Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Vighék (Részlet)


Gábor bácsi

 
IGEN, EZ BIZTOS, HOGY EZ A VIGH CSALÁD, ez tősgyökeres felsőrajki volt. „Vigh laknak”, meg „Vigh dölőnek” hívják a határt, ahol a földjeik voltak. Az apai nagyapámnak, annak valamivel többje volt 50 kataszteri holdnál. Az apámék nyolcán voltak testvérek. Persze ez mind osztozó fél volt, ez a nyolc, úgyhogy az 50 hold az nyolcfele oszlott. Ismertem az apai nagyszülőket. Összejárósak voltunk. Mint gyerekek eljártunk hozzájuk. Persze akkor még öregapám és öreganyám volt a megszólítás. Az öregapám nagy szakállt viselt. A mi falunk az arról volt híres, hogy sok ember volt szakállas. „Szakállnevelő Felsőrajknak” hívták. Szakállasan is halt meg hetvenöt éves korában. Igen erős, mozgékony ember volt. Neki is volt két-három hold szőlője, és ő abban csak egyedül, maga dolgozott. Egyedül telepítette, egyedül forgatta, egyedül ojtotta, öregen is maga permetezett, maga csinált mindent. Arra az időre, amire visszaemlékezem, ő volt a legmódosabb gazda Felsőrajkon.
Az anyai nagyszüleim korpováriak voltak. Ez egy sváb falu Nagykanizsa mellett. Úgy hallottam az ősöktől, hogy Koblenzből telepítették be ide őket valamikor az 1700-as években. Az apám úgy nősült be oda 1908-ban. Az a község huszonegy házból állt. Huszonegy család lakta. Oda jobban csak a svábok nősültek. Talán az apám volt az első magyar férfi, aki oda nősült. Apámat úgy szokták szólítani, hogy „a tanító úr”, mert ő pantallósan járt, a svábok meg mind csizmásan mentek. Mindig azt mondták, hogy „né, itt megy a tanító úr”. De befogadták maguk közé, nagyon szerették apámat. Persze, mert apám jól értett a szőlőkultúrához. Ugye 1906-ban a filoxéra teljesen kiölte azokon a területeken a szőlőt, és apám volt az első, aki ott megkezdte a forgatást. Hát akkor persze még kézzel forgatták ki a tőkéket. Amikor a forgatással már végeztek, akkor apám innen a felsőrajki, meg az ungi hegyről vitt ojtóanyagot. És innen meg Pötrétéről vitt oda embereket is, akik beojtották a szőlőt. Abban az időszakban nem úgy volt, mint most, nem lehetett venni, hanem ott beoltották háznál. Kimelegítették, úgy nevezték, egy olyan szobába rakták a vadvesszőt meg oltványt, aminek állandó 20 C foka volt, és az ott összeforrott, kihajtott, és mikor elérte úgy a 8-10 centit, akkor elkezdték ültetni. Hát ezt az első szőlőtelepítést ott az apám kezdte meg. Igen-igen nagy becsülete volt neki, meg híre. Mindenki hívta, hogy „Na komám”, „na sógor”, mert az egész sváb község olyan rokonság, komaság volt, „mutasd meg, hogyan kell”. „Megcsináljuk mi is.” „Légy szíves, csak tanácsot adj!” meg minden... ott aztán olyan finom bor termett, azon a szőlőn, hogy vetekszett a Zala-megyei pogányvári borokkal. Az mind ilyen, abban az időben úgy mondták, hogy olasz rizling volt. Nem sokat termett, de isteni jó bora volt.
EGYSZER APÁM HAZAJÖTT A SZÜLEIT MEGLÁTOGATNI, és mondja neki nagyapám, hogy „te, eladó az Unger birtok. Vegyétek meg! Jobban jössz ki, ha itt gazdálkodsz, mint ott Korpováron!” Hát apám spekulált, spekulált... Korpováron nem tudott terjeszkedni, az egy kis község volt, meg ott Kanizsa mellett nagyon drága volt a föld. Itt ugyanazért a pénzért majdnem háromszorosát, négyszeresét meg tudta venni, mint Korpováron. Úgyhogy végül ott mindent jó pénzért eladott, 15 hold földjük volt ott, az anyám hozománya, és azon itt vettek 45 katasztrális holdat. Aztán az apai örökségből még 6-7 hold jutott neki később.
Én 1914. november 4-én születtem. Mikor Korpovárról Felsőrajkra eljöttünk, akkor voltam négyéves. A többi időmet, egész amíg ide Akarattyára nem költöztem, ott töltöttem, Felsőrajkon, kivéve a háborút, a fogságot meg a börtönt. Ezeket sajnos más helyen kellett tölteni.
