„A legtöbb tévénéző elsősorban megszokásból ül készüléke elé, nem pedig megfontolt értékítélet, választás alapján… így aztán bármiféle programnak biztosított a nézettsége. Vagyis végül is nem a televízió készült, van az emberért, hanem az ember van a televízióért. – írja Jean Cluzel francia szenátor nem kis szarkazmussal tanulmánykötetében. („Magyarítva: isa nem ember teremtüvé a tv-t, isa a tv az embert…)
E kötetben elegánsan „elrejtett mondat mégis meghatározóan jellemző: olyan, a tömegkommunikációval foglalkozó, közismertnek vélt vagy tudott tényekkel foglalkozik, amelyeket ismerhetünk, sőt, tudva tudunk ugyan, de nem veszünk tudomásul, pontosabban szeretnénk nem tudomásul venni. De az orrunk alá dörgöli, szembesít vele.
Tudomásul vehető, hogy a tömegkommunikáció maga az állatorvosi ló, Jean Cluzel nem gyógymódokat javasol, természetesen. Viszont diagnózisa maga felér egy kiadós gyógykúrával. Ismertet néhány kipróbált vagy kipróbálás alatt álló receptet, gyógymódot szerte a világban, hozzátéve ugyan, pontosabban sugallva hozzá: „keresse fel helyi orvosát vagy gyógyszerészét. (Senki sem fogad szót.)
Korunkat joggal nevezi a televízió korának, hiszen tudjuk, gazdasági, társadalmi átalakulásunk eredménye (?) még inkább gondja, a szabadidő, a pihenés ki- és eltöltése, az erre szánt idő tartalmassága vagy tartalmatlansága, megáldva-megterhelve a tömegkommunikáció lehetőségeivel, ártalmasságával vagy hasznával, a hírközléssel, szórakoztatással, reklámmal, oktatással, ismeretterjesztéssel, a közművelődéssel, akár akaratu(n)k ellenére is. (Nem is beszélve a szabad választás által felajánlott és kivívott „demokráciáról, amelyet a csatornák végtelensége ajánl. Csakhogy… mit is ajánl?)
„Az a tény, hogy nap mint nap, bármi történik is, és akármilyen is a műsor, ugyanabban az időben szinte mindenki a televíziót nézi: ez az idő a legértékesebbnek tekintendő. Vagyis meg kell jegyeznünk, hogy a televízió(zás) szempontjából kétféle lény létezik: akik csinálják, és akik nézik.
Jean Cluzel, megértéssel ugyan, de egyik „kategóriát sem kíméli. „Objektív szimpátiája az utóbbiaké – lévén azok kiszolgáltatottabbak: a „kiszolgálók arroganciájának, ne adj’ isten, hamis tudatának áldozatai.
(A tájékoztatás) A televízió megjelenésével, elterjedésével a tájékoztatás alapvető átalakuláson ment keresztül, minden eddigi szokást megváltoztatott, a nézőkét éppúgy, mint az újságírókét, hírközlőkét. A képek, az egyidejűség megjelenésével gyökeres fordulat állt be, annak minden veszélyével együtt. A legnagyobb veszély, hogy a valóban fontos, alapvető események eltűnnek, a rövid tudósítások csupán felületes tájékoztatást adnak, ugyanakkor azt az illúziót keltik, hogy a néző tájékozottá válik a világ dolgaiban, meghatározó tendenciáiban, eseményeiben. Valójában mennyit érnek ezek a ránk zúdított hí‧rek? Kijelenthetjük, hogy elégtelenek, jelentéktelenek és túlzóak. Túloznak, mert sok bennük a bűntény, sok a jelentéktelen „érdekesség. Ugyanakkor jelentős eseményeket hallgatnak el, éppúgy a vidék, mint a világ eseményeiből, de ha politikusaink elpötyögtetnek néhány mondatot, annak azonnal bő teret szentelnek. A történetek, az események, amelyeket a televízió bemutat nekünk, anekdoták csupán. Nem mélyül el bennük, nem mutatja be a világot, életkörülményeinket, éppen azokat az információkat, amelyeket megismernünk alapvető érdekünk lenne. A televíziós újságírást, híradást olyan szabályok kötik gúzsba, amelyek ellentmondanak a mélyebb informálás kívánalmainak. Előnyben részesül a látható a láthatatlannal, vagyis azzal szemben, ami fontosabb és valóságosabb. Az egy-két percben feldolgozott egyik témát azonnal követi a másik, naponta, hetente, nem nagyon segítve a világ dolgairól való ismereteink bővítését, fejlesztését.
