Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Író? Próféta? Vagy valami más? - Részlet Gróh Gáspár: Szabó Dezső - Kivezetés a szépirodalomból címmel az MMA Kiadónál megjelent új kötetéből

 

Író? Próféta? Vagy valami más?

 

Egyáltalán: miért kellett Szabó Dezsőnek írónak lennie? Az utókor számára világos, hogy örökségében nem írói munkássága, hanem a közgondolkodás formálása, politikai természetű esszéi jelentenek igazi értéket, de azért nem szokás politikai gondolkodóként kezelni. Politikumba ágyazott írásainak problémaérzékenysége, éleslátása, következetessége elődei közül leginkább talán Kemény Zsigmond hasonló munkáihoz mérhető. Kemény azonban (bármennyire is nem akarta ezt elhinni Szabó Dezső) író volt, mégpedig nagy író – messze az ő irodalmi teljesítménye fölött, és ha voltak is regényeinek irodalmon túli üzenetei (miért ne lettek volna?), megmaradtak regénynek. Kemény tudta, amit Szabó Dezső soha nem értett igazán, hogy az a közeg, amelyben a politika formálódik, a maga önálló életét éli – ahogy az irodalom is a saját útján jár, s hogy a közvéleményt befolyásolhatja ugyan az irodalom, de a közélet legföljebb csupán néhány tetszetős nyelvi formát kap tőle. Szabó Dezső viszont (tévesen) úgy gondolta, hogy a politikát, a nagy történelmi változásokat az irodalom formálja – holott a két szféra kapcsolata (ha van) fordított.

Akkor is, ha a modern Magyarország születésében döntő szerepet játszó klasszikus nacionalizmus első feladata nem lehetett más, mint a magyar nyelv birtokba helyezése – és ehhez szüksége volt az irodalom segítségére is. Ezt a támogatást a politika meg is kapta, így az irodalomnak is része volt a nemzet szabadságküzdelmének első győzelmében, a nyelvi szabadságharc sikerében. Ebből azonban nem következik, hogy az irodalom általában alkalmas arra, hogy forradalmi átalakulásokban vezető szerepet játsszon.

A kiegyezés korában és utána az egykor kiváltságos közéleti szerepét elvesztő irodalomnak idő kellett, amíg megtalálta új küldetését, a korszak tartós irodalmi apályának okai közt is ott van ez a feladatvesztés, mert jobb híján az irodalom csak kiüresedett szerepét játszotta újra. Ma már mindegy, hogy ezt mennyire az irodalom elakadása, és mennyire a kiegyezés közjogi tényére épülő társadalmi korrupció rendszerébe (amely intézményesen juttatott valamit majd mindenkinek) illeszkedés okozta. Az azonban biztos, hogy ennek a rendszernek az irodalom is része volt. Miért ne lett volna? Miért ne írhattak volna regényeket vagy verseket az uralmi szférát díszítő, szinekúráit betöltő szereplők? Miért ne vállalta volna Jókai és Mikszáth, hogy ennek a világnak emblematikus íróalakjai legyenek? Ők már nem úgy voltak írók a politikában, mint Kölcsey és Kemény, de még úgy sem voltak politikusok az irodalomban, mint Eötvös: nekik írói és politikai autoritásuk egyaránt volt, a politikában nem íróként, hanem politikusként alkottak nagyot, míg az őket íróként tisztelők körében politikusi és gondolkodói teljesítményük kevéssé vált ismertté. Kölcsey nem szatmári követként és a Nemzeti hagyományok szerzőjeként, Kemény nem a Forradalom után írójaként, Eötvös nem kultuszminiszterként és A XIX. század uralkodó eszméinek alkotójaként jelent meg az olvasóközönség szemében. Ők a Himnusz költője, az Özvegy és leánya, A falu jegyzője írói voltak. Az értekező próza akár legirodalmibb alkotásai vagy a politikusi teljesítmények híre mindig kevesebb olvasóhoz jutottak el, mint a szépirodalmi alkotások, egy szépíró másként ágyazódott a köztudatba, mint az, aki csak gondolati töltésű szövegeket írt.

Szabó Dezső mindezt nem gondolta végig, előtte az írók közérzületformáló és azon keresztül közéletformáló hatásának ideája lebegett. Ezért érintette érzékenyen, hogy a kiegyezés korának irodalma betagolódott a kiegyezés rendszerébe, hogy az írók, elfogadva új szerepüket, kiszolgálták és nem irányították az irodalom iránt támasztott igényeket. Az ő gondolkodása olyan olvasói közegben formálódott, amely számára a tanulmány műfaja ismeretlen volt, aki olvasott, az megmaradt a szépirodalomnál vagy a napi- és hetilapoknál. A századelő közéleti érdeklődésű olvasójának éppen elég volt, amit a kávéházakban föllelt lapokban a Monarchia válságjelenségeiről, a darabont-kormányról, Tisza Istvánról, a vezényleti nyelvről, az aratósztrájkokról vagy a szervezkedő szociáldemokratákról olvasott. Ám ebben a közegben az irodalomra épülő olvasói reflexek uralkodtak. Ezért volt akkora skandalum Ady és a Nyugat irodalmi forradalma. A közvélemény úgy megbolydult az új idők új dalaitól, mintha az irodalom még mindig történelemformáló erő lenne. Éppen ettől lett egy kicsit mégis az, noha már réges-régen elvesztette két-három nemzedékkel korábbi jelentőségét.

