Az euróról, Európáról és Magyarországról
I.
Történelmi esemény – aligha élnek vissza bármi más szófordulattal ennél gyakrabban. Amit a kortárs történelminek nevez, arra néhány évvel később már talán nem is emlékeznek, miközben a történelem tényleges elágazása talán észrevétlen marad.
Most azonban valóban történelmi esemény zajlik le a szemünk előtt: 1998 szilveszterén tizenegy nyugat-európai ország végérvényesen és visszavonhatatlanul rögzítette nemzeti valutájának egymáshoz viszonyított árfolyamát, egyben kijelölve a nemzeti valuta megszüntetésének nem távoli dátumát is. Van, aki a század első számú pénzügyi eseményének tartja az euró életre hívását, mások szerényebben a második világháborút követő pénzügyi világmegállapodás, a Bretton Woods-i egyezmény jelentőségéhez mérik. Az bizonyos, hogy a „történelmi jelző használatát indokolja az esemény gazdasági súlya. És indokolja már maga az is, hogy az államok életében – bárkinek az életében – valóban kivételes esemény az, amelynek keretében a szerződő felek valamit „örökre és visszavonhatatlanul kimondanak (és azt úgy is gondolják). Márpedig itt erről van szó: a maastrichti szerződés kijelölte ütemterv keretében a feltételeknek eleget tevő európai országok örökre és visszavonhatatlanul rögzítették valutáik egymáshoz (pontosabban az euróhoz) képesti átváltási arányait. Önként lemondtak arról, hogy az árfolyamot később megváltoz‧tassák, 2002. januári hatállyal pedig megszüntetik nemzeti valutáikat.
De történelmi ez a mostani szilveszteri intézkedés abban az értelemben is, hogy a história ismer rögzített valután nyugvó rendszert: ez az aranyalap (aranystandard). És ha századunk valóban történelmi eseményeit említjük, akkor azok sorába kívánkozik az aranystandard 1933-as végleges összeomlása. Azzal a szabad kereskedelem és pénzügyi kiszámíthatóság korszaka egy időre lezárult, és a nagy és kisebb hatalmak egymással versendő valutaleértékelései, vámemelései, nemzeti piacvédelmi rendszabályai, majd az állami tervezés és az irányított (hadi) gazdaság különféle formái következtek. A gazdasági következmények ismertek: Németországban a nemzetiszocialista, a Szovjetunióban a szocialista tervgazdaság ment el legmesszebb a szabad kereskedelem és a piacgazdaság felszámolásában, a hadigazdálkodás kiépítésében. De gyakorlatilag mindenhol visszaszorult az önkéntes árucserén alapuló gazdálkodás eszméje, s az államok rég nem látott kereskedelmi és valutáris háborúságokba bonyolódtak. Azután kitört a második világháború.
Amikor tehát Nagy-Britannia 1931-ben feladta a font sterling aranyhoz való kötését, majd két évre rá Amerika is letérni kényszerült az aranyalapról, a kortársak az események súlyával nagyon is tisztában voltak. Ottlik György, a Magyar Szemle külpolitikai elemzője és ifj. Simontsits Elemér, a minden második számban közölt gazdasági szemle készítője a legnagyobb jelentőségű folyamatoknak járó figyelemmel követte a fejleményeket. Nagy megrázkódtatás lehetett a rendszer csődje, hiszen a világ kevés bizonyosságainak egyike volt az, hogy mondjuk a font sterling aranytartalma 7,32 g színaranynak felelt meg: ez az arányszám 1816-tól állt fent 1931-ig. A világ valutáinak egymáshoz – az aranytartalmon keresztül – mért állandóságáért a civilizált jelzőre igényt tartó országok egymást váltó kormányai évtizedeken át hatalmas áldozatokat hoztak. S lám az első világháború felfüggesztette az aranyalap-rendszert, az 1930-as évek elejének válsága pedig eltemette azt. És többről volt szó, mint csupán pénzügytechnikáról: a szilárd pénzzel együtt odaveszett az európai rend is. Ahogy a kortárs Cs. Szabó László írta az értékálló pénzről, megemlékezve annak 1892-es monarchiabeli megteremtéséről és az abban kiemelkedő szerepet vállaló Popovics Sándorról: „A polgári rendet örökre betetőzte az Értékálló Pénz; színaranyból öntött arkangyal őrködött a nemzetközi béke fölött (Haza és Nagyvilág, Budapest, 1942).
