Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Wojtyla pápa, a filozófus

KAROL WOJTYLA 1920. május 18.-án született Wadowice várójában. Jókedvű, könnyen tanuló gyermek. Anyja szeretetreméltó, mély érzelmű, irodalmi érdeklődésű asszony volt. Apja, a K. u. K., majd az első önálló Lengyelország katonatisztje, befelé forduló, kötelességtudó, mélységesen imádságos lelkületű ember, aki egymás után vesztette el kisleányát, feleségét, majd orvos fiát. Karolt, a kis „Lolek”-et egyedül nevelte. A gyermek korán megtanulta tőle a pontosságot, belső érzéke tudatja vele, mikor kell a játékot abbahagyni, mert várja az otthon, a kötelesség. Társai szeretik és tisztelik is nagy akaraterejéért. Ministráns és napi áldozó. Lelki vezetői a jó szellemű helyi plébános, FIGLEVICZ atya, és egy egyszerű könyvelő, világi apostol, Jan TYRANOVSZKI — akinek arcéle mindmáig kirajzolódik a pápa írásaiban, így a Christifideles Laici kezdetű, világiakhoz intézett apostoli buzdításában. Jan önfegyelemre, testvéri szeretetre neveli lelki fiait az „élő rózsafüzér” keretében. Együtt túráznak a Beszkidek hegyvidékén az edzett, természetszerető fiatalok.

1939-ben a német bombázás elől a nagy hidegben Karol egyedül menekült Keletre. Itt találkozott először az emberi gyűlölet szörnyű pusztításaival és áldozataival. A németek hamarosan áttörték a frontot, Varsót elpusztították, Krakkóban a kultúrát ölték meg. A Jagelló egyetemen csak a német néplistát aláíró „áruló értelmiségiek” maradhattak a helyükön. Karolnak — habár már elkezdte irodalmi tanulmányait — most mégis el kellett tűnnie: a Solvay szódagyárban talicskázta a poros mészkövet a fojtó ammónia-gázban. Magányában azon gondolkodik: „Mire lehetek képes, ha Krisztusban formálom magamat”. 1941-ben sok barátját elhurcolták, mindenki rettegésben élt; Karol édesapjával egyik nap szívroham végzett. Egyedül maradt, de továbbra is szigorú napirend szerint élt, egyszer csak rátalált az ima nagymestereire, NAGY Szent Terézre és Keresztes Szent Jánosra, tőlük tanulta a bensőséges szemlélődést. Korábban kitűnő átérzéssel, művészi módon jelenítette meg a nemzeti hősöket a városi színpadon. Most egyre inkább belátja, hogy a Szépet, az Igazat és a Jót nem tudná hirdetni anélkül, hogy ne nevezze meg az Istent. Az időben sok papot hurcoltak el, mások félelemből hagyták el hivatásukat. Karol helyükre akart lépni, de még nem látta a bizonyosságot. Sokszor beszélt lelkiatyjával, még többet imádkozott az eucharisztikus JÉZUS előtt, míg megkapta az erőt a döntésre: pap lesz. De most hogyan tovább? — A törékeny alkatú, de kemény akaratú krakkói érsek, SAPIEHA, akkor indította el titkos szemináriumát. Az ideig már számos zsidót, lengyelt és cigányt mentett, még a németek is tartottak tőle. Karol azonnal jelentkezett nála papnak, és a kemény fizikai munka mellett megkezdte a tanulást. Először egy nehéz stílusú filozófiai kézikönyvet kapott. Tanári segítsége nincs, újra meg újra ismétli a szöveget, de nem érti a problémákat. Gyóntatója türelemre, kitartásra biztatja. Valóban, egyszer csak feltárulnak előtte az összefüggések, és ezekben az egyetemes igazságokban saját problémáira is választ kap.

A KRAKKÓI GETTÓ LAKÓIT a németek váratlanul elhurcolják, az öregekre és nyomorékokra halál vár... Wojtyla sokaknak segít, menti őket, mígnem a munkába menet egy német harckocsi elgázolja. Csak sokára tért eszméletre, munkaképtelen lett. Ekkor Irene SZKOCKA mama hívja meg magához, a korábbi irodalmi esték házába, ahol nyugalmat, rejtekhelyét biztosít neki. „Lelkigyakorlatos idő volt ez, melyet maga Isten adott nekem” — jegyzi fel Karol magának.

1944-ben, a varsói felkelés után, a németek félelmükben vérfürdőt rendeztek Krakkóban és kifosztották a várost. Sapieha érsek, jó diplomata érzékkel, sürgősen palotájába rendelte szeminaristáit, akikre reverendát adott. Dyen egyszerű volt Wojtyla „beöltöztetése”. 1945. január 18-án megérkeznek az első szovjet katonák, akik akkor fellélegzést jelentettek. A szeminaristák azonnal munkába állnak, helyreállítják az intézetet, kezdődik a tanulás, mivel sürgős a papi utánpótlás. Karol ekkorra már mind a filozófiából, mind a teológiai tárgyakból felkészült, ezért dogmatika professzora, RÓZYCZKI a disszertáció megírására szólítja fel. A témát maga választhatja, és hálából imaélete nagymesterének, Keresztes Szent Jánosnak a hitről szóló tanítását dolgozza fel a skolasztikus filozófia tükrében. Az érsek jobbnak látja, ha Rómában tanul tovább, ezért papszentelését előre hozza, 1946. november l.-re. A pápa idén ünnepelte élete ezen döntő eseményének 50. évfordulóját. Még abban a hónapban megérkezik Rómába és a belga papi kollégiumban lakik. Most veszi hasznát a francia nyelvnek, melyet a rejtőzködés idején A hársfák alatt című egyetlen regény olvasása közben tanult meg. Döbbenten látja, hogy sok, más nemzetiségű társának sej telme sincs a háború borzalmairól és szavait gyanakodva, kissé lenézőleg fogadják: Povera Polonia — szegény Lengyelország! Váratlanul éri szentéletű barátjának, Jan Tyranovszkinak halálhíre. Közben a Szent Tamás Egyetemen, az Angelicumon gyorsan és könnyedén teszi le a kötelező vizsgákat. Már ekkor kialakult benne az összefüggések gyors áttekintése és az ismeretek tartós bevésése. Disszertációja kész, szövegében Szent János idézeteit eredeti spanyolból fordítja. Mivel a kitűzött időnél korábban és kitüntetéssel vizsgázott, a krakkói érsek, társával együtt, tanulmányútra küldi Párizsba: „Nézzetek szét — írja — hogyan pasztorálják a lelkeket 'az új Európában'!” Wojtyla megrendüléssel látja, hogy a „világ középpontjában”, Párizsban, de másutt is, érdektelenek a háború áldozataival szemben, de még a közöttük élő elhagyottak kiáltó nyomorát sem veszik észre. Nemcsak az elvilágiasodás, a pénzhajhászat rendíti meg, amely elveti az Istent, hanem a személyi méltóság látható megtiprása is. Ezt a súlyos lelkiismereti felelősségét pápasága alatt újra és újra meghirdeti a világban.

