Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Van-e, lehet-e hazájuk a nemzeti kisebbségeknek?


MÁR A CÍMBEN foglalt kérdés is rendhagyó, mondhatnám gyanút ébresztő. Mert miért kell foglalkoznunk azzal, hogy van-e, lehet-e hazája a nemzeti kisebbségeknek? Miért kell gyötrődni a haza fogalmával most, a huszadik század végén, amikor a civilizációs fejlettség szempontjából mérvadó világ más-más értékrendhez igazodik? A természetes az lenne, ha mindazoknak, akik a szülőföldjükön laknak, lenne hazájuk. Ha nekünk sem kellene azon töprengenünk, hogy van-e hazánk. Ezért úgy gondolom, hogy a kérdés feltevése valamiféle abnormalitásról árulkodik.

 

***

 

A múlt században a hazával kapcsolatban kialakult elvárások a jogközpontú szemléletet tükrözték: „Haza csak ott van, hol jog is van!”. Ez szükségszerű és jogos követelmény volt a modern polgári állam kialakítása során, a jogállam építésekor.

A polgári értékeket, az állampolgár és az állam közötti kapcsolatot a hazával és a hazaszeretettel összefüggésben a jogbiztonsággal mérték. Tehát a fő szempont a haza megítélésében, és a fő elvárás a hazával szemben elsősorban az állampolgári jogok tör- vényesítése volt.

Ez a szemlélet a korábbi, a rendi társadalomtól való tudatos elhatárolódás természetes következményeként alakult ki. A rendi társadalom legfőbb ismertetőjegye ugyanis az volt, hogy különböző jogú csoportokra osztotta a társadalmat. A jogok különbözőségének állapotában a modern polgári nemzeteszme szerint megfogalmazható hazaszeretet fel sem vetődhetett, mert ezt a lojalitás, hűség, alatt- valóság stb. helyettesítette.

A XIX. században a társadalmi fejlődés következményeként megszűnt a rendi társadalom, kialakultak a jogállam alapjai, valamint megszülettek az állampolgári és az emberi jogok alapfogalmai. Ezért a XX. században, a második ezredforduló felé közeledve merőben másként vetődik fel a haza kérdése. A jogbiztonságon kívül mást vár az állampolgár azzal a társadalmi, jogi és történelmi alakzattal szemben, amelyet esetleg a hazájának tekintene, ha az kielégítené reményeit. Ezek abból a meggyőződésből erednek, hogy az az ország, amely haza lehetne, úgy jött létre, illetve maradt fenn, hogy a polgár korlátozta saját szuverenitását, és átruházta az államra természetes jogainak egy részét.

A XX. SZÁZAD HISZTÉRIKUS. Már csak azért is, mert a történelmet meghatározóan befolyásoló politikusok a jogállamiság meg szilárdulása és a modem nemzeteszme rendező elvként való érvényesülése idején olyan eszközökhöz nyúltak, amelyek a korábbi — a rendi — korszak tárházába tartoztak: az emberi közösségeket egy új értékrend szerint osztották alattvalókra és kiváltságosokra. Az „osztályszemlélet” helyett a társadalom kategorizálásának mértékadója a nemzetelvűség lett.

A nemzeti kisebbségek szempontjából újkori történelmünkben éppen ez a korszak a sorsdöntő. Hiszen a modem nemzeteszme bűvkörében élő Európa a XX. században termelte ki a nemzeti kisebbségeknek azt a tömegét, amely azóta sem tud belenyugodni sorsába. A moldvai csángó magyarok kivételével (akiket elkerült a nemzeti forradalom szele) az összes magyar kisebbség a XX. században alakult ki. Addig ugyanis volt egy nagy haza, és azon belül mindenki élte a maga életét.

Azok a magyarok, akik 1918-ban kisebbségi sorba kerültek, minden szempontból elveszítették a hazájukat.

Elveszítették a hazájukat, mint egy nagy történelmi közösséget; elveszítették a hazájukat, mint az emberi kapcsolataik közegét.

A magyar kisebbségek lakóhelyük megváltoztatása nélkül egy idegen ország lakóivá, jobb esetben polgáraivá váltak. Szól erről egy anekdota is, a sokat tapasztalt öregember szájába adva a tanulságos mondandót: „Születtem az Osztrák-Magyar Monarchiában, voltam csehszlovák adófizető, magyar katona, szovjet kolhoztag és ukrán nyugdíjas.” „Akkor kend igen csak sokat költözött életében.” — vágta rá a tapasztalatlan ifjonc. „Dehogy, öcsém, ki sem léptem a szülőfalumból, csak határok zúgtak el a fejem fölött.”