Hát mit is nevezzünk a falusi gyerek kisgyerekkorának? Hat-hétéves korban még nemigen dolgoztunk. Esetleg ki kellett menni a rétre. De mikor hétévesek voltunk, akkor odaadták a raffiát, és kötöztük a szőlőt. A ház körül valamit mindig kellett az embernek csinálni. Hozz be fát, vagy egy vödör vizet, vagy nem tudom mit, ugye szegény anyám szokta mondani, hogy ezt csináljátok, azt csináljátok. Na utána, mikor aztán kimaradtam az elemi iskolából, nem csak nekem, hanem bizony minden paraszt gyereknek meg kellett fogni az eke szarvát meg a kaszát is. Persze tizenkét éves koromban még nem bírtam annyit, mint húszévesen, de már kellett tudni kaszálni. Először apámnak kellett megkalapálni a kaszát. Akkor később mondta, ha meg akarsz tanulni kaszálni, meg kell tanulni kalapálni is. Akkor megtanultam kalapálni. És hát így, egyik hozta a másikát, aztán mire elértük a húsz évet, már mindegyikünk tudta, hogy mikor mit kell csinálni, mi következik. Azért este vacsoránál apám megmondta, hogy ő szeretné, ha ezt vagy azt csinálnánk. Ha jónak láttuk, amit ő mond, akkor csináltuk azt. De ha mi azt mondtuk, hogy inkább ezt látnánk jobbnak, akkor ránk hagyta. Ugye apám beteges lett, meg látta azt, hogy mi is azon vagyunk, hogy több legyen. Látta, hogy nem pazaroljuk el azt ami van, és hogy mindegyikönk elég szorgalmas. Mindünknél az volt a cél, hogy mennél jobban menjen minden. Megtanultunk mindenféle munkát, mindenféle fogást. Ugye kellett tudni bánni a lóval, kellett tudni megcsikóztatni, mikor csikózott a ló, vagy bornyazott a tehén, azt megbornyaztatni. Már gyerekkorban ott kellett lenni az istállóban. Mi ott is aludtunk. Nálunk a falun az volt a szokás, hogy amikor a gyerek kimaradt az iskolából, utána az istállóban aludt. Nálunk nagyon jó istálló volt. Nagyon tiszta volt, és jobb szerettünk ott aludni, mint a szobában. Ugye télen a lakás hideg volt, az istálló meg egyforma meleg volt télen is, ha az ember reggel fölkelt, melegen kelt föl. Külön istállóban volt a hat ló, meg külön istállóban a 16-18 darab marha. A lóistállóban én aludtam, a másik istállóban a bátyám meg a két öcsém később.
Ezt az Unger-féle házat, amit az apám a birtokkal együtt megvett, kastélynak nevezték. Abban volt hét szoba elől, és hátul is annyi helyiség; konyha, kamra, folyosó, előszoba. Az volt a legnagyobb ház akkor Felsőrajkon. Akkoriban is belekerült volna 15 hold föld árába. Nagy érték volt. Na most ugye amikor a Rákosi rendszer kezdte államosítani a házakat, hát mit tudtunk csinálni, a közepét kibontottuk, és az egy házból lett kettő. Mert különben rácsaptak volna. Én akkor értem haza a fogságból, és spekuláltam... mondtam anyámnak, hogy meg kell osztozni, mert különben baj lesz. „Hogyhogy baj lesz?” így anyám. „Hát — mondom — a Jóisten tudja, hogy mit hoz ez a sors, amiben most leszünk. Meg kell osztozni! Ha nem egyezői bele, akkor itt hagyom a falut, elmegyek Pestre valahová, valamilyen munkát keresni.” „Dehogy mész, osztozzatok meg!” — azt mondja. Nem volt semmi veszekedés. Olyan gyorsan, talán egy óra alatt megosztoztunk mindenen, földön, szőlőn, házon, állatokon, mindenen. A testvérekkel, meg az anyámmal. Apám akkor már nem élt. Én kaptam a ház egyik felét, ott éltünk aztán a feleségemmel is, amíg ide nem költöztünk, Akarattyára.
NEM DICSÉREM MAGAM, én olyan közepes rendű tanuló voltam. Nem sokat tanultam, elég jól fogott az agyam, csak úgy odafigyeltem. Amikor negyedikes vagy ötödikes voltam, akkor volt egy ilyen csereakció, hogy Dániába mehettem volna cseregyereknek, és onnan meg jött volna a mi családunkba egy olyan parasztgyerek, mint én. Ezt a főbíró is nagyon intézte, a tanítóm is, de nem fogadtam szót, nem mentem el. Az Atyaistennek sem mentem el, nem hagyom a haverokat, barátokat... Nagy csacsi voltam persze, el kellett volna mennem. Akkor volt ez a „kertgazdálkodás” szó, meg a „belterjes gazdálkodás”, és ez arra lett volna, hogy ezt ott Dániában megtanuljuk. Egy olyan családnál lettem volna, amilyen a mienk, amilyen birtokos meg népes a mienk volt. Hát ugye tízéves voltam akkor, és ott kellett volna lenni azt hiszem négy évig. Nem akartam. A tanító meg is haragudott rám elég sokáig. „Te gazember...” — azt mondta mindig. Utána meg Kehidán volt egy ilyen mezőgazdasági szakiskola, ahol gazdatiszteket képeztek. Akkor oda szeretett volna elküldeni a tanító. De erre se tudott rábeszélni. Annyiszor előhozta, hogy: „miért nem mész el Kehidára? Semmibe se kerül nektek, el van intézve minden, csak kijössz onnan mint ispán, az uradalomban ispán lehetsz, később intéző lehetsz.” — stb. „A rátermettséged, mindened megvan hozzá!” Hát nem mentem, nem tudott rábeszélni! A szüleim úgy voltak vele, hogy én már munkaképes erő voltam a gazdaságban. Apám azt mondta: „tovább már nem tartok cselédet, ha akartok fessen járni, akkor tessék megfogni a gyeplőt, az eke szarvát, a kaszát, a kapát és dolgozzatok!” Én meg másba spekuláltam. Úgy a '30-as években mi nyitottunk egy üzletet is, egy olyan vegyeskereskedés féle volt, mert vasárú is volt, meg élelmiszer is. Bár a faluban volt 4-5 bolt, de elég jól kezdett menni a mienk is. Velünk szemben meg lakott egy zsidó kocsmáros, annak nem volt családja, aztán mindig jajgatott, hogy elfogadna fiának. Gondoltam, velem szemben lakik, és ha a zsidó kiöregszik, én nyitok egy kocsmát ide a magunkéba, és nem gazdálkodók tovább! Én ezt a pályát szerettem volna elérni.
