Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Világtájak iránytű nélkül

A politikai értéktőzsdén a csúcstalálkozók ázsiója legalább akkorát zuhant, mint az 1929-es New York-i „fekete pénteken” a részvények árfolyama. A második világháború nevezetes csúcstalálkozóinak színhelyét és időpontját minden iskolásgyerek kívülről fújja: Teherán, 1943. november, Jalta, 1945. február, Potsdam, 1945. július. E három megbeszélésen hozott döntések meghatározóan befolyásolták mind a háború menetét, mind a háború utáni világ képét. Jószerével egészen a 90-es évek elejéig.
A második világháborút követően a csúcstalálkozók sorát 1955 júliusában az amerikai, az angol, a francia és a szovjet vezetők genfi tanácskozása nyitja meg. Anglia és Franciaország hatalmi helyzetének gyengülésével a későbbiekben a csúcstalálkozók a két szuperhatalom vezetőjének megbeszélésére korlátozódtak. Ilyen volt 1959-ben HRUSCSOV és EISENHOWER találkozója az Egyesült Államokban, majd a Hruscsov-KENNEDY tanácskozás 1961 júniusában Bécsben. Ezután több mint tízéves szünet következik. Az Egyesült Államok elnöke ekkor már RlCHARD Nixon, a Szovjetunió vezetője LEONYID BREZSNYEV. Első találkozójuk színhelye Moszkva, 1972. május. A másodiké Washington, 1974. június. Eredményük a stratégiai fegyvereket korlátozó SALT-1 egyezmény. Találkozott a következő amerikai elnök, GERALD FORD is Brezsnyevvel, mégpedig 1974 novemberében Vlagyivosztokban, majd 1975 júliusában Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezmény aláírásakor. Brezsnyev még egy csúcstalálkozón vett részt. 1979-ben Bécsben tanácskoztak JIMMY CARTER amerikai elnökkel, majd aláírták a SALT-2 egyezményt, amelyet azonban az Egyesült Államok törvényhozása nem ratifikált.
Nem célom az amerikai-szovjet csúcstalálkozók további felsorolása. Annyit azonban meg lehet állapítani, hogy a 80-as évek első felében nem került sor csúcstalálkozókra, csak már Mihail Gorbacsov hatalomra jutása után, a peresztrojka és a glasznoszty időszakában RONALD REAGENNEL Rejkjavikban, Moszkvában, Washingtonban majd GEORGE Bush elnökkel több alkalommal.
E felsorolásból, úgy hiszem, világosan kirajzolódik a csúcstalálkozók jelentőségének fokozatos csökkenése, egyenes arányban a Szovjetunió, majd a FÁK világhatalmi helyzetének gyengülésével. Bill Clinton és Borisz Jelcin 1993. április elejei megbeszélése a kanadai Vancouverben valószínűleg már a „csúcstalálkozó” minősítést sem érdemli meg, hiszen az orosz elnöknek nyújtandó segélyen kívül egyetlen jelentősebb nemzetközi kérdésben sem hoztak döntést, még a boszniai vérengzés megfékezésében sem. A találkozó értékelése, érthetően, egészen szerény, s abban is több a vállveregető biztatás, mint a távlati elemzés.
A világhelyzetben tapasztalható általános elbizonytalanodást jól mutatja a csúcstalálkozó leértékelődése. Korábban az ilyen találkozó nemzetközi eligazodási pontnak számított, most viszont a világ olyan, mint a hajó, amelynek hasznavehetetlenné vált az iránytűje. A vezető fővárosokban zavarodottság lett úrrá, Washington, London, Párizs, Bonn, Moszkva, Peking, Tokió után Poloniuszként vizsgálják az összetorlódó, majd szétáramló felhőket, kutatva a biztató azúrfoltokat.
MERRE HALAD A VILÁG AZ EZREDFORDULÓ KÜSZÖBÉN? Nincs olyan politikai, gazdasági, katonai központ, amely erre, akár csak halvány körvonalakban is, választ tudna adni. A társadalmi elemzők, akik ilyesmivel próbálkoztak az elmúlt két esztendőben, valamennyien alaposan melléfogtak. Nincs egyetlen koncepció, doktrína, ilyen vagy amolyan „izmus”, amit megközelítőleg alkalmazni lehetne. Közhely ma már, hogy a Bush-féle „új világrendből” nem lett más, mint „új világ-rendetlenség”.
