Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Utópia és valóság Közép-Európában

AKI AZ UTÓBBI ÉVEKBEN Európával, ezen belül is Közép-Európával foglalkozott, az vagy az utópiakergetés labirintusába keveredett vagy összeütközésbe került a valósággal. Nosztalgiázni persze lehet, nézegethetünk egy hetvenötéves vasúti menetrendet, amelyből kiderül, milyen hamar Budapestre ért a vonat Triesztből, és mennyi csatlakozás volt Prágába, Krakkóba, Lembergbe, Csemovicba (már ez utóbbi nevek sem találhatók a térképen). Lehet elmerengeni a salzburgi, zágrábi, debreceni, ungvári és tarnopoli vasútállomások, laktanyák és kávéházak hasonlóságán, idézhetjük Coudenhove-Calergit, mert szerinte „Közép-Európa a barokk templomok, cukrászdák, almás rétes és fröccs együttese”, de ezzel még nem idézzük fel az állítólag létező közép-európai szellemet, az érdekek közösségének ama határértékét, amelyre az együttműködés alapozható lenne.
A valóság Közép-Európában fényévekkel a fantázia előtt jár. Nincs is már értelme azon elmélkedni, hogy 1989-ben a berlini fal leomlásakor vagy 1991-ben a Független Államok Közösségének megalakulásakor még minden másnak, reménykeltőbbnek ígérkezett. Úgy tűnik föl: ma a Keleti-tengertől az Adriáig a jelszó: „Gyűlöld szomszédodat”. Az ideológiai konfliktusok helyett a jelenlegi szakaszban az etnikai, faji és vallási összeütközések váltak uralkodóvá. „Népirtó hadseregek, fasiszta bandák, koncentrációs táborok, tanácstalan politikusok, nyomorgó menekültek, lezárt határok, ostromlott városok — ez az új Európa?” — kérdezte egy amerikai szakértő.
Ez az állapot természetesen nemcsak Közép-Európát és nemcsak az egykori Szovjetunió területeit érinti, hanem Afganisztánt, Szomáliát, Burmát, Perut, Srí Lankát, Indiát, Angolát, Dél-Afrikát, Kambodzsát, hogy a Közel-Keletről ne is beszéljünk.
Az ENSZ kéksisakosok létszáma jelenleg 80.000 a világ különféle részein — s ez közismerten elégtelen.
Európához visszatérve, a volt Jugoszlávia szétesése óta a halottak számát 250.000-re becsülik, nagy többségük polgári lakos. Mit lehetne tenni a vérontás megállítására és a béke helyreállítására? A jelek szerint a rendteremtés akarata változatlanul hiányzik, jóllehet a korszerű eszközök rendelkezésre állnak. Jelenleg közkézen forog a Vance-Owen térkép, amely Boszniát tíz autonóm területre osztja. A Párizs-környéki békék az Osztrák-Magyar Monarchiát osztották tíz részre. (Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Románia, Olaszország, Lengyelország, Szlovénia, Horvátország, Szerbia). Akkor a tízes számrendszer alkalmazása tragikus következményekhez vezetett, bár ebben nem a matematika volt a hibás, hanem a népek önrendelkezési jogának wilsoni elve, illetve éppen annak sorozatos megsértése és többmilliós népcsoportok ide-oda csatolgatása.