A televíziós újságíró szabadságát kétféle módon lehet korlátozni: vagy a cenzúrával, vagy az újságíró helyzetének, funkciójának elbizonytalanításával. Csak néhány módja a cenzúrának: a politikai hatalom, a hivatali hierarchia, a nagyfokú nézettség kényszere, a korporatizmus, „bizonyos körök befolyása, amelyeknek meg kell felelni, a barátok, a haverok, rokonok, ismerősök, akiknek tetszeni akar stb. Fő az óvatosság, sőt, a biztonság. Vagyis a televízió bénaságra ítéltetett amiatt, amit nem mer kimondani és nem mer megtenni. Az a legjobb, ha mindenkinek megfelel. Pedig nincs rosszabb az újságíró számára, mint ha mikrofonállvánnyá válik, vagy hagyja magán eluralkodni interjúalanyát.
Másik hiba az egymásnak ellentmondó interjúk bemutatása ugyanabban az adásban, mindenféle kapcsolat, magyarázat nélkül. Az újságíró – tévesen – liberálisnak érzi magát. Az objektív magyarázat elengedhetetlen.
A politika, a politikusok azonban mindent megtesznek (J. C. Franciaországról beszél…), hogy általuk elképzelt, kívánt, akart televíziójuk legyen, egyszerre akarnak producerek, rendezők, sztárok lenni, hogy az Ő üzenetüket, csak az Ő véleményüket, az Ő magyarázatukat, propagandájukat láthassa a néző. Céljuk nem az, hogy a tv-néző tájékozódjon, hanem csak annyi, hogy inkább ne is gondolkozzon el azon, amit lát és hall.
(Jean Cluzel idézi Andreas Wittam Smith, a londoni The Independent alapítójának nyilatkozatát az ő újságíróchartájukról. „Újságíróink csak abban az esetben fogadhatnak el utazási meghívást, ha azt saját maguk fizetik, az ellátást is. Gazdasági újságíróink nem vásárolhatnak részvényeket, csak engedélyünkkel. Vezérigazgatói ebédmeghívás elfogadható. Egyszerű az elv: mindent visszautasítunk, amit nem tudunk visszatéríteni, viszonozni. Szerkesztőségünk egyetlen tagja sem lehet tagja semmiféle pártnak vagy mozgalomnak, még a zöldeknek sem. Olvasóink nem kételkedhetnek függetlenségünkben…
És még egy megjegyzést tesz: mi is érdekli olvasóinkat, ha más országokról van szó? A mindennapi élet és a kultúra.)
Újabb keletű csapdára is figyelmeztet Jean Cluzel: a műfajok keveredésére: szórakoztató-vegyes műsorok keretébe ágyazzák az újságírást és a politikát, amelyekben mindenki mást csinál, mint a saját szakmája, pusztán csak a nagyobb nézettség, személyes siker kedvéért. Mindenki maradjon a saját kaptafájánál – tanácsolja.
Jean Cluzel a „massmédiát, a tömegkommunikációt ötödik hatalomnak nevezi a törvényhozó, a végrehajtó, a jogi-jogalkotó és a közvélemény után, külön kiemelve a televíziót. A sajtó hatalma sokkal inkább a közvélemény hatalma, s nem a közvéleményre gyakorolt hatalom. A rádió és a televízió esetében fordított a helyzet: a közvéleményre gyakorolt hatása sokkal nagyobb. Egy élő adás azonnal bemutat minden igazságot és leleplez minden hazugságot – ha nem manipulálják, mert lehetséges, természetesen, a meglévő, adott technikai eszközökkel. Éppen ezért minden politikai vagy vallási mozgalom igyekszik megteremteni saját lapját, szócsövét. A televíziós információ vitathatatlan előnye az írott sajtóval szemben az azonnali kapcsolat az eseményekkel és azok szereplőivel. Vagyis a televízióban az informálás azt jelenti: részt veszünk magában az eseményben. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy például a parlamenti közvetítések világszerte éppen az ellenkező hatást érik el, mint amilyenek a pártok, a politikusok vágyaiban, elképzeléseiben léteznek.