Ez a pénz, és az „ingatag európai Rend veszett oda az 1930-as években. Azóta él az erős törekvés a pénz bizonyosságának helyreállítására. Ám amikor 1944 őszén az egyesült államokbeli Bretton Woods üdülőfaluban a győztes hatalmak gazdasági delegátusai hozzáláttak a háború utáni világ stratégiai szabályainak és intézményi kereteinek kialakításához, már nem vehették célba komolyan az aranystandard visszaállítását. Időről időre ugyan felvetik teoretikusok vagy politikusok az aranyon alapuló világrendszer újraalkotását, hiszen nyilvánvalóak előnyei: az árfolyamok egymás közti ingadozásait kiküszöböli, az országokon belüli és az országok közötti árszintet stabilizálja: ha egyáltalán változik az aranyalapú árrendszerben az árszint, akkor inkább csökkenés, semmint rendszerszerű emelkedés (inflálódás) lépne fel.
Azok, mint Maynard Keynes, akik a Valutaalapot és a Világbankot ott megtervezték, jól emlékeztek a mélyen meghúzódó okokra, amelyek miatt az aranystandardot a kormányok és üzleti körök óriási erőfeszítései ellenére sem lehetett fenntartani a század 30-as éveire. Nem a rendszer gyengéi, inkább erényei – mégpedig engedmény nélküli erényei – tették fenntarthatatlanná. A rendszer erényei közé tartozott például az, hogy ha a világon nem lódult neki az aranytermelés – márpedig e ritka fém kibányászott mennyisége huzamos ideje lassabban nő, mint az áruvilág terjedelme –, akkor nincs infláció. Sőt az árszint általános és tartós süllyedése, s ezáltal az arany értékének (azon keresztül pedig az aranyhoz kötött nemzeti valuták értékének) tendenciaszerű emelkedése jellemző. Mindez azonban ellene hat a fogyasztásnak és a beruházásnak: ha jövőre adott pénzmennyiség több árura lesz cserélhető, akkor a pénztulajdonos tartózkodik a vételtől. Ez viszont a gazdasági aktivitás állandó korlátozását, a fogyasztási és beruházási kereslet tartós hiányát okozza: mivel minden vétel egyben eladás is, minden elhalasztott vétel egy szándékolt eladás meghiúsulását is jelenti.
Hasonlóan visszaüt a rendszer másik nagy erénye, a nemzeti valuták egymáshoz viszonyított arányainak, azaz az árfolya‧moknak a rögzítettsége. Bármely nemzetgazdaság kerülhet olyan fejlődési szakaszba, amellyel tartós kiviteli vagy behozatali többlet járna együtt. Ám rögzített árfolyamok mellett a külkereskedelmi hiányt arany külföldre juttatásával kell kiegyenlíteni. Így aztán a hiány vagy többlet beleütközik az államok aranytartalékainak végességébe. A deficites kereskedelmű ország kénytelen a gazdasági aktivitás viszafogásával, a reálbérek visszanyomásával, a kamatlábak megemelésével, a legszigorúbb restrikciós rendszabályokkal védelmére kelni a valuta rögzített értékének. Amint a rendszer szétesését megelőző évek megmutatták, a megszorult ország akár a szomszédok érdekeit sújtó vámszabályokkal is igyekezhet védekezni a behozatal további növekedése ellen. Ám azt az egy eszközt nem alkalmazhatja, amely a leginkább kézenfekvő volna: az átváltási arányok megváltoztatását, vagyis a leértékelést. Holott a leértékelés után a külföldi termék arányosan drágább lenne a hazai piacon, ami javítana a honi termékek ár-versenyképességén, és nyilván mérséklőleg hatna a kereskedelmi mérleg hiányára. De az aranystandard szabályrendszere nem engedélyezi a nemzeti valuták árfolyamának megváltoztatását sem gazdaságpolitikai megfontolásokra, sem a kereslet és kínálat erőire tekintettel.