Európa egységérői, az Európa Házról manapság alig esik szó, nem úgy, mint még három évvel ezelőtt. Pillanatnyilag Európa térképét bárki átrajzolhatja, aki megfelelő számú harckocsival vagy orvlövésszel rendelkezik. Az igazságnak tartozunk azonban annak említésével, hogy egy derék társaság (ALFRED HENRY HEINEKEN holland sörgyáros, LEOPOLD KOHR, osztrák származású gazdaságfilozófus és a törvényeiről híres angol történész, Cyril NORTHCOTE PARKINSON azon dolgozik, hogy megszabadítsa Európát a nacionalizmus átkától. Az általuk vezetett amszterdami székhelyű alapítvány Eurotópia címen (az Európa és az utópia összevonásából kreált fogalom) tervet dolgozott ki, amelyben 75 részre osztják a földrészt az egyes nemzeti csoportoknak megfelelően. Németország a westfaliai béke óta maga kúrálja a felosztás lehetőségét, de már nehezebb dió Franciaország, amelyet a következő területekre tagolnak: Normandia-Picardia, Ile de Francé, Burgundia, Bretagne, Aquitania, Auvergne, Provence. Az Egyesült Királyság tagozódása: Skócia, Írország, Northumberland, Lancaster, Wales, Mercia, Kelet-Anglia, Essex, Wessex, Kent. Lássuk még Olaszországot: Piemont, Lombardia, Velence, Toscana, Umbria, Apulia, Nápoly, Szicília. Még annyit, hogy Izlandon, a skandináv államokon, Svájcon, Portugálián, Görögországon és Bulgárián kívül Magyarországot tekintik nemzeti egységnek, nem felosztandónak. Az európai filantrópok külön egységnek veszik Erdélyt, Moldáviát és Havasalföldet. (A Der Spiegel cikkéből vettük az adatokat.)
Az Eurotópia alkotóit cinikus bírálatok érték. De nekik, ha más nem, legalább vízióik vannak, nem úgy, mint a minden nagyobbszabású elgondolást nélkülöző európai, amerikai és ENSZ politikusoknak. A New York Times megjegyezte: „Olyan politika, amely a szemet szemért, fogat fogért elvet követi, elvezet a szem és fog nélküli társadalomhoz.”
Mégis, Európa e részén, tudomásul kell vennünk, hogy a balkáni válság belátható időn belül nem oldódik meg, vagyis kénytelen-kelletlen együtt fogunk élni a nyugtalansággal, a csekélyke eredményt hozó gazdasági szankciókkal, az állandó kockázattal és bizonytalansággal. A csempészésbe és a fegyverkereskedelembe hatalmas tőkék kapcsolódtak be, amelyeknek mozgása ellenőrizhetetlen s tisztára mosása ellen a nálunk szervezettebb pénzügyi rendszerek sem tudnak hatásosan védekezni. Frontország lettünk, déli határaink mentén minden elképzelhető. Amikor a rendszerváltozás véghezviteléhez, a piacgazdaság kibontakoztatásához és minden ezzel járó gazdasági átalakításhoz a békés alkotómunka hosszú éveire lenne szükség, kénytelenek leszünk valami átmeneti hibrid rendszerrel együtt élni.
AZ EURÓPAI JELZŐVEL ÉKESÍTETT FOGALMAK elhasználódtak, kiüresedtek. Közép-Európa az ábrándos emlékezés páráiba burkolódzik — jobb híján —> mert érzi, a centrum felé haladás helyett ismét a félperifériára sodródik. A régi rend, a blokkfegyelem már nem szabályoz, az új rend pedig még igazán nem működik. Akik tehetnének valamit, akarat és cselekvésképtelenségüket jámbor intelmekkel vagy okoskodó történelmi hasonlatokkal leplezik. Miközben a liberális szabadságeszmények hangoztatásában nincs hiány, azt is magától értetődőnek veszik, hogy Génitől New Yorkig parolázzanak a „balkáni liberalizmus” véreskezű háborús bűnöseivel.
Közép-Európa tehát nem a diktatúrából a parlamentáris demokráciába való átmenet útján halad, hanem legfőbb igyekezete, hogy az elvadult és járványszerűen terjedő nacionalizmusok ellen keressen védelmet, miközben a keleti és déli menekültáradat óhatatlanul az idegengyűlölet újabb hullámát indítja el. S ez ma már egész Európát érintő, egyben elzárkózásra serkentő jelenség.
Mindebből egyenesen következik, hogy az általános bel- és külpolitikai helyzet jelentősen megváltozott az 1990-es parlamenti választások óta hazánkban is. Akkor még olybá tűnt, hogy egyrészt Nyugat-Európa különös figyelmet fordít majd az elszakadt keleti területek és nemzetek reintegrálódására, segíti a rendszerváltozást és a beilleszkedést, másrészt a kommunizmus alól felszabadult országok népeit áthatja majd a szolidaritás és a szükségszerű együttműködés eszméje, éppen az Európához való felzárkózás közös feladatában. Lehet siránkozni az elszalasztott lehetőségek miatt, de, ha keserűen is, szembe kell nézni az 1993-as realitásokkal.
