Szó, mozdulat, zene. Valamikor e hármas egységből fogant a színjátszás. ’sidők mágikus rituáléiban is ez fakasztotta a közösségi élményt, amely a színház igénylésébe torkollott. Csak az újkorban vált szét végletesen, mikor is a mozdulat jobbára illusztrációvá, a szó puszta kísérőjévé sorvadt. Az egység helyreállítására csak e század derekán történtek kísérletek (persze nem az Amerikából hódító útra kelt musicalra gondolok). A mozdulat önálló, kifejező erejét kutatta, „rehabilitálta például az európai színjátszás örökifjú fejedelme, az angol Peter Brook, majd a mára már világtekintéllyé avanzsált Mnounchkine, Grotowski, Kantor, Zadek, Vasziljev, hogy csak az ismertebbeket említsem. Mifelénk többnyire csak az alternatívok érezték szükségét a testi kifejező erő fokozottabb „bevezetésének a színpadon, de csak némelyikük jutott el a művészi hitelességig. Pedig ez ma már világtendencia. Jómagam szinte csak ilyen produkciókat láttam évek hosszú során át a Holland Fesztiválon vagy legutóbb a belgrádi BITEF-en, pazar moszkvai, wroc³awi, londoni stb. előadásokkal a középpontjában. Persze, nem holmi erőltetett színpadi spekulációkról, „lila ködösítésről beszélek, melyekkel itthon kísérleteznek egyesek „modern címszó alatt, s riogatják el a közönséget – hanem minden ízében igaz művészetet sugalló, gondolatébresztő produkciókról.
Mit ád Isten? Hazajőve épp ott leltem hasonló élményre, ahol nemigen vártam volna rá. A Várszínház Bornemisza- és Balassi-előadása a fölfedezés élményével hatott. A Szophoklész-tragédia magyarítása, Bornemisza Péter jóvoltából, vérbeli reneszánsz drámává kerekedett, veretes és ízes magyar nyelven. S jóllehet, a színészek szuggesztíven adják elő a Katona Imre sűrítette szöveget – igazából Somogyi István rituális mozgáskompozíciója sodorta magával a nézőt. A rendező Somogyi meg a koreográfus György Károly egyenesen táncszínházat kreált a magyar balladává nemesített görög tragédia-témából. A kopáran nyújtózkodó fák, a zsinórpadlásról lecsüngő, egymásba gabalyodó kötelek (itt végez Aegistus Agamemnon királlyal, hogy trónját s özvegyének kezét bitorolhassa; de hasonló díszletelemek kínálják a Szép magyar komédia című Balassi-pásztorjáték erdős helyszínét is) – sivár és tragikus hátteréül szolgálnak az ősmagyar szertartásoknak, táncrítusoknak. A fiatal színészcsapat, élén a címszereplő Gregor Bernadettel, a lassú körtáncok, súlyos dobbantások, fenyegető botozók közepette tökéletesen adják vissza a balladás rituálé hangulatát.
A mozdulat stilizációja, virtuozitása ejti rabul a nézőt az Új Színház Goldoni-előadásának láttán is. A Kelemen László Kör, mely annak idején a feloszlatott Tháliából vált ki, s Szolnokon mutatta be első ízben a Chioggiai csetepatét Taub János rendezésében, most a Paulay Ede utcai teátrumba költözött át, a „nyolcak (Bánsági Ildikó, Bubik István, Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Hirtling István, Ráckevei Anna, Nagykálózy Eszter, Tóth Auguszta) mellett öt szerepcserével. A hihetetlen precizitással, fegyelemmel kimunkált játékstílus – egyfajta modern commedia dell’arte –, mely a szerepek persziflázsát is magába foglalta – a színészek brillírozó játékkedvével párosulva, ötletek tömkelegét, szellemes jeux-k sokaságát kínálja. A rendező Taub és a színészek, s a „nyolcakhoz játékban idomuló új színháziak (Dengyel Iván, Kecskés Karina, Kisfalussy Bálint, Magyar Attila és Mészáros Máté) kifogyhatatlanok a leleményekben, és – szemlátomást – az energiában; egyetlen üres pillanat sem akad a színen. A deszkapadlózatú, tágas játéktéren (akár egy hajó fedélzetén) sürög-forog a halászlegények raja (Simon Gabriella színpadképe), meg a kikötővároskában férjükre, szeretőjükre várakozó, nyelvüket egymáson köszörülő lányok, asszonyok; s ha kell, robajló ritmusban táncolják be a teret (Román Sándor koreográfiája), mintegy természetes folytatásaképpen az adott jelenetnek: földúsítva a darab egyébként vérszegény cselekményét. S ahol épp kifúlna a szöveg vagy a féltékenységükben, irigykedésükben egymásnak eső szereplők játékritmusa – átváltanak lendületes táncjelenetbe. A mozdulat nyelvén fejezik ki mindazt, amit előbb még prózában játszottak el. Egymásba tűnő, egymásba olvadó, robbanóan temperamentumos játékmomentumok elegyednek a tánccal, amit inkább mozgásművészetnek neveznénk. S hogy a hangulatot ne csak a játék, hanem a zene is életörömmé pörgesse föl, nem fukarkodik leleményben, lendületes atmoszférakeltésben a remek zeneszerző, Selmeczi György sem.