Hazatérve ledoktorált, majd érseke, mint a többi végzett társát, egy kis faluba küldi lelkipásztori gyakorlatra. Ekkor már tudja, hogy a háború alatt annyira várt „új világ” feltámasztását otthon, családról családra járva kell megkezdenie. Krakkóba visszatérve a Szent Flórián templom káplánja, igen keresett gyóntatója lett. Jan, lelki mestere, módján kezdi a fiatalok nevelését. A maradi paptársai és hívei nagy megbotránkozására civilbe öltözötten vezeti a túrákat, és ő, „jó nagybácsiként”, nemcsak testileg élelmezi, de lelkileg is táplálja fiait. Pápasága idején is „modern és haladó szemléletű egyéniségnek” nevezik. Ugyanakkor mindig is a krisztusi letétemény „értékőrzője”, ezért egyre többször illetik a félreértett „konzervatív” jelzővel.

BAZIAK, az új érsek a krakkói szeminárium tanárának nevezi ki, és felkéri, hogy a Szent Tamás Egyetemen tanult filozófiájára alapozva, dolgozza ki a modern filozófia etikáját, ez legyen magántanári habilitációja. Az 1951-ben elkezdett nehéz munka belső szemléletében nagy gyarapodást hozott. Kora gondolkodására az idealisták hatottak, élükön KANTTAL, ugyanakkor a lélektani jelenségek kutatását is elkezdte, melynek egyik előhírnöke Max SCHELER. Wojtylának sikerült a harmónia megteremtése és ez korunk egyik jelentős keresztény etikusává tette.

IMMANUEL KANT Wojtyla kötelességtudatára hatott, meleg érzésvilágát pedig Scheler gyarapította, hogy azután az értelmet kereső hit — fides quaerens intellectum — Szent Tamás-i módszerével csiszolja egybe. Kant (1724-1804) a porosz katonás akaraterőben és az értelem uralmában rajzolja meg az emberi nagyságot. Szkeptikus gondolkodó, aki viszonylag egyszerű szemléletét aggályos bonyolultsággal fejti ki. A platóni, arisztotelészi „tárgyi” felfogást megfordítja — és így az „alany” kerül a középpontba. Azt állítja, hogy a dolgokat önmagukban — Ding an sich — nem ismerhetjük meg. Feltételezi viszont, hogy minden emberben kezdettől fogva — a priori — jelen vannak bizonyos értelmi „üres formák” és ezek fogadják be — rendezik — kategorizálják az a posteriori megtapasztalásait. így válnak a dolgok az értelem tárgyaivá — Gegenstand. (Voltaképpen a platóni ideákat vonja be Kant az értelembe.) Az ember ezeken át mint jelenségekben — fenoménekben szemléli a világot. A döntő az, hogy „ÉN gondolkodom! ÉN fogom fel a világ dolgait!” Ez az appercepció, befogadás minden emberben azonos módon működik, de nem egyenlően. Transzcendentális megismerésnek nevezi Kant ezt a folyamatot, mivel minden értelemben azonos, tehát az egyes értelmet „átlépi”.

(Nem azonos a később megfogalmazott transzcendens-transzcendentális, melyet az érzékelhetőt meghaladó létező számára alkalmaznak, szemben a tapasztalaton belüli immanens ismerettel). Mivel a kan ti idealizmus nem tartja a világot reálisan megismerhetőnek, ebből következőleg elveti, hogy Isten a világból megismerhető lenne. Mindezt a Tiszta Esz Kritikájában fejti ki.

Elgondolása igen erősen hatott a kor filozófusaira, akik ezentúl csak fenomenológiának azaz jelenségleírásnak nevezték felfogásukat, így többek között E. HUSSERL, N. HARTMANN és az említett M. Scheler. Ám a mindennapi helyzet-felismeréshez Kant felállította a Gyakorlati Ész fogalmát, azaz az értelemnek egy másik funkciót tulajdonított, melyben az emberi tettek mércéje az erkölcsi kötelesség, erkölcsi tudat. Az értelem irányítja az akarat tetteit: a maximákat, az imperatívuszokat. Ezek a tettek autonómok — öntörvényűek. Kant megengedi, hogy bár Istent közvetlenül nem ismerhetjük meg, az erkölcsi érvényesség forrása egy egyetemes Parancsadóra, Törvényhozóra utal, így az istenkérdést az etikában oldotta meg. Logikai ítéleteivel az ember megrajzolja az ESZMÉT, mely eldönti az etikai TETTEK értékét. Wojtyla meglátásának kiindulópontja az, hogy a független SZEMÉLY tettével az ÉRTÉK hordozójává lesz. így oldotta fel a NORMA és a BOLDOGSÁG kanti ellentétét. Kant szerint az AUTONÓMIA az alanyi ítélet olyan hatékony és törvényes ereje, mely döntésre és tettre késztet. Wojtyla az autonómiát nem puszta öntörvényűségnek tartja, hanem a lelkünkbe vetített isteni Törvény hűséges követésével magyarázza — Kant elismeri ugyan az emberi vágyakat, melyek az örömre és a gyönyörre törnek, de szerinte tetteinket nem befolyásolhatják, mert mint írja, a „boldogság-öröm nem lehet indítéka a szabad etikai tettnek hiszen ezek az ösztönöknek, nem pedig az értelemnek a művei”. — Wojtyla önálló gondolkodását jelzi a kanti fogalmak újszerű összekapcsolása: a tiszta akarat az ÉN SZEMÉLYÉBEN a gondolkodás és a tett SZABADSÁGÁBAN valósul meg. — További lépését már Scheler időszerű szemlélete vezette.

