A hadseregreformról a NATO-csatlakozás előestéjén
A mai magyar hadügy a hogyan tovább kérdése előtt áll. A rendszerváltást követő évek politikai csatározásaiban kikristályosodó, magának elemi erővel utat törő nyugati orientáció a magyar hadelméletet, a magyar honvédelmet sem hagyta érintetlenül. A NATO-hoz való csatlakozás ügyében tartott népszavazás látszólag eldöntötte a magyar hadügy jövőbeli irányát, ám a szakemberek már akkor is tudták, hogy a valódi problémák még csak most kezdődnek. Mert a nyugati szövetségi rendszerhez való csatlakozás feladatai nem merülnek, nem merülhetnek ki a fegyvervásárlások kérdésében, nem azonosak a jól-rosszul megfogalmazott politikai szándékok kinyilvánításával. Mint ahogy a magyar honvédség jövőbeni arculatának kialakítása sem egyenlő a hadsereg létszámának, nagyságának a mindenkor rendelkezésre álló, ám szűkös anyagi forrásokhoz való igazítgatásával. A napjainkban zajló hadseregreform sarkköve, amely évtizedekre határozza majd meg honvédségünk arculatát, a nyugati szövetségi rendszerben elfoglalt helyét, a katonai gondolkodás és a magyar hadelmélet kérdése. Ez ad határozott arculatot hadseregünknek, ettől válik egyedivé, ebben tükröződik nemzeti jellege. A mai magyar hadügy legfontosabb kérdése tehát az: milyen legyen szakmai gondolkodása.
1989 után hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori Szovjetunió nagyhatalmi szemléletéből, a Varsói Szerződés és a kommunizmus internacionalista, minden nemzeti jelleget megtagadó, féligazságokra épülő ideológiájából táplálkozó katonai elmélet nem felel meg a kor kihívásainak. Hiszen a szovjet hadtudományi elmélet – amelyet a birodalom szövetséges hadseregeinek is követniük kellett – nagy, világméretű, koalíciós keretekben megvívott, nukleáris háborúban gondolkodott, és alapelveiben volt alkalmatlan arra, hogy az ezredforduló éveiben újra megjelenő helyi háborúkban, fegyveres összetűzésekbe is átcsapó etnikai vallási konfliktusokban alkalmazni lehessen. De legfőbb hiányossága az a merevség volt, amely a nemzeti, nemzetközi ellentétek megoldása egyetlen eszközének a hadsereg alkalmazását tartotta. E rugalmatlanságot a hidegháború évtizedeinek olyan helyi konfliktusai bizonyították, mint a berlini válság, a Magyarország elleni intervenció 1956-ban, Csehszlovákia megszállása 1968-ban, vagy éppen a vég nélkülivé váló afganisztáni háború. Egy világuralomra törő keleti nagyhatalom katonai gondolkodása volt ez, amelyet a kommunizmus osztályharcos ideológiája irányított, és amelyben minden szakmai elképzelést az eszme világméretű terjesztése hatott át.
Ez a katonai gondolkodásmód a konfliktusok megoldásában pusztán katonai eljárásbeli kérdéseket látott, és mint ilyen, a háborúk valós kiváltó okait figyelmen kívül hagyta. A szovjet rendszerű hadtudomány a háborúk három, általa lehetségesnek tartott változatában gondolkodott. A szovjet hadelmélet egyik meghatározó alakja, Szokolovszkij marsall Hadászat című művében – magyarul 1964-ben jelent meg – a jövő háborújának három lehetséges esetét adta meg; a két világrendszer „globális méretű háborúja, a „nemzeti felszabadító mozgalmak elfojtását szolgáló „imperialista háború, valamint a „nemzeti felszabadító, polgár- és más népi háborúk, amelyeket: „… Az imperialisták agresszív, területhódító támadásai ellen, a népek országuk szabadságáért és függetlenségéért viselnek…1 Ez a katonai gondolkodás, amely a marxizmus osztályharcos elméletéből indult ki, minden kül- és belpolitikai konfliktust a szegények és gazdaságok harcára egyszerűsített, és így képtelen volt meglátni a nemzeti, etnikai, vallási szembenállásokból, a gazdasági egyenlőtlenségből fakadó ellentéteket. Kritikátlanul elfogadta az engelsi erőszakelméletet, amelyben minden háború oka az elnyomók és elnyomottak örökös, egymás ellen viselt harca.