Jean Cluzel szerint az ötödik hatalom nem a sajtó, hanem az információ. Ez az „új hatalom elsősorban nem a hagyományos intézmények megrendülésének következménye, sokkal inkább a technikai fejlődésé. A megszámlálhatatlan mennyiségű kép – vagyis a valóság – a megszámlálhatatlan számú néző előtt, ugyanakkor, egy időben… Gabriel de Broglie könyvének címe mindent elmond: Egy kép többet ér tízezer szónál. Erre a kihívásra, robbanásra sem kormányok, sem egyesületek, alapítványok nem tudtak választ adni: kinek van joga beleszólni a végső produkcióba? Ki határozhatja meg az információk hitelességének legalább a minimumát? Ki hozza nyilvánosságra az információk manipulálásával való visszaéléseket, csalásokat – amelyek ráadásul általánosak?
„A legnagyobb probléma, gond az, hogy a kommunikáció túltengésével megfeledkezünk az információról. Kommunikálni, tudósítani, hírt közölni a médiavilágban azt jelenti: szórakoztatni, érdeklődést felkelteni, befolyásolni és érzelmileg megfogni. Az informálás a gondolkodást, a magyarázatot, a meggyőzést jelenti. A kommunikáció, a közlés a fogyasztót célozza meg. Az információ a citoyen-t. (Nincs módunk annak bővebb kifejtésére, miért lefordíthatatlan a „citoyen szó. A „polgár kevesebbet jelent, a honpolgár, a burzsoá „felhangokkal terhelt, az állampolgár, a jó adófizető stb. kevesebbet is, többet is, és így tovább.)
Végül J. Cluzel arra is figyelmeztet, hogy a számtalan és elkerülhetetlen kísértésnek kitett, a tömegkommunikációban dolgozó újságírók gyakran szerepzavarba kerülnek: egyszerűbben fogalmazva nem ők csinálják a híreket, az eseményeket, hanem fordítva. Ez odáig vezethet, hogy a „felkent médiasztárok – tisztelet a kivételeknek (talán a többségnek, igaz, kisebb befolyással) – elkenik a legalapvetőbb professzionális hibákat, a hamis, téves információkat, személyes presztízsük, népszerűségük érdekében. (Vagy a mögöttük álló politikai, üzleti stb. csoportok érdekében…)
(A szórakoztatás) Jean Cluzel ahhoz a mozihoz hasonlítja a televíziót, amelyben folyamatosan vetítik a filmeket, ahová szabad akaratukból bármikor be lehet ülni és ahonnan ki lehet jönni. Csakhogy a televízió esetében ezzel a lehetőséggel otthon, családi körben találjuk szembe magunkat. Nevetséges lenne azt állítani, hogy azért töltünk annyi időt a televízió előtt, hogy tájékozódjunk és kulturálódjunk. Azért nézzük a tv-t, hogy szórakozzunk. Ezt mindenki tudja és senki sem szégyelli.
A televízió első, ha nem a legfontosabb funkciója a szórakoztatás. Kérdéses azonban, hogy nem indukál-e olyan igényt a szórakozásra, amely már ellentétben áll az ember természetével? Valóban kipihenjük magunkat, „feltöltődünk a televízió előtt? Hasznosan töltjük időnket? J. Cluzel válasza egyértelműen negatív.
A műsorok a cselekvés illúziójába ringatják a nézőt, sőt, megakadályozzák szabad idejének „normális eltöltésében, egy elképzelt világ – a virtuális valóság –, a pótcselekvés csapdájába csalják. Vagyis a képernyőn megjelenő mozgókép „kikapcsolja a nézőt, a látvány fontosabbnak tűnik, mint annak valódi tartalma és végiggondolása.
Az idős emberek esetében viszont a televízió akarva-akaratlanul is bizonyos szociális, szociálpolitikai feladatot vállal át. Segít a magány, a fölöslegessé válás érzésének, a tétlenség és tehetetlenség nyomasztó súlyának enyhítésében. A tévénézés eltereli az idős néző figyelmét arról, hogy az alapvető gondokkal (élet, halál, család, magány) foglalkozzon. Szórakoztat – múlatja az időt. De „az egyetlen dolog, ami vigasztalást nyújt nyomorúságunkban, az a szórakozás, ám egyúttal ez a legnagyobb nyomorúságunk is. Mert elsősorban a szórakozás akadályoz meg bennünket abban, hogy önmagunkra gondoljunk, és hogy ezekben a gondokban elvesszünk… a szórakozás örömet okoz és észrevétlenül vezet a halálba – idézi Pascalt rezignáltan Jean Cluzel.
