Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Visszaélések a pszichiátriában


 
VISSZAÉLÉSEK A PSZICHIÁTRIÁBAN

 
Moszkva pszichiátriai visszaéléseinek hatása a magyar igazságszolgáltatásban *

 
A LEGUTÓBBI PSZICHIÁTRIAI VILÁGKONGRESSZUSON (1985.— a szerk.), amelyet Bécsben tartottak, Moszkva képviselői nem vettek részt. így védekeztek a sokszoros elmarasztalás ellen. Erről a kérdésről korábban is és későbben is sokat vitáztak. Az érvelések közül mi itthon elenyészően keveset hallhattunk vagy olvashattunk. Ennek oka nem az érdeklődés hiánya, hanem egyszerűen az, hogy Moszkva iparkodik gyarmatbirodalmában megakadályozni a módszereit ért bírálatok megismerését.
A hozzám eljutó hírek mindenesetre elegendőek ahhoz, hogy szúrópróbaszerűen ítéletet alkothassak mind a jogtalan beavatkozási módszerekről, mind pedig azok bírálatairól.
Ehhez elvitathatatlan jogom van, mert szenvedő alanyként az effajta visszaéléseket kevesen ismerhették meg nálam alaposabban. 1966-tól 1971 végéig egyfolytában kényszerültem tűrni az emberi személyiség sérelmére elkövetett barbarizmus minden változatát. Azóta pedig folyamatos külső megfigyelés alatt tartanak a legrafináltabb módszerek alkalmazásával.
Az e kérdéssel foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek és szakírók sokrétű elemzései, észrevételei igen jelentősek és figyelemreméltóak, csakhogy véleményem szerint van egy általános fogyatékosságuk: csupán a kérdés tüneti kezelésével foglalkoznak.
Az alábbiakban megpróbálom ezt a rendkívül súlyos kérdést saját példámon és tapasztalataimmal egy másik oldalról elemezni; a beavatkozást elszenvedő szemszögéből, annak látásmódjával, egy olyan országból, ahova Moszkva erőnek erejével át akarja ültetni ezt a gyalázatos gyakorlatot. íme kettő azokból az orvosi jelentésekből, amelyet rólam írtak, és amelyek kivételesen birtokomban vannak:

1. „46 éves beteg, első alkalommal került Intézetünkben felvételre. Beteget a Kozma u-i Elmemegfigyelő helyezte át Sch. pár. dg.-sal. A beteg 1960 óta volt börtönben, feltehetően azonban már a bűncselekmény idején betegsége fennállott. Az átküldött kórrajzkivonat szerint 1963-ban feltehetően újabb schub zajlott le a börtönben. 1967 óta rövid megszakításokkal a Megfigyelő Kórházban kezelték, általában táplálkozási negativismus miatt vált szükségessé felvétele. A beteg neurolepticumokat, inzulin comát és ES- kezelést kapott. Betegségére való tekintettel büntetését a kezelés időtartamára felfüggesztették. A beteg kérésére — betegségére való tekintettel — a további büntetését is elengedték most.
Epikrízis: Osztályunkon: mindvégig nyugodt, conventionalis magatartást tanúsított, psychoticus tünetei azonban változatlanok. Időnként insufficientia érzésekről számol be.
Tekintettel arra, hogy a beteg további büntetését elengedték, és további psychiátriai osztályon való gyógykezelést jelen állapotában nem igényel, a mai napon kiírjuk. Budapest, 1971. november 8.”

2. „Harmadik alkalommal kerül Intézetünkben felvételre, az OMSZ szállította be a II. ker. Ideggondozó beutalójával. Anamnesisét illetően utaltunk korábbi zárójelentéseire. Felvétele előtt 6 héttel "tiltakozó éhezést” kezdett el; erősen leromlott somaticus állapot, táplálkozási negativismus miatt utalta be az Ideggondozó. Maior tranquillans kezelés során persec. tartalmai affectiv töltése csökkent; kezdetben folyadékot, később szilárd táplálékot is megfelelő mennyiségben fogyasztott. Kezelése 4. napján — lázkiugrás kapcsán — átmeneti delirosus tüneteket észleltünk. Lázát grippés eredetűnek tartottuk, miután az ismételt rtg-felv. és a fizikális vizsgálat bronchopneumoniát kizárt. Praeventiv Tetran-kezelés során testszerte urticariák jelentkeztek, bőrelváltozása Suprastin adása után csökkent. Magatartása adaequat, path. tartalmaival kapcsolatban megfelelő korrekció alakult ki. Jó somaticus állapotban emittáljuk; rendszeres ideggondozói ellenőrzése szükséges. Budapest, 1982. XII. 15.”

ELŐSZÖR IS, mi az igazság ezekben a jelentésekben? Az elsőben igaz, hogy 1966 nyarán első ízben vittek a börtön elmeosztályára. A Kozma utcai Megfigyelő a Kozma utcai Országos Börtön, közismert nevén a Gyűjtőfogház elmeosztálya. Abban az időben kétféle rendeltetése volt; a vizsgálati foglyok és az elítéltek megfigyelése, valamint a határozatlan időre, zártintézeti kényszergyógykezelésre ítélt személyek őrzése és gyógyítása. A két kategóriát különválasztották egymástól. Kis zárkák voltak a megfigyelésre beutaltak részére, a kényszergyógykezelésre ítélteket pedig nagy közös termekben tartották.
A börtönösök megfigyelésével kapcsolatos előírások szerint a börtönöst pár hétig meg lehetett figyelni, hogy nem elmebeteg-e. Ha úgy találták, hogy nem, vissza kellett küldeni a börtönbe. Ha igen, akkor meg kellett szakítani a büntetés végrehajtását, és a beteget át kellett helyezni egy közönséges elmegyógyintézetbe, hogy ott meggyógyítsák, majd újból vissza kellett vinni a börtönbe. Ez a megfigyelés csak pár hétig tarthatott.
AZ ENSZ Emberi Jogok Bizottságának Budapesten 1966 júniusában tartott kéthetes szemináriuma alkalmával, a szeminárium kezdő napjának reggelén, panaszt adtam be a Legfőbb Ügyésznek az emberi jogok sérelmére elkövetett sorozatos túlkapások miatt. Ebben bejelentettem, hogy a panasz orvoslásáig éhség- sztrájkot tartok. Lényegileg összefoglaltam és kiegészítettem korábbi panaszaimat, amelyeket egyrészt a politikai foglyok 1963-ban történt letagadása, másrészt a börtönben tevékenykedő belügyi szervek működése és törvénysértő túlkapásai miatt írtam. Részletezésükre most nem térek ki, de röviden annyit megjegyzek, hogy egy-egy elemük is annyira súlyos jogsérelmekre vonatkozott, amelyekért külön-külön is indokolt lett volna a legerélyesebb tiltakozás. Ezenkívül még azt is kértem, hogy nyilvános rendes bírósági tárgyaláson tárgyalják újra ügyemet, hogy bizonyíthassam a már korábban elkövetett törvénytelenségeket.
