A jeles finn építészt a modern építészeti mozgalom második nemzedékéhez sorolják az ornamentikát mellőző, az épület rendeltetését változatos és célszerű kubusokkal hangsúlyozó, s ezért a funkcionalizmusnak – vagy általános elterjedése miatt nemzetközi stílusnak is – nevezett építészet kiemelkedő jelentőségű követőjének-alakítójának tekintik. Ennek az irányzatnak éppenséggel a finnek között is volt már korábban reprezentáns: Alvar Aalto nemzedékét megelőzték Eero Saarinen, Armas Lindgren és Herman Gesellius építészek, akik az 1900–1914 közötti években az akkor tevékeny magyarországi „Fiatalok-ra is nagy hatással voltak. A finnek természetesen joggal büszkék Alvar Aaltóra, hiszen a kis nemzeteknek külön törekvésük és érdemük, ha a kultúra terén pótolhatják, amit a nagyok a politikai játékban kisajátítanak maguknak. Érthető, hogy Aalto képe már régen finn bankjegyen is szerepel (noha az euro ezt le fogja mosni), s még inkább érthető, hogy a finnek a 100. születésnapot is kellően megünneplik. Aalto alkotásai immár műemléknek számítanak. Az ez évi noszvaji műemlékvédelmi nyári egyetem nyitó előadásán (1998. június 30.) is róla szóltak, életművét Maire Mattinnen asszony méltón interpretálta.
Aalto a Paimióban épített tüdőbeteg-szanatóriummal emelkedett a kor historizmusa fölé és vált egy csapásra ismertté, mint olyan építész, aki – úgy tűnt – a feltörőben levő konstruktivista-funkcionalista építészethez csatlakozott. A munkák megkezdésekor (1929) 31 éves. Ekkor már tízéves építési gyakorlat áll mögötte. Követi ezt a feltűnő művet a Viipuri (Viborg) városi könyvtár. Mindkét építészeti mű a funkcionalizmus érett alkotása, a könyvtár előcsarnoka a korai modern építészet örökszép példája, világméretben is jelentős. Aalvar Alto ezt követő munkásságáról, a harmincas évekről, Nagy Elemér – az Architektúra könyvsorozatban – így ír: „A következő éveket a kétirányú tevékenység jellemzi, ipari épületeinél a technológia által követelt formákat alkalmazza (Cellulózgyár, Sunila, 1936–1939), kisebb egyedi jellegű feladatainál pedig egyre többet használ fel a finn építészeti hagyomány és a népi építőkészség tanulmányozása közben szerzett tanulságokból. Általános elismerést kelt a párizsi világkiállítás finn pavilonjának (1939) megkapó erejű belsője, hullámos, ferde, részben léccel borított felületeivel.
A háborút követő években mind gyakrabban alkalmazza a nyerstégla falfelületeket, egyben a látványos, festői megjelenésű, erősen differenciált tömegkompozíciókat. A Säinätsalo-i faluközpont ennek legszebb példája (1950–1952), megkapó a jyväskyla-i városháza is (1953–1957). Az ugyancsak Jyväskyla-ben épített egyetemi épületek és a Helsinki mellett épült új város, Otaniemi műszaki egyeteme az életmű kiteljesedését (1962) jelentik. A helsinki Finlandia Kongresszusi Palota az életmű megkoronázása. (1972). Aalto számos szép templomot is tervezett. Dolgozott külföldön is, Wolfsburg város (Volkswagen művek) részére kultúrpalotát (1958–1963) és templomot (1962), Bréma külvárosába magas-lakóházat (1962) épített, de állnak tervei nyomán alkotott épületek Svédországban, az USA-ban és Olaszországban is.
Ma már világosan látszik, hogy Aalto különbözött korának többi építészétől. Elsősorban azoktól, akik a korai funkcionalizmus korában a radikálisan puritán kompozíciókban, a lapos tetős, fehér színű kubusokban vélték elérni a modern építészet nemzetközi arcával az időtlen művészetet. Aalto kötődött a finn népi építészethez, országa természetes építőanyagainak, a fának és a kőnek kifejező erejét lehetőleg kihasználta. Kompozíciói nem szorítkoztak a Bauhaus és a holland Stijl építészei, a stuttgarti Weissenhofsiedlung mintalakóházainak tiszta és szigorú térmértani tömegeihez, már első műveiben túltette magát ezeken a kötöttségeken és saját nyelven beszélt.
Az építész sokrétűsége történeti alapokon nyugszik, a modern építészetben mégis kortünet. Az alkotómunka a szerkezeti csomóponttól a régió tervezéséig tart, középpontjában az épület áll, a ház. Aalto inkább az épülettől a mikro felé tekintett életművében: az enteriőr és a bútor felé. E téren öröksége sokkal jelentősebb, mint nagytérségű városrendezései, amelyekből – szükségszerűen – ugyancsak kivette a részét. Hiszen épületeinek együttesével sok helyütt városrendezési munkát is végzett, elsősorban Otaniemiben és Säinätsalo-ban, s befolyásolta a városépítészet egészét pusztán azzal, hogy egy-egy markáns épülettel felértékelte azok egész környezetét. Szép példa erre a helsinki kikötőben álló Enzo Gutzeit irodaház, a wolfsburgi városháza vagy az említett otaniemi és jiväskyla-i egyetemi campusok egésze. De szemmel láthatóan kedvét inkább lelte kisebb alkotásokban, székeinek egész sora került be a modern bútorok klasszikussá érett repertoárjába. A vuoksenniska-i templom belsejét az általa tervezett orgonasípok látványa alapvetően meghatározza, nemcsak istentiszteleti orgonazenét adnak, de a belső teret is díszítik. Ez a látszólagos epizód egyik lényege Aalto alkotótevékenységének.