Három tanerő is lett, mikor már ötödikes, hatodikos lettem. Nagyon rendes emberek voltak, becsületesek, odaadóak. Színdarabokat tanítottak be, szervezték az ifjúságot. Télen, ugye kultúrház nem volt, akkor vett a tanító ilyen aladdinlámpát, ami sokkal fényesebb volt, mint a petróleum lámpa. Őröltünk neki, akkor lehetett menni az iskolába, ott lehetett olvasni, dominózni, beszélgetni, könyvtár volt, lehetett könyvet kivenni.
AZ EGYIK TANÍTÓ MÉG HITELSZÖVETKEZETET IS CSINÁLT. Az egy nagyon nagy kereskedő szellem volt. Ezt a hitelszövetkezetet a községi parasztság szervezésével hozta létre. Az apám is hitelszövetkezeti igazgatósági tag volt. Minden részvény 80 aranypengőt ért. Tehát, mondjuk, akinek volt 10 részvénye, az 800 pengőt fizetett be. Ezt nem kellett egyszerre befizetni. Lehetett havi részletre is. 10 pengős, 5 pengős vagy 2 pengős részletekben. Na most, mikor teljesen kifizette valaki, akkor már kamatot is kapott utána. Ezt úgy csinálták az idősebb paraszt bácsik, és az apám is, úgy csinálta, hogy magának 10 részvényt Íratott, és minden gyerekének egyet. Úgyhogy mint gyerekeknek/ nekünk is volt abban a takarékszövetkezetben részvényünk. Nagyon jól mozgott az a takarékszövetkezet. Olyan jól mozgott, hogy később aztán megvették az egyik tanítói házat, és az lett a takarékszövetkezetnek az irodája. Gyönyörűen átalakították. Még szebb volt a belseje, mint a kanizsai bankoké. Tolóüveges ajtók voltak a rekeszekben, ahol a tanító szokott dolgozni. Mikor volt neki szabad ideje, átment és ő volt ott a főkönyvelő. Az igazgatóságban volt hat igazgatósági tag, az mind gazdálkodó ember volt. Három felsőrajki, két alsórajki, és egy pötrétei. De mind gazdálkodók. Ha valaki kért, mondjuk, 1000 pengő hitelt, akkor a főkönyvelő, a tanító, összehívta az igazgatóságot, hogy hát Gábor bácsi, Pali bácsi, János bácsi, Jóska bácsi, erről van szó, ez meg ez kért ennyi meg ennyi hitelt, kérem, önök ismerik a gazdasági helyzetét, hát szavazzák meg. Tulajdonképpen ők őrködtek a takarékszövetkezet fölött, nehogy olyan kapjon pénzt, aki nem tudja visszafizetni. Szépen mozgott ez a takarékszövetkezet, nagyon szépen mozgott! Na most ugye ez a háború után teljesen megszűnt. Úgy '47-ben szól a tanító, mondja nekem, hogy: „te, mit szólnál hozzá, ha újra megalakítanánk ezt a hitelszövetkezetet?” „Hát tanító úr, ez nagyon örvendetes dolog lenne, ez éppen úgy működne, mint azelőtt.” — mondom neki. „Maga átveszi a főkönyvelőséget, aztán szervezzük meg!” Be is fizettünk, ha jól tudom, 50 forintot. Amikor aztán a Földműves Szövetkezet megalakult, ezek szépen rátették a kezüket az egészre, és oda senkinek többet bemenni nem lehetett. Semmit, a világon semmit nem kaptunk belőle!
EZ NEM FELSŐRAJKI EMBER VOLT, EZ A TANÍTÓ. Nem is tudom, talán ilyen elvett magyarországi területre való volt. Azt hiszem Szabadka környéki. Úgy választották meg hozzánk tanítónak. Hát az ilyen választás az legnagyobb részben a plébánoson múlott, mert ugye a tanítónak kántortanítónak köllött lenni. Annak az ilyen katolikus ünnepeken mindig részt köllött venni, énekelni, meg mit tudom én. De azért múlott az egyházközségi tagokon meg az iskolaszéki tagokon is. Ezek mind falusiak voltak, jó parasztemberek. A tanítót ezek választották. Ezen aztán elég sokszor volt vita. Akit a pap akart, azt sokszor nem akarta ez a testület. Hát a döntő szó azért leginkább a papé volt. Arra nagyon emlékszem, amikor legutolján lett a tanítóválasztás, másikat akartak, a pap meg amellett kardoskodott. Hát csak a papnak lett igaza! Olyan azért nem volt, hogy ne tudjanak megállapodni. Azért a döntő szó mindig a papé volt. Azt szokták mondani, hogy egy faluban a nép mindig akkor él, ha a pap meg a jegyző nincsenek jóban. Ha jóban vannak, akkor a pap meg a jegyző azt csinál, amit akar. Hát tulajdonképpen igazuk volt, hiszen fontos volt a rend, és így könnyebb volt valakit kipellengérezni.