A kisebbségi kérdéssel és a nemzeti kérdéssel kapcsolatos neuralgia a XX. század Közép-Európájában egy végzetes ellentmondás következménye.

Közép- és Kelet-Európában ugyanis a nemzeti (polgári) forradalmak másként és más ütemben zajlottak le, mint Nyugat-Európában. Ezért nem alakulhatott ki nyugati értelemben a nemzetállamok közössége sem. A történelmi Magyarország szétdarabolásával ezért keletkeztek ellentétek az államhatárok és az etnikai határok között.

Azaz nyilvánvaló ellentmondás keletkezett a nemzeteszme és az állameszme között.

Az a néhány milliónyi magyar, aki 1918-ban saját akaratán kívül, szülőföldjén maradva ugyan, de más államszervezet kötelékébe került, a korábbi állampolgári egyenjogúság helyzetéből a másod- rendűség állapotába jutott. Bizonytalanná vált a lakóhelyhez és a szülőföldhöz való joga. A csehszlovák állami fennhatóság közvetlenül 1918 után több, mint százezer magyar személyt kényszerített lakóhelye vagy szülőföldje elhagyására. Vagy úgy, hogy el kellett hagyniuk az új állam területét, vagy azon belül kényszerítették őket átköltözésre.

EZ AZONBAN CSAK AZ EGYIK OLDALA volt a bizonytalanságnak.

A társadalmi lelkiállapottal és az identitás rombolásával összefüggő hatásokat nehezebb volt elviselni. Nyomai mélyebbre égtek az ember lelkületébe, mint a fizikailag érzékelhető bizonytalanságé.

Az új államban megkérdőjelezték a kisebbségeknek az anyanyelvükhöz való jogát, és olyan közigazgatási rendeleteket hoztak, amelyekkel korlátozhatták anyanyelvük használatának törvényes lehetőségét. Az új állam közjogi működésével párhuzamosan sorvasztották el, vagy számolták fel a kisebbségbe jutott nemzetrészek iskoláit és más művelődési intézményeit. De a legrosszabb a többségi nemzet részéről fokozódó általános intolerancia volt, amely a mindennapi, civil élet elviselhetetlenségét, és a társadalmi lelkiállapot romlását idézte elő.

Ilyen helyzetbe kerültek a magyar kisebbségek Csehszlovákia, Románia és a délszláv állam területén, de a többi közép- és kelet-európai nemzeti, vallási vagy faji kisebbség helyzete sem volt sokkal jobb ettől. Helyzetük különbözőségének két fő oka volt. Egyrészt attól függött ez, hogy a többségi (uralkodó) nemzetnek pozitív vagy negatív érdekei fűződtek-e az illető kisebbséghez. Másrészt attól, hogy a társadalmi és politikai fejlődés milyen fokán vált kisebbséggé az illető népcsoport. Ez utóbbi miatt volt a magyarok és a németek helyzete a tömeglélektan szempontjából a legkevésbé elviselhető, mert egy társadalmilag, politikailag és nemzetileg teljesen szuverén helyzetből jutottak kisebbségi és másodrendű körülmények közé.

A félreértések elkerülése végett meg kell említeni, hogy van egy alapvető különbség a nyugat-európai és a közép-európai kisebbségek között, amely kialakulásuk eltérő körülményeiben nyilvánul meg. A közép-európai nemzeti kisebbségek zöme — és közöttük a magyar kisebbség — a modem polgári nemzet kialakulása után jött létre. A magyar kisebbség a teljes társadalmi szerkezetű, fejlett politikai felépítésű és a nemzeti identitástól duzzadó, erőteljesen polgárosodó magyar nemzettől erőszakosan elválasztva jutott kisebbségi helyzetbe. A nyugat-európai kisebbségek túlnyomó többsége azonban az államok történelmi fejlődése során még a modem nemzeteszme térhódítása előtt alakult Id. Tehát társadalmi és politikai fejlődési görbéje merőben eltérő volt a magyarokétól.