MAX SCHELER AZ EMBER alanyi ÉLMÉNYEIT, átérzéseit — a boldogságot és gyakran a szenvedést — helyezi a TETT indítékainak középpontjába. Csúcson áll a SZERETET, valamint ellenpólusa, a gyűlölet. Az ember a belső érzéseit, tudatos tetteit legtöbbször „saját maga idézi elő”. Wojtyla kiegészíti, hogy ezeknek a tetteknek az ember a rendezője, vagy színésznyelven mondva: „az etikai tett, olyan dráma, melynek főszereplője a SZEMÉLY. Jól tudjuk, a görög drámákban a perszona-prószopon a szereplőt is, az álarcot is jelenti. Ha az erkölcsi tett azonosul az erkölcsi élménnyel, akkor az ember SZABADON választ, jót tesz és ezzel jó emberré válik. — Schelernél a fő probléma az, hogy az ETIKAI ÉRTÉKET nem tudja összhangba hozni az ETIKAI ÉLMÉNNYEL. Hiányzik a tettben az EGÉSZ (Ganzheit), azaz, az egész ember részvétele. Wojtyla jól tudja, hogy az emberi összhang nem természetünktől fogva adott, az EGÉSZET mindig összhangba kell hozni. Ezért ő csak a megváltó Krisztussal látja megoldhatónak az ember állandó problémáját.

1953-ban elkészült magántanári munkája A katolikus etika felépítésének lehetősége M. Scheler rendszerének segítségével — ez után lett a lublini Katolikus Egyetem és a krakkói Teológiai Főiskola professzora. Wojtyla a keresztény ihletésű, egyetemes etikát írja le, melyre ráépül a theologia moralis. Schelerrel vallja, hogy az emóciók, az érzések-felindulások „intencionálisak” azaz a belső érzékek „szándékolásai” a vágyvilághoz tartoznak, és így nem feltétlenül felelnek meg a külső valóságnak (kanti hatás). Ám az erkölcsi TETTEK mindig valami CÉLRA irányulnak, mely a külső világban keresendő, mivel a SZEMÉLY a külső értékek alapján élheti csak át jellembeli, belső értékeit. Scheler gyakran nem is beszél egyéni értékekről, pusztán — úgymond — élményrészekről, töredékekről, melyek a tapasztalásból hamarosan kioldódnak és így a belső szándékolások tettre váltását gyengítik. Scheler itt ellentmondásba került: elhanyagolja a kötelesség jelentőségét, pedig az akaratnak a kötelesség-mozzanata hogy az ÉRTÉKET felbecsülje. Nem vette figyelembe azt sem, hogy az elhatározás, az akarati döntés a személy ÉRTÉKHEZ fűződő kapcsolatán múlik — csak a tiszta emocionalizmust hirdette, azaz hogy az ember érzelmileg tapasztalja meg önállóságát. Viszont a személyes önrendelkezés (Selbstbestimmung) az akarati álláspontból fakad, ugyanis lélektanilag az önmeghatározás útján jön létre a cselekvésre indító döntés. Scheler nehézsége az is, hogy az ÉLMÉNYT, mint pusztán boldogságot vagy szenvedést-csalódást írja le, és így az ÖRÖM ténye a cselekvési indítékból kiszorul, vagy egyensúlya eltolódik.

Összefoglalva: Az ÉN meghatározó iránya az ÉRTÉKRE utaló motívum: „Az EGÉSZ ember hozzáállása adja azt az indítékot, hogy a SZEMÉLY pozitív módon viszonyuljon az ÉRTÉKHEZ és ez erkölcsi TETTÉBEN fejeződjék ki, melyet erős indulatok, érzelmek kísérnek” — foglalja össze a kérdést Wojtyla. (vő. Lubliner Vorlesungen: Die Urheberschaft der Person und die moderne Psychologie des Willens, Seewald Verlag. Stuttgart 1981. 83-85.)

Az eddigiekből levonható alapelvek a következők:

1. Az ember etikai tetteinek alapját az akaratban kell keresnünk.

2. Az etikai érték szorosan összefügg azzal, hogy a személy okozza, idézi elő.

3. Az okozás lélektani magvát a tapasztalati egészben találjuk;

4. nyomában jön létre az etikai élmény,

5. mely az akarat/akarásban gyökeredzik.

6. Az élmény lényege, hogy az átérző személyes ÉN maga a tett szerzője.

WOJTYLA TISZTELTE MESTEREIT, tanításukat azonban önállóan dolgozta fel. Nagyra értékelte a 19 sz.-i N. ACH aktuslélektanát, melyben hangsúlyozza, hogy az akarat más lelki elemekre vissza nem vezethető képesség. Egy adott pillanatban „feltör tudatunkban”, így adja az „ÉN akarok” élményét. A. MICHOTTE az akarati folyamatot végigvezeti az ingerfelvételen és motiváción át a döntésig. Két neves lengyel akaratpszichológus, A. DYBOWSZKI és J. LINDWORSKI a CÉLT mint ÉRTÉKET mutatta be. Segítségükkel Wojtyla hidat vert Kant és Scheler különbözőségei között; valamint az ÉRTÉK — és a személyes ÉN, mint a TETT okozója között. A CÉL elkötelezi a cselekvőt, hozzásegíti az önmeghatározásához (Selbsbestimmung), mely szorosan kapcsolódik TETTE ÉRTÉKÉHEZ. Mindehhez járul a KÖTELESSÉGTUDAT, mely nem belső, intencionális, hanem az akarat kifelé ható, reális törekvése.

A filozófus Wojtyla az embert TETTE tükrében szemléli: az igaz megismerése elvezet a döntéshez és a cselekvéshez. Mint kiforrt elméletet írja le A személy és a tett művében (1967) a Szent Tamás-i tanítást összhangba hozza a mai fenomenológiai és akarat-lélektani irányokkal. Az alanyi látásmód a mai nyelven fejezi ki a klasszikus „tárgyi” gondolkodást, és hozzásegít az emberi személy széleskörű megismeréséhez.

Az „ACTUS PURUS” — Isten, mint a TISZTA TETT, amint Aquinói Szent Tamás tanítja (Summa Theologiae I. 3,2), Wojtyla számára egyáltalán nem elvont fogalom, hanem az „az égő csipkebokor lángja, a minden tehetetlenséget kizáró, végső CÉLRA irányuló élő Dinamika, az izzó SZERETET Teljessége, a JÓSÁG, mely másként MOZDULATLAN MOZGATÓNAK nevezhető (STH I 3,1). Ő az, aki a Szeretet mágnesével, szépségével, jóságával (Summum Bonum STH I. 6, 1-2) vonzza magához az embert és örömével, az élmények gazdagságával tölti el. Ő valóban AUTONÓM, maga az örök TÖRVÉNY, a LÉTTELJESSÉG.

