Nemrégen Texasban jártam, ott élő unokahúgomat látogattuk meg. Két nagyváros között, Dallas és Fort Worth között lakik Irving-ben, a repülőtértől 10 percre (ott a távolságokat nem járásnyi, hanem autófutási időben mérik), egy kertváros jellegű településben. Itt vett magának házat néhány éve, a most befejezéséhez közeledő Las Colinas nevű lakótelepen. A név az ország spanyol történetére utal. Mintegy hatszáz lakóépület áll a gondozott pázsiton, kanyargós kis utak mentén. Európai normák szerint ez közel 3000 lakost jelentene, itt alig 1500-at. A polgári középosztály lakja a házakat, étterem, uszoda, sportpályák – golfmező is – tartozik a lakótelephez, meg talán még egy alsó fokú iskola is. Élelmiszerért ki kell hajtani a lakótelepről, melyet kerítés-fal övez, részben az autóutak zajának elhárítására. A falon három helyütt bejárat, őrrel, sorompóval, idegennek meg kell mondania, kihez megy. Pedig a közbiztonság nem rossz, de így, hogy őrzik az egész telepet, a házat nyugodtan nyitva is lehet hagyni.
A házak mind úgy festenek, mintha a 18. századi Angliából hozták volna át őket. A falak főhomlokzatain tégla- és kőburkolat látszik. Íves kapuzatú ormos bejáratok, ki-be szögellések, kivétel nélkül cserépfedésű magastetők, sűrű osztású ablakok: mindez történeti-romantikus hangulatot kelt. Már az is meggondolkoztató, hogy az ipari-kereskedelmi élettel fellendülő Texas mai értelmisége miért kíván ilyen történeti hangulatú lakásokban lakni. Hiszen, ha nem egyénileg terveztették is a lakók a házakat, hanem azokat a beruházó-kereskedő vállalkozás a komputer fantáziáját kihasználva variálta a hasonlóság rendjébe, az építők nyilvánvalóan a házatvásárló lakók ízléséhez igazodtak. Meg kell hagyni, hogy az ilyen nagy egységesség, még akkor is, ha történetileg hazug, rendet mutat. (Íme az első tanulság: nem csak a féligazság veszedelmes, de a fél-szépség is!) Az igazi ellentmondást mégsem ez a stílus-reminszcencia képezi ebben a lakótelepben, hanem az a körülmény, amit a még épülő illetve befejezés előtt álló utolsó házakon láttam, hogy az épületek valójában mind pallóvázas faházak, a stílusjegyeket tükröző téglafal egy farostlemezre ragasztott vékony külső borítóréteg.
Emlékszem gyermekkorom egyik – akkori fogalmak szerint hátborzongató – filmjére, melynek címe „The ghoast of the Gloury castle volt s arról szólt, hogy egy gazdag amerikai megvásárolt egy skót kastélyt, a köveit beszámoztatta és áthajózta Amerikába. Amikor ott újból felépítette a házat, és összeállította a beszámozott kövekből annak falait, éjfélkor megjelent a régi házi-kísértet is. No ezekben a Las Colinas lakótelepi házakban úgy hiszem a kísértet nem érezné magát otthon, hacsak nem rágná szú módjára a falak tartópallóit. Az ellentmondás tehát kétszeres, egyszer a stílus tekintetében, egyszer a szerkezet és a forma között egyenetlenség. Mindez nem elszigetelt texasi jelenség, hanem az Egyesült Államok lakásépítésének egészét jellemzi. Vannak kivételek, korszerű építészetről tudósító folyóiratok példái tanúsítják. Mégis ebből az ellentmondásos típusú épületből épül több, nyilván ez tetszik jobban az embereknek. Azoknak is, akik meg tudnák fizetni a tömegprodukcióval szemben talán költségesebb, mert egyedi modernt. E retrográd építészeti szemlélet elterjedtsége mindenesetre elgondolkoztató. A lakások belül természetesen a civilizáció teljes komfortját nyújtják. De nemcsak ez a komfort eltérő az egyes lakásoknál, a 600 ház között nincs két azonos. Csupán hasonlóak, ami architektonikus tekintetben nagy érdem. Még egy előnyük van a házaknak, többségükben szerves anyagokból készülnek, és így bontásuk környezetkímélő. A bontás pedig azért is korábban szóba jöhet, mint Európában, mert az amerikai polgár ezeket a házakat nem többnemzedékes fennállási időtartamra építi. Majd a következő generáció megoldja a saját lakásproblémáját a jövendő idők szellemének és igényeinek megfelelően. (Nem úgy, mint nálunk az öröklött betonpanellal, amelyről ma sem tudjuk, unokáink mit fognak vele kezdeni.)
