Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Zátonyra futott házasság - külpolitikai szemle

A VÉGSŐ MEGOLDÁS KÜSZÖBÉHEZ ÉRKEZTÜNK — jelentette ki SLOBODAN MILOSEVICS szerb elnök Genfben. A „végső megoldás” németre fordítva így hangzik: Endlösung. Ez a kifejezés pedig Európa népeinek szemében egyértelmű a legkegyetlenebb fajüldözéssel és tömeggyilkossággal. Mai szóösszetételben az „etnikai tisztogatással”. Csakhogy amíg HITLER népirtása felrázta az emberiség lelkiismeretét, és mozgósította a demokratikus nagyhatalmakat, addig most a válasz kimerül az erélytelen figyelmeztetésekben, s az immár két éve húzódó tárgyalásokban.

Mi a különbség az 1914-es szarajevói merénylet és az 1991- 93-as szarajevói ostrom között? Akkor a Balkán szerves része volt a befolyási övezetekért folyó nagyhatalmi küzdelemnek, s FERENC FERDINÁND meggyilkolása ezért vezetett az első világháborúhoz. Ma viszont a nagyhatalmi érdekek alig játszanak szerepet, az egykori Jugoszlávia nemzeteinek belháborújáról van szó. Az ilyen összehasonlítás azonban rövidlátó és téves.

Az International Herald Tribune-ben WILLIAM PFAFF a következményeket elemezve egészen más nézeteket vall. Szerinte nagyon is elgondolkoztató párhuzamok mutathatók ki. Igaz, a szarajevói merénylet volt az első világháború közvetlen kirobbantó oka, de hogy a szerb diák, GAVRILO PRINCIP revolverlövései nyomán hová jut Európa, azt egyetlen fővárosban, sem Bécsben, sem Berlinben, Párizsban, Londonban vagy Szentpéterváron senki sem gondolta előre. Mert Szarajevóból következett az Osztrák-Magyar Monarchia, a császári Németország, a cári Oroszország és a Török Birodalom összeomlása. Továbbá a régi európai rend szétesése, az apokalipszis lovasainak elszabadulása, a kommunizmus, a fasizmus, a fajgyűlölet, a gazdasági válság, az Endlösung, a háború, több, mint 50 millió ember halála.

Az 1993-as Szarajevó azzal fenyeget, hogy lerombol egy másik rendet — folytatja William Pfaff — Nyugat-Európa 1945 óta felépült, s az egység eszméjén alapuló rendjét, az Észak-atlanti Szövetséget, amely négy évtizeden keresztül biztosította Európa békéjét. A balkáni válság szembeállította Franciaországot Németországgal, Angliát mindkettőjükkel és az Egyesült Államokat Európával.

Az „Európa erőd” teljes felépülésétől a nyolcvanas években komolyan tartottak az Egyesült Államokban és Japánban. A közös valuta, az egységes kül- és védelmi politika terve, vagyis egy olyan Európai Unió felemelkedése, amelynek meghatározó szerepe lesz a világ dolgainak intézésében, gyanakvással töltötte el Washingtont, Tokiót és a távol-keleti „kis tigriseket”. Az 1980-as elképzelések még határozottabban körvonalazódtak a két kontinensnyi szovjet birodalom összeomlásával. Úgy tűnt föl, hogy a külső fenyegetés megszűntével, a hidegháború lezárásával, Közép-Kelet-Európa országainak felszabadulásával megnyílik az út a valódi európai egység megteremtése előtt.

Az események azonban más irányt vettek, igazán máig sem tisztázott körülmények miatt a fejlett európai mag, a tizenkettek közössége nem vállalta magára a vezetést; a 600 milliós Európa mítosza 1992-ben szertefoszlott. Az „Európa erőd” többé már nem a gazdasági és politikai hatalom büszke jelképe, hanem a sáncárok mögé visszahúzódott, megtépázott védőcsapatok falakon belüli viszálykodásának színtere.

S EZZEL KERÜL ELŐTÉRBE A BALKÁN. Az „Európa erőd” falainak megroppanása 1992-ben elsősorban a délszláv válságra, még pontosabban Nyugat-Európának a válságban tanúsított tehetetlenségére és gyávaságára vezethető vissza. A balkáni ügyek kezelésében rajzolódott ki a maga nyers valóságában a nemzeti érdekek vélt vagy valós különbsége, még ha ezt szavakban igyekeztek is leplezni.