Isten a SZERETETBEN — mint a legtökéletesebb TETTBEN — nyilvánítja ki magát.”

Isten öröktől fogva élő ÖRÖM —, és ezt az Örömét, Boldogságát, Jóságát akarja megosztani teremtményeivel és — különös módon — az emberi SZEMÉLLYEL. A teremtményeknek viszont állandóan töltekezniök kell a nekik megfelelő jóval. A tehetetlen kisgyermek például csak eszik, meleget és szeretetet vár —, a felnövekvő már a befogadott jó többletéből adni, árasztani is tud.

Wojtyla hangsúlyozza, hogy a filozófus az ember minden titkát nem tudja megválaszolni. Egy ponton át kell lépnie a hit világába, a teológiába. Azonban ezt óvatosan teszi. Akkoriban Kari BARTH protestáns teológus túlzásaitól zengett a szakterület: „A megtestesülés hitével minden filozófia érvénytelenné válik.” — Wojtyla erre a kitételre adott antitézise: „KRISZTUS NÉLKÜL AZ EMBER NEM ÉRTHETŐ IGAZÁN.”

ISTEN ELŐSZÖR, MINT TEREMTŐ került viszonyba az emberrel, mélyebb kapcsolatba lép azzal, hogy elküldte Fiát, Jézus Krisztust, az irgalmas SZERETETET, AKI TETTÉVEL megváltott minket. A legnagyobb AJÁNDÉKOT adta Fiában. Ő a valóságos Isten és valóságos ember természetét hordozza egy SZEMÉLYBEN.

Az ember titka” Jézus Krisztusban tárul fel, egészül ki. Wojtyla filozófiáját ez a teológia teljesíti be, foglalja össze humanizmusát, antropológiáját. Schelert hívta segítségül, hogy a mai ember érzelemvilága kinyíljon, megszeresse Krisztust, aki betölti értékvilágát. A SZEMÉLY csak Krisztusban Neki, Általa és Érte, teszi a jót önmagával és a másik személlyel, hogy azt is el töltse Isten AJÁNDÉKA. — Wojtylának ezt a sajátos perszonalista rendszerét minden jóakaró és szeretetet váró ember elfogadhatja! — A klasszikus tárgyi-realista filozófia elve szerint: „Nihil volitum, nisi praecognitum” — semmi sem lehet akarati vágyainkban, hacsak valamiképp előre meg nem ismertük. Hitünk tanítása, a kanti „kötelességetikával” és a scheleri „emocionális etikával” ötvözve, talán átélhetőbb korunk emberének, aki magára találva alanyként élheti meg üdvösségét.

ARISZTOTELÉSZ és Szent Tamás nem törekedtek az egyéni élményvilág leírására, hanem egyetemes érvényű igazságot közöltek a megismerésről, az akarásról és a helyes cselekvésről. Az erkölcsi TETTET a Summa Theologiae I-II49-114 kérdések taglalják mint az emberi tettek elveit; a részletes cselekvések II-II 1-189 kérdésekben találhatók.

A régiek tehát örökül hagyták a „jó igazságának” — „veritas boni”, az erkölcsi jónak, a jó döntésnek a lényegét, melyet ma az ÉN tudatvilágában új módon vizsgálunk: amint láttuk, Kant az akaraterőben, Scheler az érzelmi-indulati világban. Wojtyla az emberi EGÉSZET — Ganzheit — azaz az egész embert írja le, aki megérti, teszi a jót, és ebben a folyamatban jelen van életének minden mozzanata. A teológus Wojtyla arra figyelmeztet, hogy „csak a szeretet lehet az élet és a tett forrása”, gyűlöletből pusztulás fakad. Számunkra a megmentő „nem remélt Erőforrásunk” Isten SZERETET-TETTE, ahogy a Tat dér Liebe művében foglalja össze. Az ember nem csak befogadja és árasztja, hanem SZOCIALIZÁLJA a jót, azaz a másik személyt védi, kibontakoztatja. Ilyen tettek során rajzolódik ki az emberi személyben ISTEN KÉPMÁSA. Karol Wojtyla etikai tett-rendszeréből néhány fontos összefüggést emelünk ki:

1. Megadja az erkölcsi tett feltételeit és célját.

2. Az etikai tett alapja az ember egész mivoltát átjáró belső tapasztalás.

3. A tettek tudatos átélése összefügg a szabadsággal (Én döntök!), és hatással van a közösségre (a másik énre való tekintettel döntök!).

4. Az ember szabadsága annyit jelent, hogy magát tudatosan tettre készteti (dinamizálja) és ez a tett — ha nincs akadályoztatva — magától függ (autonóm).

5. Az emberi személyt a folyamatos cselekvés formálja.

6. Ilyen alapon az ember felelősen mondhatja: én teszem! én mondom! én akarom! — (tehát a dolgok nem csak „megtörténnek”, „megesnek” velem).

KAROL WOJTYLA KERESZTÉNY SZOCIÁLETIKÁT IS TANÍT a szemináriumban. Kiindul abból, hogy a személy akkor cselekszik helyesen, — ha önmagát gyarapítva egyidejűleg — a közösségre irányul (communitas societas), részt vesz a másik életében (participatio) és így alakítja ki az Én-Te-Mi kapcsolatát. Az igazi közösség a szabályozott közjóhoz viszonyul (bonum commune) és ezúton válik jó közösséggé. A kollektívumban, ellenben, a közösség személyeinek összetartó ereje megszűnik, mert az egyedek vagy „feloldódnak”, vagy eltávolodnak, elidegenednek egymástól. Az alienáció problémájának Wojtyla egyre újabb összefüggéseit ismeri fel. A lublini Katolikus Egyetemen így lett a fiatal professzor az alanyilag átélhető „új filozófia” elindítója. Előadásai hallatán az idős tanárok zöme vitatkozik a fiatal „tudóssal”. O türelmes tisztelettel hallgatja az ellenérveket, és egyre újabb szempontból világítja meg, hogy „az egyetemes filozófiai igazságokat a mai pozitív gondolkodással összhangba kell hozni”.