A jegyzőség hajtotta be az adót. Hát bizony elég komoly dolgok voltak ezek. Sokszor volt, hogy a végrehajtó kijött a faluba. Nem vitték el, de odahajtották a jegyző-irodához valakinek a lovát vagy a tehenét, vagy nem tudom mit. De azért később csak visszaadták vagy visszahajtották. Nem vittek el senkitől semmit. Hát mindenki azért rendezte. Nemigen történt az meg, hogy elárverezték. A mi falunkban egyáltalán nem történt meg. Pacsán, igaz, megtörtént és Zalaszentmihályon is. Akkor volt az a „véres vásár” Pacsán, mikor a rendőrség lövetett a népre és úgy emlékszem, ketten meg is haltak.
Aztán a jegyzőség rendezte a strázsákat. Falun úgy volt, hogy minden éjjel köllött lenni éjfél előtt két strázsának, meg éjfél után két strázsának. Úgy szokták mondani, hogy a jegyzőség volt a politikai község, és ettül teljesen külön volt az egyházközösség. Emlékszem, volt a jegyző meg volt a kisbíró, aki dobolt. Minden héten egyszer vagy kétszer kiadták a rendeletet, azt a jegyző legépelte vagy leírta a kisbírónak és az kidobolta. Aztán valamikor '28-ban jött egy adóügyi jegyző is, akkor már ketten lettek az irodában. Emlékszem, egyszer nagyon vitatkoztak a jegyző úrral, apám is, meg a többi paraszt is, mert mondta a jegyző, hogy neki kell egy írógép. Aztán mondták, hogy rendben van, írógépet kap vagy kapsz, ki magázta, ki tegezte, apám tegezte, de biztosan követeled majd, hogy legyen egy kisasszony, aki azzal majd dolgozik. „Nem, — azt mondja — becsület szavamat adom rá, nem lesz pöcögtető kisasszony. Pöcögtető kisasszony nem lesz, csak szavazzátok meg az írógépet!” így aztán megszavazták, és a főjegyző megtanult rajta írni. Hát ilyesmit is a képviselőtestületnek kellett megszavazni. A képviselőtestület tizenkét emberből állott. A felét választották, a fele meg a virilisták voltak. A virilisták voltak a legnagyobb adófizetők a községben.
Őket nem köllött választani, ők automatikusan képviselőtestületi tagok voltak, a másik hatot meg választották. Hát ez a választás ez leginkább úgy volt, hogy akit a jegyző jónak látott, értelmesebbnek látott, az került be. Ugye a jegyző már régebben ott volt, ismerte őket, akkor ő tett egy javaslatot, hogy hát ő ezt jónak látja, ha nem is olyan vagyonos gazda, de értelmes ember, okos ember, messze lát, ezt be kell venni. És hallgattak a jegyző szavára; „Rendben van.”
Aztán a jegyzőség mellett működött még az elöljáróság. Az is hat személyből állt. Ezek a bíró, a helyettes bíró, meg a négy elöljáró voltak. Az elöljáróságot, azt tulajdonképpen a jegyző a saját maga belátása szerint a szorgalmasabb, jobb parasztcsaládokból szedte össze. Meg hát a bíró, az is úgy szokta mindig mondani, hogy: „Az elöljárókat, akikkel én dolgozok, azokat én választom magam mellé!” Az elöljáróság az jobban a parasztság érdekeit képviselte, mint a képviselőtestület. Mert a virilisták ugye azok a nagy adófizetők voltak. Azok jobban az 5 dolgaikat képviselték. Cselédek az elöljáróságba, vagy a képviselőtestületbe nem kerülhettek be. Hát nekik nem is lett volna arra szabad idejük, hogy ők az uradalomból odamenjenek egy gyűlésre. Nem lehetett azt megtenni. Olyan nem volt, hogy az uraság azt megengedje. Na, amikor már nekik is volt földjük, akkor már igen! Akadt köztük is, például a Szeglet Pista bácsi elöljáró volt, a Kocsis Gyula bácsi is elöljáró volt. Akkor már elöljárók lehettek. Ezek között volt olyan is, hogy annyira szorgalmas volt, hogy amikor már szerzett magának házat, meg egy-két hold földet, akkor otthagyta az uradalmat és elment aratni, és akkor mint arató nem volt annyira lekötve mint egy cselédember.
