Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Új felfogásban Erdei Ferencről. Reflexiók Bognár Bulcsú könyvéről


Reflexiók Bognár Bulcsú
A népies irányzat a két háború között. Erdei Ferenc és a harmadik út képviselői című könyvéről
 

1.
 

Az utóbbi években (évtizedekben) folyamatosan lehettünk tanúi a 20. századi magyar szellemi élet nem egy kiválósága ideológiai és szakmai átértékelésének. (A kettő rendszerint egyszerre vagy egymással párhuzamosan történt.) A marxista szellemű nyomás érezhető enyhültével a nyolcvanas évektől szemmel láthatóan szaporodtak a különféle átértékeléseket célzó publikációk, rendezvények, majd a „rendszerváltozás” után még gyorsabban jelentek meg az újraértékelő szempontok, s – különösen az irodalomtudományban – új kánonépítési törekvések és új kánoneredmények manifesztálódtak. Offenzív szellemi folyamatok (legtöbbször tudományos alapon) mutatkoztak és indultak el például a magyar történetírás története revíziójának nagy témáján belül, de még – sok más egyéb szakmai-tudományos terület mellett – a magyar zenetudomány is kialakította a módosult értékrendje szerinti új arculatát. (Gondoljunk például Lajtha László vagy Dohnányi Ernő életművének pozitív előjelű újraértékelésére.)
Magától értetődik, hogy ezek az újraértékelések korántsem voltak mindig mentesek a célzatos ideológiai-politikai megfontolásoktól, illetőleg tartalmaktól. Történtek kísérletek arra is, hogy korábban a legnagyobbak között számon tartott szellemi kiválóságokat megfosszanak méltán kivívott rangjuktól, vagy legalábbis csökkentsék presztízsüket és leértékeljék életművüket. Látványos példa lehet az elsőre Illyés Gyula személyiségének úgymond morális alapon történő kikezdése, ezzel párhuzamosan egész költészetének megtépázása s a kialakult új (akadémiai) kánonban való drasztikus leértékelési kísérlete. (A második típusú – presztízscsökkentésen alapuló – átértékelésre talán a kibontakozó eszményesítő újjáértékelés ellensúlyozására Bibó István személyisége és munkássága lehet szemléletes példa.) Egyértelműen erősödött – jószerével diadalmaskodott – viszont a nagy történész (Bibó legnagyobb szellemi ellenfele), Szekfű Gyula életművének (és személyiségének) a rangja (bár a viták – természetesen – folynak körülötte is). „Stabilizálódott” Németh László és – némileg meglepő módon – Szabó Dezső megítélésének mutatója. Különösen az utóbbi értékpozíciójának jelentős javulása figyelemre méltó (mivel Németh László gondolkodói és szépírói életműve komolyan vehetően soha nem kérdőjeleződött meg). Szabó Dezső életművének gondolati értékei különösen az utóbbi évtizedben váltak egyre nyilvánvalóbbá, az újabb nemzedék kutatóinak eredményei az életmű újbóli átvizsgálása után lényegében pozitív összképet jeleznek a korábbi időszakok főként csak negatív töltésű példái és hivatkozásai után. (A történészek között komoly jelentőségű továbbá a korábban sokáig a perifériára szorított Mályusz Elemér és Hajnal István – más-más előzmények utáni – „rehabilitálása”.)
Az átértékelési, illetőleg újraértékelési törekvések és folyamatok nem kerülték el Erdei Ferenc életét és életművét sem. Ez majdhogynem törvényszerű jelenségként szemlélhető. Feltűnő volt például a csend (a csak nagyon szerény ünneplés, emlékezés) 2010-ben, születésének centenáriumán. (Igaz, ebben az évben jelent meg Bognár Bulcsú összefoglaló tanulmánya, egyik előző könyve Erdei szociológiájáról.) Valószínűleg még ma is sokan csak úgy gondolnak Erdei Ferencre, mint aki annak idején rajongott Leninért, elmerült a marxizmus tanulmányozásában, ámde nem írta alá 1938-ban a zsidótörvény elleni tiltakozást, majd az általa (is) alapított Nemzeti Parasztpárt vezetőségében titkos kommunistaként tevékenykedett, később, 1944 végétől országosan ismert politikai vezető, sokszoros miniszter, a kommunista rezsimet szolgáló politikus. Igaz, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak is 1956-ban, azonban Kádárék őt kiemelték a megtorlásból. Sőt – bár visszavonult a közvetlen politizálástól – élete végéig (1971-ben, 61 éves korában halt meg) háborítatlanul tevékenykedett az Akadémián és más intézményekben, tudományos és szervező munkát végezhetett kétszeres Kossuth-díjasként, akadémikusként több társadalmi és szakmai szervezet magas rangú tagjaként.
Író, tudós vagy művészember életrajzi adataival azonban nemigen lehet mit kezdeni, ha szellemi teljesítményének súlyát, eredményeit, „szakmai” értékeit keressük. Az életrajzot csak elfogadni, elvetni vagy eltűrni lehet, a „mű” értékei nem ettől függnek. S az is belátható, hogy a mű mindig több, mint az életrajz. Több is, fontosabb is. Tehát maga az életmű az értékelendő. Elsősorban.
Erdei Ferenc vonatkozásában korábban is történtek kísérletek életművének szakszerű értékelésére. (Azaz megpróbálták lehántani róla a kommunista mozgalmár elsősorban politikai burkait, gesztusait.) Halála után szinte azonnal (1973-ban) megkezdődött összegyűjtött műveinek fél hasonmás kiadása az Akadémiai Kiadó gondozásában, s tartott a nyolcvanas évek közepéig. Ugyanennek a lendületnek volt a terméke A múlt magyar tudósai sorozatban 1988-ban megjelent kismonográfia Kulcsár Kálmán akadémikus tollából ugyancsak az Akadémiai Kiadónál. 1991-ben adta ki a Magvető Soós Mária és Huszár Tibor gondozásában a válogatott levelezést.