A zene bűvölete, elsöprő kifejező ereje dominált, természetszerűen, Selmeczi György operájának ősbemutatóján az Új Színházban. Az előadásmódjában nagy szerephez jutott a mozgásművészet is. A kolozsvári Szőcs Géza librettójára írt A szirén az őszi fesztivál egyik eseménye lett. A Luxemburgi Konzervatórium és a Luxemburg Város Opera Baráti Körének együttműködése révén jött létre a nemzetközi produkció (a világ különböző országaiból verbuválódott énekes főiskolások előadásában). A konzervatórium operaszakának hallgatói odakint már bemutatták ugyan A szirént, voltaképpeni ősbemutatójára azonban itt, születési helyén került sor.
Régi legendákat ötvözött jelenkori szürreális történettel Szőcs Géza, amikor a nyugati emigrációjából hazaigyekvő kolozsvári Karmester mellé egy sellőbe oltott szirént tesz meg librettója főszereplőjévé. A hajóra szálló, ünnepelt karnagy, egy halász kínálatára drága pénzen haltestű, szépséges sellőleányt vásárol, aki hosszas kérlelésre dalra fakad. A Karnagy és a Szirén énekben oldódó szerelme azonban kihívja a botfülű utasok haragját, akik csak puszta kornyikálást érzékelnek a nem evilági dalolásból. A Kapitány, az utasok nyomására, végül partra teszi a különös szerelmespárt, s a karnagy odapusztul. A szürreális mese sejtelmes zenét „hívott elő a kiváló komponistából. Selmeczit igencsak megihlette a metaforák sokaságát kínáló történet. Hosszú, már-már misztikus vétetésű frázisokban kelnek életre a szebbnél szebb melódiák, szerzőjük nem tart attól, hogy az absztrakt zene hívei netán korszerűtlennek ítélik, vagy ne adj isten, idillikusnak. Muzsikája lélekből fakadó, érzelmi mélységeket sejtető intonációban fakadt. A Szépség, a Művészet magasabbrendűségét hirdeti az értetlenek, a hétköznapi, sznob élvezeteknek hódolók intoleranciájával szemben (lásd a türelmetlen, kíméletlen utasokat, meg a Kapitányt). Anélkül, hogy a zeneszerző esztéticizmusba hajlana. A megrendülés és megrendítés ott bujkál a szépen ívelő dallamokban, a nyitányban, az expozícióban éppúgy, akárcsak a főszereplők szaggatott, sóvárgással telített „párbeszédében, duettjeiben. S valahol ott rejtezik a mélyben, a mű méhében – miként az igazgyöngy, a korallsziget vagy a sellő a tengermélyen – az emigráció, a számkivetettség, s a művész elszigeteltsége, meg nem értettsége, magára hagyottsága is. Az értetlenkedő luxushajó-közönség (bennem az üres lelkű, nagyzoló újgazdagokat asszociálta) különféle korokból érkezett reprezentánsait (az allonge-parókás, cilinderes stb. uraktól az estélyi ruhában páváskodó hölgyekig) zeneileg is karakterizálja Selmeczi, s ilyenkor groteszk felhangok vegyülnek a kompozícióba.
A szerző vezényelte operát Ionel Pantea különös pantomim-mozdulatokkal illusztrálta; a táncoló, koccintgató, finomkodó, kérkedő, fedélzeten lebzselő utasok olykor kimerevített színpadi pillanatba kövülnek, s a „csevelyt félbeszakítja a lélek hangja, a művész meg a Szirén bensőségesebb zenei témája. Jómagam ugyan, aki nem egy korszerű opera-színrevitelt láthattam nyugati fesztiválokon – ezt a rendezést meglehetősen illusztratívnak, ha úgy tetszik, leegyszerűsítettnek (a fedélzeti jeleneteket egyenesen felszínesnek) éreztem, ám az opera kivételes szépsége bőséggel kárpótolt, feledtette hiányérzetemet. S az ifjú, különben fölöttébb tehetséges énekesnövendékeknek is megbocsátottam, ha magasabb hangfekvésben elbizonytalanodott a hangjuk. Az ősbemutató karaktikus élménye arra buzdít, hogy mielőbb tűzze műsorára az Operaház, hisz amúgy is szűkölködik modern, kivált hazai daljátékokban.
