A karaktervédelem fogalmát először néhai Pogány Frigyes professzortól, az építészetelmélet kimagasló személyiségétől hallottam, harminc évvel ezelőtt. Neki kiváló érzéke volt az időszerű problémák megragadásához, így történt ezzel a területfejlesztést segítő új metódussal is. Még mielőtt elemzésébe bocsátkoznék, szabad legyen a kifejezést magyar nyelvünk védelmében jellegvédelemre változtatnom, hiszen ez teljesen fedi e tevékenység célkitűzéseit.
Az építészeti jellegről és annak védelméről kívánok tehát szólni. Az építészeti jelleg merően sajátos – eddig elhanyagolt – kategória. Eltér az építészeti stílus fogalmától, mely elsősorban formai jegyek, mégpedig az épületnek egy bizonyos korszakra jellemző kompozíciója mellett is főként az ékesítő jegyekre, ornamentikára, dekorációra vonatkozik. Vagy legalábbis ebben a szellemben használjuk a stílus kifejezést. A jelleg ennél több is, kevesebb is. Látványi hatást értek rajta, amelyet az épületek csoportja, összessége, egy utcakép vagy térfal megjelenésében kirajzol, s amiben éppen nem a stílus dominál, hanem sokkal átfogóbb vonások, mint az épületek magassága, tetőidoma, homlokzatuk anyaga, színe, sőt az épületek kora és állapota.
Egy épület kétféle közegbe helyezhető, urbánus vagy természeti környezetbe. És bár helyezkedjék el az épület településen belül, látvány tekintetében, a jelleg szempontjából, megfontolásainkban a természeti környezettel való kapcsolatból induljunk ki. Nézzük az emberi alkotást a természethez való viszonyban, lássunk az épülettel együtt fasort, előkertet, a háttérben is növényzetet, sőt dombos-hegyes terepen, a távolabbi háttérben sziklát vagy erdőt. Többnyire két kiforrott fő tényező együttes látványa ad értékes védendő jelleget: a szép tájképben az emberi jelenlét kulturált jegyei, vagy egy sikerült beépítésben előnyös természeti vonások. De meg kell rögtön jegyezni, hogy adott esetben eddig éppenséggel részletnek tűnő vonások is képezhetnek meghatározó jellegmotívumokat. Például Szentpétervár és Helsinki historizáló homlokzatú magas épületeik kompozíciójával északi jelleget mutatnak a fémlemez tetőfedés miatt. Egy földszintes alföldi külvárosi utca házai a homloksíkban fekvő (kifelé nyíló) régi pallótokos ablakokkal markáns jellegűek lehetnek, eltérőek a korszerűbb, mert falmélyedésben ülő gerébtokos ablakokkal jellemzett homlokzattal szemben. Mindkét esetben jelleget határoznak meg, ha ehhez elegendő hányaddal fedik a képmezőnket.
Igazi jelleget határoz meg szinte minden tájtípusnak a képe: a hegyvidék fenyőerdője, a vegyes lombos-tűlevelű erdő, s ezeken belül is a különféle fafajok. Jelleget ad távolból az erdő az alföldeken is, jelleget ad a szőlő, a kukoricás, a gyümölcsös. Egymástól eltérőt síkvidéken és dombvidéken, hiszen mindegyik a rálátás különböző lehetőségeit kínálja. Eltér a jelleg a növények, a fák, a cserjék életkorától függően is. A jelleg tehát a természeti viszonylatban sem konstans, hanem változó.
Az építészeti jelleg különösen megkapó és értékes lehet – és most közelítünk a lényeghez –, ha az épített közeg és a természeti környezet harmóniában állnak. Ha együttesük tetszetős. S még inkább, ha ezt a tetszetősségét megszoktuk. Itt lép be a jelleg a számunkra érdekes szférába, a kultúrkörnyezet fogalmába. És itt merül fel a kultúremberben annak igénye, hogy valamit tegyen az általa kedvelt, a neki tetszetős állapot fenntartása érdekében. Mivel a legtöbb esetben itt sem műemléki, sem természetvédelmi önálló értékről nincs szó, szabályozó intézkedések nem foganatosíthatók. Ezért valamilyen hatásos módot kell keresni a tetszetősnek, a hatásosnak, a többé-kevésbé szubjektíven értékesnek a fenntartására. Ebben segíthet a jelleg megőrzése, a jellegvédelem.