Huszár Tibor korábban is sokat és intenzíven foglalkozott Erdei Ferenc munkásságával, a „tudós és politikus” Erdeivel. Nemcsak elméleti megközelítésben, hanem filológusi, forrásfeltáró dokumentátori, kutatói szerepben is. Nagyobb összefüggő egységekben, sok forrásból dolgozva többször fogott hozzá Erdei politikai, tudósi, írói, gondolkodói habitusának, értékvilágának megrajzolásához. A Történelem és szociológia című kötetében (1979) a tudós és politikus Erdei fiatalkori gondolkodásának alakulását követi nyomon egészen a nyugat-európai tanulmányútig, 1935–36-ig. Egyértelműen – a fogalom korabeli érvényessége szerint – baloldali gondolkodású, forradalmi szellemű, magyarságában tántoríthatatlan, példaértékű értelmiségit rajzol meg, aki embersége, táj- és parasztszeretete révén különösen fontos szereplője a harmincas évek elejétől kibontakozó radikális értelmiségi reformmozgalomnak.
Némedi Dénes – Huszár egykori tanítványa – 1985-ben publikált könyvében (A népi szociográfia 1930–1938) Erdei – értelemszerűen – mint szociográfus mérettetik meg, mégpedig a magyar szociográfia fénykorának teljes mezőnyében. Némedi gyorselemzéseinek summázatai Erdei egy-egy művéről fontos támpontok. A Három város kapcsán egyebek mellett arra hívja föl a figyelmet, hogy itt „a tanyás mezőváros mint a paraszti polgárosodás ideális példája” szerepel (222.), de ellentmondó élethelyzet is, mivelhogy az idealizált szabad parasztpolgár kapitalista termelést folytat. (Erdei szerint a feloldás a szövetkezetek rendszerének létrehozása.) A Futóhomok című szociográfiát Némedi „utopikusan optimistának” tartja (226–227.), a Parasztok pedig – szerinte – „ideáltipikus” rajz az alávetett parasztságról (228–229.), akik ki vannak rekesztve a társadalomból, nem vehetnek részt annak életében. (A szerző egyébként Erdei e korszakbeli művei közül ezt a munkáját tartja a legsikerültebbnek.) Érdemes fölhívni a figyelmet arra, hogy Némedi pontosan és hangsúlyosan jelzi egy-egy Erdei-műnek a dramaturgiai rendeltetés szempontjából is értékelendő jellegzetességét: „ideális”, „utópikus”, „ideáltipikus” – azaz Erdei Ferenc nemegyszer saját eszményvilágát vetíti bele a magyar paraszti valóságba. (Némileg hasonlítva ezzel a művészi projekció szabályszerűségeihez.) A szerző egyetértőleg hivatkozik Bibó Istvánra, aki szerint „Erdei minden munkájára egy eszmény jellemző”. (A Bibó-idézet: 225.) Továbbá: Némedi a népi szociográfia egészét vizsgálva azt a következtetést vonja le, hogy az idegennel szembeni ellenérzés szinte az egész mozgalmat jellemezte (azaz – fűzzük tovább a gondolatot – Erdeinek ez a meggyőződése úgyszólván közös gyökerű volt: minden bizonnyal nála is tudományos, tapasztalati és hagyományélmények sokaságából táplálkozott). Némedi szerint nem kétséges, hogy számos apróbb-nagyobb szakmai kisiklása ellenére Erdei a magyar szociográfia aranykorának legjobbjai közé tartozott.
Kulcsár Kálmán – föntebb már említett – kis könyvében (1988) csaknem teljesen pozitív képet rajzol Erdei Ferenc munkásságáról. Hangsúlyozza többek között, hogy Erdei esetében a politikust és a tudóst nem lehet kettéválasztani, teljesítménye a szociológiában tűnik a legnagyobbnak. Szemléletének nagy értéke, hogy rámutat arra (csaknem valamennyi vonatkozó művében ez a fő gondolat), hogy a paraszti sors Magyarországon merőben eltér a nyugat-európai viszonyoktól: míg ott egy polgári foglalkozás csak a sok közül, nálunk kirekesztettség, a társadalom alá való szorítottság. Kulcsár is aláhúzza, hogy a tanyás mezővárosi koncepció Erdeinél „ideáltipikus absztrakció” (240.), de mint társadalomtudományos modell, hasznos és használható. Erdei Ferencnek talán a legvitatottabb, a magyar társadalom „kettős szerkezeté”-ről szóló nagy tanulmányáról (az 1944 elején befejezett, de csak a halála után előkerült A magyar társadalom a két háború között címmel publikált összefoglalóról) Kulcsár Kálmán úgy vélekedik, hogy az a szerző „talán legkiérleltebb műve”, „a magyar szociológiai irodalom egyik legfontosabb terméke”. (115–116.) Egy másik helyen megerősíti véleményét: „alapvető jelentőségű” – írja. (216.) Érdemleges kritikai észrevételeket csak a magyar kapitalizmus Erdei szerint „idegen” voltával kapcsolatban fogalmaz meg.