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZTI IDŐSZAKBAN a magyar kisebbségek számára a megpróbáltatásoknak csupán a kezdetét jelentette a társadalmi és a nemzeti önmegvalósítás korlátozottságából származó beszűkülés, a lelkiállapotukat és magatartásukat befolyásoló bizonytalan helyzetük és a társadalmi térvesztés. Ezen körülmények elegendő alapot teremtettek arra, hogy a korszellemmel összhangban fel lehessen tenni a kérdést: van-e, lehet-e hazája a nemzeti kisebbségeknek? Századunk húszas és harmincas éveiben ezt úgy válaszolta meg a kisebbségi magyarság zöme, hogy helyzetét átmenetinek tekintette, amely rövidesen véget ér, és helyreáll a korábbi, természetes rend. Az új államokhoz a magyar kisebbség tömegei úgy viszonyultak, mint egy ideiglenes formációhoz. Hangsúlyosabb volt ez Csehszlovákiával és a délszláv állammal szemben. Romániával kapcsolatban talán valamivel kevésbé volt meghatározó ez a magatartás, mert a Román Királysághoz csatolt Erdély sajátos történelmi múltja honossági érzést kölcsönzött az ott élőknek. De volt egy közös állapota a magyarságnak: az államfordulat, a magyar történelmi állam megszűnése és a nemzet egyharmad részének kisebbségi sorsba taszítása teljesen felkészületlenül érte a magyarságot. A kisebbségi helyzetbe kerültek esetében ezt az állapotot csak erősítette, hogy egy idegen ország, egy idegen nyelv fennhatósága alá kerültek. A borzalmas második világháborút megelőző hónapok, illetve a háborús évek kezdeti szakasza némi orvoslást hozott erre a helyzetre — a kisebbségbe jutott magyarság nagy része, szülőföldjével együtt visszakerült az anyaországhoz. Ez a megoldás azonban a háború miatt politikailag kedvezőtlen időben született. A visszacsatolás elve ugyanis hiába volt igazságos, a háború miatt erőszakos cselekedetnek minősült.

Sokkal veszélyesebb, és sokkal rombolóbb hatású fordulatot hozott a második világháború vége, illetve a háborút követő korszak.

A második világháború végén az újjáalakuló utódállamok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) biztonságosabbá akarták tenni területi státusukat, és hatalmukat az államhatáraikkal befogott terület fölött. Ezt oly módon képzelték el, hogy az ország felségterületét kizárólag a többségi nemzet lakossága uralja, mert szerintük az akaratán kívül odacsatolt kisebbség nem lojális az országhoz, és ezért ellenséges vele szemben. Ezt a román hatalom 1944-ben úgy kísérelte meg, hogy az Erdély területére bevonuló román katonaság irtani kezdte a magyarokat. A népirtásnak, amelynek több ezer személy esett áldozatul a szovjet hadsereg vetett véget. Délvidéken a jugoszláv fegyveresek (partizánok) több tízezer fegyvertelen civil magyart pusztítottak el, lőttek tömegsírba. A csehszlovák politikusok pedig azt tervelték ki, (a szovjet hadvezetéssel egyetértésben), hogy a Szlovákiába észak felől bevonuló Vörös Hadsereg nyomába szegődő Csehszlovák Hadtest a déli irányba vonuló front mögött likvidálja a magyar lakosságot. A Csehszlovák Hadtestet az a LUD- vik SVOBODA vezette, akit 1968-ban köztársasági elnökké választottak. Erre a nemzeti haditettre csak azért nem került sor, mert a for- gandó hadiszerencse következtében végül is nem északról, hanem délkeletről vonult a frontvonal. Tehát Magyarország felől. Nagyszámú magyar lakossággal a front hátában nem lehetett végrehajtani ezt a tervet.

 

***

 

A magyarság fizikai megsemmisítése a három említett országban nem járt sikerrel. A háború befejezésével azonban Csehszlovákiában — a teljes jogfosztottság korszakában — más módszerhez folyamodtak. Ezt a korszakot már néhányan kitűnően és részletesen leírták, például Karel Káplán, J. W. Brügel vagy Janics Kálmán. Ezért a korszak elemzése helyett csak azokra az evidenciákra szorítkozom, amelyeket a haza kérdése szempontjából meghatározónak tartok.