Elkülönítésem után hat hétig tápláltak mesterségesen a börtönben. Miután ennek ellenére is ragaszkodtam a túlkapások megszüntetéséhez és a jogsérelmek orvoslásához, átvittek a börtön elmeosztályára, hogy elektrosokkal leüttessenek, és így próbáljanak kényszeríteni elhatározásom megváltoztatására. 1966 folyamán valóban visszavittek még néhányszor a börtönbe, és kipróbálták, hogy abbahagyom-e az éhségsztrájkot. Látták azonban, hogy változatlanul követelem a KGB gyakorlata szerinti módszerek alkalmazásának megszüntetését, és folytatom a jogorvoslás kierőszakolására bejelentett éhezést. így azután többé nem próbálkoztak, hanem 1971-ig folyamatosan a Megfigyelőben tartottak, és ott még a kényszergyógykezelésre ítélt elmebetegektől is elkülönítettek.
Ebben az eljárásban különösen jogtalan az előírásoknak, vagyis még a saját, eleve Moszkva direktíváinak megfelelően hozott rendelkezéseknek is a teljes figyelmen kívül hagyása. Hiszen öt éven át tartottak börtönösként azon az elmeosztályon, ahova csak néhány hetes megfigyelésre volt szabad vinni börtönösöket. Azt az intézkedést, amelyet a büntetésvégrehajtási szabályzat ír elő arra az esetre, ha az elítéltek elmebetegekké válnak, csak 1971 áprilisában hozták, amikor a börtön elmeosztályáról átvittek a budapesti Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, közismert nevén a hárshegyi bolondházba. A diagnózis: sch. par., vagyis skizofrénia paranoides, a tudathasadásnak üldöztetéses téveszmerendszerrel jelentkező formája.
Ami a diagnózist illeti, most megpróbálom én elemezni ezt a diagnosztikai módszert, és lehet, hogy ezek a megállapítások jelentős mértékben eltérnek a kérdéssel hivatásosan, hozzáértően foglalkozó szakemberek véleményétől. Véleményem szerint ugyanis nem a lényegre irányuló az a mód, ahogyan értékelik azokat a fölháborító módszereket, amelyeket Moszkva alkalmaz nagyhatalmi terjeszkedésének előmozdítására.
A kommunista rendszerű társadalmakban, tehát az „Impérium” kikényszerítette monolitikus diktatúrákban ugyanis a konformizmus, az állampolgári alkalmazkodás és engedelmesség, vagyis a megkívánt állampolgári viselkedés eleve tudathasadáshoz vezet. Ha
az állampolgárok megfeledkeznek arról, hogy ők tulajdonképpen csak megjátsszék az engedelmes bábuk szerepét, és komolyan veszik, sőt hinni is kezdik azokat a szólamokat, amelyeket az emberekbe próbálnak sulykolni, végül valóban elmebetegekké válnak.
Ha tehát épelméjűek kívánunk maradni, de a megkívánt magatartási modellt is meg akarjuk valósítani, műkedvelő komédiásokként kell élnünk.
De lássuk a következő megállapítást a jelentésből: 1963-ban újabb schub zajlott le a börtönben. Ez a megállapítás utalás arra, hogy 1963 júniusában tartotta Kádár János a Csepel Művek csőgyárában az ENSZ akkori főtitkára, U Thant társaságában azt a beszédet, amelyben letagadott bennünket, és azt állította, hogy hazánkban politikai bűncselekményekért senkit nem tartanak börtönben. Ekkor írtam meg első panaszomat a Legfőbb Ügyésznek, amelyben ennek a személyi jogainkat durván sértő és a sajtóban is közzétett állításnak a kiigazítását kértem. Ezt egy magasrangú bizottság, amely kiszállt a börtönbe, határozottan megtagadta.
Ami a táplálkozási negativizmust illeti, az a szakemberek szerint valóban betegségi tünet. Ez természetesen helyes megállapítás. Csakhogy nálam soha semmiféle táplálkozási negativizmusnak még csak a nyoma sem fordult elő. Egész életemben igen jóízűen, és nagyjából azt is állíthatom, hogy válogatás nélkül étkeztem. A börtönben ezt a „táplálkozási negativizmust” étkezésmegtagadásnak hívják, amiért — ilyen címen — kaptam is jóné- hány fegyelmi fenyítést.
Ügy tűnik föl tehát, ha Moszkva hatalmi övezetében egyszer, kétszer, háromszor... megkíséreljük legelemibb emberi jogaink érvényesítését, és az minden esetben sikertelen marad, sőt a jogorvoslat helyett további jogsérelmek következnek, és a végén már csaknem teljesen összefüggő, folyamatos megtorláshoz vezetnek, itt nem szabad ehhez, az egyébként valóban szokatlan eszközhöz folyamodnunk. Hisz valóban szokatlan ez a módszer, mert olyan körülmények között, ahol egyébként sem kényeztetik el az embert az étkezéssel, valóban nem szokás lemondani a létfenntartáshoz szükséges élelemről, sőt még a folyadékról is. Dehát bizonyos határon túl, ha már nincs más eszköz, mihez folyamodhatunk még?
Most, amikor így visszagondolok ennek az általam valóban meglehetősen következetesen folytatott éhségsztrájknak az elkezdésére, őszintén meg kell vallanom, hogy a gondolatot valószínűleg annak a néhány kimondottan kommunista szellemű könyvnek valamelyikéből vettem, amelyeket még azokban a hónapokban olvashattam, amikor még nem fenyítettek, és nem különítettek el.
Ezek a kommunista irományok ugyanis kivétel nélkül úgy íródtak, és úgy vélekedtek az úgynevezett proletár internacionalizmus általuk tisztelt, bebörtönzött hőseiről, hogy ők, valahol, valamelyik börtönben, pár napos éhségsztrájkkal elérték céljukat, sőt esetleg szabadulásukat is kiharcolták. Ha jól emlékszem, abban az időben, amikor éhségsztrájkoltam, emlegették FARIA nevű venezuelai elvtársukat (lehet, hogy rosszul emlékszem a nevére), aki rövid éhség- sztrájkkal kivívta szabadulását.
Ha tehát sokkal kisebb dolgokért, sokkal emberibb körülmények között éhségsztrájkot folytató kommunista politikai foglyokat az úgynevezett nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő hőseiként tisztelik, milyen alapon minősítik táplálkozási negativizmusnak a végszükségben ilyen eszközhöz folyamodó, valóban demokratikus gondolkodású emberek éhségsztrákját.
