„Miről szóljon a vezércikk? – kérdeztem a főszerkesztő urat, amikor közölte óhaját, hogy írjam meg. „Nézz ki barátom az ablakon, szedd össze magad, eszedbe fog jutni – felelte, és úgy nevetett, mint azok a veteránok, akik a lövészárkok légnyomásos vízióitól gyötörve egymás között néha megengedhetnek maguknak egy kis vidámságot. Itt ülök tehát az ablak előtt, engedelmesen, szemlélődöm a januári alkonyatban.
Tőlünk látni néhány fát a házak között. Tiszta a levegő, nincs köd, felhő sincs az égen, amelyet nemrég hagyott magára a nap. A fák csupasz ágai feketék, a házak – sehol egy fény – szintén feketék. Mint egy túlexponált fénykép. Hangulat kérdése, ma úgy érzem békével tölt el amit látok. Konkrét és egyszerű minden. A lombok, mivel még nem nőttek ki, nem takarnak semmit, a házak élettelen tömbök, nem rejtenek titkokat. Túl vagyunk a karácsonyon és az újéven, az áradó érzések vagy a mímelésük már mögöttünk vannak, helyükre kerültek az ajándékok itt-ott, ahol jutott ajándékra, elhalkultak a társas élet petárdaropogásai, a magány sikolyai.
Az ágak közül, mint egy foszforeszkáló lény, most elém úszik egy mondat: „A házasságtörés, elvtársak, nem zavar bennünket, a klubélet annál inkább! Hogy kerül ez ide, miért jut ez most eszembe? Vége a nyugalom, a „konkrét egyszerűség hangulatának. Igen ez akkor volt, ki sem merem már mondani, milyen régen. A gombfoci-bajnokságunk utolsó előtti fordulója lett volna, valamikor januárban, s a Röltex tulajdonában lévő fáspincét, benne a két pályánkat, pályavilágításunkat, időmérő berendezésünket és eredményjelzőnket lakattal, vaspánttal zárta el előlünk a gondnok. Leszóltak a személyzetiről, nekik pedig egy bőrkabátos szólt, aki havonta jött ki valamilyen rendőrségtől. Már januárban elkezdték a készülődést a március tizenötödikei rumlik elhárítására. Eloldalogtunk, áprilisra szereztük vissza a holmijaink egy részét, de azt a bajnokságot nem fejeztük be, ősszel kezdtünk egy újat, máshol.
Tehát ugyanazok a faágak, ugyanaz a januári sötétedés. Nem minden folyó ömlik a tengerbe, írta egy bölcs, van amelyik elvész a sivatagban. Ha a gondnok elvtárs emléke, a vipla fogaival és vigyorával folyó, mi vagyok én, tenger vagy sivatag?
Eltűnt az ég az ágak mögött, a fák már egybeolvadnak a házakkal, meggyulladtak a lámpák, fénylenek az ablakok a sötétben, mint a mesékben, az ostoba emlék is elkígyózott. De az előbbi hangulat is megváltozott. Se tenger, se sivatag többé. Megbocsátottam? – kérdezem magamtól öntelten.
Üzenet érkezik az ablakon át. Kérj bocsánatot!
Én, bocsánatot? Azt üzenem vissza ingerülten, hogy elfásultam, eldurvultam, nem vagyok rá képes. Majd belátva, hogy ennek a bocsánatkérésnek valószínűleg általános értelme lehet, óvatosan hozzáteszem: „napirenden tartom az ügyet. Jobb a békesség. De azért nyugtalan lettem. Érzékelem a korlátaimat.
|