NÁLUNK A CSELÉDSÉG 70 százalékának, mire nyugdíjba ment volna, vagy elérte volna azt a kort, hiszen akkor nyugdíjat nemigen kaptak, annak mindnek háza lett, meg 2-3 hold földje, vagy fél hold szőleje, minden egyének, majdnem. Nem volt ám a falun olyan nagy különbség a cseléd meg a parasztgyerek között! Én merem állítani, hogy fessebben jártak, mint a parasztgyerekek! Mert jobban jutott nekik, ahol a cselédasszony a keresetet nem a kofáknak hordta, annak a családja fessen járt. Olyan görbeszárú csizmákban, meg nagykabátban jöttek vasárnap a templomba a cseléd fiúk, hogy fessebbek voltak, mint a parasztgyerekek! Mi éppen olyan haverok voltunk velük, mint a parasztgyerekekkel. Még több haverom volt talán a cselédgyerekek közül, mint a parasztgyerekek között. Az a parasztgyerek, aki lenézte a cselédeket, azt a parasztság kiközösítette magából. Soha nem felejtem el: a falu közepén egy kereszt volt. Egyszer, egy vasárnap délután ott álltunk négyen, vagy öten parasztgyerekek. Már akkor ilyen kis legénykéknek éreztük magunkat. Hát a láthatáron jön három csizmás, jólöltözött gyerek, legények. Mondja az egyikünk: „Hej, micsoda legények jönnek ott szemben!” „Azok nem legények” — azt mondja a másik. „Hát mik?” — kérdem tőle. „Hát — azt mondja — a Brunner cselédjei.” Nagyon lepirongattuk, hogy: „Hát, hogyan mondhatsz ilyet! Az éppen olyan legény, mint te vagy, vagy tán még különb, mert fessebben van öltözve, mint te!” A cselédek elkülönülve laktak, a majorokban, mert kézrül kellett lenni. A földbirtokosnak is ott volt a kastélya, és a majorgazda is ott lakott a majorban. De egyébként nem volt elkülönülés, és semmi ellenségeskedés. A falu az olyan volt, mint egy család. Minden falu, én szerintem, de legalábbis a mi falunk az olyan volt.
A BÍRÓT, AZT A KÖZSÉG VÁLASZTOTTA. Ez is zömmel úgy nézett ki, hogy a jegyző javaslatot tett, és azzal általában mindenki egyetértett. Hát olyan is akadt, hogy valaki nem értett egyet, de ezzel nem sokat nyert. Volt olyan, hogy próbálták a jegyzőt kikezdeni, de aztán mindig lecsillapodott a dolog, mert a jegyző az nagy tekintély volt egy faluban. De annak tudni is köllött mindent! Nagyon köllött tudni! Őneki tisztában köllött lenni a rendeletekkel, amiket a főszolgabíró, a főispán, vagy az alispán kiadott, és tudni köllött neki számolni. Ugye köllött neki vezetni a háztartási könyvet, hogy mit hová tett, mennyi pénzt költött, mire költötte el, kinek adta, ezt, ugye, mind bizonylattal. Ezek a jegyzők teljhatalmú urak voltak egy községben. Nagyon köllött tudniuk a nép nyelvén beszélni, és meg köllött szerettetni magukat a néppel. Én olyanra nem emlékszem, hogy a faluban elégedetlenek lettek volna egy jegyzővel. Akikre emlékszem, azok mind nyugdíjba mentek, és nem úgy lettek visszahíva. Hát az utolsó jegyzőt, már a háború után, azt nagyon kikezdték. Persze kikezdték, mert ugye akkor már lettek ilyen kommunista érzelműek. Sosem volt fegyvere, de följelentették fegyverrejtegetésért. Fegyvert dugtak a méhesébe, ugye. El is vitték. Magam is mászkáltam utána, hogy engedjék ki. Ki is engedték. Dehát ez nem azért volt, hogy nem szerette a nép, hanem volt neki egy-két ellensége a faluban. Ilyen, ugye mindig akadt.
A jegyzőn kívül az igazgató tanítónak, a tanítóknak, és a plébános úrnak volt a legnagyobb tekintélye. Meg hát nálunk az állomásfőnöknek is. Az is egy nagyon elismert ember volt nálunk. Már messziről kalapot emeltek neki. Ezek mind idegenből jöttek a faluba, szóval úgy lettek idehelyezve a járásbíróságról, a főispán utasítása szerint. A papokat meg a püspökség helyezte állásba. A járásbíró Pacsán volt. Ő beleszólt a községek dolgába, irányította a községi jegyzőt. A képviseleti gyűlésekre el szokott jönni. Hintóval szokták hozni, ült mellette egy katonája is mindig a hintón. De nem voltak mogorva emberek, hogy ne álltak volna szóba a parasztsággal. Ismerték is a járás falvait. Nagyobb részük az értelmesebb földbirtokosokból került ki. Persze az volt benne a gazemberség, hogy mondjuk egyik földbirtokos volt négy, vagy öt évig szolgabíró, akkor aztán lenyugdíjazták, és abban az időszakban kapott 1000 pengő nyugdíjat, mikor 80 pengő volt egy falusi tanító fizetése. Aztán volt neki 1000 holdja, és még volt lelke fölvenni azt a havi 1000 pengő nyugdíjat is! Szóval azért ez a kasztrendszer, vagy nem is tudom minek nevezzem, ez megvolt abban a régi világban is. Hát a főispán meg alispán például Zala megyében, az mind gróf volt. Teleki gróf volt a főispán, az alispán, azt nem is tudom, hogy ki volt az alispán. Az is valamilyen nagy földbirtokos volt. Mi, falusiak nemigen törődtünk ezzel, hogy ki a főispán vagy ki a főbíró. Ha valaki az állampolgári kötelezettségének eleget tett, az adóját kifizette, akkor a világon senki nem piszkálta semmivel. Olyan független élete volt, amilyet akart! Azt csinált mindenki a terményével, amit akart. Nem azt mondom, hogy könnyű volt eladni. Volt olyan időszak, hogy négyszer, ötször is el kellett hajtani a vásárra azt a marhát vagy azt a lovat, míg el lehetett adni. Pacsára hajtottuk. Ott volt hat országos vásár, aztán meg később minden hónap első csütörtökén egy havivásár. Volt olyan világ is, emlékszem, hogy egy paraszt bácsi már sehogy se tudta eladni a lovait, aztán az egyik lónak a nyakába kötött egy tarisznyát, beletette a két passzust, és ráírta egy papírra, hogy: „Nálam tíz évig dolgoztak, a becsületes gazdája akárki lesz, itt vannak a passzusok, aki megtalálja, vigye őket, vezesse az istállójába, gondozza őket!” Aztán rájuk vágott, menjenek, vigyék ingyen őket! Ilyen világ is volt, de függetlenek voltunk, szabad élet volt.