Elképzelhető, hogy fel sem merült volna bennem az éhség- sztrájk gondolata, ha a szándékosan így összeválogatott, agymosási célzatú, kommunista könyvek valamelyikében nem olvasok erről a lehetőségről. Joggal tételezhettem fel, hogy a kommunista fogvatartók politikai foglyaik esetében, valamelyest értékelik a saját törekvéseikben és példaképeiknél annyira felértékelt ilyen jellegű áldozatot.
Úgy látszik azonban, Jupiternek tartják magukat, és a moszkvai értékelés szerint csak az általuk kiszemelt élcsapat kiváltsága ez a magatartási modell. Aki pedig nem tagja az élcsapatnak, az valamilyen alacsonyabbrendű emberi vagy emberfajta lénynek tekintendő, és elmebetegnek minősítendő, ha jogait érvényesíteni akarva, végszükségében éhségsztrájkhoz folyamodik.
A következő állítás: betegségére való tekintettel a büntetés végrehajtását felfüggesztették.
Ez a mondat megfelel a valóságnak, csakhogy, ha jogszerűen akartak volna eljárni, és valóban betegnek tartottak volna, már 1966-ban ezt kellett volna tenniük. De nem ezt tették, hanem 1966-tól 1971-ig a börtön elmeosztályán tartottak mint börtönöst, magánzárkában, még az elmebetegektől is elkülönítve. Ennek a minősítésnek megfelelően foglalkozott velem a börtön is. Évente egyszer még a nevelőtisztet is átküldték a börtönből. Amikor néha kivittek sétára, akkor is külön, erre kijelölt kis körben kellett keringenem, mint a kerge birkának. Az elmebetegeket pedig elzavarták, ha közeledtek hozzám.
A zárkámat a börtönben tevékenykedő, működő, de mégis inkább működésgátló úgynevezett operatív tisztek rendszeresen átkutatták. így például egy alkalommal elvitték a zárkában mindig elrejtve tartott feljegyzéseimet. Eldugtam őket, mert elvileg mindennemű írás tilos volt. Vécépapírra írtam titokban gondolataimat és meglehetősen nagy mennyiségben gyűltek fel ezek a papírok.
Az éveken át teljes magányban élő ember sokkal mélyebben gondolkodik, közelebb kerül Istenhez, és közelebb tud jutni a végső célok megfejtéséhez is, de az egyszerűbb dolgokat is alaposabban tudja megítélni, még ha ez az ítélet néha el is távolodik a valóságtól.
Ilyen gondolataimat írtam le az esetenként valamilyen módon megszerzett ceruzacsonkkal a kivételesen engedélyezett vécépapírra.
Amikor a séta után visszamentem a zárkába, mindig megnéztem, hogy mi tűnt el, amíg távol voltam. Feljegyzéseim felháborító eltulajdonítása után mindjárt írásban kértem a főorvost, hogy szerezze vissza azokat. Eredetileg nem is gondoltam, hogy elmeosztályon kívüli személyek vitték el, bár gyanús volt a kutatási mód. Szemmel láthatóan a főorvost is felháborította ez az illetéktelen beavatkozás, mert azt válaszolta, hogy nem tud a dologról, és engedélyezte, hogy feljelentést írjak az ügyészségnek. Meg is írtam ismeretlen tettesek ellen, szellemi tulajdonom ellopása miatt, de még csak választ sem kaptam. Az egyik emiatti méltatlankodásomra azt a választ kaptam, hogy örüljek, mert gondolataim miatt egyébként hosszú évekre ítélhetnek. Mondtam, hogy ezt örömmel vállalom.
Ezek az események is bizonyítják kettős státusom.
Amikor büntetésemből letelt tíz év, az úgynevezett harmad- tárgyalásra is előállítottak. A tárgyalást ilyenkor is bírói tanács folytatja. Itt még csak meg sem említették, hogy már évek óta a Megfigyelő elkülönítő zárkájában tartanak.
A tanács elnökének is átadtam a vécépapírra írt panaszomat, ami eredeti panaszom egy másolata volt. Időközben ugyanis már annyiszor elismételtem, hogy bármikor szó szerint újból le tudtam írni. Egyben bejelentettem neki, hogy amíg nem orvosolják panaszomat, folytatom az éhségsztrájkot.
HARMADKEDVEZMÉNYT NEM kaptam. Szabályszerűen elutasították, de nem mint elmebetegét, hanem mint olyan börtönösét, aki nem érdemelte ki a kedvezményt. Ráadásul nem maradt el a megtorlás sem, mert már másnap elkezdődött a sokkolás, ami akkor meglehetősen hosszú ideig naponta megismétlődött. Mindezt pedig annak ellenére tették, hogy a tanács elnökének világosan elmagyaráztam a fegyelmi fenyítések jogtalanságát, sőt eleve sérelmes voltát. Felhívtam figyelmét, hogy nemhogy fenyíteni nem lett volna szabad, hanem — éppen ellenkezőleg — jóvá kellene tenniük a durva jogsértéseket.
De ez a kettős állapot akkor sem szűnt meg, amikor a hárshegyi bolondházból kiengedtek. Sőt még ma is tart, egyre fokozódó mértékben.
De menjünk tovább egy lépéssel!
A beteg neurolepticumokat, insulin-comát és ES-kezelést kapott.” Valóban kaptam mindezt, mégpedig halmozottan, csak nem gyógyítási, hanem megfélemlítési célzattal. Súlyosbító körülmény, hogy közben 1971 áprilisáig egészséges börtönösnek számítottam.
De részletezzük kissé ezeket az emberi személyiségre és az emberi méltóságra annyira sérelmes, durva beavatkozásokat. Mert hiszen egészséges embernél valamennyi annak számít, arra használják, hogy megpróbálják megváltoztatni személyiségét.
Az Úristen különös kegyelme nélkül ez minden bizonnyal nem sikerült volna, mert hisz öt éven át magánzárkában, elkülönítve a világtól, a különféle megfélemlítési módszerek válogatott alkalmazásával, a központi idegrendszerre ható mindenféle vegyszerrel, villamos árammal... hogyan őrizhetnénk meg személyiségünket hathatós segítsége és a belé vetett teljes bizalom nélkül?
És ha most, immár tizenöt évvel később, az azóta is alkalmazott különféle hatósági megfélemlítési és egyéb jogtalan intézkedések és mesterkedések közepette, visszagondolok ezekre az évekre még fokozottabb mértékben megerősödik bennem az az elhatározás hogy a jövő nemzedékek egészséges fejlődése és fennmaradása érdekében minden tőlem telhetőt megtegyek az effajta embertelen gyakorlat, az ilyen KGB-s módszerek hazai alkalmazásának megszüntetésére. Szerény lehetőségeimmel megpróbálok továbbra is küzdeni, hogy ezek a lelkületünkre és fizikumunkra is mérhetetlenül ártalmas módszerek és eszközök behozóikkal és alkalmazóikkal, sőt minden hordalékukkal együtt kiszoruljanak ebből az országból, sőt lehetőleg még földrajzi térségünkből is.