1991-ben Huszár Tibor újabb könyvnyi tanulmányt – részmonográfiát – szentelt Erdei pályaképe egy szakaszának, eredeti, mások által még nem kutatott dokumentumok sokaságának felhasználásával (Párhuzamok és kereszteződések. Erdei Ferenc, Bibó István és a Márciusi Front). Az összkép itt is pozitív, jóllehet súlyos problémaként bukik elő a „faji kérdés”, és a mind Bibó, mind Erdei részéről megnyilvánuló zsidókritika (ami később – e könyvtől függetlenül – antiszemitizmusként is értelmeződött). Huszár nem fogadja el továbbá Erdei fontos tételét a magyarországi polgárosodás alapvetően idegen, nem a magyar viszonyokból szervesen kinövő voltáról sem. (Huszár Tibor 2012 végén napvilágot látott nagy Erdei-monográfiájára később visszatérünk.)
 

2.
 

Bognár Bulcsú pályája elején álló tudós létére már három önálló kötetet (és számos szaktanulmányt) jegyez. 2010-ben jelent meg az Erdei szociológiájáról szóló kötete, egy évvel később a Népi szociográfia és társadalomtudomány című könyve, s 2012-ben a szóban forgó kötet. Láthatóan tehát a népi írók mozgalma és szociográfiája áll jelenlegi kutatásainak középpontjában. S ha személyre, személyiségre fókuszálunk: Erdei Ferenc sokat vitatott pályája, munkássága.
Természetesen Bognár is jól ismeri az Erdei munkásságát értékelő korábbi vélemények egymásnak ellentmondó jellegét (a legfrissebb, Huszár Tibor-féle monográfiára – értelemszerűen – e legutóbbi könyvében még nem reflektálhatott), amelyekben a szerzők szőrmentén vagy erőteljesen megfogalmaztak ugyan kritikai észrevételeket, ám Erdei munkásságát alapvetően pozitívan ítélték meg. Fentebb részben láthattuk ezt a képet. Hozzátehetjük, hogy történészkörökben is létezett ez az elismerés: Glatz Ferenc például a Hajnal István válogatott tanulmányait közreadó kötetben (Technika, művelődés) 1993-ban azt írta (206.), hogy Erdei művei „máig az 1930-as évek magyar paraszttársadalmának legjobb rajzai”.
Sőt – szerzőnk szerint – Erdei ominózus „kettős társadalom”, két társadalmi struktúra-elmélete a két világháború közötti (és a korábbi) időszakra vonatkozóan tovább élt például Kolosi Tamás, Szelényi Iván és Szalai Erzsébet társadalomszerkezeti kutatásaiban, elemzéseiben. (Gyáni Gábor viszont – Romsics Ignác ellenében – éles kritikát fogalmazott meg Erdei „kettős struktúra”-elméletével szemben. Vö. Korall, 2001. 3–4. sz. 221–231.)
Bognár Bulcsú kijelölő tézise szerint Erdei Ferenc „a két világháború közötti időszak legnagyobb hatású szociológusa” (7.). Ez az aposztrofálás mintha már jelezne valamit a szerző értékítéletének, minősítésének némileg paradox tartalmú állapotáról: talán – „szakmailag” – nem is a legnagyobb, hatásában azonban azzá vált. Ami igazán új és elgondolkodtató Bognár könyvében: mindvégig azt bizonyítja, hogy Erdei Ferenc egész szociológiai és szociográfiai munkássága a korabeli nemzeti radikális irányzatokból – elsősorban Szabó Dezső eszmevilágából – nőtt ki, parasztszemlélete bezárkózó nemzetfelfogást jelent, abszolutizálja és idealizálja a magyar parasztság sorskérdéseit; s elutasítván mind a nyugati liberális kapitalizmust, mind a keleti, bolsevik típusú kollektivizmust, jellegzetesen harmadikutas társadalomfilozófiát képvisel. A parasztságot a magyarság lényegével azonosítja, s „a magyar polgári fejlődés egyetlen letéteményesének az alföldi mezővárosi parasztfejlődést tekinti”. (13.) Erdei tudományosnak szánt műveiben túl nagy teret engedett saját politikai idealizmusának, s ezzel nagymértékben ártott szakmai munkássága színvonalának. Tudósi pályafutása már a negyvenes évek elején véget ért (tehát mintegy másfél évtizednyi időbe préselte bele minden szakmai erejét, tudását), majd morálisan vállalhatatlanul szolgálta a magyarországi kommunista rendszereket. Pályafutása tehát kétszeresen csőd: mind tudósként, mind politikusként megbukott.
Ez kétségkívül szigorú ítélet (még ha a második részével többé-kevésbé egyet is lehet érteni). Izgalmas kérdés azonban – változatlanul – Erdei tudósi és szociográfusi munkásságának értéke, értékelése. Szerzőnk már a bevezetőben, illetőleg az első fejezetben összefoglalja értékítéletének lényegi elemeit: Erdei „alapgondolatának folytonosságát leginkább a kettős társadalomfelfogás jeleníti meg. […] a társadalom kettősségét a városi és a vidéki társadalom különállása képezi. […] Erdeinek e túlfeszített és minden empirikus tényt negligáló történelmietlen értelmezési kerete” politikai elképzeléseit juttatja érvényre. (18–19.) Társadalomrajzaiban ez a „védhetetlen” alapgondolat „érvénytelen” megállapításokat eredményez. (19.) „Erdei szerint a magyarság és ezzel együtt a »falu megmentése […], fölszabadítása a város uralma alól«, vagyis a németekkel, zsidókkal fölhígult nem magyar magyarságú városi társadalom uralma alól csak az alföldi tanyás mezővárosi társadalmasulással lehetséges.” (20.) Ez pedig „minden tudományosság híján lévő monománia” volt Erdei részéről. Hajnal István munkáinak hatására a negyvenes évek elejétől racionalizálódik gondolkodása (bár az alapvető ideák nem változnak). Munkássága csúcspontjaként A paraszti társadalom (1943) című munkáját említi, amely – a jeles történész, Hajnal István közvetlen hatását tükrözve – mentes a korábbiak hibáitól, és reális képet fest a bonyolult szövetű magyar társadalomszerkezetről.