A kereslet és kínálat erői pedig igencsak más dinamikát követtek az idő múlásával. Amilyen font–márka vagy font–frank arány elfogadható volt a 19. század végén, az egyre kevésbé maradt indokolt később, amikor az országok közötti növekedési ütemkülönbségek megváltoztatták a nemzetgazdaságok fő paramétereit. A gyorsabban növekvő gazdaságokon belül a relatív tőkehiány és az azzal együttjáró nagyobb profitráta, magasabb reálkamatszint objektíve a korábbitól eltérő valutaarányokat követelt volna. A fejlődés elkerülhetetlenül szétfeszítette a nemzetközi rendszert, hiába próbálták meg a kormányok évtizedeken keresztül lefojtani a széttartó erőket.
Az aranystandard nem csupán pénzügytechnikai kérdés: hatalom dolga is. Amint A nagy átalakulás című korszakos munkájában Polányi Károly írja: „Ha elfogadják az aranystandardot, akkor – a dolgok természetéből adódóan – a pénzpiac vezetői vannak azzal megbízva, hogy őrködjenek a stabil árfolyam és a szigorú belső hitelezés felett, amelytől a kormányzati gazdaságpolitika nagyrészt függ. A bankrendszer így abban a helyzetben van, hogy akadályozni tud minden neki történetesen nem tetsző belföldi mozgást a gazdasági szférában, akár jó, akár rossz okai vannak errre. Politikai szempontból ez azt jelenti, hogy a valuta- és hitelkérdésekben a kormánynak ki kell kérnie a bankárok tanácsát, mert csak ők tudhatják, hogy egy pénzügyi intézkedés veszélyezteti-e vagy sem a tőkepiacot és a valutaárfolyamot. (I. m. 289. o.).
Elég ismerős helyzet. Nincs elemző, aki – beletörődve vagy kritikusan – ne emelné ki a világtörténelem elmúlt négy évtizedének azt a trendjét, amely a nemzeti kormányok viszonylagos gazdasági hatalmának zsugorodásában és a bankok, s legfőképpen az 1944-ben megtervezett Valutaalap és a Világbank politikusokat fegyelmező, megregulázó hatalmában testesült meg. Holott a Bretton Woods-i rendszer olyan fokig, mint az eredeti aranystandard, nem is rendelte alá a gazdasági folyamatokat a valutáris állandóságnak. Feladata ennél szűkebb volt és szűkebb is maradt: a tőkék nemzetközi áramlásának elősegítését, az országok közötti elzárkózás és gazdasági háborúk elkerülését célozza.
Itt még azt is érdemes megemlíteni, hogy a Valutaalap vagy a Világbank nem személytelen intézmény, hanem olyan sajátos részvénytársaság, amelyben nemzetállamok a szavazati joggal bíró részvényesek. Bár az ilyen szervezetnek van önmozgása és belső kultúrája, mégis végső soron azt a nemzetközi szabályrendszert követi és őrzi, amelyről a világ meghatározó államai – ezek döntő részben polgári demokráciák – megállapodnak. E két pénzintézet irányítói és munkatársai mint a világ pénzügyi rend‧szerének őrei a magyar gazdaságpolitikusnak nemigen üzennek mást, mint amit ő tanácsként hallana az amerikai, japán vagy német pénzügyminisztertől.