Most nézzük egymás után a felsorolt, úgynevezett kezeléseket. Elektrosokk. Napjainkban súlyos elmebetegeken alkalmazhatónak tartják ennek a beavatkozásnak humánusabb változatát. Ilyenkor a sokkolás előtt adott injekcióval kikapcsolják a beteg tudatát, hogy ne érzékelje, mi történik vele.
NÁLAM A SOKKOLÁST teljesen józan állapotban hajtották végre. Minden alkalommal, kifejezett tiltakozásom ellenére, fölfektettek a kezelőasztalra, lefogtak, számba dugták a gumipecket, és két oldalról halántékomhoz szorították az elektródokat. Sőt azt is megtették, hogy végignézették velem valódi elmebetegek sokkolását, hogy lássam, milyen szörnyű fiziológiai elváltozásokat idéz elő a halántékon bevezetett áram. Ez ellen is tiltakoztam, és mondtam, hogy nem kötelezhetnek effajta jelenetek végignézésére, de azért kilestem szempilláim alól, mert kíváncsi voltam. Láttam, hogyan kékül el a szerencsétlen ember, hogyan rángatódzik, vonaglik, és habzik a szája.
Ha ehhez hozzászámítom, hogy minden alkalommal tudja az ember, milyen folyamat következik, az effajta erőszakos beavatkozás minden bizonnyal alkalmas arra, hogy egyes embereknél személyiségváltozást idézzen elő. Hogy megőrizhessük önmagunkat, tudnunk kell, hogy evilági életünk próbaút és semmiség az örökkévalósághoz képest. Itteni szenvedéseink és megpróbáltatásaink az örök életen belül a pillanat töredékéig sem tartanak, de feltétlenül tudnunk kell azt is, hogy az Úristen kegyelmet is ad mindahhoz, amit el kell viselnünk.
Mivel Isten nem egyforma embereket teremt, természetesen az uniformizálásra való törekvések nemcsak bűnösek, de eredménytelenek is. Természetes az is, hogy mindenki másképpen reagál az efféle külső és belső hatásokra. Feltételezem azonban, hogy az eszméletvesztéssel járó tudattalanság állapota mindenkinél bekövetkezik. Valószínű az is, hogy ennek az állapotnak a mértéke összefügg az előidézett áramütés erősségével.
A megfélemlítés fokozására azt is megtették, hogy a teljes erejű lesokkolás előtt több kisebb áramütést adtak. Ezektől csak egy- egy pillanatra vesztettem el az eszméletemet, és amikor magamhoz tértem, gyakorlatilag memóriakiesés nélkül tudtam mindent érzékelni, ellentétben a teljes lesokkolással, ami után a lét és a nemlét közötti állapotban tértem magamhoz. Egyelőre ennyit a sokkolásról.
Talán még egy tanács az esetleg jogtalanul és igaztalanul sokkolandóknak. Ha bárkivel effajta brutális szörnyűséget tesznek, imádkozzék, és teljes bizalommal engedje át magát az Úristennek. Az Ő keze erősebb, mint az elektródatartókat fogóké és irányítóké, az INSULIN-COMÁS KEZELÉS csak annyiban hasonlít az elektrosokkhoz, hogy ugyanolyan jogtalan, megfélemlítő célzatú beavatkozás az emberi lélekbe. Adnak egy nagy adag insulin injekciót, és várják a hatást. Megfigyelik, hogyan hat az áldozat vércukortartalmának csökkenése. Megvárják az úgynevezett kómás állapotot, majd orrszondán át betöltik a mesterséges táplálásra előkészített folyadékot. Ebben a módszerben az a legnagyobb gonoszság, hogy az áldozat a nagy adag insulin hatására úgy érzi, közelít a vég, majd a folyadék betöltése eufóriás, vagy divatos szóval feldobott állapotot idéz elő, mert kielégül az elalélt szervezet.
Nem szeretnék általánosítani személyes tapasztalataimból. Mindenesetre, igazságom tudatában, az eszményeink győzelméről kialakult szilárd meggyőződésemből fakadóan, ez ellen az eljárás ellen is a leghatározottabban tiltakoztam. Magát az eljárást minden alkalommal úgy tekintettem, mint annak a nagyhatalomnak a hazai működését, amely gátlástalanul alkalmaz mindenféle bűnös eszközöket hódító céljainak elérésére. Az esetleges áldozatoknak is ugyanazt javasolom, mint az elektrosokk ellen. Teljes ráhagyatkozást az Úristenre. De mindaddig, amíg a szerencsétlen áldozat bírja, ne mulassza el felhívni kínzójának figyelmét arra, hogy mennyire jogtalan és erkölcstelen eljárást alkalmaz.
Hasonlóképpen tiltakoztam minden esetben a központi ideg- rendszerre ható gyógyszerek ellen is. Bár a zártintézeti magánzárkában eltöltött öt év alatt egyetlen alkalmat sem mulasztottam el a tiltakozásra, kénytelen voltam megismerni ezeknek a szereknek a hatását is.
Hosszú ideig kaptam naponta Hibemál-injekciót. Hatása olyan, hogy állandóan félálomban szendergünk tőle. Mint az őszi legyek. Ráadásul elektrosokkot is kaptam hozzá. Ebben az állapotban sok akaratra van szükség, hogy megőrizhessük a valóság érzékelésére való képességünket. De könnyen bele is lehet halni az igénybevételbe.
Úgy hallottam, később — éppen a halálesetek miatt — az elmebetegeken sem alkalmazták a rendszeres Hibemál-injekdókúrát.
Igen kellemetlen hatása van a nagy dózisokban adagolt Haloperidolnak. Fiziológiailag a Parkinson-kórhoz hasonló rángatódzást idéz elő. Lábam és kezem úgy rángatódzott, mint amikor a kecskebékának levágják a rántani való combját. Ráadásul igen kellemetlenek a tudatra kifejtett hatásai is. Delíriumos állapotot idéz elő, ami semmi esetre sem nevezhető pihenéshez, alváshoz hasonló állapotnak.
Nehezen tudom elképzelni, hogy magyar pszichiáter moszkvai nyomás nélkül hajlandó lenne épelméjű emberek effajta kínzására. Ezért most megpróbálom erkölcsileg értékelni az ilyen túlkapásokat.
Gyakran előfordul, hogy az ilyen brutális módszerek alkalmazását egy-egy személy önkényeskedésével, túlkapásával magyarázzák illetve arra egyszerűsítik le Szerintem ez alapvetően hibás szemlélet és értelmezés, amit egyértelműen cáfolnak személyes tapasztalataim.