1945-ben minden csehszlovákiai magyar elvesztette az állampolgárságát és alapvető állampolgári jogait. A magyarok egy részét szinte egy szál ingben kergették ki az országból. Elveszítették munkavállalási jogukat az állami intézményekben. Megfosztották őket anyanyelvük használatának jogától a nyilvános helyeken, közterületeken, sőt, még a templomokban is. Akiket a nyelvhasználati tilalom megszegésén rajtakaptak, azokat kopaszra nyírták, és megszégyenítették. Bezárták a magyar iskolákat. Megrendült a magyar kisebbség szociális létalapja. Több százezer magyart a fizikai veszélyeztetettség és a gazdasági bizonytalanság terhe alatt nemzetisége megtagadására kényszerítettek. A csehszlovákiai magyarság a felszámolandó népcsoport sorsára jutott, mert úgy tervezték, hogy megközelítőleg kétszázezrüket kitelepítik a szülőföldjükről és az országból, egy részüket széttelepítik az országon belül, főleg Csehország területén, a maradékot pedig asszimilálják.

Tény, HOGY ez így nem SIKERÜLT TELJESEN, de a terv egy részét azért végrehajtották. Több, mint negyvenezer személyt katonai kényszerrel áttelepítettek Csehországba, ahol kényszermunkára fogták őket, és megfosztották szabad költözködési joguktól; kb. húszezer embert kitoloncoltak Magyarországra, több mint tízezret menekülésre kényszerítettek, és hetvenezer fölött van azok száma, akiket ingóságaikkal együtt áttelepítettek Magyarországra.

Ez az erőszaksorozat 1949 tavaszán ért véget, egy új történelmi helyzetben. Nem sokkal azután, hogy a kelet- és közép-európai országokban átvették a hatalmat a kommunista pártok.

Ennek kapcsán hangsúlyoznom kell, hogy a magyarok elleni nyűt erőszak megszűnése nem a kommunisták és nem is a Szovjetunió érdeme, hanem a világpolitika alakulásának, és a hatalmi politikai érdekeknek a következménye. Egyrészt ekkor írták alá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelynek néhány követelményét — például a nemzeti és faji diszkrimináció tiltását — legalább formálisan be kellett tartani. Másrészt a kialakuló szovjet blokk övezetében viszonylag békességes állapotot kellett teremteni a szatelit-országok között. Hiszen, mint tudjuk, a nemzeti kisebbségek csehszlovákiai üldözésével nem értett egyet a Rákosi által vezetett Magyar Dolgozók Pártja sem. Amellett a hatalomra jutott kommunistákra az az „internacionalista” feladat hárult, hogy a Szovjetunió, a munkáshatalom és a marxizmus-leninizmus segédletével a nemzetiségi ellentéteket „átutalják” a bukott burzsoázia kelléktárába. Ezt pedig látványosan csak úgy lehetett véghezvinni, ha leállítják a magyarok nyílt üldözését, sőt, látszatjogokat adnak nekik. E két utóbbi intézkedés vitathatatlanul lélegzetvételhez juttatta a több, mint négy éven át üldözött magyar kisebbséget Csehszlovákiában. Emlékeztetőül meg kell jegyezni, hogy a csehszlovákiai maradék németség csak 1953-ban nyerte vissza állampolgárságát.

 

***

 

A társadalmi közérzet állapotmeghatározó körülményeinek leírásában eljutottunk egy fontos mozzanathoz: Csehszlovákia Kommunista Pártja nélkül, a háborút követő négy évben nem lehetett volna megvalósítani a magyarok kitelepítését, és általános üldözését. A londoni csehszlovák emigráció magyarellenes terveihez Moszkva támogatását a moszkvai kommunista emigráció közvetítésével kapta meg. Erről azonban az adott időben az érintett magyarság mit sem tudott. Meg kell állanunk ennél a mozzanatnál, mert a kommunista rendszerváltás kapcsolatba hozható a magyarság nyűt üldözésének megszűnésével. Ezért felvethető a kérdés: az új politikai szisztémához hogyan viszonyult a csehszlovákiai magyarság.