Jellemző ellentmondás, hogy a hosszabb távú tájékozódás zavarai egybe esnek az információ áradat rendkívüli felduzzadásával. A Dér Spiegel hosszú tanulmányt közölt, amelyben a most kibontakozó „információs korszak” néhány sajátosságát igyekszik felkutatni. A világ tudásmennyisége minden öt évben megkétszereződik, az új technológiák, a televízió, a komputerek, a tájékoztatás és a minden irányú elektronikus kommunikáció egyre gyorsabbá, immár kezelhetetlenné teszik az információt, hiszen egy vegyésznek például évente 600 ezer szakcikket, laboratóriumi jelentést kellene elolvasnia, hogy szakmájában naprakész tudással rendelkezzen. Az ember százmilliárd agysejtje a roppant tudáshalmaz egy részét képes feldolgozni. Most már oda jutottunk, hogy amit naponta hallunk, látunk, olvasunk, annak nyolcvan százalékát huszonnégy órán belül elfelejtjük.
Az új korszak olyan dinamikával rohanta meg az emberiséget, mintha a gőzgépet, az automobilt és a televíziót egy éven belül találták volna fel. Az információs ipar a turizmus mellett máris a . második legnagyobb gazdasági ágazat. Németországban már 11,6 millió ember dolgozik a komputer képernyő előtt. Növekvő részük „telemunkát” végez, vagyis már nem emberekkel, hanem távoli komputerekkel áll kapcsolatban. így elszigetelődnek egymástól az emberek és összeszűkül a társadalmi-kommunikációs terület.
Mindebből több következtetés vonható le: új típusú társadalom, másfajta világkép alakul ki, amelyben kibogozhatatlanul összekeveredik a média által megjelenített fiktív élet a valósággal. Az új civilizáció létrehozza az „info-embert”, akinek szerveződését már nem lehet másképp jellemezni, mint „az elembertelenített emberek” társadalmát. Az igazi hatalom a politikától a tömegtájékoztatáshoz tolódik át. Az egyetlen szemléletformáló szuperhatalom a TV lesz.
Dystopia az utópia ördögi ikertestvére. Olyan képzeletbeli hely, amelynek lakói csak leverően nyomorult és rémületes életet képesek folytatni. Remélhetőleg azért mégsem ebbe az irányba haladnak majd a dolgok.
A BERLINI FAL leomlása, majd a szovjet birodalom szétesése szinte olyan mámoros hangulatba ringatta a Nyugatot, mint ami az 1945-ös győzelem napját követően volt tapasztalható Európában. Az első intézkedés a hadseregek gyors leszerelésének elrendelése volt. Most ismét elhamarkodott leszerelési lépések történtek. Senki sem számított a véres etnikai összecsapásokra és törzsi háborúkra a Balkánon, Örményországban, Azerbajdzsánban, Grúziában és sorolhatnánk még a területeket. Csak 1993-ban kezdik felismerni, hogy a szovjet fenyegetés megszűntével még nem oldódott meg az általános biztonság kérdése. A londoni székhelyű Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete szerint a Nyugat fegyverzetcsökkentési lendülete túl messze ment. A szövetségesek immár látják, hogy jóval rugalmasabb és szélesebb kiterjedésű védelmi rendszerre van szükségük, mint a kölcsönös atomelrettentés korszakában, mert a világ kiszámíthatatlanabb s talán veszélyesebb napjainkban. E kifinomult biztonsági rendszerre viszont nincs elég pénz. Az eddigi nukleáris viszony is bonyolultabbá vált azon egyszerű oknál fogva, hogy Oroszország mellett ma atomfegyverekkel rendelkezik Ukrajna, Belorusszia, és Kazahsztán is. S ki jósolhatná meg, milyen országoknak lesz még atomarzenálja Kínán, Indián, Izraelen és Dél-Afrikán kívül. Irak, Észak-Korea és valószínűleg Irán máris veszedelmet jelenthet.