Az értelmezési hiba és szemlélet gyökerei arra vezethetők vissza, hogy sajnos a jószándékú nyugati bírálók között is sokan vannak, akik az embertelen moszkvai rendszert közelebb érzik magukhoz, mint a szabad demokráciát, ami pedig saját államrendjük alapja. így azután ezek a személyek, sőt csoportok a moszkvai rendszert és annak alapjait, a marxizmust és leninizmust akarják mentegetni A túlkapásokat, a kegyetlenkedéseket és az embertelen jogtiprásokat pedig néhány ember önkényeskedésével, személyi kultusszal és hasonló, egyeseknek tetsző értelmezésekkel mentegetik, magyarázgatják.
Pedig a valóság egészen más!
NÉZZÜK MEG ELŐSZÖR, vajon tartható-e az efféle szemlélet nagypolitikai vonatkozásokban. A moszkvai terjeszkedés háború utáni első évtizedének az egész magyar nemzet erejét és ellenállását likvidálni akaró könyörtelen megnyilvánulásait elnevezték sztálinizmusnak**, vagy más néven a személyi kultusz éveinek, és 1962-ben megneveztek szám szerint tizenhét vezető beosztású kommunistát, akik „frakcióztak Rákosival”. Mintha ez a tizenhét kommunista képes lett volna bármire is hazánkban, ha nem Moszkva védelme alatt tevékenykedik. A vesztett háború és az orosz megszállás, a megszálló csapatok minden csalárd és erőszakos megnyilvánulása sem tudta megtörni a nemzet ellenérzéseit. A kommunisták a megszállók támogatásának hatására is csak a szavazatok 17 %-át tudták megszerezni.
De ez a 17 % sem tudta volna megtizedelni hazánkban a társadalom felső- és középosztályait, valamint az alsóbb osztályok jelentős rétegeit. Nem lett volna képes alapjaiban aláaknázni nemzetünkben a nemzetünkért és annak valódi értékeiért érzett felelősséget.
De a tömegmészárlás, a társadalom teljes felforgatása és az anyagi lehetőségek elpusztítása ellenére is már az első évtized után magára talált a nemzet, amelyet elsősorban a „Ruszkik haza” jelszó kötött össze.
A világ meghódítására törekvő nagyhatalom minden bizonnyal elemezte a háború első éveinek megszállási tapasztalatait, és leszűrte belőlük a kétes értékű hódításban felhasználható még kétesebb értékű tanulságokat. Minden bizonnyal megállapították, hogy „parancsra vagy utasításra cselekszem, tehát nem én vagyok a felelős” szemlélettel jellemezhető általános helyzet megteremtésével mennyire lezülleszthető a közszellem és a közerkölcs.
Erre az elgondolásra alapozta és építette fel Moszkva a meghódított területeken létrehozott rendszereket. És teszi ezt annak ellenére, hogy a második világháború óta már nemzetközileg, sőt sok országban már államilag is visszaható erővel ruházták fel a bizonyos főbenjáró bűncselekményekkel kapcsolatos büntetőjogi rendelkezéseket.
Éppen Moszkva kényszerítette ki és hajtotta végre a legszigorúbban a második világháború alatti háborús bűncselekmények miatti felelősségrevonást. Még győztes hadseregéből is milliókat büntetett kényszermunkatáborokban csak azért, mert fogságba estek.
VAJON SZÁMOLNAK-E A KREML URAI AZZAL, hogy mekkora a felelősségük ezeknek a nemzetközi egyezményeknek az értelmezésében? És itt nem egyszerű, egyes személyek sérelmére elkövetett gálád gyilkosságokról van szó, hanem teljes nemzetek, egész társadalmi osztályok kiirtásáról. A népirtást kimerítő bűnök náluk, ha ők követik el, a marxizmus és leninizmus szolgálatában állnak. Úgy látszik a szabad világban tevékenykedő ügynökeik és bámulóik el is fogadják ezt a szemléletet.
A börtönben és a pszichiátriai megfélemlítésre és más beavatkozásokra használt elmeosztályokon ugyanilyen szemléletet és gyakorlatot alakít ki ez a terjeszkedő nagyhatalom. Olyan légkört teremt, hogy a visszaéléseket a dolgozó közösségek együttesen, teljes létszámban hajtsák végre az ilyen intézetekben.
Ha tehát a jószándékú bírálók ezeket az intézeteket vizsgálják, ilyen szemlélettel kell megalkotniuk ítéletüket. Itt a kivétel az olyan alkalmazott, aki megtagadja a részvételt, ha az efféle törvénytelen intézkedések végrehajtása már elkezdődött. Természetesen akadnak túlbuzgó végrehajtók is. Vannak szadisták, a bűnben kitűnni akarók mindenütt. Tehát az egyéni esetek ilyen értelemben pozitív vagy negatív előjelűek.
így az ilyen esetek megítélésekor abból kell kiindulni, hogy az emberi méltóságra és személyiségre sérelmes minden túlkapás mögött vagy közvetlenül a KGB áll, vagy az uralma alatt tartott állam általa irányított titkosrendőrsége. Épp ezért ők a bűnösök, és mindaddig bűnösként kezelendők, amíg a bűnös hatalmi helyzet meg nem változik.
A börtönökben alkalmazott fegyőrök természetesen egyénenként egymástól különböző emberelő A jogtalanul fogvatartott politikai foglyokat azonban valamennyien őrzik. Tehát az önkényeskedés, az egyéni túlkapás mindenképpen elítélendő, de maga a tény már a moszkvai nagyhatalom bűne.
Hasonló a helyzet a pszichiátriai visszaélésekkel is.
Amikor a legelemibb jogokat is durván sértő módon lefogtak és lesokkoltak, az éppen szolgálatban lévő orvosok és ápolók munkaköri kötelességüket vélték teljesíteni Minden bizonnyal — valamiféle erőltetett magyarázattal — legtöbbször meg is próbálják nyugtatni háborgó lelkiismeretüket. így például tiltakozásomra legtöbbször azt felelték, hogy munkájukat végzik. Amikor szóhoz jutottam és megmagyaráztam, hogy milyen durva és milyen hosszú ideig tartó jogsérelmek ismételt elkövetése miatt voltam kénytelen megpróbálni a sérelmek orvoslását, az érvelés elől rendszerint kitértek. Megingott az a magukra erőltetett beállítottság, hogy az elkövetett brutalitások magasabbrendű érdekeket szolgálnak.
És ez nemcsak a büntetőintézet elmeosztályán volt így, hanem a civil intézetben is. A pszichiáterek feltehetően hivatásérzetből választják pályájukat. A jelenlegi körülmények között talán nem is a legjobban fizetett szakterület.
