A felszínesség, a gondolati restség uszályába került színházak világában jólesően vesszük tudomásul, hogy a Pesti Színház O’Neill darabot tűzött műsorára. A boldogtalan hold ritkán játszott színmű, Horvai István bizonnyal úgy érezte, van rá szereposztása. A rá valló atmoszféra keltéssel sűrű, fülledt légkört teremt a Váci utcai teátrum színpadán. A néhány szereplős kamaradarab hangos konfliktusai és belső drámái bőséges alkalmat kínálnak a színészeknek ambivalens lényük „kijátszására.
Az isten háta mögötti amerikai farm udvarán (David Borovszkij nyers deszkákból ácsolt, szándékoltan sivár, szegényes környezetében), valósággal fuldokolnak a szereplők. Kilátástalan életüket már a színpadkép lepusztultsága is sugallja. A nehéz fizikai munkától eldurvult, zsörtölődő apa, Rajhona Ádám plasztikus alakításában, árasztja maga körül a rosszkedvet, a reménytelenséget, hisz ő maga egy élet gürcölése árán se vitte sokra. Leánya, Josie, Börcsök Enikő megformálása szerint, a paraszti lét, s a magány, az örökké zsémbes, italozó apával való összezártság ellenére, melegszívű, tiszta lélek. Csakhogy az emberi kapcsolatok hiánya – látszólag – megkérgesíti a lelkét, közönséges, civakodó hangot üt meg épp azokkal, akikhez a legjobban ragaszkodik. Belső tisztasága mégis átfénylik a holdvilágos éjszakán, amikor az áhított férfi, a meghasonlott, félresiklott, jobb sorsra érdemes, ifjú értelmiségi lelki menedéket kér tőle. Ártatlan együttlétet – egyetlen éjszaka erejéig. Nem, nem a szénakazalban, még csak nem is az ágyban, hanem a lépcsőkön üldögélve, meghitt beszélgetéssel. Amikor is James kiönti a lelkében fölgyülemlett, lerakódott szennyes emlékeket, hogy megtisztulhasson egy általa annyira ártatlan lény közelségében, mint Josie. Költői szépségű dialógus zajlik kettejük között: az egymásrautaltságot föl nem ismerő, az igazi szerelem elől kitérő férfi (aki a nőktől végképp megcsömörlött), s a társra vágyó lány között. Kettejük tragédiája – merthogy elmennek egymás mellett – abból fakad, hogy James nem képes túllépni múltján, s nem bízik abban, lehet még teljes értékű társas élete.
Börcsök Enikő fojtott nőisége, tisztalelkűsége átragyog az önvédelemből magára erőltetett, közönséges álarcon. Csaknem eszköztelen egyszerűséggel, bensőséggel sejteti velünk fájdalmát, csalódottságát, s képes nagylelkűen lemondani vágyairól, hogy a férfi megrendítő lelki viviszekcióját, monológját részvéttel hallgassa. Gálfi László talán a kelleténél visszafogottabb alteregója az író O’Neillnak, aki köztudottan saját személyiségéből kölcsönzött vonásokkal ruházta föl James figuráját. Kifinomult és tartózkodó, de kevésbé érezni a lányt magával ragadó kisugárzást.
Igazi telitalálat Rajhona Ádám a rabiátus apa, Phil Hogan szerepében. Az ember nem hinné, hogy eme, alkatától olyannyira távol eső, robosztus, kérges tenyerű, és italba menekülő, végtére is szánalmas figurát ennyire telivér, életteli farmerré képes gyűrni. S ha vontatottá válik is helyenként az előadás, lelassul a ritmus, az emberi kapcsolatok törékenysége, s a lélek belső háborgása átsüt az atmoszférán.
„Et in Arcadia ego – hírdeti a sírfelirat a 17. századbeli Poussin Árkádiai pásztorok című festményén. Azaz: Árkádiában is ott vagyok, jelzi a személytelenül fenyegető Halál. A költők megénekelte, idilli, békés hazában, ahol pásztorok pengetik lantjukat, s kedveseikkel múlatják az időt.