A világban egymástól látszólag elszigetelten zajló helyi háborúkat is erre az ellentétre vezette vissza. Ám tegyük hozzá, hogy a nagyhatalmi szembenállás időszakának ez az elmélet nagyon is megfelelt. Az osztályharcos ideológiát rá lehetett húzni még a kis népek egymás ellen vívott lokális jellegű háborúira is, hiszen a birodalom nem tett mást, mint a szemben álló felek közül – néha teljesen tetszőlegesen – egyet kiválasztva kijelentette: ez a marxista, kommunista, ez a jó oldal, ezt kell tehát támogatni. Az elmélet logikai ellentmondása pedig abban rejlett, hogy így az általa nemzeti felszabadító háborúnak nevezett konfliktusok Moszkva szempontjából végül is egyetlen célt szolgáltak: a szovjet-orosz birodalmi érdekek érvényesítését a világ minden táján, és semmi esetre sem a kis nemzetek valós politikai önállóságát.
Nyilvánvaló, hogy ez a világ meghódítását szolgáló, gigantikus méretekben gondolkodó szovjet-orosz katonai teória. Az internacionalizmus – a kisember számára gyakorta megfoghatatlan – jelszava a honvédelem ügyét elidegeníti saját társadalmától. Az egyén nem érzi magáénak, nem érti, hogy miért, kiért kell harcolnia. Az újkori hadügy mindig nemzeti. Így volt ez még a második világháború, magát kommunistának valló szovjet hadseregében is, ahol a cél érdekében éppen a németek elleni küzdelem honvédő, nemzeti jellegét kellett hangsúlyozni.
A magyar hadügy nem pusztán szakmai kérdés, hiszen benne kéne testet öltenie az önálló nemzeti gondolatnak, rajta keresztül kellene kifejezésre jutnia nemzeti érdekeink, nemzeti céljaink összességének. A magyar katonának vissza kell kapnia azt a nimbuszát, amely 1945 előtt jellemezte, amikor a társadalom egységének jelképe, minden politikától független megtestesülése volt, amikor a hadsereg léte egyben az ország megmaradását, függetlenségének garantálását jelentette. A magyar katonának, a magyar hadügynek ma is a két világháború közötti magyar publicista, Pethő Sándor gondolatát kell magáénak vallania: „… A politikusok, jók vagy rosszak, egyaránt elmúlnak vagy átalakulnak. De a hadseregben élő nemzetnek örökké élnie kell. Ez a világ mindig marakodás volt. S még néhány száz évig az is marad. Mindannyiunknak tudnunk kell, hogyha magunk nem törődünk magunkkal, akkor a kutya se törődik velünk. Ezért a magyar élete legfőképpen ma fegyver, fegyver, fegyver és jó vitézi rezolúció, mint ahogy minden magyar katona remek és örök ideálja, a második Zrínyi hirdette az Áfiumban…2
A huszadik századi magyar történelem egyik megrázó élménye a nemzeti gyengeség, a nemzeti kiszolgáltatottság érzése volt. A magyar társadalom ezt élte meg 1918 forradalmi megmozdulásokkal teli őszén, amikor a pacifizmusáról híres hadügyminiszter, Linder Béla, „nem akart többé katonát látni, amikor Károlyi Mihálynak néhány héttel később a belgrádi tárgyalásokon el kellett viselnie egy francia tábornok napóleoni pózban elmondott, nyíltan magyarellenes kijelentéseit. De a gyengeség érzésével kellett szembesülnünk 1919 késő nyarán is, amikor a Magyar Tanácsköztársaság internacionalista alapon szervezett és vezetett hadserege képtelen volt megakadályozni a román hadsereg budapesti bevonulását. Végső soron pedig a második világháború nagyhatalmai közé szorult Magyarország sorsa is a nemzet katonai gyengeségéről, katonai kiszolgáltatottságáról beszélt. „A gyengék nevét a porba írják3 – mondta Bárdossy László, a nyíltan német orientációt hirdető magyar miniszterelnök a Mohács utáni évtizedekről szóló művében. E gondolat hatotta át az egész magyar társadalmat, amely a hadseregben a nemzet erejének, függetlenségének megtestesülését látta.