A KÖZBIRTOKOSSÁG VOLT A MAGJA, AZ ALAPJA A KÖZSÉGNEK. Az apaállatokat a közbirtokosságnak kellett eltartani. Például, ha egy faluban volt öt bika, meg három, vagy négy kan disznó, akkor ezeket a közbirtokosság tartotta el. A közbirtokosságnak volt saját területe, mondjuk 8-10 hold szántója, 10 kataszteri hold rétje, 100 kataszteri hold legelője, meg 100 hold erdeje. Ebből gazdálkodott a közbirtokosság. Volt a tulajdonában egy jó vasgerendás istálló és ezen a szép helyen voltak az apaállatok tartva. A közbirtokosság csordást fogadott, annak kellett télen-nyáron etetni a bikákat. Ezért kapta a fizetését. Részibe lekaszálta a közbirtokosság rétjét, a közbirtokosság szántóján meg megtermelték az abrakot. A közbirtokossági elnöknek az volt a dolga, hogy ezeket az apaállatokat ellenőrizze, hogy rendesen vannak-e etetve, hogy nem lopják-e a takarmányt, meg ilyenek. Ha valamelyik bika kiöregült, vagy annyira lenehezült, akkor jött a községgazda, vett még maga mellé egy embert, vagy kettőt, aztán elmentek faluzni, és kerestek egy új törzskönyvezett apaállatot. A régit kiselejtezték, azt meg megvették.
Aztán ott volt a közbirtokossági legelő. Akinek ahány oktálja volt, annyi darab marhát hajthatott ki a közös legelőre, amiért nem kellett neki fizetni. Akinek nem volt oktálja, annak fizetni kellett, nem tudom én hány pengőt egy-egy darab marha után. így volt a közbirtokossági erdővel is. Ez úgy nézett ki, hogy 16 holdat jelentett egy oktál. És akinek ahány oktálja volt, annyi „joga” volt abban az erdőben, úgy kapott fát. Amikor fakitermelés volt a közbirtokosság erdején, akkor kiment egy bizottság az erdőre és meghatározta, hogy például egy-egy oktálra adunk három, vagy négy űrméter fát. Bejelölték a fákat a papírra meg ráírták a neveket. Aztán a parasztok megkapták az értesítést, hogy Kovács Péter, vagy Nagy János menjen az erdőre, ott mindenki megtalálta a fáit név szerint, szám szerint és nekiállt kiásni. Mert az nem úgy volt, mint márna, hogy lefűrészelik a fát, azt nem volt szabad! Ki kellett ásni a gyökeret, a tuskót kiszedni és szépen összemunkálni, még az ágat is, mindent! Rendesen mindent elvinni az erdőből. Annak olyan tisztán köllött maradni, mint a mezőnek! Újratelepíteni már a közbirtokosságnak kellett.
Az erdő kiosztáson szokott lenni felsülés, mert ott azért akadtak részrehajlások, hogy nem tudom én, az egyiknek többet becsült, vagy magának többet becsült, ugye. Előfordultak olyan dolgok. Nem olyan nagyon repeszkedett senki az ilyen beosztásokért, mert, ugye, magyarul megmondva, ez tulajdonképpen csak az utánjárkálás volt, mert azért fizetést nem kapott. Aztán azért, amikor osztotta a fát, magának kicsit jobban osztott. Sokszor eszemben van, egyszer egy értelmes, jó paraszt bácsi volt a bizottság elnöke, aztán mikor a fakiosztással végre végeztek, azt találta mondani, hogy: „Nem tudom, hogy majd ha én nem leszek, ki fogja ezt végezni?” Néz mindenki. „Feri bácsi, azt mondták, hogy a Gömbös Gyula olyan miniszterelnök, hogy ilyen többet nem lesz a világon. Aztán, ugye, meghalt, és lett helyette miniszterelnök.” Nagy nevetés lett: „Na Feri bácsi, ugye hogy lesz akkor maga helyett is!”
