Nincs még egy olyan tája, kisebb vagy nagyobb vidéke az országnak, melyről annyi érdekes és értékes írás keletkezett volna, mint erről a „tengerkéről. Könyvespolcok sorait megtöltő „tengernyi írás, melyekhez ma már a videofelvételek sokasága is csatlakozik. Érdemes még tovább gazdagítani, ami úgyis dúsgazdag már, a szinte áttekinthetetlenül megszaporodott írások tömegét újabbal szaporítani? Olyan könyvvel mindenesetre igen, amely segít bennünket a megismerésben és az eligazodásban. Tüskés könyve ilyen.
Szerencsés a címválasztása is. Németh István Péter nemrég kiadásra került, félszáz szerző műveit tartalmazó balatoni antológiája is ehhez hasonlóan szép jelzővel a „természet örömkönnyének nevezi a tavat. Számára sem volt könnyű a válogatás, hiszen a magyar reformkor kezdetétől mind a mai napig alig van olyan jelentős vagy kevésbé számontartott magyar író és költő, aki valamely művén keresztül ne lépett volna szellemi értelemben kapcsolatba a Balatonnal.
Tüskés Tibor a könyvében azért tud sok újat és mást mondani számunkra, mert ő, talán egyetlenként a fent említett írók közül, itt született. Így ír erről:
„… megérlelő és fölnevelő bölcsőhely nekem e tájék, ott serdültem föl a tihanyi félszigettel szemben, a szántódi háromszögként beszögellő parton, azon a vidéken, amely Mészöly Géza egyik vásznáról valamelyik régi magyar papírpénz – talán a tízpengős – hátlapjára is rákerült.
Tüskés húsz Balaton tárgyú írását gyűjtötte össze a kötetbe. Az írások – egy kivételével – 1964 és 1994 között keletkeztek, abban az időben, amikor már megvált a Jelenkor szerkesztésétől. Tüskés Tibor előbb volt mások művei közül válogató szerkesztő, mint a saját műveit közreadó író. Harmincéves korában került a pécsi folyóirat szerkesztőségének élére. Azzal az elhatározással vállalta, hogy addig csinálja, amíg tisztességgel és becsülettel lehet. Négy–öt esztendeig bírta. Egyetlen szerkesztési elve volt: a minőség, a beküldött kéziratok esztétikai értékei alapján döntött. Amikor – valamennyi munkatársa sajnálatára és kárára – meg kellett válnia a szerkesztéstől, gyorsan megtalálta helyét az irodalom más, nem kevésbé fontos területén. Tanulmányokat, irodalmi értékű út- és tájleírásokat írt, kritikai jegyzeteket, esszéket. Ezek közül válogatta ki azokat, amelyek a Balatonról szólnak, valamiképpen arra vonatkoznak.
A közölt írásokat három csoportra osztotta. Tematikusan rendszerezte azokat, úgy, ahogyan az immár több esztendeje általa szerkesztett Somogy című irodalmi folyóiratban is hasonló módszert követ. Konvencionálisabb lett volna az időrendi alapon történő csoportosítás, szerzőnk azonban úgy gondolta, hogy az anyag így jobban áttekinthető.
Az első csokor, a Szülőföldem a Balaton című a legszemélyesebb hangvételű. Lírai emlékezések, életrajzi jellegű írások, a kora gyermekkor elmosódó képeinek felidézésétől a tó közelétől való „testi megválásról, a Fenyvesen kényszerűségből elhagyott villa elvesztésének fájdalmai mozaikszerűen mutatják be életútjának egyes darabkáit.
A könyv közepére az Emberi világ címet viselő rész került. Ennek legérdekesebb része a Veres Péterrel, az általa igen tisztelt, de a Balaton megítélésében más nézeteket képviselő íróval történő szembenállásáról szólnak. Veres Péter hasznosítási elveivel szemben, amelyek nem azonosak ugyan a tó mai turisztikai hasznosítását előtérbe helyezők gondolkodásával, Tüskés az esztétikai elvek fontosságát hangsúlyozza. Neki van igaza. A Balaton és a hozzá tartozó táj nem az ország legjobban tejelő fejőstehene kell legyen, hanem a természeti kincseit és kulturális értékeit megőrző szépséges vidék.
„Mi lehet az oka egymástól elhajló véleményünknek? – kérdi tűnődve végül Tüskés. „Veres Péter szavai az olvasó esztétikai érzékenységét sebzik leginkább. Törekvésében, nehogy a kiránduló szemével nézze a Balaton vizét, elfeledi, hogy egy tájnak esztétikai jelentése is van. Ezen persze nem elsősorban a domborzati formákat értem, a puszta látványt, hanem ember és természet kapcsolatát, amibe a történeti hagyományok, gazdálkodási viszonyok éppúgy belejátszanak, mint a táj irodalmi művészi ábrázolása.
Ezzel a látásmóddal találkozunk a kötet harmadik részében, a Szellemi örökség címet viselőben. A tájban született, abban azóta is otthonosan mozgó íróemberként felismeri, hogy nemcsak az író és a művészeti élet nagyságai tartoznak alkotásaik révén a tájhoz, a Balaton szellemvilágához, hanem a partjain élő emberek is. Ahogyan az általa bemutatott és megörökített balatonszentgyörgyi bábtáncoltatók népi játékai, betlehemezése és két faragóművész munkái, a róluk szóló portrék és emlékezések révén. Szerepeljen a balatonfenyvesi Kálmán István és a vörsi Horváth István neve itt is, ahogy a művekről és mesterekről való ítélkezésében oly pontos Tüskés Tibor szerint rászolgáltak arra, hogy féltve őrzött népi-nemzeti kultúránk kincsestárában helyet foglaljanak.
|