Az olvasó ezen a ponton sajnálja leginkább, hogy Bognár Bulcsú – nyilván nem az olvasók véleményformálásának nehezítésére – valójában két könyvre bontotta szét eredeti gondolatait előtérbe helyező, sőt radikálisnak nevezhető mondanivalóját Erdei munkásságáról. S a megjelenések időrendje is „fordított” logikailag: célszerű lett volna ezt a mostani könyvét (Erdei ideológiai képének kialakulását és végigelemzését) első kötetként közreadnia, s Erdei szociológiájának és szociográfiájának bemutatását (ld. a 2010-es könyvét) erre az alapra ráhelyeznie. (Ideális esetben akár egy kötetben.) A másik ide kívánkozó megjegyzés Bognár némelyik Erdeivel kapcsolatos – föntebb idézett és még idézendő – minősítő jelzőjére vonatkozik. Belátható, hogy nemigen tesz jót a tudományos hitelességnek az a módszer, melynek során a vizsgálandó személy vagy mű értékét már azelőtt kihirdetjük, mielőtt a nyilvános vizsgálatot elvégeztük volna. Annál kevésbé kellett volna efféle radikális fellépést mutatnia Erdeivel szemben (illetve a türelmesebb méltánylásnak, értékkeresésnek nagyobb helyet kellett volna kapnia), mivel szóban forgó könyve különösen gazdag kutatási eredményekre és igen alapos tudósi munkára épül. Világos, érthető, tiszta vonalvezetéssel. Azt az állítást is megkockáztatjuk, hogy Erdei Ferenccel kapcsolatban ez a könyv eszmetörténeti értelemben úttörő jelentőségű. A kutatás mélységét és irányát tekintve egyaránt.
Először is belehelyezi Erdeit korának társadalmi, politikai és szellemi erőtereibe. Melyik volt az egyik fő erőtér? A gondolkodó magyar középosztály – ahová Erdei is felküzdötte magát – általános felfogása szerint a Trianon utáni Magyarország megújulása a magyar paraszti osztály felemelkedése nélkül nem képzelhető el, sőt éppen a parasztság polgárosodása jelentheti a magyar társadalom megújulását. Ezt a felfogást – egészíthetjük ki szerzőnk egyik alaptételét – nemcsak a harmadikutasnak nevezett „népi” értelmiség vallotta, de a korabeli tudományos élet, például a történettudomány olyan jeles képviselői is (különböző mélységekben és retorikával persze), mint például Szekfű Gyula, ámde nagy ellenlábas kollégája, Mályusz Elemér is. (Szekfű az új középosztályt a parasztság és a tanult munkásság, valamint a művelt polgári rétegek valamiféle összeolvadása révén képzelte el. Mályusz radikális álláspontot képviselt: ő az ősi magyar faji karakter továbbélését fedezte fel a magyar parasztságban.) Közismert, hogy a klasszikusan harmadikutas Németh László is a kiművelt paraszt és a tanult munkásság fölnyomulásának útján képzelte el a gyökeres – persze nem forradalmi – átalakulást, az „értelmiségi társadalmat”. Axiomatikusan jelent meg a minden szempontból leromlott, sőt kártékonnyá vált magyar középosztály, elsősorban az „úri középosztály” leváltásának követelménye a magyar értelmiség széles köreiben, s bontakozott ki – teljesen életszerűen – a magyar paraszti társadalom életének, múltjának, hagyományainak, művészetének mozgalmi jelleget öltő kutatása, különösen a legfogékonyabb „harmincasok” és huszonévesek körében. Lehetőséget, esélyt keresett a magyar parasztság tűrhetetlen sorsának megváltoztatására a népi írók fellépése is a maga mozgalmi jellegével, folyóiratok tucatjai, könyvek százai tartották napirenden a kérdést kulturális, gazdasági és politikai síkon egyaránt. (A maguk módján még a legfelső körökből is sokan rokonszenveztek a paraszti világ értékeivel, és sokan kívánták őszintén a parasztság sorsának jobbra fordulását.) Azt kell tehát hangsúlyozni, hogy a két világháború között a paraszti sors tematikája hosszú évtizedekig és nagy erővel formálta a magyar értelmiség gondolkodását. S különösen életszerűnek tekinthető a termelő paraszti sorsba született és innen értelmiséggé emelkedett Erdei Ferenc heves érdeklődése e nagy tudományos és politikai téma iránt.
Visszakanyarodva Bognár Bulcsú könyvéhez: erőteljesen és színesen rajzolja meg Erdei gondolatvilágának kialakulását, hivatástudatának forradalmasított változatát, s azt is, hogy kevés érdeklődést mutatott a hivatalos magyar szaktudományosság iránt. Miként a szerző írja: „eredetisége biztos tudatában a szaktudományban kevésbé saját perspektívájának bővítését keresve, mint eredeti gondolatának igazolását, határozottan nem tudományt, hanem politikát akar csinálni.” (49.) Csak a negyvenes évek elején írt munkái (A magyar paraszttársadalom, a Magyar tanyák, A paraszti társadalom) különülnek el bizonyos mértékig a korábbi – téves szemléletű – műveitől. Ezek – miként már utaltunk rá – Hajnal István „organikus társadalomszemlélete” közvetlen hatását tükrözik. (Az utókor ítéleteinek érdekes és tanulságos mozzanata például, hogy míg Némedi Dénes fentebb említett kötetében a Parasztok című Erdei-könyv – miként erre már utaltunk – szakmailag jó minősítést kap, addig szerzőnk szerint ez a mű „teljesen célt tévesztett, hihetetlenül elnagyolt, végiggondolatlan elemzés” – 48.).