Kimagasló prózai előadás szűkében hadd egészítsem ki színházi körképemet egy újabb, revelatív opera-előadás beszámolójával. Korunk világszerte ünnepelt magyar zeneszerzőjének, Ligeti Györgynek Le Grand Macabre című, nyugaton két évtizede folyamatosan játszott operáját rendezte meg az őszi fesztivál jóvoltából a nemrégiben üstökösként feltűnt, fiatal rendező, Kovalik Balázs. Számos falba ütközött, míg sikerült kersztülvinnie nagyszabású, merész vállalkozását. Az Operaház kiváló, ám nem túlságosan foglalkoztatott magánénekesei bizonyították kivételes rátermettségüket e roppant bonyolult kompozíció előadásában. A Nemzeti Filharmonikusok (azaz az Ybl-palota zenekara) is kitett magáért, frenetikusan „játszott alá az énekes művészeknek. Szerencsére, a színpad különböző magasságában elhelyezett hangszercsoportok kifogtak a Thália Színház meglehetősen rossz akusztikáján, és teljes „pompájukban szólaltak meg. Még az igencsak nagy szerephez jutó fúvósok is. A betanító karnagy, Vajda Gergely, s a vezénylő Ligeti-szakértő, a svájci Jonathan Nott jóvoltából.
Kovalik Balázs, aki a Turandot szegedi, majd pesti színrevitelével hódította meg a közönséget, most vitathatatlanul a magyar operarendezés élére került, mind a gondolatgazdag, szuggesztív játékmód, mind pedig a zene vizuális kifejezőeszközeinek megújítása tekintetében. Így hát Breughelland (utalás az operát ihlető Breughel-képre, A halál diadalára) a Végítélet órájára váró népe, a maga archetípusaival, szarkasztikus kavalkádjával népesíti be az eltorzult lelkek s az elvakult szerelmesek szürreális világát. Groteszk jelmezek (Jánoskuti Márta), a pokol bugyrait is megidéző, kietlen, túlmodernizált ipari táj, fémvázak, függőlépcsők, üvegpalota-kockák zsúfolta színpadképen (Horgas Péter) kel életre a bizarr, vásári és egyben démoni zsibvásár, ahol az életnek kevés esélye van, s a hol az erkölcsi értékrend visszájáról ismerhető fel. Legalábbis, a kaszás Halál árnyékában. Kicsinységünk, esendőségünk, romlottságunk egyként megmutatkozik, mint ahogyan az „ómódi, ám áhított szerelem tisztasága is (egy reneszánsz viseletben föltűnő, fiatal pár képében és harmonikus dallamvonalában). A démoniságot, a Vég közeledtét, Nekrotzar, a Nagy Kaszás szerepében Tóth János jeleníti meg roppant kifejező erővel, miközben nincs híján az emberi léptékkel mérhető következetlenségnek, alkoholos „elcsúszásnak sem, minek következtében egyszerűen elszalasztja a világ elpusztításának éjféli pillanatát. A várható, rettegett tragikus vég a maga morbiditásában, átfordul groteszk komédiába. A központi figura persze, halandó, méghozzá egy boroshordó képmásában (beszélő neve: Piet von Fass), akit Gulyás Dénes formál, szólaltat meg hallatlan intenzitással, beleélő képességgel, esetenként groteszk távolságtartással. A mozgalmas színrevitel, a sok frappáns ötlet kiötlője (s Vajda Gergellyel közösen a librettó bravúros fordítója), Kovalik Balázs nem rugaszkodik el a zene szándékoltan eklektikus univerzumától, nem vet be öncélú gegeket: Ligeti vásári tragi-groteszkjét jeleníti meg, a maga utánozhatatlanságában. Húsz-esztendős világsikerrel a háta mögött, épp ideje volt, hogy az emigráns magyar zeneszerző műve hazájában is színpadra találjon. Most már csak azon méltatlankodhatunk, hogy e tomboló sikerrel járó előadásnak az Operaház vezetősége mindössze két estére adott esélyt: nem vette föl a repertoár jól bebetonozott rutinprodukcióinak sorába, s hagyja kihunyni ezt a parázsló csillagot a magyar operajátszás univerzumában.
|