A helyzetet bonyolította az amerikai magatartás. Ez kétségtelen. Amikor BUSH elnök külügyminisztere, JAMES BAKER 1991 júniusában Belgrádban kijelentette, hogy az Egyesült Államok „Jugoszlávia egységét és területi integritását támogatja”, ez egyértelmű felszólítás volt Milosevicsnek Szlovénia és Horvátország megtámadására, Eszék, Vukovár, a baranyai háromszög és más horvát területek elfoglalására. Azóta angol és francia körökben, sőt még az EK-n belül is gyakran elmarasztalják Németországot, mert az akkori német külügyminiszter, HANS DIETRICH GENSCHER erőszakolta ki Horvátország és Szlovénia diplomáciai elismerését. Bosznia-Hercegovina úgy kapta meg a független-szuverén állami státust, hogy Milosevics, KARADZSICS és SESELJ egy pillanatig sem vette komolyan a nemzetközi döntést, Washington, London és Párizs pedig semmiféle elgondolással sem rendelkezett az új állam jövőjének tekintetében. Moszkvának kezdettől fogva egyetlen célja volt. Az, hogy végre szilárdan megvesse lábát a Balkánon, s elérje azt, amit nem sikerült sem 1878-ban a berlini kongresszuson, sem az első, sem a második világháborúban. Sőt nagyobb nemzetközi bonyodalmak nélkül erre még Sztálin sem szánhatta el magát.

Ami a Whitehallt és a Quai d'Orsay-t illeti, egy pillanatig sem volt vitás szerbbarát magatartásuk. Kevesebb kegyetlenség, vér, halott, menekült ugyan megnyugtatóbban hatott volna humanitárius lelkiismeretükre, de ha már így történt, fátylat rá. Legfeljebb megismételhették PALMERSTON 1849-es, a magyar szabadságharccal kapcsolatos üzenetét Szentpétervárnak és Bécsnek („Fejezzék be, minél gyorsabban”).

A végjátéknál újabb kártyák kerültek az asztalra. Amerikában erősödött a belső nyomás a kormányra, hogy Washington lépjen ki tétlenségéből, és végre tegyen valamit szuperhatalmi státusának megfelelően. CLINTON elnök határozottan felszólította a szerbeket, hogy hagyjanak fel Szarajevó ostromával, ellenkező esetben kilátásba helyezte a szerb állások légi bombázását. Milosevicsék igazán csak az Egyesült Államoktól tartanak, s ezért a régi balkáni taktikának megfelelően rögvest engedékenységet színleltek. Hajlandónak mutatkoztak a Szarajevót körülvevő stratégiai állásaikat az Igman hegyen és a Bjelasnica hegyen átadni a kéksapkásoknak, azzal a kikötéssel, hogy a bosnyák erők is távol maradnak a magaslatoktól. Közben a NATO kidolgozta a légicsapások tervét, s a szükséges repülőgépeket előrevonták az olaszországi támaszpontokra.

Ezzel párhuzamosan tevékenyebbé vált a genfi diplomácia is, de szokás szerint nem Bosznia megmentésén, hanem feldarabolásán fáradoznak. A Washingon Postban JIM HOGLAND már türelmét vesztve, határozottan követelte LORD OWEN lemondását, aki — mint írja — „egyre mélyebbre ásta a boszniai áldozatok sírját”, s Szarajevó felosztásával új Berlint akar teremteni a Balkánon. (A második világháború után kettéosztott Berlinre utalva.) Az ENSZ európai székhelyén, a genfi Nemzetek Palotájában most ismét újrarajzolják — ki tudja, már hányadszor — Bosznia-Hercegovina térképét, amelynek során az ország ötven százaléka a szerbeknek jut, harminc a bosnyákoknak, s a maradék a horvátoknak. Szarajevót ENSZ-, Mosztárt EK-ellenőrzés alá helyeznék. A bosnyák enklávéknak nem lenne közvetlen kapcsolatuk egymással és Szarajevóval. A genfi előzetes megállapodást a boszniai szerb, horvát és bosnyák parlamentnek még jóvá kell hagynia. Erre pedig kevés a remény.