Szabó Dezső harmadikutas örökségével nyilvánvalóan szembe kellett néznie Erdeinek is. Nagyon sokak szemléletét befolyásolta, sőt határozta meg Szabó. (Bognár könyvében ez a fejezet az egyik legjobb rész.) Szabó Dezső rendkívüli szellemi erő volt, rengeteg teherrel, ám tele okossággal és szuggesztív sugárzással. Közismert, hogy a magyar „fajiságnak” autentikus meglétét a magyar parasztságban fedezte föl, eszerint a magyarságnak mint közösségnek az értékeit (mint „faji” jegyeket) – éppen zártságának, elszigeteltségének köszönhetően – a parasztság őrizte meg. Minden külső, idegen jelenség tehát, amely ezt a közösséget és szellemiséget gyengíti, romboló tényezőként jelent meg ebben a felfogásban. Szerzőnk szerint Erdei még radikalizálta is Szabó Dezső e központi gondolatát azzal, hogy a magyarságot leginkább kifejező autentikus jegyeket „kizárólag az alföldi tanyás mezővárosok parasztságához kapcsolja”. (59.)
Erdei társadalomszemléletének leginkább neuralgikus pontja Bognár – és nemcsak Bognár – szerint a részben és távolról szintén Szabó Dezsőhöz köthető „kettős struktúra” elmélete. Ennek az a lényege, hogy a parasztság fölött, tőle függetlenül a dualizmus kori Magyarországon és Trianon után is tovább élt egy „történelmi nemzeti” és kialakult egy jórészt idegen eredetű „modern polgári” társadalom. S e kettős struktúra alá szorítva élte a maga zárt életét a parasztság. Szabó is, Erdei is magyar forradalmat várt volna 1918–19-től, ám ez a forradalom elsikkasztódott. Következésképpen ezt a be nem következett magyar forradalmat – legalábbis társadalmi értelemben – meg kell valósítani. Bognár nem ért egyet azokkal az értékelésekkel (Huszár Tibor, Gyurgyák János), amelyek szerint Szabó Dezső az ellenforradalmi kurzus konzervatív kritikusaként, Erdei viszont baloldali (esetleg marxista) bírálójaként lépett fel. Szerinte mindketten pragmatikus beállítódásúak voltak, azaz a forradalmi cél érdekében nemigen válogattak a szóba jöhető szövetségesek ideológiái között.
Bognár könyvének egy következő fejezetében az elemzés homlokterébe Szabó Dezső ideológiája és a Márciusi Front programjai kerülnek. A második (1938-as) program már alapvetően Erdei Ferenc munkája (az átdolgozásokban Bibó István is szerepet kapott). Szabó és Erdei közös vonása – mondja Bognár – a nemzeti radikalizmus álláspontja, platformja. Az 1938-as programban ez a Szabó Dezső-i radikalizmus ölt testet. (Részletes és elgondolkodtató a könyv ezen része is: kitűnő forráskritika, pontos hivatkozások rendszere áll előttünk.) A faji mítoszt elhárítja magától ez a szemlélet és program: a „magyarság”-fogalom tartalma itt elsősorban a történelmi közösség jellemzőiből vezethető le. E szemlélet liberalizmuskritikája az osztályviszonyokat fenntartani kívánó liberális kapitalizmussal szemben fogalmazódik meg (számos korabeli jeles gondolkodó nézeteihez hasonlatosan), olyan ideológiával szemben, amely az osztályuralom fenntartása mellett a nemzeti tényezők visszaszorulását, visszaszorítását is jelenti. A szükségessé váló nemzeti politika fő részese (s e tekintetben – tehetjük hozzá – általánosnak mondható szellemi, értelmiségi kívánalmat fogalmazott meg mind Szabó, mind Erdei) a fölemelkedő parasztság kell hogy legyen.
Erdei és Bibó „fajvédelmi” programja – végső soron – úgyszintén Szabó Dezsőtől származtatható, fejtegeti a továbbiakban a szerző. (A „fajvédelem” azért került most idézőjelbe, mert mindenkor éles különbséget kell tennünk a náci elgondolások, illetve a népiek paraszt- és nemzetvédő programjai között.) Három fő veszélyzónát jelöltek meg Erdeiék e tekintetben: az „úri” Magyarország nyomasztó súlyát, a fenyegető német nyomás hatására felélénkülő hazai németséget, valamint a hazai zsidóság szerepét. Mind a németség, mind a zsidóság befolyását csökkenteni szeretnék a magyar sorskérdések formálásában. Nem csatlakoznak viszont a harmincas évek végi, magyarországi „hétköznapi” antiszemitizmus megnyilvánulásaihoz. „Politikai” antiszemitizmusuk egyszersmind szemben áll mind a nemzetiszocialista, mind a bolsevista eszmékkel. (Erdei – mutat rá szerzőnk – 1945-ben kettős mérce szerint ítélte meg Szabó Dezső ideológiáját: részint hangsúlyozta a keresztény-nemzeti kurzus általa megfogalmazott kemény kritikáját, valamint a népi felszabadulás programját; másfelől bírálta Szabó politikai antiszemitizmusát, sőt tisztázatlan „népi radikalizmusát”.)