ETIKAI FELFOGÁSUK és igazságérzetük tehát nem tekinthető eleve hibásnak vagy bűnösnek, sőt tanulmányaik és hivatásuk gyakorlása folytán fokozottabb mértékben magukba kell fogadniuk olyan elemeket, amelyek inkább mélyítik, mint sekélyesítik igazságérzetüket. Feltehetőleg ugyanígy tisztában varrnak azzal is, hogy a Moszkva kikényszerítette állapot az egyén és a társadalom jogainak durva megsértése. Ezt a szemléletet, sőt lelkületet erősítenünk kell az orvosokban, hiszen őket tűri a hazánkban kikényszerített rendszer. így — paphiány folytán — egyre gyakrabban és nagyobb arányban kell hallgatniuk a betegek olyan panaszait is, amelyekkel a lelki életet élő emberek korábban a papokat keresték fel. Egyre gyakrabban észlelik azokat a tudathasadásos tüneteket, amelyeket a fogalmak és a szavak kifordított értelmezése alakít ki az egyénekben, sőt az egész nemzetben.
A már évek óta tartó rendszeres vallásüldözés különféle változataival és eszközeivel Moszkvának sajnos sikerült elérnie, hogy az uralma alatt tartott országokban — Lengyelország kivételével — állandóan csökken a papok létszáma. Nem vonzó többé a papi hivatás a fiataloknak, és csak azok engednek ennek a legszentebb és legszebb hivatásérzetnek, akikben az elemi erővel jelentkezik. A kommunista rendszerek a papoktól is megkívánják, hogy alávessék magukat a lelkiekben csak rombolást és pusztítást okozó marxizmusnak és leninizmusnak. Márpedig ezeknek a fogalmaknak csak az a gyakorlati leszűrődése maradt, hogy elfogadóik megalkusznak a Moszkvából irányított apparátusok mindenre kiterjedő ellenőrzésével
Ha ez a szellem és gyakorlat hosszabb ideig megmaradna, nemzetünk valóban a pusztulás felé közeledne, hiszen papok nélkül nem maradhat fenn a nemzet! Még a pogányok is tiszteletben tartották papjaikat. A legkisebb társadalmi közösségek is követték, sőt kikérték papjaik tanácsát, hiszen ők a lélek legavatottabb ismerői, és ma már a kommunisták sem tagadják meg a lélek fontosságát.
Moszkva ránk akar kényszeríteni egy olyan apparátust és rendszert, amely éppen azokat az értékeket támadja meg, és kezdi ki, amelyek immáron több mint ezer éve fenntartják nemzetünket.
Tehát addig, amíg újból helyre nem állítjuk a papi hivatás becsületét, és újból ki nem termeli magából nemzetünk a fennmaradásához szükséges papokat, addig is szükség van az emberek valamiféle lelki gondozására. Ezt a hiányt addig azoknak kellene pótolniuk, akikhez testi nyavalyáikkal fordulnak az emberek. Ezért tehát mindenképpen elő kell segítenünk, hogy az ilyen hivatásra vállalkozó személyek lelkiekben és erkölcsiekben megfelelően megalapozottak legyenek.
Amikor 1981-ben jogtalanul leszállítottak a vonatról, elvették a kommunista országokba szóló útlevelemet, és durva erőszakkal visszatartottak az utazástól, panaszt írtam a Legfőbb Ügyésznek, és kértem útlevelem visszaadását, a durva sérelmek orvoslását, és bejelentettem, hogy panaszom orvoslásáig éhségsztrájkot tartok az Egyetemi Templomban.
A panasz orvoslása helyett az ötödik napon bevittek a hárshegyi bolondházba, hogy kényszerítsenek az evésre. Tiltakoztam, és úgynevezett bírói szemlét kértem. Az elmeosztály vezetője beleegyezett, hogy a tárgyalásig a bolondházban is folytassam az éhség- sztrájkot. Csupán annyit kért, hogy addig magamtól igyam vizet. Ezt meg is tettem.
A BÍRÓI SZEMLÉN, amelyet szakbíró elmegyógyászok és pszichológusok tartottak, először elfogadták érvelésemet. De alig telt lel egy óra, újból hívattak, és megváltoztatták döntésüket. És úgy látszik, ennek az egy órának döntő szerepe volt. Elképzelésem szerint az első döntés megfelelt a résztvevők lelkiismeretének. De valószínűleg az ezt figyelemmel kísérő hatóság egyszerűen rájuk parancsolhatott, hogy változtassák meg döntésüket.
Miután pedig ez megtörtént, nemcsak személy szerint X vagy Y, hanem gyakorlatilag éppen a betegápolás kényes feladatát végző egész testület olyan szerepre vállalkozott, amely tulajdonképpen már a hóhéréhoz volt hasonlítható.
Lélektanilag ezt nem tudom másképpen magyarázni, mint hogy a KGB irányítása alatt működő politikai rendőrség utasításai annyira megrémítik az utasítások címzettjeit, hogy felmentve érzik magukat hivatásbeli kötelességeik, lelkiismeretük és szabad akaratuk korlátozásai alól.
Mert mi is történt? A parancs vétele után pár perccel már lekötöztek, és 24 órán át kaptam olyan infúziót, amely igen nagy arányban tartalmazott Haloperidolt. Már egy-két perc múlva erős delíriumba estem, és ez az állapot napokig tartott. Ezt követően gumicsővel kezdtek tömni, de úgy, hogy a cső ne csússzon le, és ezért órákon át öklendeztem az irritálás miatt. Majd ezután négyen-öten erősen lefogtak, orromat hátracsavarták, számat szétfeszítették, és úgy tömték belém az ételt, hogy minden alkalommal óriási ételtócsában maradtam.
A későbbiekben a Haloperidolt már injekcióban adták be, de a tömésnek továbbra is csak ezt a sarkítottan brutális változatát alkalmazták. És mindezt ugyanaz a személyzet hajtotta végre, amelyik előzőleg lényegileg egyetértett velem, és amelyik egyébként a szerencsétlen és igen elesett emberek gyógyításán és gondozásán fáradozik.
Viselkedésüknek erre a változására csak azt a magyarázatot találom, hogy a moszkvai eredetű utasításokat olyan könyörtelenül keresztülhajszolják, hogy az emberek ilyen utasítások hatása alatt nem érzik többé kötelezőnek magukra azokat az erkölcsi és magatartási normákat, amelyeket egyéniségük, erkölcsük és hivatásbeli kötelességeik egyébként megkívánnak tőlük.
Ezt a megállapításomat az egy évvel később történt események szintén megerősítik. Mivel az ellenem folyó módszeres hajsza nem szűnt meg, sőt fokozódott, ajánlott leveleim nem érkeztek meg a címzettekhez, a jogsértések halmozódtak, és még a korábbiaknál is
gyakoribbakká váltak, 1982 őszén ismét panaszt írtam a Legfőbb Ügyésznek, és kértem, hogy végre orvosolják az elkövetett jogsérelmeket. Kértem boldog emlékű MlNDSZENTY bíboros prímásunk teljes törvényes rehabilitálását is, hiszen ő volt az a személyiség, aki törvénytelen lefogatásáig és elhurcolásáig a leghatározottabban tiltakozott az effajta szellem hazai terjesztése ellen.