1958-ban püspökké szentelték, így módja lett „elméletét” tettekre váltani. Buzgón látogatja plébániáit, személyi ügyekben és gazdasági kérdésekben egyaránt jó tanácsadó, járatos ellenőr és megértő segítő. Hangsúlyozza, hogy a „lelkipásztor hatalma” nem azonos az „itt én parancsolok” önkényével! Wojtylában szerencsés egyensúlyba kerül a haladó teológus és az értékeket féltve őrző püspök. Meglátásait a gyakorlatban jól használja és egyszerű szavakkal megérteti magát. Mint pap, mások élményein keresztül is életszerűen tanítja nemcsak a lelki, de a testi szeretet értékét, amelytől társai még elzárkóznak. Gyakran ismétli: „A személy az a jó, akinek 'használata' elengedhetetlen, mégsem szabad valóságos használati tárggyá lefokozva saját célunk eszközévé tenni.” Elvét először a közvetlen barátságra, a jegyesi és a házastársi kapcsolatra alkalmazza. Legfontosabbnak tartja a család élő közösségét, erre épül a társadalmi közösség. Felfogását A szeretet és felelősség című művében foglalja össze 1968-ban. Anyaga nem más, mint „Az Egyház a mai világban” Gaudium et Spes kezdetű zsinati rendelkezés foglalata. Wojtyla püspök megjelenéséből, minden megnyilvánulásából sugárzik elmélyült imaélete és ezért szinte intuitív módon vonzza az embereket.

1963-ban, XXIII. JÁNOS pápa meghirdette a zsinatot, mint az egyházi megújulás lehetőségét, Wojtyla megrendültén látja, hogy korábbi meglátásai beérettek a világegyházban. Negyvenöt hónapig kiemelkedően nagy munkát végez az előkészítésben és a visszaérkező kérdőívek tömegét dolgozza fel. A zsinatra kész tervezettel érkezik. Elsők között sürgeti a népnyelvű liturgia használatát mely a különböző nemzeteket közel hozza hitünk megértéséhez. Ő maga négy nyelven hirdeti a zsinati atyáknak — amikor hazájában az egyházat visszaszorítják — a személy szabadságát, különösen a gyermekek, az elesettek védelmét, a munkához való jogot, és bármiféle személyi megkülönböztetés eltörlését. Elsők között hirdeti meg, az egyháznak szembe kell nézni önmagával, hogy önazonosságát tudatosan megfogalmazza, egyidejűleg azt is sürgeti, hogy „az Egyház nyisson a világ felé!”. A híres 13. szkémához (melynek eredménye a Gaudium et Spes lelkipásztori rendelkezés) saját tervezetet készít. Itt találkozik a kor egészségesen gondolkodó teológusaival, Yves CONGARRAL, M.-D. CHENUVAL, B. HARINGGEL, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Tiltakozik a 13. szkéma hangneme ellen, mert az egyházi vezetőség — mint „az igazság egyedüli birtokosa” — kioktató hangot használ és feltétlen engedelmességet kíván a világtól.

WOJTYLA ALAPVETŐ MEGGYŐZŐDÉSE, hogy a hit és hitünk hirdetői nem idegeníthetik el maguktól a világot. Az egyház vezetőinek kutatnia és egyszerűen, közvetlenül kell bemutatnia az hitigazságokat az élet legbonyolultabb helyzeteiben is. Wojtyla helyesen értelmezi a vallásszabadságot, előad az igazságról és a szabadságról, mert így lehet megalapozni az emberi személy méltóságát. Véleményét a Vatikáni Rádióban is közzéteszi.

1964-ben VI. PÁLTÓL megkapja az érseki kinevezést. Rómából így üzen egyházmegyéjének: „Örülök, hogy egyházmegyénk (kinevezésemmel) Isten népének nagy közösségébe lett bevonva, és Krisztus akarata ezáltal is terjed a világon.” Krakkó népe nemcsak lélekben, de külső pompával ünnepli beiktatását. SZENT MÓR püspök ( + 1118) gyűrűjét húzzák az ujjára, ezzel is jelzik, hogy az új érsektől az ősi hit megújítását várják. Fellendíti a katolikus sajtót: a Tilgodnik Poloszechnyk értelmiségi lapot 40 ezer példányban adják ki, ezenkívül 18 különböző szakfolyóirat is megjelenik.

1965. december 7-én, az utolsó zsinati ülésen VI. Pál hirdeti ki az eddig vitatott dokumentumokat, „az Egyház a mai világban” rendelkezést, az Egyház missziós tevékenységéről, a Szolgálati papságról és a Vallásszabadságról szóló határozatokat. 1966-ban Lengyelország kereszténységének ezer éves ünneplésére készül. Nemzete még mindig a hatmillió lengyel halálát gyászolja. Wojtyla viszont kiengesztelődést kíván, és e szavakkal fordul a németekhez: „Megbocsátunk Önöknek és bocsánatot kérünk Önöktől. Ha a német püspökök kinyújtott kezünket elfogadják, akkor tudunk igazán keresztény módon ünnepelni!”. Érthető, hogy sem a szovjetbarát államvezetés, de még gyári munkás barátai sem tudtak ezzel a gesztussal egyetérteni. — Az új bíboros ez alkalommal létrehozza a Papi Tanács intézményét, fokozza az ifjúsági és jegyesoktatást, szervezi a világiak munkáját, a papi továbbképzést, főleg a filozófia és a teológia területén. A személy és tett c. művében magyarázza a személy felelősségét, helyes autonómiáját, a keresztény antropológia és etika távlatait. „A filozófia a lelkipásztorkodásért van!” — ismétli Wojtyla bíboros, és a pasztorációt helyezi az egyházi élet középpontjába!

1967-ben VI. Pál pápa 27 bíborost nevez ki, köztük Wojtyla érseket, a zsinaton tanúsított kiemelkedő munkásságáért. Az egymást követő általános püspöki szinódusok dolgozzák fel a tömény zsinati szövegeket. 1971-ben a papi élet megújításához Wojtyla készítette az előterjesztést. A papi identitást Krisztus meghívásából és követéséből vezeti le. A pap csak a teljes önátadásban fejlesztheti ki, találhatja meg önazonosságát, identitását. Wojtyla számára csak egyféle pap létezik: A BUZGÓ PAP. Ebből következik, hogy csak ép és kibontakozott személy legyen pap. A szolgálati papságot a világiak apostoli munkája egészíti ki. Hangsúlyozza, hogy nem a papi intézménnyel van baj — mint sokan állítják —, hanem az ember jutott krízisbe.