Sok szépet lehet tehát írni a Las Colinas-i lakótelep házairól, csak azt nem, hogy modernek. Pedig a modern lakásépítés, a modern építészet családi háza éppenséggel amerikai vívmány. Frank Lloyd Wright (1869–1959) Chicago környéki úgynevezett „prériházai a funkcionalista építészeti elveknek a lakóházon érlelődött legszebb példái. Megjelenésükben egyéniek és korszerűek. A 19. század végének építészettörténeti ékkövei. Az építészettörténetben minden kornak megvan a különösen értékes épülettipusa: ki ne gondolna a romanikánál a németországi székesegyházakra, a gótikánál francia és angol katedrálisokra, a reneszánsznál az itáliai palotákra, a barokknál a német kastélyokra vagy a városképalkotó kéttornyú templomokra. A 19. századvég egyik hasonlóan jellegzetes vívmánya az észak-amerikai új lakóház. Azt hitte és remélte volna a világ, öröklődik is ez a vívmány, későbbi nemzedékek továbbfejlesztik, az amerikai lakóház példaadó lesz. Hiszen az újdonság ereje, az ország példát adó gazdasági rendje, a polgárság hagyományt kereső törekvése, a tájba és környezetbe ültetett lakóház funkcionális perfekciója és megragadó látványi hangulata mind e reményre jogosítottak. Nem egy felvillanás volt ez mindössze a múlt század végén, hiszen maga Frank Lloyd Wright is az 1936-ban, vagyis 40 évvel később épített híres „vízesés ház-ban – talán a modern építészet történetében ismét csak az egyik legmegkapóbb lakóházalkotásban – továbbfejlesztette a tradíciót. És most meg fél Amerika hazug épületekbe költözik. Vége hát a modern építészetnek Amerikában? Átterjed ez a mentalitás Európára is? Minket is elér(t)?
De Észak-Amerikának van (ugyancsak a 19. század végéről) egy másik építészettörténeti értékű hagyománya is. A mára kissé háttérbe szorult, de valójában Frank Lloyd Wrightnál nem kevésbé híres – és nem kevésbé tehetséges – másik építész, Louis Sullivan (1856–1924) nevéhez fűződik. Ez pedig az ún. chicagói iskola, mely éppenséggel a lakóház méret- és látványbeli ellentétével, a magasházzal, az irodaépülettel, a vázas építkezés konzekvenciáinak városképi megjelentetésével lett nagy és példaadó. Nagyon leegyszerűsítve úgy mondhatnánk, hogy a szép felhőkarcoló Sullivan műve. Wright hatása körbejárta a világot. 1910. évi berlini kiállítása hatással volt az európai építészekre, bár valójában inkább a már addig is reájuk gyakorolt hatása miatt kellett Wrightnak Európában reprezentatív kiállításon bemutatkoznia. Sullivan hatása ezzel szemben amerikai maradt. A magas irodaház Chicagóban ugyan széles körben talált követőkre – a „chicagói iskola ma már építészettörténeti fogalom –, a világon azonban nem keltett nagy hatást, inkább kuriózumnak tekintették. Wright ezért is dicsőségben halt meg, Sullivan elszegényedve és nyomorban. Úgy tűnik, hogy Wrightot megértették, Sullivant – akkor még – nem.
A századfordulón elért sikeres építészeti eredményektől sok helyütt elfordult a világ. A diktatúráknak szokták felróni, hogy hatalmuk megjelenítése érdekében ragaszkodtak egy neoklasszicizmushoz, s ez nagyrészt igaz is. De nemcsak a diktatúrák lelték örömüket az építészeti retrospekcióban, hanem a demokráciák is. Amerikában Wright és Sullivan értékeit hamar lekörözték a historizmus építőmesterei, a modern építészet újabb sikeréhez a harmincas években az európai emigráció nagyjainak újabb serkentő példáira volt szükség: Mies van der Rohe, Walter Gropius, Eliel Saarinen és a magyar Breuer Marcell szerepe volt ebben meghatározó.
