Mielőtt a tárgyra térnénk, tisztáznunk kell az emigráns fogalmát.
Első axióma: emigráns az, aki politikai okokból külföldre kényszerült.
Második axióma: egy népet képviselő emigráció csak az lehet, amelyik addig is, amíg országa szabad volt, képviselte a népét.
Harmadik axióma: szükséges, hogy ez az emigráció nemzetközi elismerésben részesüljön.
Ezeknek a kritériumoknak mind a Rákóczi, mind a Kossuth, mind a Varga Béla–Nagy Ferenc (majd Kéthly Anna) fémjelezte emigráció megfelelt. Magától értetődő, hogy az ilyen emigrációhoz a politikai vezetésen kívül hozzászámítható az a szellemi elit is, amelyik a nemzet önkormányzatának felszámolása után, nagyjából a politikai vezetők száműzetésbe vonulása idején, követi azokat, és célkitűzéseikhez csatlakozik.
1947-ben a nemzetközi elismerés szinte azonnal megvalósult. Varga Béla, a magyar alkotmány szerint, mint a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke, az 1945-ös – nemzetközileg elismert – szabad választásokon mandátumot kapott képviselőkből New Yorkban Magyar Nemzeti Bizottmányt szervezett, és ez elnyerte az Egyesült Államok félhivatalos és döntő anyagi segítséget is biztosító támogatását. London és Párizs is egyetértett Washingtonnal.
(Bár az alap az 1945-ös választás volt, a Bizottmányba behívták számos tagját az 1939-es és 1947-es parlamentnek is. Ezeknél a kritérium a jobboldali, illetve baloldali szélsőségekkel való szembenállásuk volt.)
A később emigráló szociáldemokrata vezetők, Bán Antal iparügyi miniszter és Szélig Imre pártvezetőségi tag, akik nem voltak hajlandók a Szociáldemokrata Pártnak a kommunistákkal való fúziójába belemenni, Londonban maradtak. A Bizottmány szívesen látta volna őket, de ők inkább a szocialisták nemzetközi szervezete, a COMISCO és – később – a Szocialista Internacionálé támogatását fogadták el.
Felmerül a kérdés, hogy az 1945-ös emigráció miért nem szervezte meg a maga „ellenkormányát. A válasz: megszervezte, csak éppen a győztes hatalmak részéről teljes elutasításban részesült. A Horthy-rendszer menekült törvényhozói, akik 1939-ben nyerték el mandátumukat, a németországi Altöttingben 1947. augusztus 20-án „országgyűlést hívtak össze, amelyen Farkas Ferenc tábornok az „államfői jogok ideiglenes gyakorlásával megbízott miniszterelnök lett. A dolog szépséghibája már eleve abban állt, hogy az 1939-es parlament ugyan titkos, de rendkívül korlátozott szavazás nyomán ült össze, főleg azonban, hogy a német megszállás alatt is ülésezett, sőt a Szálasi-puccsot és a nyilas uralom szörnyűségeit is fedezte.
Két héttel az altöttingi „országgyűlés után az amerikai megszálló hatóságok, pontosabban egy alezredes, egy helyettes konzul, valamint a berlini polgári közigazgatás egy tisztviselője Farkas Ferenccel és egyik társával írásban közölték álláspontjukat: „Semmiféle menekült kormány nem tűrhető az amerikai megszállási övezetben, legyen az nyílt vagy titkos… Minden menekült kormány megalakítására vonatkozó kísérlet azonnal megszüntetendő. A jegyzőkönyvet a két magyarnak alá kellett írnia.
A Magyar Nemzeti Bizottmánynak volt egy végrehajtó bizottsága és számos szerve. Mindenekelőtt a végrehajtó bizottság tagjai szerveztek maguknak egy-egy bizottságot. Felállítottak továbbá egy amerikai és négy európai menekültügyi irodát, egy igazoló és összeférhetetlenségi bizottságot, valamint 21 országban diplomáciai képviseletet.