Szabó Dezső megpróbált visszahozni valamit egy talán sosem volt irodalmi hőskorból. Működését mérlegre téve Németh László azt írta: az „egyik íróból mű lesz és megmarad, a másikból élet, és szétoszlik más életekbe”.1 Szabó Dezső működésének eredményeit nem a műveiben kell keresni, hanem azokban a „más életekben”, amelyekbe szétoszlott, fölszívódott. Akkor rögvest kiderül, hogy írói-irodalmi hatása jelentéktelen. Közéleti, politikai annál nagyobb, író nálánál átfogóbb, mélyebb, tartósabb hatást nem keltett. Ha pedig így történt, akkor író volt egyáltalán? Vagy mégsem? De azért fogadjuk el: író a közíró is.

Nehéz ezzel a helyzettel kezdeni valamit: Szabó Dezső azért lett író, mert nem (csak) író akart lenni. Akárhogy is nézzük: közéletisége, politikai működése nem egy író eltévedése, inkább megfordítva: elbeszélései, regényei, szépírói működése utal inkább a közéleti ember irodalomba keveredésére. Ami igazán maradandó életművében az politikai, közéleti jelentése által az. Politizálása nem egy író kisiklása, hanem egy virtuális politikus valóságos szerepkeresése.

És itt kell tudomásul vennünk: egyike volt azoknak a közéleti szereplőknek, akik megérezték a nyilvánosság jelentőségét. Kritikusai, még a vele rokonszenvezők is, rendre ráolvassák, hogy mennyire fontos volt számára a siker, a taps. Ez az igény azonban többet jelentett, mint (okkal és sokat kárhoztatott) hiúságának kielégítését. Bármennyire is szomjazta a sikert, nem csak önmagáért vágyott rá. Talán sohasem gondolta végig: a siker eszköz, amire azért van szüksége, hogy elképzeléseinek közönséget találjon, és közönségéből közösséget teremtsen. Mai szóval élve: celebnek kellett lennie, hogy figyeljenek rá. Ezért amikor kiszorult a figyelem középpontjából, tudatosan generált botrányokat.

Vallotta, hogy az irodalom egyik legfontosabb funkciója a társadalom formálása. Esetenként ez minden másnál fontosabb lehet. Amiből egyenesen következik, hogy az író legfőbb kötelessége, hogy tehetségét e funkció szolgálatába állítsa. Ezért tekinthette magát írónak akkor is, amikor közömbössé vált számára a maga irodalmi szerepe, amikor már kivonult az irodalomból.

Meglehet, egyre anakronisztikusabb lett az a nagy romantikus hagyomány, amely mellett kitartva, a századelőn valós tapasztalatokkal megerősítve úgy gondolta, hogy nemzetmentő álmait íróként kell képviselnie. Ezért írta meg Az elsodort falut. Ezért volt döntő fontosságú számára, hogy a Nyugatban publikálva íróként fogadtassa el magát. Ezért volt tényleges írói pályájának előjátéka és epilógusa lényegesen hosszabb, mint az amikor, hagyományos értelemben véve is író volt (szépírói munkássága pályafutásának hozzávetőleg a negyedét teszi ki). Amit maga után hagyott, annak a szűkebb értelemben vett magyar széppróza történetére a művek szintjén szinte semmilyen befolyása nem volt, leszámítva időleges, de búvópatakként divatja múltán is fölbukkanó nyelvi hatását.

De ha magára az irodalomra, mint irodalomra nem, annál inkább hatott az írókra irodalomfelfogása – és az irodalmat mégiscsak írók írják. Rájuk és az olvasókra óriási befolyása volt, az utóbbiak elvárásai nyomán írók sora érezte úgy, hogy a közéletiség, az írói szolgálat étoszának kötelességét el kell vállalnia. Őt viszont a húszas években, különösen azok közepétől már szinte kizárólag a nemzetpolitika foglalkoztatta. De e hangsúlyeltolódást követően, a szépirodalomtól távolodva majd lényegében elszakadva is mint író kereste meg a maga politikaformáló közönségét. Így tudta a politikai esszé műfaját írói műfajként elfogadtatni, aminek hasznát a rákövetkező generáció látta. Németh László, Cs. Szabó, Halász Gábor, Szerb Antal és társaik már másféle olvasóközönségnek írtak, mint elődeik. Mert kellett némi idő ahhoz, hogy az esszé is egyenrangúként tagozódjon be az elfogadott irodalmi műfajok közé. Ennek az elismerésnek kivívásában Szabó Dezsőnek is megvolt a maga a szerepe: működése utat nyitott az esszéíró nemzedék előtt, és újjáteremtette a politikai esszé műfaját. Amivel már Bibó Istvánnak is utat nyitott, bármilyen furcsának is gondolják ezt azok, akik egyfelől nem ismerik Szabó Dezső írásait, másfelől nem tudják elképzelni, hogy Bibó nemcsak balliberális nézőpontból értelmezhető.

 

Jegyzet:

 

1 NÉMETH László, „Védőbeszéd Szabó Dezső mellett”, in Németh László, A minőség forradalma/Kisebbségben I–IV. (Budapest: Püski Kiadó, 1999), 1819.


« vissza