Bognár Bulcsú könyvének elsőrangú fejezete Erdei és Németh László társadalomértelmezéseinek összehasonlító vizsgálata. Harmadikutas felfogásuk párhuzamokat is mutat, de el is tér egymástól. Feltűnő, hogy bár ismerték egymás munkásságát, gyakorlatilag nem kommentálták, nem hivatkozták egymás írásait, műveit. (Németh László tanulmányaiban, publicisztikájában – tehetjük ehhez hozzá – csak a negyvenes évek elején kerül elő Erdei neve, igaz, igen megbecsülő módon: Erdei Ferenc „hitem szerint a legjobb magyar szociológus” – írta róla 1941-ben Krónika sorozatának Alföld című részében. Erdei – az 1943-as szárszói szereplésüket követően – elzárkózó volt Némethtel szemben, majd csak hivatásos politikai karrierje után, a hatvanas években fordult újra megbecsüléssel felé.) Erdei alapvetően forradalmár típus, Németh alapvetően reformer. Nagy műveltségbeli fölényben van Erdeivel szemben. Inkább a Dunántúlt érzékeli jobban, Erdei az Alföldet (és még lehetne sorolni a különbözőségeket). Mégis „a politikai mező egészét szemlélve sokkal inkább az azonosságok dominálnak”. (108.) Mindketten szemben állnak a „keresztény-nemzeti” rezsim politikájával, mindketten rajonganak Adyért, Németh programja is a nemzeti radikalizmusból nő ki, mindketten parasztságközpontú, a nagybirtokot elutasító politikai és társadalmi koncepciót vallanak, mindketten elítélik az irredenta politikát, s a kelet-közép-európai népek történelmi sorsközösségének ideáját vallják. Felfogásuk a „magyar faj”-ról (Szabó Dezső a közös forrás) szintén hasonlít egymásra. Magától értetődik mindkettőjük számára a magyar zsidóság idegenből származásának a ténye, bár – teszi hozzá Bognár – „Németh László álláspontja differenciáltabb”. (115.) (Ez a differencia leginkább a zsidóság asszimilációs foka, a teljesen magyarrá válás kérdéskörében mutatkozik meg.) Viszont mindketten azt vallják (e tekintetben is Szabó Dezső az eredeti forrás), hogy a legfőbb magyar sorskérdés a magyar vidék jövője, nem pedig a „zsidókérdés”. Németh László az „új nemesség” kialakulásától várja a paraszti fölemelkedés egészét, Erdei viszont nem kívánna bevonni középosztálybeli erőket ebbe a történelmi folyamatba. (Az Erdeinél tapasztalt lelkesedés Lenin iránt – egészíthetjük ki a fentieket – Németh Lászlónál is felbukkan egyébként: egy 1934-es esszéjében a leninizmus kérdéseiről szóló Sztálin-könyvről írva Lenint mint a marxizmus elavult sablonjait félretoló nemzeti parasztforradalmárt rajzolja meg.)
A két szárszói beszéd elemzésének külön fejezetet szentel Bognár Bulcsú. Többek között azt mondja, hogy „Németh László hagyományelvűbb megközelítése […] sokkal inkább képes a realitásokkal számot vetni”. (130.) Erdei inkább a magántulajdon prioritása mellett áll ki, Németh viszont egyértelműen egy „szocialista” (közösségelvű) társadalmi struktúrát tart kívánatosnak. Erdei „parasztpolgár” ideológiájával szemben Németh „értelmiségi” társadalomról beszél. Erdei előadásában egyértelmű, hogy ő itt már politikusként nyilvánult meg. Még nem adta fel harmadikutas pozícióját, de erős gesztusokat tesz a politikai baloldal irányába. Második itteni – vitazáró – beszédében már tagadja a „harmadik út” történelmi realitását, „nem hagy kétséget afelől, hogy [… ] az »aktuálpolitikai irányvonal« kijelölése immár nem a népi mozgalom képviselői, hanem a marxisták által történik”. (138.) Ezzel az attitűddel – értékeli a helyzetet a szerző – nemcsak a nemzeti radikalizmussal szakított Erdei, de a kommunisták nyílt támogatását is vállalta.
A népi szociográfusok mozgalmának ideológiai pozícióit több csoportba sorolja a szerző, s föltárja a kapcsolati hálókat Erdeivel. (Ezekben az alfejezetekben úgyszintén nagy és alapos szakmai munka köszön vissza.) Az első körben az Erdei, Illyés és Szabó Zoltán; a másodikban az Erdei és Kovács Imre; a harmadikban az Erdei, illetve Féja Géza és Veres Péter felfogása közötti kapcsolatokat és különbözőségeket tárja fel.
Illyés és Szabó Zoltán – a szerző szerint – mérsékelt álláspontot képviselt a parasztkérdésben Erdei nemzeti radikalizmusával szemben. Illyés racionális elemzése (Pusztulás) igen nagy visszhangot keltett annak idején, a Puszták népe pedig minden tekintetben remekmű – azóta is. Illyés szolidáris Erdeivel a Márciusi Front idején, ám nem követi a kommunistákkal való kollaborálás útján. Szabó Zoltán elutasítja a forradalmat, ugyanakkor megnevezi a felelősöket a harmincas évek Magyarországának állapotáért. Perspektívája: a parasztság integrálása a polgári társadalomba. Erdeivel szemben ő sem osztja a Szabó Dezső-féle nemzeti radikális parasztértelmezést.