1972-ben SZENT SZANISZLÓ lengyel püspök vértanúságának 600. évfordulóján Wojtyla bíboros a saját egyházmegyéje szinódusát hívja össze a teljes megújulás érdekében. Jelszava: „Vigyétek be a hitet a családokba!” A család az egyház magja, a kis egyház. Az értelmiségiek, az egyetemista csoportok kezdeményezésével a lelkipásztorkodás számos mai formáját ismerteti a bíboros. Állandó Lelkipásztori Tanácsokat és ún. szinódusi vasárnapokat létesít, ahol a hívek írásos javaslataikkal segíthetik az egyházmegyéjük intézményeit.

1974-ben a 4. püspöki szinóduson VI. Pál külön megbízásából, a bíboros Egyház a mai világban rendelkezését elemzi. A „Menjetek és tanítsatok minden népet!” krisztusi küldetést az evangelizáció fogalmába sűríti. Az evangelizáció annyit jelent, hogy „Az Egyház elébe megy minden népnek!” — ez lesz pápaságának is központi küldetése. Célja a felhívás az igazság hirdetésére és élő tanúságtételére: az ortodoxia csak az ortopraxiával lehel hatékony. „Az evangelizáció nemcsak az örök életre készít elő, hanem az ember evilági szociális-gazdasági életét is felszabadítja.” Az egyház küldetésének lényeges része a gondoskodás meghirdetése az ember igazi fejlődése elemi feltételeinek megteremtésére. A szeretet parancsa Isten és embertárs felé egyaránt lelkiismeretileg kötelez. Wojtyla jól látja, hogy az evangelizáció társadalmi szükségletei világrészenként különböznek: 1. Latin-Amerika felszabadítását kéri; 2. Afrikának a keresztény vallás inkulturációjára (a helyi szokásokba való beillesztés) van szüksége; 3. A több vallású országok a pluralizmust sürgetik; 4. Ázsia a világvallások közötti dialógust várja; 5. Észak-Amerikának a keresztény öntudat erősítésére van szüksége a szekularizált világban.

A lengyel sajtóban egyszerű nyelven leközli Az etikai ábécé cikksorozatát.

1974-ben, Aquinói Szent Tamás 700. évfordulóján az Angelicumban tartják a Nemzetközi Szent Tamás Társaság világkongresszusát, melynek egyik megújítója Wojtyla bíboros. „Az önmeghatározás, mint a személy szerkezetének fő tényezője” címmel tartott előadásával messze kitűnt. Azóta is rendszeres előadója a Társaságnak. 1977-ben, mint meghívott előadó a Harvard Egyetemen „A szabadság és igazságosság” kérdésébe foglalta az elidegenedésről szóló kutatásait. Megjelenik új könyve: A család, mint a személyek kommuniója. Az egymás személyi értékeit már a családban kell kölcsönösen kibontakoztatni. Egyik tagja sem jogosult arra, hogy feláldozza magát, vagy a másiknak elnyomja egyéniségét — állítja. Majd Mainzban ad elő „Az ÉN és a közösség” témájából. Számára nagy öröm, hogy a lengyelek tiszta teológiáját mennyire értékelik a nyugatiak. Az 1977. évi püspöki szinóduson a keresztség kegyelmének kibontakoztatását, a gyermekek és a fiatalok hitoktatását úgy elemzi, mint a keresztény nagykorúság alapfeltételeit. Sürgeti a világiak felsőfokú teológiai képzését. A résztvevő püspökök egybehangzó véleménye szerint Wojtyla ezidőben beérett az egyetemes egyház vezetésére.

1978. augusztus 20-án meghal VI. Pál pápa. A választáson Wojtyla esélyes, mivel teológiailag művelt és lelkipásztori gyakorlattal rendelkező pápára várnak. Végül is Albino LUCIANIT, a kedves velencei pátriárkát választják meg. A váratlan, felelős megbízatást szíve nem bírja, szeptember 28-a éjjelén meghal. A nyilvánosság ezután egyre csak Wojtylát emlegeti. Az új konklávé 7. fordulójában, 1978. október 16-án nagy többséggel megszavazzák. Karol Wojtyla, elődjei iránti tiszteletből, a II. János Pál nevet választotta. Címere egyszerű: kék mezőben fehér, vagy arany kereszt és Védasszonya, MÁRIA monogramja, jelszava: TOTUS TUUS ego sum — EGÉSZEN A TIÉD vagyok. Október 17-én mutatkozik be a konklávé bíborosainak. Mindannyian megismerik rendkívül intelligens, teológiailag tudatosan felkészült személyiségét. Aki gondosan akarja követni a zsinat tanítását, segíteni fogja a hívek lelkiségének alakulását, és a püspöki kollegialitás elmélyítésére törekszik. Hangsúlyozza az egyház iránti hűséget és a tanítóhivatal iránti engedelmességet. Fejleszteni szeretné az ökumenizmust, és a világ minden emberéhez fordul: Békét és igazságot a társadalomban! Nem beszél többes számban, egyszerű nyelven mondja el saját személyes és felelős véleményét. Beiktatási miséjén — október 22-én — az evangéliumot SZENT PÉTER vallomásával kezdi: Te vagy a Messiás!

NOLITE TIMERE! — ezt üzeni a föld minden népének: NE FÉLJETEK attól, hogy Krisztust befogadjátok és uralmát magatokra vegyétek... Első ünnepélyes megvallása alapelvének: „Az emberi személy csak Krisztussal lehet teljes!”

NE FÉLJETEK! Nyissátok ki, tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt, nyissátok meg az országhatárokat, a gazdaság és politikai rendszereket, a kultúra és a civilizáció széles területeit, hadd terjedjen Krisztus megmentő ereje.

NE FÉLJETEK! Krisztus tudja, mi lakik az emberben. Egyedül Ő tudja!

Majd kilenc nyelven köszönti a világot. Régóta tudja, hogy a betegek szenvedése nagy kegyelmi erőforrás. A szentmise után „az udvartartás” felháborodására — de a nép jól érti — lemegy a betegek közé, a gyermekek pedig virágcsokrokkal futnak hozzá. Karácsony előtt nagy gyermekünnepséget rendez a Szent Péter téren. Jól látható: az új pápa nem zárható be, közvetlen, egyszerű, önálló, szabad személy.