Panaszomban bejelentettem, hogy az orvoslásig tiltakozó böjtöt tartok. 46 napig hagyták, hogy böjtöljek. De akkor már az elhurcoláskor is úgy jártak el, ahogy azt a KGB-s parancsadók előírták. Ugyanis este otthon dolgoztam, amikor kopogtak, és bejöttek mentőorvosi minőségben. Kezemet hátracsavarták, s ezzel a mozdulattal már a fejemet is előrehajtották, majd kezemnél és lábamnál fogva, igazolvány és egyéb holmik nélkül egy mentőautóba hurcoltak. Még lakásom kulcsait is önkényesen használták.
Elhurcolásom közben hangosan kiáltoztam segítségért, hogy emberrablók törtek rám, de ez egyáltalán nem zavarta őket.
Újból a hárshegyi bolondházba vittek. Jegyzőkönyvbe diktáltam elhurcolásomat, de még csak annyit sem mondtak, hogy bocsánat. Behurcolásom után pedig meg sem várták a bírói szemlét, hanem azonnal lefogtak, hátracsavarták az orromat, brutálisan szétfeszítették a számat, és ide-oda csúsztattak rajta egy csajkát, amelyben kávé volt, majd tartalmát úgy löttyintették rám, hogy kevés a számba, zöme pedig fekhelyemre ömlött. így szoktattak hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy adott esetben Moszkva közvetlenül is beavatkozik egy-egy olyan ügybe, amelyet egyébként csak az irányítása alatt működő hatóságok hajtanának végre.
Kaptam újra a Haloperidol-injekciókat, és naponta háromszor tömtek ezzel a módszenei. És miként az erről szóló jelentésben is olvasható, többnapos delíriumot vészeltem át magas lázzal. Közben pedig ugyanezek az emberek a magukkal tehetetlen, valóban beteg embereket kimosták a fekáliából, és ápolták igen rossz felszereléssel, igen szegényes körülmények között.
Mivel pedig nehezen képzelhető el, hogy volt olyan is, aki egyetértett a KGB-s módszerek hazai alkalmazásával, újból csak azt a magyarázatot találom, hogy a törvénytelen fellépést elrendelő utasítást úgy tekintik, mint az egyébként szokásos kötelességeik alól feloldó hatályú intézkedést.
A TANULSÁG: a szörnyű jogsérelmek és törvénytelen fellépések oka az a szellem, amelyet Moszkva szeretne meghonosítani birodalmában, és azok a szervek, amelyek ezt fenntartják. Mindaddig tehát, amíg az ilyen gyakorlat orvoslására irányuló törekvés csak eseti elmarasztalásban merül ki, a kezelés csak tüneti. Moszkvát kell arra kényszeríteni, hogy egyszer s mindenkorra hagyjon fel világuralmi törekvéseivel, és lenini süllyesztőjében tüntesse el mindazokat a szennyes módszereket és eszközöket, amelyeket ennek érdekében alkalmaz, illetve igénybe vesz. Ha a szabad világ és a rabságban tartott népek rákényszerítik erre az útra, megszabadul az emberiség az első számú ellenségétől. Mindaddig azonban, amíg ez
meg nem történik, indokolt annak feltételezése, hogy a Kreml urai a világ bármely részén az első adandó alkalommal mindent elkövetnek bárminemű feszültség kiélezésére, ha ez elősegíti világuralmi törekvéseiket.
Nem védekezésből vagy a szabad világ iránti bizalmatlanságból hódítanak, gyarmatosítanak, lázítanak és kergetik kilátástalan háborúba a kialakult állapottal elégedetleneket. Nem a „birodalom” fennmaradása érdekében pusztítják hagyományos értékrendünket, és nem az erőegyensúly védelmében akadályozzák meg az uralmuk alatt tartott népeket önrendelkezési joguk gyakorlásában. Nem azért törekednek mesterségesen előidézni az egyének és nemzetek tudathasadásos állapotát, mert saját népeiknek jogait védik.
Eszmei, gazdasági és politikai rendszerüknek lényege a terjeszkedés, és mindent megengedhetőnek tartanak, ami segíti céljaik elérését. Ezért élnek vissza a pszichiátriával is. A szavak helyes értelmezése, az emberek normális gondolkozása, értékeik és eszmerendszerük védelme akadályozza terjeszkedésüket, hódításaikat, illetve eddigi hódításaik megtartását. Ezért aztán üldöznek mindenkit és mindent, aki, illetve ami helyreállítja az emberek helyes és józan fogalom- és helyzetértelmező képességét.
LOGIKÁJUK: erőszakkal és hatalmi eszközökkel kikényszeríteni az uralmukhoz és terjeszkedésükhöz megfelelő körülményeket, s ezeket elfogadtatni. Fölszámolják mindazokat, akik csoportosan ellenállnak, és ragaszkodnak a jóhoz, helyeshez. Amikor pedig elérték, hogy a közhangulat beletörődött a zsarnokságba, amikor már megszűnik a nyűt ellenállás, egyszerűen ezt a rendellenes mentalitást minősítik normálisnak, és elmebetegnek minősíttetik azokat a kisebb csoportokat és személyeket, akik még ragaszkodnak a szavak és a fogalmak valódi jelentéséhez és értelmezéséhez.
Ha pedig sikerült elérniük az uralmuk alatt tartott területen ezt az állapotot, már nem okoz különösebb nehézséget, hogy az ilyen körülmények között működő intézményekben, sőt intézetekben is, meghonosítsák ezt a szellemet. Ekkor már csupán utasítás kérdése, hogy a helyeshez, a jóhoz, a normálishoz ragaszkodókat a rendellenes állapotba kényszerítettekkel különcként kezeltessék, sőt elmebeteggé minősíttessék.
Íme bizonyítékul egy példa: 1984. október 10-én Budapesten, a Lengyel Kultúra Házában szemináriumot tartottak a jaltai egyezményről, hogy reagáljanak arra a történelmi jelentőségű beszédre, amelyben George Bush, az Egyesült Államok alelnöke, Bécsben kijelentette, hogy nem fogadják el Közép-Európa moszkvai érdekövezetté nyilvánítását, és ilyen elvek szerinti kezelését. Jól képzett magyar, lengyel és orosz történészek, újságírók és diplomaták részvételével előadások hangzottak el a moszkvai álláspontot alátámasztandó, de a lényegről, az önrendelkezési jogról, illetve annak szavatolásáról senki sem beszélt.