Jean Cluzel külön fejezetet szentel a reklámnak is, amelyben annyira közismert gondokra hívja fel a figyelmet, hogy részletes ismertetésük helyett csak néhány gondolatot idézünk. A reklám, az állandó, direkt és indirekt reklám alapvetően beleszól a mindennapi életbe, szinte észrevétlenül, de rendkívüli agresszivitással. Ha nem követjük mindazt, amit a reklámok ajánlanak, kilógunk a sorból, amiért a társadalom azzal büntet, hogy kivet magából, másodrendű polgárrá degradál. Érdemes megfigyelni, hogy a reklámok a középszerűséget sulykolják, de azt viszont úgy, mint magát a tökéletességet. A reklám a középszerűség apoteózisa, viszont tagadhatatlanul és kikerülhetetlenül a tömegkommunikáció legnagyobb gazdasági hatalma.
Az amerikai túlsúly legnagyobb veszélyét abban látja, hogy olyan kultúrát, életvitelt sugall és kényszerít ránk, ami nem a miénk, idegen tőlünk. Mivel elsősorban gazdasági kérdésről van szó, a producerek nem riadnak vissza semmitől. Szóba sem kerülhet az ízlésformálás, művelődés, „magasabb kultúra. Sokat, gyorsan, olcsón, nagy nyereséggel, bármilyen színvonalon, bármilyen eszközzel (brutalitás, agresszió, pornográfia, valamint a giccces minden szelídebb változata), elérni, hogy sokan nézzék: nagyon sokan, hogy jó helye legyen a mindenható reklámnak. Biztonságosabb, hatékonyabb a középszerűséghez való alkalmazkodás, ami semmibe sem kerül. Ráadásul az amerikai sorozatdömping egy olyan életformát, stílust mutat be, és tart követésre méltónak, amelynek igen kevés köze van magához az amerikai valósághoz. Kiszakítja a nézőt eredeti, valódi közegéből, valóságos „belső emigrációba kényszerítve, idegenné teszi saját világában, értékrendjében, kultúrájában. Jean Cluzel szerint csak a nemzeti kultúrát, hagyományokat, a mindennapi életet, saját életünket bemutató alkotásokkal szállhatunk szembe ezzel a közismert és világszerte ellenérzéssel és egyúttal beletörődéssel fogadott tendenciával.
(A televízió és a gyerekek) A televízió – közismert – teljesen megváltoztatta a „hagyományos családi életet, s ennek a változásnak legfőbb áldozatai a gyerekek. Megváltozott az alvás ideje és időpontja, a közös családi étkezések, beszélgetések ritkák vagy nincsenek, a családi élet középpontjába, átvéve a szülők szerepét, a televíziókészülék került. A televízió főszereplővé válása súlyos problémákat okoz a tanulásban, az írás, olvasás, a beszéd, a kifejezésmód elsajátításában. A televíziónézés abszolút passzivitáshoz szoktatja a gyerekeket, megszünteti egyedi kezdeményezőképességüket.
„Alapvető kérdés: valóban képes-e oktatni a televízió? Ha valóban végiggondoljuk, a tv nevelő hatása két okból is nagyon csekély. Egyrészt a képek nagyon gyorsak, másrészt csupán képek. A gyerek csak azt jegyzi meg, amit elismétlünk neki és el is ismételtetjük vele. (Ezért is olyan nagy a reklámok hatása a gyerekekre.) A televízió nem kényszeríti a gyereket az önálló gondolkodásra, csak a felületes kíváncsiságot elégíti ki, megakadályozva egy összefüggő, koherens műveltség kialakulását. Az oktatás több-kevesebb sikerrel felhasználja a televíziót, de a tv nem helyettesítheti az iskolát a nevelésben, csak kiegészítheti. A tv csak felületes tudást adhat, ha ad egyáltalán, a gondolkodást, az önálló gondolkodást, az összefüggések meg- és felismerését csak az iskola teszi lehetővé.
A gyerek számára a televízió valóság, valódibb a valódinál. Mivel a gyerek hasonlítani akar ahhoz, amit lát, nem képes megkülönböztetni a látottakat a valóságtól, ezért a legkiszolgáltatottabb és legfogékonyabb, annak minden veszélyével és hátrányával. A gyerek azt is utánozza, amit a felnőtt eleve elutasít, olyanokon is fennakad, amin a felnőtt könnyen túlteszi magát, figyelemre sem méltat.
