással folytatott versengés is sarkallja. Ez az állapot olyan helyzetekhez vezet, amelyek parlamentáris eszközökkel igen nehezen kezelhetőek akkor, amikor a társadalom érdekei bizonyos kétharmados törvények elfogadását, azaz a jelen helyzetben a törvényhozásban alkalmi „nagykoalíciót követelnének.
|