Minden építőanyagot bravúrosan tudott kezelni, legfőképpen a fát, akár egy szék tartóvázát hajlította belőle, akár amikor egy a hullámos mennyezetet burkolt vele. Hogy ez nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, bizonyítja, hogy éppen a deszka és lécburkolattal követik el a legtöbb visszás kontár belső munkát a világban. Érződik e munkákon, hogy szívesebben foglalkozott velük, mint nagy urbánus terek rendezésével (amihez pedig a legtöbb építész akkor is hozzá mer nyúlni, ha csak saját magát minősítette urbanistának, nem pedig képességei alapján érett azzá).
A „második nemzedéknek a helyzete az építészeti alkotásoknak az elfogadtatása terén úgy hiszem nehezebb volt, mint az úttörőké. Azokat a meglepetés ereje, a különlegesség nimbusza még védte. Aztán megérett a maradiak ellenálló képessége és szembeszegültek – máig is teszik jó néhányan – a haladás tiszta alkotásaival. Az első nemzedék úttörői még magyarázkodhattak, később már csak bizonyítani lehetett. Ehhez elhivatottságra is szükség volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Aalto – és sokan mások, akik a modern mozgalomhoz szegődtek – előbb a hagyományos, historizáló építészet jegyeiben alkottak, hogy aztán elemi erővel törjenek ki ebből. Aligha mutatkozik ez meg más építésznél olyan markánsan, mint Aaltónál. Hiszen a nála fél évszázaddal idősebb Otto Wagner (aki szintén elérte, hogy arcképe bankjegyre kerüljön) csak a modern felé haladt, nagyságát a modernt előkészítő szecessziós építészetben tárta fel, s szimmetrikus kompozíciói bizonyítják, hogy érdemben mindig a historizmushoz kötődött. Adolf Loos, aki életművét a modernnél kezdte, az első nemzedékek szinte gátlástalan célszerűségével kérkedett. Ezzel szemben Aalto, csakúgy, mint az első nemzedékből a huszadik század közepének irányzatába beleöregedett nagy amerikai, Frank Lloyd Wright, már mintázta – illetlen itt ez a kifejezés, mégis megkockáztatom – stilizálta a célszerűt.
Megjegyzem, hogy a hazai modern építészetben ennek legszebb példáit alig néhány évvel Aalto jeles alkotásait követően az Olgyay testvéreknél, Gerlóczy Gedeonnál és a soproni Winkler Oszkárnál (örökszép Franklenburg úti bérháza Lövérek felé mutató homlokzatán) olvashatjuk le. S ide kívánkozik a köztes megjegyzésem, hogy harminc évvel később, az 1960-as években, Winkler Oszkár soproni építészprofesszor felkereshette Aaltót műtermében, és az Architektúra sorozatban róla szóló szép kötete is ennek a találkozásnak a gyümölcse. Kétségtelen, hogy alkotói mentalitásbeli rokonság volt köztük.
Aalto azokhoz tartozott, akik irányzatukat mindvégig megtartották. Vagy az épület néha éppenséggel hivalkodó kompozíciójával, tompa és hegyesszögben érintkező épülettömegekkel, homorú íves hajlatokkal, meredek síkú félnyereg-tetőkkel. Sohasem maradt a sablonnál. Megsózta a funkcionalizmus puritánságát. Aalto építészettörténeti érdeme, hogy művészetet vitt a sivár funkcionalizmusba és kiemelte azt a lélektelen puritanizmusból.
Aalto századik születésnapja felveti a mester építészeti-művészeti öröksége védelmének a kérdését is. Életművét gondolják műemlékvédelem alá helyezni. Ez persze nehezíti a még szinte teljes számban használatban levő épületek jó néhányának szükséges korszerűsítését. Az egykori tüdőszanatórium ma általános kórház, az egészségügyi technika követelményei merően mások. De még lakóépületeknél is felmerül az átalakítás igénye. S mivel nagy művészeknek az életművében is előfordulhatnak hibák, nagy tapasztalatuk ellenére azt a Finlandia kultúrpalota carrarai márvány burkolata bizonyítja: mintegy évtizedes tartam után a kőlapok a zord finn klíma hatására levelesen meghajlottak. Eleinte a szállítócéget okolták a hiba miatt, a legújabb álláspont szerint vállalni kell az egész burkolat időszakos cseréjét. Különös kötelezettsége ez is a műemlékvédelemnek.
Aalto vetette fel az építészet kötődésének szintjéről szóló problémát: lokális, nemzeti vagy nemzetközi legyen-e? S erre életműve adta meg a találó választ. Gyökerei lokálisak. Ő ezekből nemzeti érvényű művészetet alakított. Ennek magas szintje viszont egész életművét nemzetközi értékké emelte.
|