1979. január 1-én a béke napján az új pápát „Az év egyéniségévé” választja a sajtó. A Die Welt napilap így értelmezi: „II. János Pál pápa első fellépésével az udvari szokásokat a természetes viselkedésével változtatta meg és mint az emberi jogok hiteles szószólója lépett fel... Az esztendő egyéniségévé azért választották, mert a vallási megújulás látható szimbóluma lett a világban... és a keresztény hagyomány értékeit helyezi a középpontba. Népszerűsége abból fakad, hogy ő is átlagembernek tartja magát. Megtestesíti az emberi személy jogait, mivel maga is önálló személyiség.”

Elsők között, még bíboros korában tett ígéretét teljesítve, 1979 elején Mexikóba utazik a püspökkari konferenciára. Itt mondja el, mintegy előrevetítve, szociális elveinek programbeszédét: „Az igazságosabb világra való törekvés azt jelenti, hogy vessük latba minden erőnket az elegendő élelem, megfelelő nevelés és iskoláztatás érdekében. Ne legyenek hivatásukra fel nem készült fiatalok, ne legyen egy nép sem föld nélkül, mindenki élhessen és fejlődhessen. Ne legyenek kizsákmányolt munkások és jogfosztott személyek, ne legyenek olyan rendszerek, melyekben az ember vagy az állam kizsákmányolja a másik embert, szűnjön meg a korrupció!

Ne legyenek kirívóan gazdag államok, míg mások saját hibájukon kívül szükséget szenvednek. Ne válasszák el mesterségesen a családokat a kivándorlás, vagy a munkavállalás miatt. Legyen tiszta igazságszolgáltatás, szűnjön meg az egyenlőtlenség. Minden ember egyenjogú. Az erőszak ne hatalmaskodjék az igazságosság és a jog felett, hanem az igazságosság és a jog uralkodjék az erőszak felett. Ne nyomja el a gazdagság, a politika az emberiességet— a humánumot...!

Az egyháznak az a vágya, hogy mindenkiben növekedjék a hit, a remény, és a szeretet. A pápa ezért következetesen elvárja tőletek, hogy kifejezzétek Egyházhoz tartozástokat. Ez annyit jelent, hogy legyetek tudatában katolikus azonosságtoknak és ezt minden félelem és ingadozás nélkül szeretettel ki is kell mutatnotok. Olyan emberekre van szükségünk, akik egyre több lelket ajándékoznak a világnak, hogy az emberibb, testvéribb legyen és egyre jobban forduljon Istenhez”.

A szegény indiánokhoz külön szólt: „A pápa szolidáris akar lenni gondjaitokkal, az egyszerű nép és a szegény emberek problémáival... A pápa a ti lelkiismeretetek lelkiismerete akar lenni... Nyomatékosan felhívom azokat, akik keresztényeknek nevezik magukat és módjuk van javaikat megosztani, újuljanak meg lelkükben a nagyobb igazságosság előmozdítására. Járuljanak hozzá, hogy senkinek ne hiányozzék a szükséges táplálék, ruházat, lakás, képzés és munkaalkalom —, mert ezek által fejezzük ki a személy méltóságát és tiszteletét... Nem hunyhatunk szemet azon emberek millióinak helyzete felett, akik a munkalehetőség hiányában kénytelenek elhagyni hazájukat és családjukat. Mivel az idegen munkások helyzetét sokan kihasználják, felszólítom a vállalatokat és kormányokat: adják meg az idegen munkásoknak is a szociális biztosítást és a felemelkedés lehetőségét.”

AZ ELSŐ UTAZÁSAIN A PÁPA mintegy 20 millió emberhez személyesen szólt. Őt magát is nagyon megrázta a harmadik világ nyomorúsága, annyira, hogy még évekig visszautalt ezekre az élményekre. így született a Dives in Misericordia dokumentuma.

Ugyanez évben fogadja a Vatikáni Egységtitkárság szervezésében a világ minden részéről érkező nemzetközi zsidóság szervezetének képviselőit. A pápa szavait röviden így foglaljuk össze: „A zsinat világosan leszögezte, hogy az egyház titkainak értelmezésekor megemlékezik arról a kötelékről, amellyel az Újszövetség népe Ábrahám törzséhez kapcsolódik. Joggal hangsúlyozzák Önök, hogy a keresztényeknek jobban meg kellene ismerni a zsidó vallási hagyományok alapelemeit... amelyeket a zsidók a saját vallási életükben a legjobban értékelnek... A világegyháznak Jézus Krisztust kell hirdetnie, de úgy, hogy Krisztusról szóló tanúságtételük ne sértse a zsidóság hitét... A zsinat a 'Nostra Aetate' kezdetű nyilatkozatában megadja az irányelvet: A kereszténység valódi szellemének ellentmond az antiszemitizmus és a faji megkülönböztetés minden formája. Már az emberi személyiség tiszteletben tartása is megkívánja ezt az elítélést. Mi mindannyian, zsidók és keresztények gyakran imádkozunk Istenhez ugyanazokkal az imákkal és abból a Szent Könyvből, melyet mindkét részről Isten Szavának tekintünk.”

A pápa a közös megértés és testvéri szeretet jeleként azzal a héber köszöntéssel búcsúzott, amit a keresztény liturgia is használ: Béke veletek! Shalom!

1979. március 15-én jelenteti meg a pápa a nagy összefoglaló tanítását, a Redemptor Hominis — Az ember Megváltója kezdetű enciklikáját. Ez a minden emberhez szóló üzenet az egyetemes humanizmust hirdeti meg. A sajtó „az emberhez szóló himnusznak” nevezi az enciklikát. Alapelve az emberi méltóság védelme: „Az ember, létének teljes valóságában személyes és szociális társadalmi lény, az Egyháznak a legfőbb és alapvelő gondja az ember, feladata, melyre Krisztus jelölte ki, a Megtestesülés és a Megváltás titkán át vezet. Az ember erre a méltóságára a legérzékenyebb.”

A REDEMPTOR HOMINIS KIFEJEZÉST a teológia mindeddig nem használta. Úgy beszélt Krisztusról, mint — Redemptor Mundi — a világ megváltójáról. A pápa az új kifejezéssel az emberi személy méltóságát Krisztusban akarja hangsúlyozni. A körlevél nemcsak a püspököknek, a papoknak és a szerzeteseknek, valamint a katolikus híveknek szól, hanem „minden jóakaratú embernek”.