Ebből is látható, hogy maga a Bizottmány több száz személyt tömörített magába. Egyidejűleg megindult az emigrációs pártok szerveződése. A volt kisgazdapártiak közös szervezetet hoztak létre a volt (kommunistaellenes) parasztpártiakkal, Magyar Parasztszövetség Emigrációs Szervezete elnevezéssel. (A politikai bizottság 11 tagot, választmánya 49-et számlált, ezenkívül volt még 8 bizottsága is.) A keresztény politika hívei a Magyar Keresztény Népmozgalom nevű pártszervezetben helyezkedtek el. A szociáldemokraták Peyer-csoportja került a Bizottmányba, Emigráns Magyar Szociáldemokrata Párt néven. Peyeréket francia és amerikai szervezetek támogatták.
A Bizottmány kiépített egy széles körű emigráns sajtóhálózatot is. Saját lapjuk, a Hungarian Observer mellett támogatta őket a párizsi Nyugati Magyarság, a müncheni Új Magyar Út, a Látóhatár (később Új Látóhatár) és még egy sereg lap.
Az a szellemi elit, amelyik követte az emigráns vezetőket, számos formában vett részt az emigrációs munkában. Márai Sándor minden kinti műve emigrációban fogant, ő magát utolsó leheletéig emigránsnak tekintette. Emigráns volt Veress Sándor is, aki – éppúgy mint annak idején Bartók – minden művét odakint mint hontalan alkotta. Egyikük sem volt hajlandó akár látogatóba is hazamenni megszállott és elnyomott országába. De emigráns volt Szalay Lajos is, legalábbis abban az értelemben, hogy számos művével emigráns kiadókat, szerzőket látott el.
(Az, hogy egy emigráns felvett-e idegen állampolgárságot, csak másodlagos szempont lehet. Természetesen a Magyar Nemzeti Bizottmány tagjai nem lehettek más állam polgárai is – Eckhardt Tibornak épp azért kellett kilépnie, mert felvette az amerikai állampolgárságot –, Veress Sándor is csak élete legvégén – a svájci kormány kitüntetésnek szánta! – lett svájci is, bár élete utolsó hivatalos lépéseként magyar útlevelet kért. Márai viszont felvette az amerikai állampolgárságot.)
Az emigráns intézmények közül ki kell emelni az emigráns kiadókat, amilyen pl. a müncheni Auróra. Par excellence emigráns intézmény volt az Occidental Press, mivel célkitűzései közé tartozott a) a magyar nép politikai álláspontját külföldön reprezentálni, b) haza is csempészett kiadványaival ellensúlyt teremteni a diktatúra agymosásának.
Az amerikai kormány azonban nem csak a demokratikus magyar emigrációt támogatta. Létrehozott egy Szabad Európa nevű szervezetet, mely a többi kelet-európai rab nép hivatalos emigrációját is felkarolta. Sőt egy sereg közös intézményt hozott létre. Sajtó- és Tájékoztató Osztálya, tanulmányi központja, egyetemi diákok számára segélyszervezete stb. voltak. Legjelentősebb intézménye azonban a Szabad Európa Rádió lett. (Eleinte – ennek legalábbis magyar részlegét – az emigrációs képviselet hatáskörébe akarták utalni.) A részleg – Dessewffy Gyula vezetése alatt – így is a magyar emigráció legértékesebb szócsövévé vált.
A talán legnagyobb hatású ilyen nemzetközi szervezet a Nemzetközi Parasztunió volt, amely aztán Nagy Ferencnek ázsiai sikereihez kitűnő alapnak bizonyult. De alakult Közép-európai Demokrata Unió is és persze a már említett szociáldemokrata uniók. Legmaradandóbbnak az Európai Rab Nemzetek Közgyűlése bizonyult. (Ebben ugyan egy ízben négy szomszédunk emigránsai a magyar képviselet ellen fordultak, de a válság elsimult.)