A magyar külpolitikát sikerágazatként szokták emlegetni. Ennek meg is van az alapja, hiszen tagjai lettünk számos összeurópai szervezetnek, részt veszünk a különféle regionális alakulatokban, a „visegrádi koncepciótól” a Közép-Európai Kezdeményezésig és a Kárpáti Eurórégió megalakításáig.
Változatlanul megoldatlan azonban az ország biztonságának ügye, márpedig e nélkül minden belső reform, politikai és gazdasági erőfeszítés ingoványos talajra épül. A magyar közvélemény elégedetten vette tudomásul, hogy végre a közérdeklődés homlokterébe került a magyar biztonságpolitikai koncepció és az új honvédelmi törvény tervezete. A kettő bár nem azonos, de nem választható el egymástól. A kérdések élesebb megvilágítását elősegítette a NATO európai főparancsnokának látogatása és — más oldalról — az európai belügyi küldöttségek budapesti tanácskozása.
A biztonságpolitikai alapelvekben megnyugtató konszenzus alakult ki a parlamentben. A külügyminiszter abból indult ki, hogy új világtörténelmi korszak kezdetén állunk, amelynek alapkérdése, hogy a Kelet-Európában végbemenő rendszerváltozásnak ne legyenek fehér foltjai. Ebben az időszakban a magyar biztonságot alapvetően meghatározza, hogy országunk mennyire tud integrálódni Nyugat-Európába, és mennyire rendezettek kapcsolataink a szomszédokkal. A dokumentumban felsorolt három legfőbb veszélyforrás: a nemzeti kisebbségek kérdése, a gazdaság feszített helyzete és a rendszerváltozás általános problematikája. A gazdasági együttműködés ugyan lehet a biztonság egyik garanciája, ám ez nem mehet a szomszédos országokban élő magyar kisebbség rovására. Magyarország a helsinki alapelveknek megfelelően kizár minden erőszakos határmódosítást és a kialakult etnikai helyzet megváltoztatására irányuló szándékot.
Az alapelvek helyesek. A megvalósításuk és a gyakorlatba való átültetésük azonban más kérdés. A valóság nem mindig alakul a mi elvárásaink szerint. JOHN Shalikashvili tábornok, a NATO európai haderőinek főparancsnoka sajtóértekezletén diplomatikusan ugyan, de kitérő választ adott arra a kérdésre — nem magyar újságíró, hanem a Deutschlandfunk tudósítója tette fel —, hogy amennyiben a délszláv fegyveres konfliktus a Vajdaságra kiterjedve megközelítené a magyar határt, a NATO akkor is csak politikai megoldást szorgalmazna, a tábornok azt mondta: a katonai megoldást nem lehet ráerőszakolni erre a folyamatra. Ki-ki vonja le ebből a megfelelő következtetéseket. Mint ismeretes, Belgrád fenyegetően reagált az AWACS gépek magyar légtérből végzett felderítő tevékenységére, a NATO tábornok ezzel kapcsolatban is a politikai-diplomáciai eszközökről beszélt.
TALÁN EGY tábornok tartózkodásából nem kellene messzemenő következtetéseket levonni. De mindenesetre elgondolkoztató, hogy az Európában lévő, leggyorsabban bevethető, legkorszerűbb fegyveres erő magatartása bizonytalan a balkáni válság kiszélesedése esetén is.
A menekültkérdésben sem született érdemleges döntés a harmincöt ország és hat nemzetközi szervezet képviselőinek tanácskozásán. Csupán leszögezték, hogy rövidesen a legsúlyosabb belpolitikai kérdéssé válhat, szoros összefüggésben a nemzetközi bűnözéssel. A szükséges rendszabályok kidolgozását egy bizottságra ruházták át.
Mindez indokolttá tenné a honvédelmi törvény rendkívül felelős kezelését. Néhány képviselő azonban még nem fogta fel a kérdés óriási horderejét. Mert ütőképes hadseregre van szüksége az országnak. Az átalakított és egységesebb kormány remélhetőleg megteszi az immár halaszthatatlan lépéseket. A védtelenség ugyanis nem erény és nem kelt szánalmat.


« vissza