Magyarországon számtalan olyan kisebb-nagyobb területet lehet felsorolni, amely annyira jellegzetes, kedvelt, megjelenésében értékes, hogy ebbe a kategóriába sorolása kézenfekvő. A budai hegyvidék, a pécsi Mecsek-oldal, a Balaton északparti szőlői, a soproni Lövér stb. Mindegyikben markáns épített közeg áll hatásos természeti-táji környezetben. Az elmúlt évtizedekben mindegyiket a túl erős beépítés veszélyezteti. Mit tehet érdekükben a jellegvédelem?
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg az épület és a természeti környezet kapcsolatának vizuális megjelenését. Ez tájképben, városképben szinte számszerűen kifejezhető, adott, jellemző – mert frekventált – nézőpontból mutatkozó felületi hányaddal. Egy szőlős hegyoldalban néhány szerszámosbódé a minimális hányadot jelenti, a nagy épületekkel a tájba építés (pl. Karlovy Vary völgyében a nagyvárosi paloták sora) a szinte teljes elfoglalást. A skálán először abban a tartományban mozog az emberi beavatkozás, amit a tájkép még abszorbeálni tud. Az abszorpcióképesség függ a tájkép látványi erejétől, a terep-domborzat markáns tektonikájától, a növényzet korától, jellegétől és kompaktságától, de függ az épület simulékony vagy kontraszttal hangoskodó megjelenésétől is. Az abszorpcióképesség érvényesüléséig a látványban az eredeti táj uralkodik, érezteti hatását. Az abszorpció küszöbén túl már az építmény, az emberi beavatkozás dominál. Fokozatosan halványítja el a táji környezetet, a természetet. Végül teljesen megöli, legfeljebb nyomokban engedi érvényesülni: egy-egy útszéli fával vagy éppenséggel egy-egy muskátlis virágkosárral az ablakokban.
A két véglet között, a feltűnés nélküli megjelenés és az elterebélyesedés között van – kell hogy legyen – optimum, amikor az építészet és a táj harmonizál egymással. Ez is különböző lehet, a tisztás végén megjelenő idillikus-romantikus kastély látványától az erősen fásított városi út és előkertes beépítés (pl. külső Andrássy út) együtteséig a legkülönfélébb változatok lehetségesek. Az elöljáróban felsorolt budai, balatoni, pécsi és soproni példáknál képzeletünkben a természet ereje a nagyobb, még szinte uralkodó. A természet itt mintegy defenzívában van, hogy az optimumot megőrizhesse. Míg az Andrássy úti példánál a területet már egészében elhódította az ember, és ezért bűntudattól üldözve a közelben létesített egy városligetet; majd annak környékére is visszatelepített valamit az elveszett paradicsomból. Többnyire ez az optimum a védendő jelleg.
A jellegvédelem nem csak az őstermészetet fenyegető emberi beépítés ellen kell hogy védjen, hiszen sokkal többször a kultúrtáj alakulása során alakult ki a szépnek ítélt helyzet. A kérdést a kultúrtáj fogalma megint csak bonyolítja, de talán egyszerűsíti is. Hiszen azt mutatja, hogy a keresett optimális hányad épített közeg és természet között több értelemben is változó. Változik a közegek sajátsága, azok urbanisztikai besorolása szerint (pl. városközeli nyaralóról van-e szó, mint a Szabó-hegyen Kőszegen, vagy mezőgazdasági művelési területről, mint a Tokaj-hegynél). Változik aszerint, hogy milyen eszközökkel érte el az említett optimumot (pl. verandás nyaralókkal, mint a soproni Lövérben, vagy nagyvárosi bérházakkal, mint Karlovy Varyban). Változik aszerint, hogy milyen erős a természeti közeg. Mert pl. a Comó-i-tó partján Varenna halászfalu egyenesen ékesíti a kopár sziklafalat, s nem rontja el a természet erőteljes megjelenését. Viszont a Gellérthegyen már az is bántó, hogy a Hegedűs-villa mellé még kettőt engedtek építeni. (Már a tornyos Hegedűs-villa is sok volt, inkább csak megszoktuk.). De éppen ebből is látható, hogy változik végül az is, hogy az ember mit érez optimumnak. A múlt század végén a budai hegyvidéknél a még elfogadható látványi beépítés nyilván sokkal kevesebb lett volna, mint ma: az ember – a gazdasági körülményeket is mérlegelve – méltányolva nyilván toleránsabb lett. És végül, változik a jelleg, ahogy említettük a két komponens – az emberi alkotás és a természeti elem – legalább egyikének (az utóbbinak) a növényzeti növekedése – sőt az évszakonként is eltérő megjelenése következtében is. Más a budai hegyvidék épület-fás látványa téli kopár fák és üdén buja nyári lombozat esetén.