NÉGY ELŐADÁS UTÁN FÖLSZÓLALTAM. Rámutattam, hogy az egyezmény legfontosabb előírása az önrendelkezési jog. Kiemeltem, hogy ezen az alapon hazánkban 1945. november 4-én tartottak is választásokat, és a kommunisták, annak ellenére, hogy mi magyarok a háborúból a vesztes oldalon kerültünk ki, és hogy hazánkat orosz csapatok tartották erős megszállás alatt, a szavazatoknak csak 17 %-át tudták megszerezni, és a konzervatív Független Kisgazdapárt 57 %-os abszolút többséget kapott.
Egy orosz történész erre heves méltatlankodásba kezdett: „Hogyan lehet így értelmezni?” — kérdezte. „Hogy lehet megszállásról beszélni?” Mondtam, hogy a szavakat csak valódi értelmükkel használhatjuk, mert különben nemzeti tudathasadást idézünk elő. Mikor pedig mindezt bebizonyítottam, és rámutattam, hogy 1956 októberében is éltünk önrendelkezési jogunkkal, amikor egyként keltünk fel a megszállók ellen, újabb próbálkozás következett elhallgattatásomra, mégpedig éppen a demokráciára való hivatkozással Megmagyaráztam: a demokráciának éppen az az alapvető követelménye, hogy ők is hallgassanak meg engem, ha én végighallgattam őket.
Ezután már csak arra futotta türelmükből, hogy meghallgatták válaszomat egy anekdotára, amelyet az egyik előadó mondott el a csalóról, aki háromszor csalt, és negyedszer már nem hittek neki. Az előadó ezt a történetet az Egyesült Államok kormányára vonatkoztatta. Én viszont elmondtam nekik, hogy 1956. október 30-án a moszkvai vezetők ünnepélyesen megígérték csapataik kivonását hazánkból. Ennek az ígéretnek alapján az akkor éppen szuverén Magyarország területén független kormányunk küldöttsége tárgyalásokat kezdett egy orosz repülőtéren a csapatkivonásokról, és a tárgyalások közben a KGB emberei a magyar tárgyalóküldöttséget elhurcolták, és egy részüket ki is végezték.
Íme – mondtam – ez az igazi csalás!
A válasz jellemző volt a mentalitásukra: közölték, hogy nem hallgatnak tovább, és valamennyien kivonultak a teremből.
A történetet most nem folytatom. Megpróbáltam az erről készült írásomat közzétenni, de nem sikerült sem itthon, sem külföldön. Pedig igen tanulságos lett volna. Moszkva képviselői ugyanis gyarmatbirodalmukon belül nem szoktak kivonulásukkal tiltakozni. Mindenképpen hasznos lett volna a hatalmi túlsúlyra támaszkodó megbízottakkal tárgyaló elnyomottakat felvilágosítani, hogy helyes, ha tárgyalásaik folyamán, e túlsúly ellenére is, szigorúan ragaszkodnak az igazsághoz, mert az mindennél erősebb! Olyan védelmezője van. Akit nem lehet legyőzni semmiféle erőszakkal sem! Hangsúlyozni k mindenütt, hogy ne tűrjék tovább lehajtott fejjel az elnyomást.
Íme: Quod erat demonstrandum.
Ennek a bizonyításnak az igazságát pedig még jobban alátámasztja, hogy engem hivatalosan elmebetegnek minősítenek. Viszont „nincs betegségbelátásom”.
AZ ÚRISTEN KÜLÖNÖS KEGYELMÉNEK KÖSZÖNHETŐEN 1982-ben három napon át vizsgált egy svájci pszichiáter professzor, akivel akkor — talán szabad mondanom, hogy — baráti kapcsolatom alakult ki, és ő az 1983-ban a Bécsben tartott nemzetközi pszichiátriai kongresszuson nyilvánosan igazolta, hogy szavakban és cselekedetekben kifejezésre jutó megnyilatkozásaim teljes összhangban állnak felfogásommal és eszmevilágommal, az üldöztetés nem téveszme, és a világon semmilyen , úgynevezett pszichotikus tünetet sem észlelt rajtam. Mégpedig annak ellenére, hogy a már a börtönben elkezdődött kétrétű hajsza azóta is állandóan, sőt egyre fokozódó mértékben tart.
Azért kétrétű ez a hajsza, mert az elbeszélés elején leírt zárójelentésnek téves az a megállapítása, hogy büntetésemet elengedték, mégpedig a saját kérésemre. Egyrészt sohasem adtam be kegyelmi kérvényt, ügyem újratárgyalását kértem, nem pedig büntetésem elengedését. Nem szándékoztam, és továbbra sem szándékozom kegyelmet kérni a jogtalan és törvénytelen hajsza és a meghurcoltatások alól. A Moszkvából irányított hatóságok annyi törvénytelen, aljas és — állíthatom — sátáni módszert alkalmaztak már ellenem, hogy ha tíz földi életem lenne, az is kevés lenne ahhoz, hogy jóvátegyék gyalázatosságaikat.
Másrészt nem is engedték el, mert azonfelül, hogy elmegyógyászatilag megfigyelés alatt tartanak, 1971 novemberétől 1976 júniusáig havonta kétszer a rendőrségen is jelentkeznem kellett, és lakóhelyemet sem hagyhattam el engedély nélkül. Ez a kétszeres ellenőrzés azóta sem szűnt meg.
Ahogyan ezt az állapotomat szakmailag ellenőrző svájci professzor nagyon helyesen megállapította, ha valakit valóságosan hajszolnak, az nem betegségi tünet, bár betegséget okozhat. Ez csupán a valóság konstatálása. Márpedig ezen a téren azóta sem enyhültek a hatósági mesterkedések, sőt, éppen ellenkezőleg.
Csak az Úristen különös kegyelmének köszönhetem, hogy az elmúlt évtizedek alatt a sokrétű és sokféle kellemetlenkedés és hajsza ellenére is sikerült megőriznem lelki és szellemi épségemet.
Ha valaha, valamilyen formában vagy módon nyilvánosságra kerülne, hogy mi mindent követtek el lelkem, elmém, sőt testem épsége ellen, abból az ilyen kérdések iránt érdeklődők megállapíthatnák, hogy a világtörténelemben még nem volt annyira rafináltan gonosz terjeszkedő nagyhatalom, mint amilyen a moszkvai impérium.


*DR. PÁKH Tibor jelen írása 1985-ben született, és 1987 novemberében jelent meg az Égtájak nevű szamizdat kiadó Elszakadás című lapjában, így a dokumentum a nagy nyilvánosság elé nem kerülhetett. A szerző jelenidejű megállapításai természetesen a rendszerváltás előtti időszakra vonatkoznak. (A szerk.)
**Sztálin nevének említésekor a szerző írásmódját alkalmazzuk — a szerk.



« vissza