A nemzeti függetlenség, a nemzeti önállóság nem szövetségi kérdés. A NATO-csatlakozás nyilván nem mentesíti – nem mentesítheti – a Magyar Honvédséget legfőbb feladata, a hon fegyveres védelme alól. Hiszen a magyar fegyveres erők legfőbb feladata, hogy megóvja a magyar társadalmat attól, hogy annak ismét át kelljen élnie a nemzeti gyengeség, a nemzeti kiszolgáltatottság testet, lelket nyomorító, egyenesen a diktatúra utáni vágyat szülő érzését. A nemzetközi politikai életben farkastörvények uralkodnak, amelyek egyetlen akaratot tisztelnek, azt, amely az erőn nyugszik. Csakúgy, mint Pethő Sándor korában, e világ még mindig marakodás, amelyből az kerül ki győztesen, aki ügyesebb, aki erősebb. Ám a magyarhoz hasonló kis népek az érdekeiket – a nagyhatalmakkal és gyakorta egymással szemben – pusztán erővel nem érvényesíthetik. Figyelembe kell venniük a náluk jóval erősebbek akaratát, és ha ezt ügyesen teszik, akkor képesek a nemzet külpolitikai, katonai célkitűzéseit diplomáciailag érvényre juttatni. Ez vonatkozik a magyar NATO-csatlakozásra és ebből adódik az is, hogy a nyugati szövetség nem jelentheti honvédelmünk nemzeti jellegének feladását.
Az ország védelme nem csak katonai szervezetek által megoldandó feladatok sorozata, hanem sokkal inkább azoknak a szellemi és anyagi feltételeknek a megteremtése, amelyek lehetővé teszik, hogy adott esetben országunk fegyveres erői valóra válthassák feladataikat. A hon védelméhez a pénz és a fegyver mellett legfőképpen szellemi erő kell. Az a társadalom, amelynek tagjai tudatosan vállalják a honvédelem feladatait, ahol az egyének – mind a hadseregen belül, mind azon kívül – magukénak vallják azt a sok évszázados tapasztalatot, mely szerint mindenkinek meg kell tennie a magáét a közös védelem érdekében, mert a mi hazánk védelme a mi dolgunk, az a társadalom bátran tekinthet a jövő elé. Hadserege, minden katonája érzi a békés foglalkozást űző polgárok támogatását. Ez előfeltétele minden honvédelemnek, és ebből következik az is, hogy az ország védelme a polgári lakosság szellemi, erkölcsi támogatása nélkül működésképtelen. Az újkori hadtörténelem egyik legfőbb tapasztalata, hogy a hon védelme csak a törvényekre, pusztán az anyagi forrásokra támaszkodva életképtelen. A társadalom támogatása nélkül a fegyveres erő szétzüllik, egyszerű zsoldosok tömegévé lesz. Hiányzik belőlük az eredményes honvédelem legfontosabb szellemi hajtóereje, a kollektív védelem évszázados tudata, a nemzeti érdekek és értékek szolgálatának tudatos vállalása. Mert a honvédelem elsősorban e szolgálatot jelenti. A Magyar Honvédség tagjainak tudatosan kell vállalniuk nemzeti érdekeinket. Ezeket kell szolgálnia katonai gondolkodásunknak, a magyar hadelméletnek is. A modern hadsereg szellemisége – ma még inkább, mint a korábbi időszakokban – két pilléren nyugszik, az egyik a minden ideológiától mentes szakmai elmélet, a másik az üres frázisokat kerülő nemzeti gondolat. E kettő együttesen határozza meg a fegyveres erők gondolatvilágát, s ha e két oldal egyenlő súllyal van jelen a honvédelem mindennapos feladataiban, akkor biztosak lehetünk benne, hogy hadseregünk szakmai tudásában semmiben nem marad el új szövetségeseink mögött, és a társadalom is érzi; igen, ez a mi seregünk, ez valóban értünk van.