Kovács Imre és Erdei Ferenc között a „harcosan politikus” egyéni útkeresés gyakorlata teremt párhuzamot. A Néma forradalom vádiratszerű feltáró munka arról szól, hogy két nemzet él ebben az országban: a kiváltságosoké és a jobbágyoké (parasztoké). Az egyik sohasem tekintette a nemzeti társadalomba tartozónak a másikat. (Kovács a fenti, az uralkodó osztály valamennyi képviselőjét magyarnak tekinti s nem idegennek.) Kovács és Erdei ekkor még ugyanazon a politikai platformon álltak, ezért is lehettek éppen ők a Márciusi Front alapítói.
A fennálló keresztény-nemzeti kurzussal kiegyezni nem akaró, az ezzel szemben álló nemzeti radikális politika a korszakon belüli következetes képviselete teremt közös platformot Erdei Ferenc, Féja Géza és Veres Péter között.” (174.) Ezenkívül mindhárman „az alföldi társadalomfejlődés erényeit emelik ki a dunántúli paraszti társadalmasulással szemben”. (Uo. Féja Géza: Viharsarok, Veres Péter: Az Alföld parasztsága.) Féja „jobbra” fordulásakor megszakadt a kapcsolata Erdeivel, míg Veres Péter mellett Erdei mindvégig kitartott. Jóllehet a Hajnal István műveivel történt megismerkedése következtében racionalizálódó paraszt- és társadalomszemlélete a negyvenes évek elejétől már messze meghaladta a Veres Péter-i gondolkodás nemritkán mítoszokba vesző statikusságát.
 

3.
 

2012 végén több évtizedes kutatómunka összegzéseként jelent meg Huszár Tibor nagymonográfiája Erdei Ferencről. A szerző alcímként nyomatékosítja – s többször utal erre a könyv szövegeiben is –, hogy „politikai életrajzot” írt, tehát Erdei munkásságának nem tudományos, teoretikus elemzésére vállalkozott. Megértő, empatikus attitűddel közelít a nagy témához itt is, miként tette ezt több évtizeden keresztül. Erdeinek az 1937 és 1942 között megjelent mindegyik művét „a hazai társadalomkutatás fontos alkotásai” közé sorolja. (279.) Munkásságát „ellentmondásokkal terhes nagy életmű”-nek tekinti. (467.) Huszár korrekt módon építi be Bognár kutatásainak eredményeit könyvébe (e legutóbbi kötetéből is), hol egyetértve, hol vitázva vele. A Futóhomok című szociográfiával kapcsolatban például lábjegyzetben utal rá, hogy szerzőnk „eltérő szempontú” értékelést ad erről a műről. (153. Bognár Bulcsú Erdei Ferenc szociológiája című korábbi könyvéről van szó.) És ez az eltérő szempont, úgy véljük, itt nemcsak a két könyv eltérő műfajára, a téma megközelítésére vonatkozik, hanem magára a kutatási eredmények értékítéleteire is. Miként Huszár azzal az Erdeivel kapcsolatban megfogalmazott tétellel sem ért egyet – itt ugyan nem említi Bognár Bulcsú nevét –, amely szerint „Erdei ismeretei érdemben szülővárosa [tehát Makó], a Szeged környéki tanyák, illetve a Duna–Tisza-köze szociológiai jellemzőinek extrapolálása, az ország más területeire való kiterjesztése”. A magyar paraszttársadalom című munkájában – például – az egyes típusokat „az ország egész területéről mutatja be”. S ezek a bemutatások „gazdagon argumentáltak”. (278–279.) Huszár nemcsak más műfajban írta meg monográfiáját, mint Bognár a maga könyvét (könyveit), de más szemléletet is képvisel: megértőbben reagál és rezonál Erdei eszményeire. (Jóllehet szerzőnk is világosan látja az eszmények szerepét és jelentőségét Erdei életében és pályáján, értelmezésében azonban ez az eszményvilág eltolódik az „igézetek” felé.) Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a korszak legkitűnőbb szellemei, írói közül nagyon sokan – Szekfű Gyulától Németh Lászlóig, Babits Mihálytól Kodály Zoltánig, Klebelsberg Kunótól Karácsony Sándorig és így tovább – eszmények vonzásában éltek, gondolkodtak, cselekedtek. (Aligha állhatja meg itt a recenzens, hogy ne emlékeztessen Bibó István „túlfeszült lényeglátói”-ra, mely metaforikus lényegmegragadás egyébként ugyancsak egyfajta eszmény…) Erdei Ferencnél a paraszti polgárosodás eszménye, ha tetszik, ideája minden más szellemi tartalomnál erősebb és vonzóbb. Ez az eszmény volt pályájának legfőbb értelme és érdeme – ám ugyanakkor ez az eszmény szorította le időnként a szigorúan tudományosnak nevezhető racionalitás ösvényéről. Ami tehát Erdei Ferenc életéből a legfontosabb, egyben a legtanulságosabb, azt valószínűleg Huszár Tibor, Bognár Bulcsú (és még sokan mások) együttesen írták, írják meg, az összkép – úgy látszik – tovább formálódik.
Bele-belepillanthatunk e formálódásba akár folyamatosan is. Mint például – az Erdeivel szemben egyébként kritikus – Gyáni Gábor véleményébe éppen Bognár Bulcsú Erdei szociológiájáról írt (korábbi) könyvével kapcsolatban. Érdemleges felvetés itt Gyáninak például az a megállapítása, amely szerint tudóstól sem lehet megkövetelni a politika- és ideológiamentességet, s hogy nem lehet bagatellizálni, lekicsinyelni azokat a személyes élettapasztalatokat, amelyeket Erdei mindegyik munkája bőven tartalmaz. „Bognár kritikai megítélése – írja Gyáni – maga is egy adott partikuláris látószög perspektívájában teremti meg a találkozás lehetőségét Erdei egyébként sok tekintetben vitatható, ugyanakkor szuggesztív szociológiai és társadalomtörténeti víziójával.” (Vö. Szociológiai Szemle, 2010. 4. sz. 43–59.)