Különös tekintélynek örvendett a Bizottmány a társemigrációk körében is, és amikor Philadelphiában tíz kelet-közép-európai ország 200 kiküldötte ült össze, hogy népeik szabadsága és összefogása mellett tegyenek hitet, elnökül Varga Bélát fogadták el.
Kiemelkedő szerepe volt a Párizsban élő Auer Pálnak, aki munkatársaival az Európa Mozgalomba kapcsolódott be. Régi tagja volt a Coudenhove-Kalergi-féle Páneurópa Mozgalomnak. ő maga a Magyar Európa Tanácsot alapította meg, majd a Kelete-európai Bizottságot, végül pedig (Maurice Schumann-nal) az Önrendelkezési Jog Ligáját.
Az 1956-os emigráció előbb ugyan külön próbált szervezkedni, de látva, hogy Európa segítségre nem számíthat, betagolódott a fennálló magyar emigrációs szervezetbe.
A Magyar Forradalmi Tanács kongresszusa 1957. január 5-én nyílt meg Király Béla elnökletével. A szervezet elnöke Kéthly Anna, társelnöke Kővágó József, alelnöke Király Béla lett. A tanácsban 8-8 taggal képviseltette magát a Kisgazdapárt, a Keresztény Demokrata Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Petőfi Párt, a Parasztszövetség, a munkástanácsok és szakszervezetek, valamint a fegyveres erők, 4-4 taggal vett részt a Petőfi Kör, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, az egyetemi ifjúság, a politikai üldözöttek szervezete és az Írószövetség.
A tanács központja Párizsban volt. A francia támogatás azonban rövidesen elapadt. Közben azok, akik kormányok előtt és nemzetközi fórumokon a magyar nép nevében felszólaltak, úgy érezték, hogy a Forradalmi Tanács elnevezés nem mindenütt népszerű. Ezért Kéthly, Király és Kővágó, valamint Heltai György, aki a Nagy Imre-kormány külügyi államtitkára volt, egy úgynevezett Kormányképviseletet, majd később Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete nevű szervet hoztak létre. Utóbbiba főtitkárként Kiss Sándor került. 1957 végén beszüntette működését mind a Nemzeti Bizottmány, mind a Forradalmi Tanács, mind pedig a Nemzeti Képviselet. 1958 márciusában megalakult a Nemzeti Bizottság 16 taggal. A Kisgazdapártot 9, a Demokrata Néppártot és a Petőfi Pártot 2-2 tag, az ötvenhatos forradalmi szervezeteket pedig 3 képviselte. Kimaradtak az 1939-esek, de az 56-osokat csak Jónás Pál, Király Béla és Váli Ferenc képviselte. (Ti. Kiss Sándor és Vidovics Ferenc a Kisgazdapárt keretében volt jelen.)
Kéthly Anna távol maradt a végleges szervezettől, de nem zárkózott el az amerikaiakkal való együttműködéstől. Szoros kapcsolatot tartott fenn az amerikai szakszervezetekkel és a SZER-rel is. Élete végéig élvezte a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének a támogatását. Székhelye Brüsszel volt.
A politikai emigrációnak a Forradalmi Tanácsban még tagként szereplő személyiségeit számos új szervezetbe foglalták, amelyek megfelelő pénzügyi támogatást is kaptak. Ilyen volt a Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége, a Petőfi Kör, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületeinek Szövetsége (MEFESZ), a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, az Irodalmi Újság, a Filharmónia Hungarica stb. (Ezek egy része nem volt hosszú életű, s volt, amelyik a hivatalos támogatás megszűnte után többé nem az eredeti célkitűzéseket követte.) Jelentős emigrációs tudományos intézmény volt a Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet Brüsszelben és a Kossuth Alapítvány New Yorkban. A Nagy Imre Intézet több nyelven adott ki folyóiratokat is. 1963-ban az amerikai segély hirtelen megszakadt, s a két intézménynek be kellett szüntetnie működését.