Azóta megint eltelt több, mint egy fél évszázad. Amerika – 1980 körül – egyik kiindulópontja lett a modern építészetet legalábbis formavilágában megdönteni szándékozó posztmodern irányzatnak. Johnson és mások gyakorlatban, Jencks elméletben ásta alá a funkcionalista építészet racionális puritanizmusát, hogy szinte egész Amerikában és példájuk nyomán sok helyütt a világon visszatérjenek a historizmushoz. De ez a változás mégsem bizonyulhatott tartósnak. Még akkor sem, ha egybevág a példáként felhozott Las Colinas lakóteleppel és egybevág megannyi mai amerikai lakóházépítéssel. Mert éppen Amerikában kibontakozott egy másik építőstílus is. Igen, most először leírom ezt a szót, hogy stílus. Mert a stílus úgymond, a kijegecesedett divat. És ez az amerikai nagyvárosok központjában – a downtownban – sorra épül és emelkedik a magasházak, irodaházak, banképületek, felhőkarcolók sokasága. És ezek – nagyon kevés kivétellel – a modern építészet jegyében épülnek. Úgy, ahogy a magasházat Sullivan megálmodta és kezdeti példáit megvalósította. A legszebben és legpregnánsabban a Carson, Pirie Scott and Co chicagói épületénél 1899-ben. Tehát éppen 100 évvel ezelőtt. Idén csendes jubileumát ülhetjük ennek a jelentős építészettörténeti eseménynek. Ez az a tradíció, amit később magasházaival Amerikában Mies van der Rohe is folytatott, például a chicagói Lak Shore Drive-on, New Yorkban pedig Gropius és kollektívája a Pan Am épülettel a historizáló Central Station kiérdemesült homlokzata mögött.
Ma Amerika minden nagyvárosában a nagy ország gazdasági fellendülését – szinte hatalmát – tükröző belvárosi irodaépület-építészetet színvonalas és egyértelműen a modern építészet jegyében fogant alkotások jellemzik. Chicagóban, New Yorkban, Bostonban, Philadelphiában csakúgy, mint délen Dallasban. A megkifogásolt lakótelep-példa közvetlen közelében is. Sima, tetszetős, korszerű szerkezetű, puritán megjelenésű, mégis művészien tagolt tömbökről van szó, melyeknek nemcsak alakja, de változatos felülete is az építészeti fejlődés kontinuitását tükrözik.
Sommásan összefoglalva: a családi lakóházépítés elfordult a modern építészettől, a magasházépítés – a középület-alkotás egyik fajtája – azonban nem. A lakóházépítés nagy hányada egy szerkezeti ellentmondásokkal minden korábbinál jobban terhelt újabb historizmusba fullad, a magasházépítés (s ennek a nagyságrendnek a keretében is élen az irodaépület) továbbviszi a fejlődést. Szerkezeti és formai tekintetben egyaránt. Sullivan győzött, Wright emléke elhomályosul? Erről szó sincs. Sullivan öröksége kétségtelenül él és nagyobb figyelmet is érdemelne, de Wright nemcsak a ma megtagadott lakóházait építette, hanem megannyi kereskedelmi és más középületnél ugyancsak példaadó volt.
És végül felmerül a kérdés, hogy mindez csak Amerikára érvényes, vagy világviszonylatban is követik-e? Úgy hiszem, e modell – bizonyos fokig legalább – általános érvényű. Másutt talán nem olyan markánsan, mint az Amerikai Egyesült Államokban. Európában ennyire retrográd s ilyen nagy méretű lakótelepek talán (még?) nem tipikusak. Hiszen a skandináv építészet hatására a fából épülő lakóházhoz is megtalálták a méltó és tetszetős homlokzatot, neobarokk helyett jó arányú, korszerű kompozíciókkal. Viszont a magasházak (toronyházak) sem annyira általánosak, mint Amerikában. Ilyenek – egyelőre – néhány nagyvárosra összpontosulnak: Frankfurt, Párizs-Defense, és még jó néhány. De azért az építészettörténeti folyamatosságot (Amerikával ellentétben) nem néhány száz, hanem 2000 évnél is régebbre visszavezető Európában mégiscsak fel kell figyelni egy gazdasági óriás példájára, fel kell készülni annak káros és előnyös hatására. Az építészettörténet itt ismét egyszer bebizonyítja, hogy értéke akkor nyilvánvaló, ha nem történelmi tanulmány marad, hanem közvetlen példával szól az élő építészethez.
|