 

4.
 

Végezetül: nem kerülhetjük meg az egyik leginkább vitatott (kardinális) kérdést, problémát Erdei Ferenc szociológiájában: ez pedig a „kettős társadalom”, a „két társadalmi struktúra”-elmélet, modell, amely végighúzódik az életművön, s teoretikus önállósággal a sokáig lappangó A magyar társadalom a két háború között című terjedelmes kézirat összefoglalóban, több mint három évtizednyi lappangás után került nyilvánosságra. Huszár Tibor legújabb könyvében elmeséli e kézirat kalandos sorsát (beleértve Erdei új pártfogója, Révai József lebeszélő szerepét a megjelentetést illetően). Huszár még Erdeitől hallotta a történetet, s ugyancsak ő volt az, aki a Valóság 1976. 4. és 5. számában közreadta a szöveget. (Egyesek szerint sokat ártva ezzel Erdei presztízsének, többek között azért, mert ez a tanulmány, ez a társadalomfelfogás tovább erősíthette a hajdani szerző zsidóellenességéről elterjedt nézeteket.) Huszár bevezetőt írt a közlemény elé, amelyben ismerteti a monográfia-kéziratból megmaradt összefoglaló tanulmány valószínű történetét. Erdeit mint „a magyar szociológia klasszikusá”-t említi, de a szóban forgó írás tartalmi kérdéseivel nem foglalkozik, ennélfogva nem foglal állást a „kettős struktúra” kérdésében sem. (4. sz. 22. )
Értelmezésünk szerint ebben az Erdei-műben egyértelműen szociológiai modellként ábrázolódik a 20. század első felének magyar társadalma. Két struktúrát mutat be, mégpedig mindkettőt két alapelv szerint: a munkaformák és a társadalmi csoportok típusai szerint. Az egyik társadalom a történelmi nemzeti társadalom. (Az egyház, az állam, az uradalom mint munkaformák, valamint a történelmi arisztokrácia, az úri középosztály s a nemzeti kispolgárság mint társadalmi csoportok.) A másik társadalom a modern polgári társadalom. (A kapitalista vállalkozás, a kisipar és a kiskereskedelem, a szabad értelmiségi pályák mint munkaformák, valamint a polgári arisztokrácia, a polgári középosztály, a kispolgárság és a munkásság mint társadalmi csoportok.) Erdei bőséges leírást, részletező bemutatást ad az így rendszerbe foglalt nagy szerkezetekről. Hangsúlyozza, hogy a gazdasági szerkezet már alapvetően kapitalista, a társadalomszerkezet viszont „egyfelől rendies képződmény, másfelől pedig gyarmatias alakulás”, mivel kívülről kapitalizálódott. Azt is hangoztatja itt Erdei, hogy leírása társadalmi séma, ami a valóságos életben rendkívüli színes kombinációkban jelenik meg. Nem alakultak ki „tiszta típusok, ellenben a társadalmi formák átmeneti változatainak a végtelen sora helyezkedett el egymás mellett”. (Vö. A magyar társadalom című kötetében. 293–346.) Ez tehát a kettős társadalomszerkezet Erdei-féle képlete, váza, amelyből a paraszti társadalom teljességgel hiányzik, hiszen ez mindkét vertikumtól leszakadva, elvágva, végzetesen önmagába záródva helyezkedik el. (Pontosan olyképpen, ahogyan Németh László egy kritikája címében láttatta a harmincas évek közepén, Illyés és Veres szociográfiáit méltatva, Emberek a nemzet alatt.) Véleményünk szerint – figyelembe véve éppen Erdei hosszas és részletező értelmezését, magyarázatát ugyanitt – ez a modell hitelesen ábrázolja a magyar társadalom akkori szerkezetének a lényegét. Bognár Bulcsú szerint viszont: „Ez az az értelmezési keret, amelyben értelmet kap a keresztény-nemzeti kurzus által hangsúlyozott nemzeti társadalom és a zsidó polgárság által megjelenített polgári társadalom közötti határozott különbségtevés. […] A szerző társadalommodellje tehát a politikai diskurzus sztereotípiáin alapul […] nagyon kevéssé képes leírni a két háború közötti társadalom szociológiai tagolódását.” (Erdei Ferenc szociológiája. 2010. 109–110.) Azt is látni kell továbbá, hogy már hosszabb ideje zajlanak a viták ebben a konkrét kérdésben is Erdeivel kapcsolatban. (Csak egyetlen példára utalunk: Gyáni Gábor – ld. Korall, 2001. 3–4. sz. 221–231. – többekkel, például Romsics Ignáccal szemben érvel a „kettős struktúra” elmélete ellen. Ugyanakkor annak idején már a jeles történész, Hanák Péter is figyelembe vette ezt a modellt nagy ívű társadalomkutatásai során…)
Akárhogy is: Bognár Bulcsú nemzedékének kiemelkedő képességű kutatója. Általában alaposan dokumentál, harcosan (néha túlfeszítetten) következetes, stilárisan erőteljes (néha túl éles), jól érvel, s a maga által kiérlelt szempontokat viszi be a szakmai köztudatba. Olyannyira, hogy a vele való megtisztelő vita megélénkítheti és színesítheti a meglehetősen belterjes szociológus szakma egyik-másik szegmensét.
 
(Loisir Kiadó, 2012)


« vissza