A szakmaiság kérdésében – a hadügy rohamos technikai fejlődésének korában is – ahhoz az évszázados, gyakorta oly egyszerűnek tűnő törvényeken nyugvó hadelmélethez kell visszanyúlnunk, amelyet Clausewitz Vom Kriege című művében a valódi tudományosság igényével fogalmazott meg. Az újkori hadügyben mindannyian Clausewitz tanítványai vagyunk, szolgáljunk akár valamely nyugati hadseregben, vagy legyünk katonák az egykori szovjet hadseregben. Mert még ez utóbbi is, amely ideológiai okok miatt kevésbé vallhatta magáénak a clausewitzi hadelméletet, a katonai szakma mindennapjaiban, a hadvezetés elméleti kérdéseinek kimunkálásakor – ha nyíltan nem bevallva is, de csak azt követte.
A valódi, tudományos hadelmélethez előrevivő út most látszólag visszafelé vezet. Vissza, az ideológiákat, a politikai handabandázást tudatosan kerülő, tiszta katonai gondolkodáshoz, oda, ahol 1945 után megszakadt. Vissza, abba a tiszta szellemi közegbe, ahol elméleti, szakmai kérdéseket nem jól-rosszul értelmezett ideológiai vitaként fognak fel, ahol a hadügy felmerülő kérdéseit tisztán szakmai érvek és ellenérvek egymással összevetésével döntik el. Mert a hadügy elméleti problémái – a szemben álló erők összevetése, az erőösszpontosítás törvénye, a siker függősége a rendelkezésre álló erőktől – nem ideológiai és nem politikai kérdés. A katonai mesterségben csakúgy, mint minden más gyakorlatias szakmában, objektív törvények uralkodnak, amelyek minden ideológiát, minden politikai akaratot felülmúlnak. A miénk az egymásnak feszülő katonai erők tudománya. Azoké az erőké, amelyek gyakorta a fizika jelenségeihez hasonlóan dolgoznak. Mint ahogy a fizikai erők newtoni törvényei is minden társadalmi akarattól, minden politikai kurzustól függetlenül hatnak, ugyanúgy akaratunktól függetlenül érvényesülnek a háborúzás materiális axiómái is.
E törvények megismerése a katonai gondolkodás legfontosabb feladata. Az marad a NATO-hoz való csatlakozásunktól függetlenül. Országunk hadügye, honvédelmünk rendszere nem létezhet olyan katonai gondolkodás nélkül, amely egyszerre nemzeti és egyetemes. Egyetemes abban az értelemben, hogy a hadakozás törvényei minden nemzeti érzésen, minden politikai akaratosan felül állnak, és nemzeti annak megfelelően, amennyiben a honvédelem és a háború tőlünk, akaratunktól függetlenül ható axiómáit a mi, saját nemzeti érdekeink szolgálatába állítjuk. A nemzet által vallott értékeket védő, politikai céljainkat szolgáló, valóban magyar hadügyhöz vezető út az egyetemes hadtudományon át halad. Annak ismereteiből kell kiválasztanunk, annak elemeiből kell összegyúrnunk a nekünk megfelelő, a sajátos magyar viszonyokkal egyező hadelméletet. A hadügy minden jelenségére kiterjedő, elmélyült ismeretekre van tehát szükségünk, még akkor is, ha ezek valamilyen politikai nagyhatalmi kényszerből születtek. Mert még a világbirodalom hódító akaratát szolgáló egykori szovjet-orosz katonai elméletből is van mit átvennünk. A nagy, gépesített kötelékek harcainak, hadműveleteinek elméletét a második világháború után ott fejlesztették tovább, ott vitték igazán tökélyre. A magyar hadelméletnek elsősorban pozitivistának kell lennie, mert meg kell tanulnunk mindent, meg kell ismernünk minden elképzelést, hogy hadügyünk szakmailag, elméletileg megalapozott lehessen.