Az emigrációs diákszövetségek alkották a legfontosabb ötvenhatos szervezeteket, hiszen több mint 8000 diák került Nyugatra. Nagy részük a különböző országokban ösztöndíjat kapott s tanulmányai befejezése után komoly tudományos karrier elé nézhetett. Számos diákot küldtek több évre is különböző harmadik világbeli államokba.
Amerika 1972-ig támogatta az emigrációt, utána szervezett emigráns politikáról már alig lehetett szó. Varga Béla és köre azonban nem hagyta abba eddigi egyéni tevékenységét, és Nagy Ferenc is nagy sikerű egyetemi előadás-sorozataival tartotta felszínen a magyar kérdést. Fontosabb alkalmakkor nyilatkozatokat adtak ki Varga Béla, Nagy Ferenc, Kéthly Anna és Auer Pál aláírásával – ők voltak ebben az időben a magyar emigráció legkiemelkedőbb személyiségei. S természetesen folytatták működésüket a folyóiratok (Irodalmi Újság, Új Látóhatár, stb.) és kiadók is (pl. az Occidental Press).
Az emigráció történetének egyik legfontosabb fejezete annak vizsgálata, milyen eredményeket ért el több mint négy évtizedes léte alatt.
Erre most csak igen hézagosan felelhetünk, ennek felmérése a legnagyobb erőfeszítést kíván – ugyanis olyan hatalmas területet ölel fel. Most csak néhány momentumra hívjuk fel a figyelmet.
Már az 1945–47-es magyar demokratikus periódusnak is, de a demokratikus emigrációnak még fokozottabb mértékben sikerült a Nyugatot meggyőzni, hogy Magyarország konstruktív tényező az európai politikában, többé nem egy „feudális, reakciós rendszert jelent és kész a szomszéd népekkel való együttműködésre, még ha az önrendelkezési jogát nem adja is fel.
A nemzetközi politikában a szovjet kolonializmus elleni harcban olyan eredményeket ért el, mint amilyen Nagy Ferenc ázsiai szereplése, de főleg a bandungi konferenciának a döntő befolyásolása volt. Nagy Ferenc európai körútjai és amerikai egyetemi előadásai is ide tartoznak.
Az ENSZ-ben igen jelentős hatást tudott elérni az emigráció, főleg a magyar kérdés tárgyalása alkalmával.
Az amerikai elnökök és a külügyminisztérium számos alkalommal kérte ki emigráns vezetők véleményét.
Külön fejezet az emigránsok széles körű irodalmi tevékenysége.
Hazafelé az informálás megszervezése volt a legfontosabb. E téren persze a SZER végzett felmérhetetlen hatású munkát. De gondoljunk a ballon-akcióra, amelynek során Hruscsov híres Sztálint leleplező beszéde hazakerült. Vagy az Occidental Press „Korunk szellemi körképé-re, amelyet hat kiadásban, több mint tízezer példányban csempésztek az országba és az első intellektuális ablakot nyitotta a Nyugat felé ’56 után.
Az „emigráció határait világosan meghúztuk az elején. Ezek objektív határok, amelyek sokszor kirekesztőnek látszanak más hasonló szervezetek felé.
A külföldi magyarság erős szervezetei nemegyszer az emigrációéval összetéveszthető működést fejtenek ki s természetesen éppolyan értékesek lehetnek, sőt… Így pl. a New Yorkban székelő Magyar Emberi Jogok Alapítványa, amely főleg az erdélyi magyarokon segít a nemzetközi közvélemény mozgósításával. Ilyen a külföldi Magyar Cserkészszövetség is.
Ez a szféra olyan kiterjedt, hogy nemhogy a mi témánkba nem fér bele, de önmagában is talán nagyobb területet ölel fel, mint az emigrációs politika. Gondoljunk például a Magyar Baráti Közösség magyarságfenntartó működésére!