Az Európai Közösség Gazdasági és Monetáris Uniója (EMU) azonban a Valutaalap által felügyelt mai világrendszernél szigorúbb monetáris rezsimet jelent. A rendszer nemcsak reprodukálja a valamikori aranystandard egyik meghatározó jellegzetességét (az árfolyamok tartós kötöttségét), hanem túl is mutat azon, amennyiben a nemzeti valuta végső árfolyamának megállapítását követően nem évtizedekre, hanem az örökkévalóságig rögzíti a részt vevő országok között. Az ilyen szigorú rezsim óriási felelősséget rak a pénzrendszert működtető bankárok vállára. Mondhatjuk, hogy nagyobbat, mint bármikor az ántivilágban. Ha az aranyalapot vállaló ország valamilyen megrázkódtatás miatt nem tudta fenntartani az aranyparitást, és így nemzeti valutája a rendszerből kiesett, akkor ugyan egy időre páriává vált a nemzetközi pénzvilágban, de kellő áldozat és bűnbánat után oda visszakerülhetett. Ugyanakkor az EMU tagja 2002-ben végleg elveszti nemzeti valutáját, és aligha van kitalálva a visszaút a nemzeti valutához.
Talán különös logika, de igenis logika áll így amögött, hogy az EMU-t működtető Európai Központi Bankot a kormányzatoktól igen nagy mértékben függetlennek alkották meg. Ami más szóval azt mondja, hogy az európai közös valuta őrei nincsenek alávetve még olyan demokratikus kontrollnak sem, mint amilyent az európai típusú parlamenti demokráciában a választott képviselők kifejthetnek a nemzeti bankok felett. Nem meglepő hát, hogy az euró sikeresnek látszó életre hívása feletti öröm sem feledteti az európai pénzügyi rendszer ellenőrizhetőségével kapcsolatos aggályokat.
II.
De miért is idéztem fel itt történelmi párhuzamokat? Miért említem az aranystandardot? Lehet némi ünneprontásnak tekinteni, ha szólunk egy olyan előzményről, amelyet megalkotói időállónak, örökkévalónak gondoltak, s amely ingatagnak bizonyult. Japán 1897-ben, Oroszország 1899-ben döntött az aranyalap mellett, de abban csak 15 évig tudott részt venni. Eurószkepticizmusnak tűnhet fel, ha Európa politikai integrációjának ilyen fontos pillanatában olyan históriai előképet említünk, mely a visszavonhatatlan visszavonódását, az örök időlegességét példázza.
De okunk van a vissza- és előretekintésre. Először is azért érdemes szólni a történelmi párhuzamokról, mert jelek szerint az Európában (és nálunk is) most hivatalba és üzleti hatalmi pozícióba kerülő új generáció eleve kevésbé osztja a történelmi szemléletet. A gazdasági, műszaki folyamatok annyira egyidejűvé váltak, és annyira ‘real time’-ban zajlanak már a politikai és kulturális események is, hogy az új elit körében némileg érthető a történelem negligálása. De csak némileg.
Továbbá didaktikai okokból is érdemes visszatekinteni a kontinens pénzének történelmére. A pénz világát értetlenség és titokzatosság övezi, miközben hazánkban s a térségünkbeli sorstárs országokban a piacgazdaságra való visszatérés egyben a pénznexus kiterjedését, nyilvánvalóvá válását, mindenhol-ottlétét hozta. Jó lenne, ha az „európai rend hazai híveiben az ismerethiány és a perspektíva rejtőződése nem fejlesztene ki olyan pénzellenes, gazdaságellenes emóciókat, amelyek lappangva mindig is léteznek (s melyekre 1945 után olyan hatásosan rá is játszottak a polgárellenes erők).