A magyar hadelméletnek egyszer s mindenkorra szakítania kell azzal az 1945 utáni évtizedekben rákényszerített felfogással, hogy csak a politika által megfogalmazott célokat alátámasztó elméletekkel foglalkozzék. A magyar katonai gondolkodást így lehet megtisztítani a minden szakmaiságot elnyomó ideológiától, csak így lehet visszavezetni a tudomány világába, és majd így lehet kiválasztani belőle azokat az elemeket, amelyekre valóban szükségünk van. A „… háború nem csupán politikai művelet, hanem valóságos politikai eszköz, a politikai érintkezés továbbfolytatása és annak végrehajtása más eszközökkel…4 – írta Clausewitz a Vom Kriegeben. Ám e klasszikussá vált mondás nem jelenti azt, hogy a politikának, az adott politikai kurzusnak a hadügy mindennapi szakmai kérdéseibe is bele kellene szólnia. Ahogy az állami és politikai vezetésnek nem lehet beleszólása a sebészorvos műtéti technikájába, ugyanúgy nem lehet dolga a honvédelem apró eljárásbeli kérdéseivel sem. A fegyveres erők elé tűzött célok meghatározása, a hadsereg szellemiségének, jellegének kialakítása; ez a politikai feladat. Ám a szakmai kérdések a szakemberek dolga. Ugyanúgy a magyar hadelmélet belső ügye az egyetemes hadtudomány művelése, a gyakorlati szakembereké pedig az, hogy az elmélet által feltárt ismereteket a politika által kijelölt célok érdekében hasznosítsák. Az állam politikai vezetése csak így juthat olyan fegyveres erőkhöz, amely szakmailag valóban felkészült a nemzet, az állam politikai céljainak megvalósítására.
Mitől lesz egyetemessé a magyar hadelmélet? Attól, ha egyenlő mértékben tekint mind Nyugatra, mind Keletre, ha ugyanúgy veszi figyelembe a nagy világhatalmak, mint a kis népek katonai elméleteit, és csak egyetlenegy dolgot tart szem előtt: a hadakozás évezredes, gyakorta oly triviálisnak tűnő alapigazságait. Ha a magyar hadelméletben valóban helyet kap az egyetemes szemlélet, akkor lehetünk majd büszkék; íme, a hadelmélet terén is a világ élvonalához tartozunk, a magyar katona ismét joggal mondhatja magáról, semmiben sem vagyunk kevesebbek másoknál. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor nyerünk majd bizonyára nagyságunknál jelentősebb megbecsülést új, nyugati szövetségeink körében, akkor leszünk méltó örökösei annak a szakmailag elkötelezett hadelméletnek, amelyet a magyar hadtörténelem olyan alakjai jellemeznek, mint Zrínyi Miklós, Mészáros Lázár, Kiss Károly, Tanárky Sándor, Korponay János, Somogyi Endre, Julier Ferenc, Kovács Jenő.
Ám azt is látnunk kell, hogy a magyar hadelméletnek – minden egyetemes jellege ellenére – mégis hazánk érdekeit, a mi céljainkat kell szolgálnia. Ebben jut kifejeződésre a magyar hadügy nemzeti jellege. Hiszen a hadsereg soha nem öncélú, önmagáért való társadalmi szervezet, hanem a politika eszköze, amely önmagában biztosítéka önálló államiságunknak, önálló akaratunknak. Mert egyetlen nemzetközi szervezethez, egyetlen nemzetközi szövetséghez való csatlakozásunk sem jelentheti önállóságunk feladását, nem lehet egyenlő nemzeti értékeink és az azokból fakadó nemzeti érdekeink feladásával. Hazánk NATO-csatlakozása sem jelentheti önmagunk feladását. A nagy, nyugati katonai szövetségbe történő belépésünk legfőbb célja nem lehet pusztán honvédelmi költségeink csökkentése, nem jelentheti az így-úgy megfogalmazódott tömegakarat kiszolgálását, nevezetesen azt, hogy hazánkban ne legyen sorozott katonaság. A NATO-csatlakozás értelme egészen más. Ha érdekeinket valóban érvényesíteni tudjuk, akkor nagyobb biztonságot, az Európa fejlettebb régióihoz való szorosabb kapcsolódást jelentheti. E kettő pedig alapvető nemzeti érdekünk.