A WASHINGTONI KÜLÜGYMINISZTÉRIUM Balkán-szakértői egymás után hagyják ott állásukat, felháborodva azon, hogy az USA két éven keresztül tétlen szemlélője volt a szégyenteljes eseményeknek. „Mindenki, aki tanúja a fajirtásnak és nem tesz semmit, bűnrészessé válik” — írta GEORGE KENNEY, aki elsőként távozott 1992 augusztusában a minisztériumból. A vietnami háború óta nem volt ilyen látványos tiltakozási hullám a hivatásos diplomaták körében az ország külpolitikájával szemben. A Clinton-adminisztráció ugyan változtatott a korábbi állásponton, miszerint „a balkáni események nem érintik az Egyesült Államok érdekeit”, s a legutóbbi fogalmazás szerint „nemzeti érdekünk megakadályozni Szarajevó megfojtását”, de ez még korántsem jelent egy átgondolt, hosszútávú politikát.

Mert változatlanul nyitott a kérdés, mi legyen az Egyesült Államok politikája, ha a fegyveres összecsapások továbbterjednek Macedóniába és Koszovóba, s mi történnék, ha Nagy-Szerbia példáján felbuzdulva a kilencven százalékban albán Koszovó meghirdetné Nagy-Albánia programját. De ez az alapvető kérdés mellett rész- problémának számít.

Mi lesz Európával, és mi lesz az atlanti kapcsolatrendszerrel? Mert a boszniai kudarc nyomán a kérdést így kell megfogalmazni. Az Európai Pénzügyi Rendszer 1993. augusztus 1-je óta csak vegetál. Formailag ugyan megmentették a lebegtetési határok példátlan ki- szélesítésével — 2,25 százalékról 15 százalékra — de az egységes pénznem terve a távoli jövő ködébe veszett, ha ugyan ki nem múlt teljesen. És így a maastrichti szerződés számos egyéb paragrafusa is kiüresedett. Valójában részletkérdés a felelősök megállapítása. A franciák a német Bundesbankot az angol-amerikai bankköröket hibáztatják. „Vérszagra gyűl az éji vad” — Arany JÁNOS e sorával lehet jellemezni az érlelődő profit illatától feltüzelt valutaüzérek magatartását, akik kezdetben a német bankkamatláb csökkentésére spekuláltak, majd figyelmüket elsősorban a francia frankra összpontosították, számításba véve a dán, a belga, a spanyol és portugál pénznem várható leértékelődését is. (Az angol font és az olasz líra 1992 őszén már kikerült az EMS, az Európai Pénzügyi Rendszer keretszabályai alól.) Hogy ki milyen vagyonokat szerzett vagy vesztett, arra csak a későbbiekben derülhet fény.

MINDENESETRE az Európai Pénzügyi Rendszer fenmmaradását kemény összecsapások előzték meg. A németek érvelése szerint a kamatláb csökkenése erős inflációs hatással lenne a volt NDK beillesztésével bajlódó német gazdaságra, s ezért megengedhetetlen. A franciák szerint viszont, ha nem csökken a kamatláb, akkor a francia gazdaság nem mozdítható ki a recesszióból, s a már most is magas munkanélküliség emelkedésével kell számolni. Az ellentétes érdekek ütközéséből származó kompromisszum ugyan formailag megmentette a szervezetet, de alapjaiban megrázta az eddigi „egység” tartóoszlopait és az európai szolidaritásba vetett hitet.

A jövőt tekintve még fontosabb, hogy megrendült az eddigi szilárd német-francia együttműködés, az egész európai egységmozgalom alapja. „Zátonyra futott házasság” — írja a Newsweek a németek és franciák viszonyáról, a Párizs-Bonn tengely nélkül pedig mozdulatlanná válik az európai integráció. A feszültség — mutat rá az amerikai hetilap — a német egyesüléssel kezdődött. MITTERAND mindent elkövetett a két Németország fenntartásáért. GORBACSOVHOZ utazott, hogy akadályozza meg az egyesülést, még a halálraítélt NDK-kormánnyal is tárgyalt, s arcvonalat akart kiépíteni a Szovjetunióval, Lengyelországgal és az NDK-val a várható német egységgel szemben.

Európában új folyamatok indultak el, s azok alakítják majd az ezredfordulóra a földrész arculatát.



« vissza