Ott leselkedik hát a halál a byroni kor vidéki kastélyában is, ahol, rejtélyes jelek szerint, megfordult volna maga az angol költőfejedelem? A fenegyerek, az összetéveszthetetlen? Tom Stoppard darabjának sejtetése szerint, bizony igen. Itt tehát, a világtól elzárt grófi rezidenciában, ahol tájkertész gondozza a híres brit pázsitot a titkokat lehelő kastélyparkban, s ahol idilli egyhangúságban zajlik az ott lakozók élete. Telnek a napok, különösebb események híján, amiként maga a színjáték is. De nem véletlenül cselekménytelen a darab. A kortárs drámaíró, eddigi műveitől eltérően, komótosan elidőzik a már-már barokkos hangulatfestésen. Aki ezt nem méltányolja, bizony unatkozni fog előadás közben.
Stoppard Árkádiájában igenis ott bujkál a Halál: rejtély fedi, csakugyan megfordult-e Sidley Parkban Byron, s ő lőtte volna le párbajban Ezra Chatert, a Fűzfapoétát (akit Varga Zoltán alakít). És elviszi a korai vég a zabolátlan képzelőerejű kamaszlányt, Tomasina grófkisasszonyt is – akit Septimus Hodge (Fekete Ernő), a házitanító nevelget szellemi rugalmassággal –, csak elsárgult jegyzetfüzetében lelik föl kései kutatók az általa zseniálisan levezetett, új fizikai törvényt. Igen, mert, mint kiderül, mai tudóssüvölvények, irodalmárok, történészkutatók nyomozzák, a 19. század elején történteket.
Titok, sejtelem és az atmoszférán át beszüremkedő halál-képzet szövi át Tom Stoppard darabját, az Árkádiát, holott jóformán semmi megfogható nem utal erre a színpadi cselekményben. Bravúrossá az teszi ezt a különös esszé-színművet, hogy írója két idősíkot váltogat a színen, s az utóbbi, a jelenkori, mintegy ellenpontja, s egyúttal, furcsa, adekvát párhuzama a 19. század elején történteknek. Szereplői éppoly „társadalomidegenül, azaz idilli elszigeteltségben élhetnek szellemi hobbijaiknak, tudományos buzgólkodásuknak, mint a korábbiak. Csakhogy ők épp az előző idősík történéseit nyomozzák, nevezetesen azt, hogy csakugyan járt-e Byron Sidley Parkban, s milyen következménnyel számolhatnak, mint tényekkel (teszem hozzá, bizonyítandó tényekkel). Közülük is a leghevesebben Nightingale, az irodalomtörténész professzor (Máté Gábor), aki vehemensen vitatkozik Hannah nevű, gyanúsan kékharisnya kolléganőjével (Bertalan Ágnes). A tényekhez ragaszkodó tudóstípust meg Bán János szegezi szembe képzeletük nyomába eredt társaival. A szereplők, ráadásul, a darab szerint, át meg átjárnak egyik idősíkból a másikba: egymást észre sem véve folytatják vitáikat saját kortársaikkal, egyazon helyszínen, hogy a „szellemi kontinuitás, no meg az árkádiabeli atmoszféra nyomatékosabb legyen.
A néző ül a teremben, s igencsak méltányolni tudná a rendező Ascher Tamás ínyenceknek címzett stílusjátékát, beleértve a stoppardi finom paródiát is, ami az angol társalgási dráma sterilitását, és egyben szellemes eleganciáját illeti. Erre a dialógusok finom iróniája bőven, sőt kissé hosszadalmasan ad alkalmat. Ascher pedig lebegő atmoszférát is kerekít köré. Mégsem érezzük lebilincselőnek az előadást – holott bizonnyal lehetne – ha, teszem azt, angol színészek játszanák. Itt olyannyira a társalgás virtuozitására, a szellemi sziporkák összeszikráztatására épül az egész mű, hogy aki a megrendezésébe belevág, a tökélynél alább nem adhatja. Mindenek előtt, az angol társalgási dráma stílusán csiszolódott előadók szükségeltetnek, akik könnyedén képesek ennek a fonákját is fölmutatni. A Katona József Színház szereplői viszont – az átlagos színészi teljesítményt ugyan meghaladva – csak részleteiben, és korántsem egyenletes színvonalon teszik a dolgukat. A habkönnyű játék, a cizellált elegancia, és mindenekelőtt a fölényesen szellemes disputa, a maga könnyed bájával, még híjával találtatik.
|