Ha ilyen „labilis a jelleget meghatározó optimum, bizonyára nehéz annak megőrzése is. Nem lehet a műemlékvédelemhez – ahol az emlék történeti kora meghatározó – hasonló konkrét kritériumokat szabni. Valamikor az ókor és a középkor valamennyi épülete műemléknek számított, a két világháború között ez a határ a 19. századig lépett előre: a reneszánsz, barokk, klasszicizmus is történeti érték lett. S végül 1960-tól kezdve megkezdődött a legújabb kori alkotások műemléki számbavétele is. S itt már kissé elbizonytalanodott a kijelölés még az ipari archeológia és a technikatörténet segítsége ellenére is. A historizmus „stílusperiódusába eső évszázadnyi idő alatt alkotott épületmennyiség többszöröse a történeti időkből ránkmaradtaknak. Természetes, hogy a műemlékvédelem a védendő alkotások kijelölésével e kategóriánál rögtön problémákba ütközött. De amikor a műemléki együttes fogalmát bevezette, akkor egy lépéssel közelített „felénk, hiszen a műemléki jelleget is kívánta védeni. Azt hiszem, hogy az együttes fogalma megkönnnyíti számunkra a jelleg védelmét is. Éppen csak a történeti kor helyébe a jelleg-optimum fő vonásait kell behelyettesítenünk. Persze ezeket ehhez előre meg is kell határoznunk.
Úgy mondják, hogy egy francia kisváros jellegét sikerült azzal megmenteni, hogy mindössze két komponenst írtak elő minden építtetőnek: a tetőzet hajlásszögét és a tetőfedés anyagát. A soproni Lövér képét a telkek feloszthatóságának minimalizálásával (360 négyszögölnél kisebb terület nem építhető be) és a kerteket egymástól határoló sövények védelmével is sikerült (talán) hathatósan megvédeni. Lehet, hogy ezek a példák banálisak, de mint ahogy egy embert is néhány alapvető tulajdonságával – legalábbis futólag – lehet karakterizálni (eszes, türelmes, vagy becsületes, jó képességű) úgy a környezetünknek a számunkra fontos néhány vonásával a lényeghez mindenesetre közelíthetünk. A jelleg védelmének első lépése tehát főbb vonásainak a meghatározása. Ez nagyon sokrétű lehet és mind a két oldalt – a mesterségest és a természetest – érintheti, sőt kell, hogy érintse. Az egyszerűnek tűnő feladat – mindenki megpróbálhatja saját környezetére vonatkozóan – nagy körültekintést, néha hosszú meditációt kíván. Mennél több vonást találunk, annál közelebb kerülünk a védendő jelleg precíz meghatározásához, de annál nehezebbé válik a védelem gyakorlati megvalósítása. Mert például az ismertetett területeken nem írhatjuk elő mindenkinek, hogy építsen faverandát, különösen nem, ha még más 3–4 feltétel betartásához is ragaszkodunk. A jelleg védelme ezért másodsorban igen körmönfont követelményrendszer meghatározását feltételezi, amely a lehetőségeket is reálisan számba veszi.
Országos szabályozásra a jellegvédelem tekintetében egyelőre két ok miatt nem számíthatunk. Az egyik a kérdés még nem egyértelmű konkrét körülhatárolása, a másik a költségek kérdése. De helyi szabályozás máris lehetséges, főleg a jellegükben megvédendő területek kijelölése esetében. Ezt például Sopron város már néhány éve éppen az említett Lövér területére alkotott szabályzattal bevezette. Tekintetbe vehető az országnak megannyi vidéke, megfontolandó mindenütt, nem volna-e célszerű időben megkezdeni a kulturált környezet jellegének védelmét?
A jellegvédelem a sűrűsödő beépítések idején a kulturálatlan építők kártevésével szemben az egészséges társadalom helyes felismerésein alapuló hatásos, értéket mentő eljárásává válhat. Gerő László egyszer azt mondta, hogy a műemlékvédelem borotvaélen folyó tánc a történeti hűség és az esztétikai hatás között. Hasonlatát megragadva úgy hiszem, hogy a jellegvédelem egyensúlykeresés esztétikusnak ítélt, jogos nosztalgiával körülvett objektumok érdekében a gazdasági erők pusztító viharával szemben.
|