És most még lehet is latolgatni gazdasági elemzőknek, döntéshozóknak, történészeknek és általában véve az érdeklődő elmének a tőlünk nyugatra zajló folyamatokat, mivel hazánk egyelőre e folyamatoknak csak periferiális résztvevője. Mihelyt napirendre kerül az európai pénzügyi rendhez való tényleges csatlakozásunk, akkor a kételyek és esélyek latolgatása a táborokba sorolódás következményével járó aktus lenne: ilyet láthattam Angliában, ahol a megszólaló azonnal vagy az „eurószkeptikusok vagy az „eurólelkesek táborába soroltatott. Helyes lenne hát, ha a Magyar Szemle hagyományait követve megvitatnánk e fontos monetáris jelenségek társadalmi, kulturális, politikai tartalmát.
Hiszen itt nem elsősorban pénzügytechnikáról van szó. Az euró elsődleges jelentősége nem annyira pénzügyi, még kevésbé gazdasági, mint politikai. Ha ugyanis a tizenegy euróország polgárai és vállalatai szemszögéből nézzük a nemzeti valuták végérvényes egymáshoz kötéséből adódó előnyöket, akkor olyan közvetlen tételeket látunk, mint a pénzváltásból adódó költségek elkerülése, a valuták egymással szembeni mozgásából adódó bizonytalanság eltűnése. Az átváltással járó tranzakciós költségek azonban már ma sem kiugróan nagyok. Az informatikai forradalom következtében – az intelligens kártyák fizetőeszközkénti elterjedésével számolva – egyébként is rohamosan visszaszorul majd a bankjegyek és fémpénzek használata. Ami pedig az európai valutamozgások keltette bizonytalanságokat illeti: kezdetben az időnkénti kiigazítások, majd a „valutakígyó és később az ún. Európai Árfolyam-mechanizmus (ERM) a napi műveletek szintjén elég kicsire szűkítette a valutáris ingadozás nagyságát. Nagy üzleti méretekben, hosszabb távú beruházásoknál természetesen a viszonylag kis bizonytalanság is komoly tétel lehet; ezért is pártolta mindig is a „big business a valutauniót.
De azért érdemes elmondani, hogy éppen a nagy üzleti tranzakciók kockázatának megosztására, szétterítésére alakultak ki azok a származékos (derivatív) műveletek és pénzügyi termékek, amelyekről leginkább a visszaélések és veszélyes spekulációk kapcsán lehetett olvasni, de amelyek túlnyomórészt a prudens és szolid üzletvitelt szolgálják. És azok, akik az euróra való áttérést a keresztárfolyamok mozgásából adódó kockázatok eltörlésével indokolják, bizonyára jól tudják, hogy a nagy exportőrök számára mindennapos valóság az, hogy a glóbusz jelentős valutáinak árfolyamai egymással szemben igen nagy mértékben mozognak. Hogy a világkereskedelemben kulcsfontosságú szerepet betöltő árfolyamról, a jen és dollár viszonyáról szóljunk: tavaly augusztusban 147 jent kellett adni egy US-dollárért, de most, öt hónappal később csak 110 jent ér egy dollár. Volt olyan időszak, hogy egy héten belül 20 százalékkal nőtt vagy csökkent a jen–dollár árfolyam. A japán exportőröknek ugyan nyilván gondot okoz ez a fluktuáció, de megtanultak a piaci mozgásokkal együtt élni, és használják a kockázatkezelésre kifejlesztett pénzügyi termékeket.
Az euró révén a szűkebb európai körben véget ér a kereslet és kínálat játéka. Pontosabban Portugáliától Finnországig, Olaszországtól Írországig megszűnik az átváltási kockázat és költség, de nem szűnik meg a dollárhoz, jenhez, fonthoz, svájci frankhoz képest. És persze megszűnik annak lehetősége is, hogy ha Portugáliában más szakaszba jutott az üzleti ciklus, vagy a portugál gazdaságot másként érinti egy kül- vagy belgazdasági hatás, mint Finnországban vagy Írországban, akkor az escudo árfolyamának változása (változtatása) vezesse le a helyi gazdasági megrázkódtatások hatásait.