Kelet-Európában és a Balkánon túlmenően állandóan fenyeget a nagyobb konfliktus a Földközi-tenger medencéjében és a Közép-Keleten. Az iszlám fundamentalizmus terjedésével, erőszakos akcióinak szaporodásával megerősödtek a nyugatellenes érzelmek Algériától az Arab-öbölig. A Sivatagi Vihar hadművelethez még sikerült egy hatszázötvenezer fős nemzetközi haderőt összeállítani, ma ennek esélye jóval kisebb. Gombamód szaporodnak azok a régiók, ahová ENSZ békefenntartó erőket kell küldeni. Jelenleg húszezer ENSZ katona van Kambodzsában, tizennégyezer Horvátországban, nyolcezer Boszniában. Szomáliában az amerikaiak visszavonulása után ötvenötezer kéksisakosra lesz szükség. Ha Boszniában meg akarnák valósítani a felosztási tervet, legkevesebb hatvanezerre kellene növelni a létszámot. Mivel ilyen feladatok végrehajtására jól felfegyverzett, képzett és fegyelmezett csapatokra van szükség, elsősorban a NATO egységek jönnének számításba. A máshonnan, például Ukrajnából Boszniába érkezettek — mint egy brit tábornok mondta az amerikai Time-ban — „fegyelmezetlenek és korruptak”.
A gondok az Atlanti Szövetségen belül is sűrűsödnek. Clinton elnök már azzal a gondolattal foglalkozik, hogy 100 ezerre csökkenti a Németországban állomásozó amerikai haderők létszámát, s szakértők szerint ez a minimum, ami még hitelessé teszi az amerikai jelenlétet. A németek 490 ezerről 300 ezerre szállítják le fegyveres erejüket, ami katonáik szerint már a hadsereg morálját is kikezdi. A legdrákóibb a csökkentés Nagy-Britanniában. Az úgynevezett átalakítási program szerint a jelenlegi százötvenháromezerről száztizenhatezerre szállítják le a fegyveres erő létszámát (a hadseregről van szó), ami 1830 óta a legalacsonyabb Anglia történetében. E szándék már nemcsak a katonákat háborítja fel, hanem a parlamenti képviselők egy részét is, hiszen büszke, nagy hagyományokkal rendelkező ezrede- ket szüntetnének meg. A franciák 4,3, a németek 16, az Egyesült Államok 16,6 százalékkal csökkentik haderőiket 1990-hez képest.
A NATO jövőbeni szerepe körül javában áll a vita. Egyesek — mint például RÜHE német védelmi miniszter — elkerülhetetlennek tartják, éppen a kelet-európai bizonytalanságok miatt a szövetség tagságának kibővítését Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával, Magyarországgal. Mások ennek időpontját kitolnák addig, amíg az Európai Közösség be nem fogadja az érintett országokat. Végül Oroszország határozottan nehezményezi az olyan elképzeléseket, amelyek a NATO-t az orosz határokig tolná előre.
Magyarország biztonsága rendkívül törékeny, szövetségesünk nincs, hazánk függetlenségének az ENSZ-en kívül nincs védelmezője. Az pedig — a balkáni események fényében látjuk — mennyit ér. A biztonságpolitikai alapelveket hatpárti egyetértéssel fogadta el a parlament. Ez azonban nem más, mint papírra lefektetett elvek gyűjteménye. A honvédelmi törvény most kerül majd tárgyalásra. Félő, hogy a kiélezett viták közepette a sok kompromisszum miatt rossz törvény születik. Nem tükrözi e feszültségekkel terhelt térségben a megbízható védelem szükségleteit.
A második világháború kitörésekor CHURCHILL szemére vetette a CHAMBERLAIN-kormánynak: „Önök a szégyent választották a háború helyett. így rajtunk maradt a szégyen és megkaptuk a háborút.” Ami ma Boszniában történik, arra kísértetiesen alkalmazható e mondás.


« vissza