E történelmi magyar emigrációnak különös jelentősége, hogy eszméi végül is győzedelmeskedtek, és életben maradt vezetői hazatérhettek. Varga Béla úgy térhetett haza, hogy az 1945 óta első szabad választás után az országgyűlésnek ünnepélyes keretek közt visszaadhatta megbízatását, amelyet a magyar néptől, illetve alkotmányától kapott. 1990. május 2-i parlamenti beszéde egy hatalmas ív végpontját jelentette, mely 43 évi lankadatlan küzdelmet fogott át a szabad világnak céljaink támogatására való mozgósítása érdekében.
Függelék
A magyar nemzeti bizottmány 1950-es nyilatkozata
Két éve annak, hogy Varga Béla, a Magyar Nemzetgyűlés utolsó törvényesen megválasztott és le nem mondott elnöke, mint a tisztségének ellátására tartósan képtelenné vált köztársasági elnök jogkörének gyakorlója – miután Magyarországon az alkotmányos élet megszűnt –, törvényes kötelességénél fogva az 1939. év óta működő magyar parlamentnek szabad földön élő tagjait összehívta, és ezek határozata alapján a magyar törvényhozás szerepét ideiglenesen betöltő Magyar Nemzeti Bizottmányt megalakultnak jelentette ki.
A Magyar Nemzeti Bizottmány feladata, hogy az egyetemes magyar nemzeti érdekeket képviselje, és szószólója legyen a szovjet hódoltság tartama alatt a magyarság igazi akaratának.
A Magyar Nemzeti Bizottmány és annak végrehajtó bizottsága az ország felszabadítása után, a nyugati demokratikus elveknek megfelelően, kizárólag a magyar nép döntésére bízza, hogy építsen a romokon új hazát. A mi feladatunk megteremteni a magyar nemzet számára a szabad akarat-elhatározás előfeltételeit, és a tiszta demokratikus elvek alapján megválasztott törvényhozásnak az ország vezetését átadni. A Magyar Nemzeti Bizottmány célja, hogy – osztály-, faji, felekezeti és pártkülönbség nélkül – a világon szétszóródott, szabad földön élő magyarság támogatását és bizalmát biztosítsa a felszabadítás nagy küzdelmében.
A végrehajtó bizottság hangsúlyozza, hogy ebben a küzdelemben a krisztusi etika és humanizmus s azok a közös nyugati örökségen nyugvó alapelvek fogják irányítani, amelyeket első, 1949 májusában kiadott deklarációjában már leszögezett.
Mindenekfelett harcol Magyarország felszabadításáért az orosz elnyomás alól, a nemzet önrendelkezési jogának, független államiságának és alkotmányos kormányzatának helyreállítása érdekében, nehogy akár a nácizmus, akár a bolsevizmus rémségei megismétlődjenek. Az új Magyarország nem lehet a régi Magyarország hibáinak folytatása.
Feladatának tekinti a magyar nép visszatérését a nyugati kultúrközösségbe és az Egyesült Európa szabad népeinek politikai rendszerébe. Ugyancsak kötelességének tartja a felszabadítandó szomszéd népekkel való együttműködés és barátság intézményes alapokra helyezését.
Elítél és szembe fog szállni minden olyan törekvéssel, mely egyetemlegesen akar felelősségre vonni osztályokat, pártokat, nemzetiségeket vagy felekezeteket. A felelősség kérdését egyedül a felelős magyar bíróságok illetékesek megállapítani, és előre a leghatározottabban elítéli és meg fogja akadályozni akár egyesek, akár csoportok bárminemű bosszúálló tevékenységét.
Elismeri és biztosítani kívánja minden magyar állampolgár számára az ember természetes és elidegeníthetetlen jogait, különösen a személyes szabadság, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, mentesség az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől, a tulajdonhoz, személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog és részvétel joga az állam és önkormányzatok életének irányításában. Ezeket a jogokat a magyar állam valamennyi polgárának, minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül egyformán és egyenlő mértékben kell biztosítani.
|