Az egységesülő Európa – minden tengerentúli és minden itteni nagyhatalmi törekvés ellenére – nem járhat együtt a nemzetközi szürkeségbe történő beolvadással. Az újjárendeződő, fokozatosan belső határok nélkülivé váló kontinensen is meg kell őriznünk magyarságunkat, meg kell tartanunk önmagunkat, mint ahogy tovább kell óvnunk hadügyünk, hadelméletünk nemzeti jellegét is. Nehéz feladat ez, amikor tudtuk, hogy a hadakozás mindennapjai, a katonaélet alapvető fogásai, eljárásai – mint minden más szakmáé – nemzetköziek. Különösen azok a nagy nemzetközi szervezetek, szövetségek esetében, amelyeket rendre a közös, a nemzetek feletti érdekek tartanak össze. Jóllehet, a nemzetközi szövetségek mindig az egyes népek önös, egybevágó érdekeiből tevődnek össze, de valahol mindig „internacionalisták. Hiszen a közös érdekeknek rendelik alá a szerződő felek egyéni érdekeit, és ezeket próbálják meg érvényesíteni az előbbiekkel szemben. Vagyis a nemzetközi szövetségekben – azok minden nemzetekfelettiségük ellenére – magyarnak, nemzetinek kell lennünk.
A magyar történelemből van mit követnünk, a magyar katonai gondolkodásnak vannak olyan előzményei és értékei, amelyeket nem lehet megtagadni. Elsősorban azt a kritikai látásmódot kell megóvnunk, amelyet a második világháború utáni évtizedekben – amikor politikai, ideológiai okok miatt vigyázó szemét minden katonának Moszkvára kellett vetnie – sem sikerült teljesen kiirtani a magyar tisztikarból. A magyar katonai gondolkodás történetét végigkíséri az a szemlélet, amely különösen a két világháború közötti évtizedekben jutott kifejezésre: a hadügy, a hadelmélet minden eredményének, minden fejlődési folyamatának figyelése és ebből a nekünk, a sajátos magyar viszonyoknak, a hazai lehetőségeknek megfelelő kiválasztása. Ha kézbe vesszük a két világháború közötti, amúgy igen bő és főleg elmélyült, hazai katonai szakirodalmat, azt látjuk, hogy minden korszerű elmélet megjelent benne. Szentnémedy Ferenc, Werth Henrik, Julier Ferenc, Suhay Imre, Erdeős László, Somogyi Endre, Hardy Kálmán – hogy csak néhányat említsünk – a korabeli lapokban rendre feldolgozta a hadügy akkori fejlődésének minden eredményét. A katonai szakma gyakorlatában pedig – az ország már akkor is szűkös anyagi lehetőségeihez mérten – érvényre is próbálták juttatni azokat. Ám azt is látnunk kell, hogy mindez nem jelenthetett szolgai másolást. Az a tisztikar – főleg az első világháború tapasztalataiból kiindulva – nagyon jól tudta, hogy a Magyar Honvédség emberanyaga egészen más, mint amit Európa többi országában talál. Jól ismerték a magyar katona minden értékét, de korlátait is. Az első világégés hatalmas vérveszteségekkel járó harcaiban megtapasztalták, hogy a magyar katona jó kiképzés, jó vezetés mellett megállja helyét. De tudták azt is, hogy törődni kell vele, és legfőképpen óvni kell e drága anyagot, amelyből a magyar katonai szakma mindig építkezett. A két világháború közötti tisztikar hatalmas szakmai felkészültségéből, elméleti tudásából fakadó kritikai szemléletével, a nemzetközi hadelméletből és a világhírű magyar katona erényeiből gyúrta össze a magyar, nemzeti katonai gondolkodást, ebből hozta létre azt a hadsereget, amelyre az egész társadalom büszkén tekinthetett. Ezzel a hadüggyel lehetett azonosulni, ez a hadügy valóban a nemzeti akaratot, a nemzeti hagyományokat testesítette meg. Ez a hadsereg igazán méltó volt arra, hogy a nemzettel azonosítsák, mint ahogy tette ezt Bajcsy-Zsilinszky Endre is: „… Nemzet, melynek katonai történelme állandó, szünet nélkül való, a százszoros kiirtással is dacoló és minden szörnyű csatatér temetőjén újra és újra zsendülő nagyszerűség, hogy mellette minden más nép katonai erőfeszítése és teljesítményei csak sovány és ritka epizódok! Nemzet, amely ma is mindenekfelett a katonájában és katonai presztízse révén él, annak köszönhetvén legújabb eredményeit és a gyér barátságot is, mely itt-ott iránta mégis megnyilatkozik…5