Aztán volt a hegyközség. Az egy önkéntes szerveződés volt. Zalában például minden szőlőhegynek volt hegyközsége. A mi községünkben volt egy 90 holdas szőlőterület a felsőrajki hegyen, meg volt még 210 hold a dióskáli határban, de ennek is a 70 százaléka felsőrajki gazdáké volt. A hegyközség az minden évben tavasszal tartott egy gyűlést, kint a hegyen, mindig a hegymester pincéjében. Az ajtó nyitva volt, aki befért, befért, a többiek kint álltak. Hát körülbelül olyan száz ember összegyűlt. Előtte a hegymester megjárta a hegyi utakat, és megállapította, hogy hány nap, hány ember tudja őket megjavítani. Akkor összehívta a hegyhajtókat és azoknak kiadta a parancsot, járjátok le a falut, és minden háztól két vagy három napra jöjjön egy személy utat csinálni. Minden további nélkül mindenki tudomásul vette, és kötelességének érezte, hogy megy utat csinálni, nemhogy kihúzza magát. Sőt úgy is volt, hogy ahol fiatalabb erő volt, onnan ketten is mentek, hogy no, azt mondja, annál előbb megcsináljuk. A gyűlésen választották meg a szőlőpásztorokat is.
SZÜRET ELŐTT AZTÁN összehívták megint az összes hegyi birtokost. Ott minden gazda jelen szokott lenni. Megcsinálták a jegyzőkönyvet. Oda bele volt jegyezve, hogy a szüret idén október 15-én vagy 17-én kezdődik meg. Aki annál előbb szüretel, azt a szőlőpásztor köteles feljelenteni. Nem is próbálkozott senki! Nem úgy mint most, hogy már leszüretelnek szeptemberben. Akármilyen idő is volt, vagy akármennyire rohadt is a szőlő, szüret csak október 15-e után! Hát ugye védték a bornak a minőségét. Akkor még nem volt ilyesmi, hogy a bort fel köll cukrozni. Nem is hallottunk ilyesmiről! Hogy a borhoz hozzányúlni? Isten ments! Az a Krisztusnak a vére, és azt megpancsolni? Hogy vizet tegyünk hozzá, meg cukrot? Nem volt ilyesmi. Meg drága is lett volna. 16 fillér volt a legdrágább must, ahogy visszaemlékezem, a cukor meg volt 80 fillér.
Én is voltam hegymester a háború után. Erővel rám verték. Mert az csak gond volt, nem volt még rang se, csak a gond. Például, ha a szőlőpásztor valakit elfogott, akkor a hegymesternek ki kellett menni, hogy megbecsülje a kárt, hogy érdemes-e vele foglalkozní, vagy nem. Fizetést ezért nem kapott, sőt inkább ha hegymesteri gyűlés volt, akkor a hegymesternek elment 30-40 liter bora, mert ott kínálgatta a többi szőlősgazdákat.
SZÓRAKOZÁSUNK ELÉGGÉ JÓL MEGVOLT. Volt egy nagyon jó haverom, egy cselédgyerek, aki nagyon szépen tudott harmonikázni. Minden hónapban egyszer kirukkoltunk a szőlőhegyre. A bor, ugye, nem volt drága, hát egyszer az egyik pincébe, egyszer a másik pincébe kimentünk egy pár haverral és elnótázgattunk. Csak fiúid Persze, csak, csak, csak! Abban az időben lányokkal? Ajajajaj jaj! Nem volt szabad. Meg az is baj volt, hogyha télen jött a ródlizás a lányokkal. A szőlőhegyen elég széles út volt, és ha leesett a hó, akkor ott megkezdődött a ródlizás. Persze kijöttek akkor a lányok is. És volt egy káplán a faluban, a plébánosnak a helyettese, hát az kiprédikálta, hogy a lányok ott szánkóznak, hogy hogyan ülnek, hogyan áll a lábuk a szánkón. Majdnem azt mondta, hogy én kellenek oda a lábuk közé. Ez egy nagy zsivány volt, ez a káplán! Mi meg annál inkább! Egész télen ment a ródlizás! A mi pincénk előtt ment el az út, én kinyitottam a pincét, hogy; „csak gyertek!” Na akkor voltak a lányok is a pincében, de ők nemigen ittak. De egyébként a lányokról szó sem lehetett! Hát persze azért csak udvaroltunk. De nagy titoktartásnak kellett lenni, hogy arról ne tudjon senki. Voltak azért olyan lányok, akikkel el lehetett menni az erdőbe is. De azért vigyáztunk a lányok becsületére mindannyian. Azt nem lehetett még a haveroknak sem tudni. Jó, hát a jó barátnak, a havernak elmondja az ember, de aztán tovább nem! Én letagadtam volna még a fiastyúkot is az égről, hogy én jóba voltam azzal a lánnyal. Megnősülni nem akartam. Ugye mikor abba a korba értem, akkor megkezdődött ez a háborús játék, hogy majdnem minden évben be kellett a legényeknek rukkolni. Hol behívták Felvidékre, hol Erdélybe, hol Délvidékre, hol ide, hol oda. Akkor azt gondoltam, hogy hagyjak hátra özvegyet vagy egy gyereket? Van értelme megnősülni? Nőm volt, nem is tagadom, de nem komoly. Persze először biztos gondolták, hogy majd elveszem, én meg gondoltam: „lefeküdtél, akkor mással is lefekszel, nem csak velem”.