(Az erőszak és a televízió) „Bármilyen gazdag és termékeny a bűnügyi regények és filmek íróinak fantáziája, amikor is a legkülönbféle erőszakformákat tárja elénk, nem tud rivalizálni a valósággal. De a végeredmény ugyanaz, magát a valóságot is a televízió tárja elénk. Örökzöld vitatéma: valóban annyira nagy szükség van az erőszakra a televízióban? Hatással vannak-e ezek a műsorok a bűnözés növekedésére, a polgárok rossz közérzetére? Kár lenne tagadni, hogy a legnézettebb műsorok a bűnnel, az erőszakkal foglalkoznak, a nézők döntő többségének igénye szerint (még ha gyakran azok is elítélik a tévét, akik rendszeresen nézik ezeket az adásokat). Mivel néhány szerény kulturális csatorna kivételével – reklámjaikon keresztül – a kereskedelmi vállalkozások tartják életben a tévéhálózatokat, az eredmény közismert. „A nézőnek azt kell adni, amit szeret, de csak azért szereti, mert azt adják neki, ha mást is szeretnének, azt kapnák. Ez viszont felveti a kereslet és a kínálat, a gyártó és a felhasználó viszonyának eldönthetetlen problematikáját.
(A televízió mint korunk tükre) A tükör – írja Jean Cluzel – nem felelős azért, amit mutat. Csak nem mindegy, hogy milyen az a tükör, sima vagy konkáv, gyújtótükör? A televízió nem igyekszik valóban reális képet adni világunkról, hanem annak szenzációkeltő, dramatizált változatát kínálja. Nemcsak a fikciós műsoraiban hódol a brutalitásnak, hanem a valóságból is dramatizált rémregényt tár elénk. Úgy tűnik, a televízió lételeme, patologikus igénye maga a patológia.
A szociológusok három csoportra oszlanak, amikor azt vizsgálják, van-e szorosabb összefüggés a bűnözés és a televízióban bemutatott erőszak között. Az egyik tendencia – a közvéleménnyel ellentétben – tagadja ennek lehetőségét. Mások az ilyen adások katartikus hatását feltételezik. De a legkomolyabb tanulmányok elfogadják, hogy van hatása a bűnözésre, különösen a fiatalok körében. Egy UNESCO-konferencia végső következtetése szerint az információs eszközök nem felelősek világunk erőszakosságáért, de természetüknél fogva hozzájárulnak annak propa‧gálásához. Ugyanakkor hozzájárulhatnak a bűnözés, az erőszak megelőzéséhez. Veszélyes hiba lenne minden társadalmi rossz szóvivőjének tenni meg a tömegkommunikációt, de az elvárható, hogy kötelességének tekintse, a józan ész szolgálatára használja az emberi kapcsolatokra gyakorolt nagy hatását.
Azonnali utánzásra buzdítanak ezek a műsorok? Egyes vélemények szerint a média közreműködik a szociális erőszak terjedéséhez, először kedvező környezetet teremt az erőszak számára, másodszor bemutatja, megtanítja a bűnözés, az erőszak technikáját, harmadszor eltúlozza, súlyosbítja az erőszakosságot, annak hatását, fokozva a rossz közérzetet, a bizonytalanság érzését.
Az erőszakra buzdítás különösen tisztán jelentkezik a gyerekprogramokban, a rajzfilmekben. Egyes adásokban húsz-hu‧szonöt erőszakos cselekedet fordul elő, míg a felnőttnek, főműsoridőben sugárzott műsorban „csupán hét-nyolc. Szinte minden szakértő egyetért abban, hogy ha nem lehet is száműzni a brutalitást a képernyőről, hiszen az eleve kétségessé tenné a televízió alapvető feladatát, az informálást, mindenesetre csökkenteni kell túltengését, valóságos egyeduralmát. El kell gondolkodnunk egy New York-i professzor vészkiáltásán; azzal, hogy Amerika bőségesen exportálja Euró‧pába erőszakos programjait, jó úton halad afelé, hogy egész bolygónkon előkészítse a terepet a barbarizmus számára.
Jean Cluzel a tényeket, gondokat mutatja be és elemzi. Nem célja, hogy egyetemes, mindenre alkalmas gyógyírt, megoldást adjon. De a tények, gondok bemutatásával közelebb visz egy jobb, békésebb, erőszakmentesebb televízió reménybeli megvalósulásához. De mit tegyünk, ha, úgy tűnik, az erőszak, a bűnözés, a brutalitás a legjobb és legfontosabb reklámhordozó?
Jean Cluzel: L’age de la television. Regards sur l’audiovisuel (1974–1994) tome 5. Paris, 1994. 171 l.
|