Az egyetemes hadelméletből leszűrt, a nemzet céljait szolgáló magyar katonai gondolkodásnak az évszázados hagyományokra, értékekre kell épülnie. Legfőképpen arra a tapasztalatra, hogy a magyar katona hagyományosan jó katona, csak meg kell szabadítani az 1945 utáni politikai kurzusok által oly gyakran táplált kisebbrendűségi érzésétől. Mert akit lenéznek, az előbb-utóbb el is hiszi alsóbbrendűségét. A magyar katonának meg kell adni mindent ahhoz, hogy felkészültségében, képzettségében be tudja bizonyítani; ma sem kevesebb, mint elődei. Hagyni kell, hadd jussanak megint érvényre harcias erényei. Ez az egyik feltétele annak, hogy legyen miből létrehoznunk nemzeti katonai elméletünket. Mert az elméleti ismeretek megszerzése alapvetően csak szorgalom kérdése. Ám az, amitől ez nemzetivé válik, vagyis maga a hadsereg tömege, már anyagi, szellemi eszközöket, kiképzést igényel. Ha mindez megvan, akkor mondhatjuk el, hogy van miből létrehoznunk sajátosan magyar katonai gondolkodásunkat, hiszen lesz mire ráültetnünk az oly gyorsan fejlődő nemzetközi hadelméletet.
A NATO-tagságban gondolkodó, újjáéledő magyar hadügy nehéz feladat előtt áll. Létre kell hoznia azt a hadelméletet, amely képes megfelelni a jövő évszázad szakmai kihívásainak, ugyanakkor megőrzi sajátos, magyar jellegét. E feladat valóra váltása teszi majd lehetővé, hogy érdekeinket az egységesülő Európában és a nagy nyugati katonai szövetségben is érvényesíteni tudjuk. Nemzeti hadelméletünkkel tudjuk majd kifejezésre juttatni nemzeti önállóságunkat, ez lesz a magyar államiság jelképe. Mert e marakodással teli világban minden politikai jelszó, minden aktuálpolitikai nyilatkozat ellenére még mindig az érvényesíti érdekeit, aki ügyesebb, aki erősebb. A NATO nagy, nemzetek feletti szervezetében erőinkkel nem sokra megyünk. Ott valós érdekeinket csak szakmai érvekkel, nemzeti hadelméletünk tekintélyével tudjuk érvényre juttatni. Azzal az elmélettel, amelyen új szövetségeink számára is látszik, hogy megalapozott, semmiben sem marad el az övék mögött, de mégis magyar. Amelyen ők is érzik, hogy ez nem jellegtelen, valamely kis nép szolgaian másolt, töredékekből összetevődő hadelmélete, hanem a nemzet katonaerényeiből táplálkozó, a nagy nemzetközi folyamatokba szervesen kapcsolódó gondolkodás.
Eredményes NATO-tagságunk, a közös védelem ügyében való gyümölcsöző részvételünk feltétele e magyar hadelmélet létrehozása. Ezzel tudunk magunknak szakmai, nemzetközi tekintélyt kivívni, ezzel tudjuk éreztetni jövőbeli szövetségeseinkkel szellemi egyenrangúságunkat. Ez a magyar tisztikar feladata, ez a jövő útja.
Jegyzetek
1 Szokolovszkij (szerk.): Hadászat. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1964, 265. l.
2 Pethő Sándor: Nemzet és hadsereg. In: Csillagos órák. Globusz, Budapest, 1939, 60. l. (Pethő kiemelései)
3 Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Holnap Kiadó, Budapest, 1992, 325. l.
4 Clausewitz Carl, von: A háborúról. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1961, 56. l.
5 Bajcsy-Zsilinszky Endre: Vergődő honvédelem. Előőrs, 1928. július 1. 2. l. (Bajcsy-Zsilinszky kiemelése)
|