Mind a masaryki, mind a kommunista csehszlovák állami propagandában kezdettől fogva jelentős helyet kapott az a törekvés, hogy a rendszerváltást vagy az államfordulatot, illetve az azt kivitelező politikai erőket a magyarok helyzete szempontjából pozitívnak tüntessék fel. A magyar tömegekkel 1918 és 1938 között a kormányhű magyarok segítségével azt igyekeztek elhitetni — teljesen sikertelenül —, hogy Csehszlovákiában jobb magyarnak lenni, mint Magyarországon, mert míg itt demokrácia és jólét uralkodik, ott elnyomás és szegénység. Ez az egyoldalú szemlélet a kommunista párt uralma alatt sokkal inkább megerősödött. A hivatalos propaganda a kommunista hatalomátvétel előtti időszakot feketében tüntette fel, míg a hatalom átvételét követő állapotot rózsaszínben. És ez sokkal inkább sikerült a kommunistáknak, mint a masaryki köztársaságban működő propagandának. A magyarok nyílt üldözésének berekesztésével a kommunista rendszer ugyanis kézzelfogható és csábító eredményt tudott felmutatni. Emlékeztetőül az 1989-es rendszerváltást követően az új hatalom képviselői ugyanezt próbálták ki, és ugyanúgy megtalálták hozzá a szolgálatkész alanyokat a magyarok körében, mint 1918 vagy 1948 után.

Ennek kapcsán fel kell tennünk az előbbihez szorosan kapcsolódó másik kérdést: mennyire váltott ki ez a helyzet a magyarokból lojalitást.

A csehszlovákiai magyarok egy része a nyílt nemzeti elnyomás megszüntetésével végre karriert szeretett volna befutni szülőföldjén. Idetartozik a pályakezdő fiatalok viszonylag nagy tábora, valamint a két világháború között kommunistává vált magyarok nem túl népes csoportja. Ezek egy része heves szolgai lojalitást tanúsított az új rendszer irányába. Az odaadás, méretei miatt, eddig példátlan volt. Megítélésem szerint ez azonban nemcsak a sztálinista „meggyőzési” módszereknek volt az eredménye, hanem annak is, hogy a magyarság — értelmiségének, valamint városi és falusi középrétegének elvesztésével — szellemileg is védtelenebbé vált, és kevésbé tudta összefüggéseiben megítélni a politikai helyzetet. De talán annak is betudható, hogy igyekezett pótolni az elmúlt évek veszteségeit, és nem válogatta meg körültekintően az eszközöket. Ez utóbbi természetes biológiai reflexnek is tekinthető.

MAGYAROK LOJALITÁSÁBAN A MAGYAR KOMMUNISTÁK jártak elöl példaként. Ők nevezték először programszerűen Csehszlovákiát hazájuknak. Az volt a meggyőződésük, hogy ez a rendszerváltozás mentette meg a magyar kisebbséget a végső pusztulástól. Ezt a meggyőződést azonban nem csupán az új hatalom propagandája igyekezett beléjük sulykolni, hanem a látszat is ezt igazolta. Tehát létezett egy ilyen, nem alaptalan, de rendkívül szűk látókörű meggyőződés.

Tulajdonképpen ezóta küzd a csehszlovákiai magyarság, de Ausztria kivételével, minden utódállambeli magyar népcsoport a lojalitás-dilemmával. Azóta neuralgikus pont a csehszlovákiai — jelenleg szlovákiai — magyarság politizálásában, valamint a magyar kisebbség és a többségi nemzet, illetve az állam közötti viszonyban a lojalitás kérdése. Gyökerei azonban mélyebbek, hiszen egészen a Csehszlovák Köztársaság 1938-as felbomlásáig nyúlnak vissza. A visszacsatolás öröme miatt a magyar kisebbséget a többségi nemzet illojálisnak tartja.

A lojalitás kapcsán feltehetők további kérdések is.

Elvárható-e józan ésszel ettől a kisebbségtől bármiféle lojalitás az államhoz, az országhoz, a többségi nemzethez mindazok alapján, amiket elmondtunk helyzetéről, félelmeiről, rettegéseiről, megaláztatásáról, kiszolgáltatottságáról 1918-tól kezdve? Elvárható-e lojalitás az ilyen helyzeteket és ilyen állapotokat megélt népcsoporttól?

Újabb kérdés: ha ahhoz az országhoz, amelyben él, csak tudathasadásos állapotban lehetne lojális, akkor kialakulhat-e benne a haza birtoklásának érzése?

Térben és időben legkevesebb három tényezőnek kell egybeesnie ahhoz, hogy zavarmentesen alakulhasson ki a hazatudat, a lojalitás és vonzódás ahhoz az országhoz, amelynek a polgára az ember. Kell, hogy legyen az állampolgároknak közös történelmi múltjuk; hogy legyenek legalább azonosítható, egyféleképpen megítélhető történelmi értékeik; szükséges, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége azonosan ítélje meg a jelent. Ehhez elengedhetetlen, hogy a kisebbségnek és a többségnek azonos vagy együttes történelmi élményei legyenek. Végül fontos, hogy közös terveik, közös céljaik legyenek a jövőt illetően.