Télen este mi fiúk bemehettünk a kocsmába, mikor már bemehettünk! Ott aztán nekiálltunk ultizni. Ez volt a szórakozásunk. Aztán voltak a mulatságok. Volt egy tűzoltóbál ősszel, akkor volt egy majális májusban, akkor volt egy ifjúsági bál, akkor volt mondjuk egy színdarab, utána mulatság is, bál reggelig. Húshagyón volt hál, szilveszterkor volt bál, akkor volt szüreti bál, aztán volt kisbúcsú. Minden búcsúra elmentünk a környéken. Hol Palimba mentünk, hol Kanizsára, hol Söjtörre, hol Pöröskére. Hozzá voltunk szokva a kocsiutazáshoz, a kerékpározáshoz. Avval csináltuk meg az ilyen utakat. Adódott elég sűrűn.
A mulatságban mindig választottunk magunk közül, úgy mondtuk, hogy cigányvajdát. Én magam is voltam cigányvajda. Annak körül volt kötve a válla egy nemzetiszín sállal, szélesen, alul csokorba kötve, és ő ügyelt a rendre, ha valaki részeg volt vagy szemtelenkedni kezdett, szépen odament hozzá és megsúgta neki, hogy: „barátom, hagyd el a helyiséget, mert ha nem hagyod el, akkor idejönnek négyen-öten, aztán kidobnak. Kettő közül választhatsz.” Hát persze nem is mert egyik sem ellenkezni. Inkább meghúzta magát, hogy szégyen ne érje. És azt se lehetett, hogy mondjuk, valaki jobb anyagi körülmények között volt, vagy gavallér volt, és akkor a cigányt csak magának lefoglalta, mert duplán fizetett neki. Ha én voltam a cigányvajda, akkor nekem kellett odaadni a pénzt, és én mentem oda vele a cigányhoz, de csak akkor, ha már befejezte a zenész azt a táncot, amit az előző megrendelt, ha kevesebb pénzért is, mint emez. Akkor odamentem, hogy ez meg ez, ezt kéri, és most húzzátok. Nem volt veszekedés. Nem emlékszem, hogy egymást megütötték volna. Nem mondom, vitatkozás volt, persze hogy volt, mert hát ivott azért mindenki, meg olyan is volt, aki már jó spiccesen jött a bálba, otthon jól felivott, hogy ne kelljen a kocsmában fizetni.
NÁLUNK NEM VOLTAK, de Pötrétén éltek cigányok. Úgy nevezték őket, hogy kolompár cigányok. Igazság szerint ezek voltak a rézüstcsinálók, de hát a pötréteiek ehhez nem értettek Ezek inkább csak lopni szerettek, így kupeckedni. Lovakkal is kereskedtek. Már később, a háború után egyszer én is vettem lovat a Danitól. Egyik lovamnak eltörött a lába, mondom a feleségemnek, átmegyek Szentmihályba, szerzek egy lovat. A vasútparton mentem biciklivel, ezek meg ott laktak a vasútparton, nem messze. Egyszer csak látom, ejnye de jó kétéves csikó van oda kikötve. Legelészik. Odaszólók: „Dani, kié ez a csikó?” „Az enyim, — azt mondja — vedd meg!” Leszálltam a bicikliről, nézegetem, gyönyörű. „Mit kérsz érte?” Azt mondja: „7000 forintot.” Nem is sok, gondoltam magamba. „Hát, — mondom — Dani, mit engedsz le belőle?” „Testvér, amit elengedek, azt nem kell megfizetned.” — azt mondja. „Hát azt én úgyis tudom.” „Neked olcsóbban odaadom” — azt mondja. „Komoly vevő vagy?” „Komoly.” „Neked odaadom 5000 forintért.” Hazamegyek, mondom a feleségemnek, hogy a Danitól megvesszük azt a csikót. „Mitül? — azt mondja. Szó se lehet róla! Cigánytól nem veszünk mi lovat. Nem engedem!” „Ha megengeded, ha nem, én már meg is vettem.” Közbe jön a Dani, hozza a lovat. Szalad hozzám a feleségem: „Te, — azt mondja — azonnal vedd meg!” Olyan gyönyörű volt! De ez csak kivétel volt. Különben nem kereskedtünk a cigányokkal. Később egyszer odajön hozzám ez a cigány, egy gyönyörű szép duplafedeles aranyóra van nála. Azt mondja „testvér adjál nekem egy órát ez helyett, egy karórát!” „Hát, Dani — mondom — adnék én neked, meg van is órám, de — mondom — ez nem igaz szerzemény!” Egyszer aztán fuvarozom a körorvost, kiérünk Hahótról, előveszi az óráját. Mondom neki: „Doktor úr, kitől vette az óráját?” „Kitől, hát az ékszerésztől” — azt mondja. „Ezt soha nem vette maga az ékszerésztől, ezt maga a Danitól vette.” Rám néz, azt mondja — „Hogyan tudja?” — Hát akkor már más világ volt, akkor már a félelem volt a sorsa az embernek. Én nem mertem megvenni, a doktor úr meg merte venni.


« vissza