A tőkepiac számára azonban valóban igen fontos, hogy a vi‧lág három nagy devizális blokkja mekkora súlyt tölt be. Most a világkereskedelem mintegy fele zajlik dollárban, 31 százaléka az EU 15 országának pénznemében, és 5 százaléka jenben. A piacképes állampapírok kereskedelmében azonban az euró-zóna 11 országa már most a világforgalom 35 százalékát mondhatja magáénak, szemben az Egyesült Államok 33 százalékával (Financial Times, 1999. jan. 6.). Minél nagyobb és élénkebb (likvidebb) az állampapírok piaca, annál jobb az a megtakarítóknak, és egyben annál olcsóbban tudja az adós – esetünkben az államkincstár – finanszírozni adósságait. Itt tehát egyfelől erőharc folyik a nagy világvaluták között, de egyben piaci verseny is a kisebb, szinte már ezoterikus nemzeti valutákkal szemben. Az utóbbiakat használó megtakarítók, kölcsönvevők hamarosan megérzik az aránytalan versenyből fakadó hátrányokat, így az euróban vagy dollárban mértnél nagyobb ka‧matszintet valamint valutaárfolyamuk mozgásából adódó nagyobb bizonytalanságot.
Az élet logikája ezért az, hogy a pénztulajdonosok és a pénzintézetek be fogják terelni a ma még kimaradó országokat is a nagy valuták vagy valutauniók valamelyikének ernyője alá. (Japánnak pedig különösen érdeke lesz, hogy a hozzá gazdaságilag kötődő térség országaiból minél több használja a jent, kapcsolódjon a jenhez, megőrizve ezzel a japán valuta világpénz-jellegét.) A három nagy pénzblokk közötti árfolyam ingadozás viszont valóban olyan többletkockázat, amelynek mérsékléséhez vagy felszámolásához komoly érdekek kapcsolódnak. Ez a körülmény várhatóan fel fogja erősíteni a világméretű valutáris megállapodás – ha úgy tetszik: egy új aranyalap – iránti igényt.
Illetve dehogyis van már szó akár átvitt értelemben aranystandardról: e mai valuták mind hitelpénzek. Azaz politikai és intézményi „fedezetük van. A folyamatok logikája előbb-utóbb kikényszerít egy újabb világmegállapodást, hiszen a Valutaalap annak idején még nagyszámú nemzetállam saját devizális rendszerének összehangolását kapta feladatul, ma azonban sokkal fontosabbak a tőkepiaci mozgások, mint az, hogy egy nemzeti bank mit kezd devizatartalékaival, autonóm döntési tartományán belül. Hiszen alig maradt autonóm tartomány a kisebb devizákért felelős nemzeti bankok számára, az európai értelemben jelentősebbek pedig éppen most ruházzák át gazdaságpolitikai felelősségüket az euró-blokk központi bankjára.
III.
Hogy mi ebből a következtetés a magyar érdekekre és azok érvényesítésére nézve, arról érdemes lenne informált vitát folytatnunk. Az elmúlt néhány évben úgyis túlontúl sok olyan nagy döntés született, amely valahogy csak megesett. És noha a legtöbb stratégiai kérdésben nemigen volt más opció, a társadalmilag nyitott és érdeklődő körökben az ismeretek és beleszólási alkalmak kettős hiánya jól megalapozott az összeesküvés-elméleteknek, de legalábbis a bonyolult kérdések egyszerű megoldásai keresésének. Feladatunk tehát az, hogy tájékozódjunk és másokat is tájoljunk környezetünk nagy folyamatait illetően. Amint láthattuk, a Magyar Szemle elemző írásai sem óvták meg a magyar politikai osztályt az 1930-as évektől a tévedésektől és illúzióktól. De a hat évtizeddel ezelőtti számokat fellapozva meg kell emelni kalapunkat az akkor látható jelenségek értelmezési gazdagsága láttán. Bárcsak mi tudnánk ennyire eligazodni saját korunk nagy mozgásai között.
|