Ezen szempontokból megítélve az eseményeket, az elmúlt hetven év (1918 óta) abba az irányba befolyásolta és befolyásolja a kisebbségi helyzetbe került magyarokat, hogy mind a mai napig nem alakulhatott ki az egész közösségüket átható hazaszeretet érzése azon ország irányába, amelynek a területén élnek. Kevés a remény arra, hogy a jövőben megváltozzék ez a helyzet, ha csak nosztalgiaként vagy az egyéni karrier függvényében nem jelentkezik valamilyen pozitív vonzalom.

Átalakulóban van egész Közép-Európa és egész Kelet-Európa.

Egy ilyen átalakuló Közép-Európában a magyar kisebbségek helyzete is törvényszerűen megváltozik. Ami most játszódik le ebben a térségben nem példa nélküli, nem új keletű folyamat. A XVIII. század végén indult el, amikor a polgári nemzeteszme nyomán kezdtek kialakulni a modern nemzetek és nemzetállamok, amikor elkezdődött a nemzeti forradalmak korszaka. Ez azonban Közép-Európában másként zajlott le, mint Nyugaton. Anélkül, hogy elemeznénk ezt a különbséget, megállapítható: az első világháború után alapvető változás állt be ebben a folyamatban, mert a nemzetek önrendelkezési elvének hatalmi úton bekövetkezett deformálódása miatt lelassult, valamint a kommunista hatalomátvétellel kizárólag a hatalmi politika függvényévé vált. A nemzeti forradalomnak 1918 óta tartó korszakában legjellemzőbb vonása Kelet-Közép-Európában az, hogy a múlt század arculatához képest kevesebb benne az organikus elem.

A kommunista hatalom bukása után ismét előtérbe kerültek a szerves, sajátos nemzeti törekvések, és háttérbe szorultak az idegen hatalmi érdekek. A nemzeti forradalomnak ebben az új folyamatában lehetőség van új államok kialakulására.

Merőben új politikai viszonyok jönnek létre a Kárpát-medencében, és ebben a folyamatban a magyar kisebbségek is törvényszerűen más helyzetbe kerülnek, mint eddig voltak. Olyan kérdésekre kell válaszolniuk, amelyekre elméletben már tudjuk a választ, de közösségként még felkészületlenek vagyunk a helytállásra.

Vannak, akik azt állítják, nem az a lényeges, hogy mit ír elő a törvény, hanem a gyakorlat a fontos. Ez a jogállam szempontjából elfogadhatatlan vélemény az egykori csehszlovák, ma cseh köztársasági elnök, VÁCLAV Ha VÉL szájából hangzott el, amelyet magyar udvaroncai gyorsan visszhangozni kezdtek.

A mi meggyőződésünk és célkitűzésünk a jogok törvények általi biztosítása oly mértékben, hogy joggal mondhassuk: a magyar kisebbség szülőföldje valóban a hazájában van.

 

***

 

A JELENLEGI KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT az autonómiák rendszerében látjuk a kisebbségben élő népcsoportok, nemzetrészek, közösségek helyzetének megoldását. Ezáltal enyhíteni lehetne az állameszme és a nemzeteszme közötti feszültséget. Ezúton talán csökkenteni lehetne azt a lélekromboló állapotot, amely a hazátlanság következménye. Hogy ez sikerül-e, ma nem lehet felelősséggel megválaszolni. Mint ahogy egy alternatív megoldás sikerét, vagy sikertelenségét sem lehet pontosan előrelátni. Ennek ellenére — vagy talán éppen emiatt — az a feladatunk, hogy csökkentsünk minden olyan hatást, amely egyénileg, társadalmilag, és lélektanilag rombolja a szlovákiai magyarságot.

Védenünk kell ezt a népcsoportot, hogy ne essen szét jobban társadalmi szerkezete, sőt, ha lehetséges, álljon meg ez a szétesési folyamat. Minderre azért is szükség van, hogy ne kelljen állandóan feltenni a kérdést: mi a haza, van-e hazánk? Mert ma csak szülőföldünk van.



« vissza