Első üzenetére — a Redemptor Hominis-ra — évtizedek után is úgy tekintünk, mint Wojtyla pápa összegyűjtött kincseiből, gondolkodási rendszeréből, egyre megújuló lelkipásztori gyakorlatából és mélységes lelki életéből folytonosan növekedő és újabb gyümölcsöt termő életfára. Befejezésül a körlevél néhány jellemző részletét idézzük: „Az egyház önismeretének, melyet a zsinat mélyített el... az egyház életének minden megnyilatkozásában jelen kell lennie. Önismeretének középpontja 'Az egyház feje Krisztus..., akit ha látunk, látjuk az Atyát is (vö. János 14,9)..., és tudjuk azt is, hogy eljött és szüntelenül közöttünk van a Vigasztaló, az Igazság Lelke.” A szentháromságos közösségben „Az Egyház mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének. — Ezeket a szavakat azok a nem keresztények is hallják, akik még nem jutottak el odáig, hogy Péterrel együtt mondhatnák: Te vagy a Krisztus, az Élő Isten Fia!” (7. pont).

Az ember misztériuma csak a Megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán.” (8. pont).

A megváltás misztériumának emberi vonásait a pápa lélektanilag is bemutatja: „Az ember képtelen szeretet nélkül élni, magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszti élete... Ezért adja meg nekünk a Megváltó Krisztus, mint Istenember az ember teljes kinyilatkoztatását... A megváltásban fedezi fel az ember ugyanis saját emberségének méltóságát, nagyságát és értékét. A megváltás misztériumában Isten újra (mint Ige) 'kimondja' az embert és ilyen módon újrateremti. Valóban az ember új teremtése ez! 'Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettek Jézus Krisztusban.'(Szent Pál Galatáknak írt levele 3,28) Tehát, ha az ember szíve mélyéig érteni akarja önmagát... Krisztushoz kell mérnie magát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségeivel és bűnösségével, életével és halálával. Az embernek mindenestül, amije van, bele kell öltöznie Krisztusba; föl kell vennie, magáévá kell tennie a Megtestesülés és Megváltás teljes igazságát, hogy újra megtalálja önmagát. Valójában az embernek e nagy méltósága és értéke iránti csodálatot nevezzük Evangéliumnak, azaz Jó Hírnek... Ez a csodálat egyúttal meggyőződés és bizonyosság is, a hit bizonyossága, mely titokzatos módon éltet minden igaz humanizmust is — szorosan kapcsolódik Krisztushoz. Ez határozza meg Krisztus helyét és — ha szabad ilyet mondani — az Ő különleges polgárjogát az ember és az emberiség történetében... A megváltás örökre visszaadta az embernek a méltóságát és a világban való létének értelmét... Az Egyháznak tehát minden korban, különösen manapság elsődleges feladata, hogy az emberek értelmét, lelkiismeretét és tapasztalatait Krisztus misztériumára irányítsa és minden embert segítsen, hogy a köznapi életben észrevegyék a krisztusi megváltás nagyságát...(10. pont)

A vallásszabadságról szóló nyilatkozat meggyőz minket arról, hogy... Krisztus mondja minden kor emberének: megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket” (János 8,32.) (12.).

Az Egyház nem hagyhatja magára az embert, akinek sorsa eloldhatatlanul Krisztushoz kötődik. Az embernek — egyedi valóságának megfelelően (hiszen személy) — élet és különösen lélek története van... Az ember maga írja ezt a történetet... földi életének első pillanatától kezdve... közösségileg és társadalmilag is... ez az ember elsődleges útja... az Egyház első és legfontosabb útja, melyet Krisztus nyitott meg számára, a megtestesülés és megváltás misztériumában.” (14. pont)

A második vatikáni zsinat kiemelkedően szól 'az ember királyi méltóságáról'... mi mást jelenthet ez a 'királyi méltóság' mint azt, hogy az etikai rendnek fölötte kell állnia a technikának, a személyt előtérbe kell helyezni a dolgokkal szemben és a léleknek előnyt kell biztosítani az anyaggal szemben... Az egyháznak ezért a köznapi élet dolgairól is kell szólni, azokról a kezdeményezésekről, amelyek a civilizációt, a politikai, a gazdasági és a társadalmi életet, és még sok más területet érintenek... a világ fejlődése vagy fenyegetettsége az Egyház gondja is, ebből következik, hogy századunk pápái valamennyien nyilatkoztak arról a világméretű égbekiáltó ellentétről, melyet a lakmározó dúsgazdagról és a koldus Lázárról szóló példabeszéd mutat be.” (16. pont)

Az Egyház menjen ki a világba!” Karol Wojtyla ezt hangoztatta már a zsinaton. És mihelyt pápa lett, az egyház nevében megindult a világba. II. János Pált zarándokútjain milliós tömegek várják, fogadják. Vajon mit éreznek, mit várnak tőle? — André FROSSARD francia író, a pápa beszélgetőtársa így fogalmaz: „II. János Pál a legutóbbi ismert Közvetítő az ég és föld között. Ó személyesíti meg mindenki előtt azt az egyetlen Reményt ami valaha is megadatott a világnak. Ő hisz Istenben és ezt nem fél hirdetni. A tömegek pedig hinni akarnak Istenben úgy mint ő, kételkedés és fenntartás nélkül. A pápa szíve emberi indíttatásából is a tömegekhez fordul, mert számára minden emberi Személy Krisztus tabernákuluma... Egyenesen ki is mondja: Isten láthatóvá lett az ember számára a megtestesülés által, ezért az Egyháznak is láthatóvá kell lennie a világon”.

A PÁPA ZARÁNDOKÚTJAI az egyháznak nagy szolgálatot tesznek. Először is, megerősítik a világ keresztényei szövetének szálait, melyek manapság olyannyira ellazultak. Másodszor, a mai gondolkodási zűrzavarban újra és újra be akarja mutatni hitünk igazságait. A harmadik és talán a legsajátosabb szolgálata: az emberi Személy védelmezése! Egy meglepő mondattal vallott erről a pápa, amikor a merénylet után az orvosok intelme ellenére annyira gyorsan igyekezett felgyógyulni:

Egész életemben az ember jogaiért küzdöttem — e pillanatban én magam vagyok a jogaiért küzdő ember!”



« vissza