Kilencven éve, június 4-én írta alá Magyarország két képviselője a világtörténelem alighanem legrosszabb békeszerződését. Nemcsak az autómatricákon is fölidézett körvonalaiban volt szép a történelmi Magyar Királyság, de a Kárpátok karéja egy valódi természeti és gazdasági egységet védelmezett. Az ezeréves ország fölosztásának okait, lefolyását és következményeit a történetírás többféle olvasatban is bemutatta, ennek összefoglalását pontosan öt évvel ezelőtt e folyóirat lapjain kíséreltem meg tömören bemutatni. Amostani kerek évforduló minden bizonnyal nemcsak a sokak szívében élő gyászról, de haragos írásokról és tüntetésekről is fog szólni. Mivel azonban a múltat nem lehet megváltoztatni, viszont lehet belőle tanulni, most, a magyar külpolitikában egy új szakasz kezdetén, elsősorban Trianon aktuális üzenetéről érdemes beszélni. Konkrétabban: hogyan lehet Trianon sötét árnyékán túllépni, hogyan lehet e nemzeti tragédia következményeit meghaladni?

Miközben itthon a kommunista korszakban Trianonról, az okozott sérelmekről jóformán beszélni is tilos volt, a rendszerváltozás óta egyre több szó esik erről, és nem mindig okos módon. Akülföld, és nemcsak a szomszédos országok, hajlamosak már Trianon vagy a szomszédos országokhoz került magyar közösségek puszta említését is irredentizmusnak, határ-felülvizsgálati törekvésnek, a békét veszélyeztető tényezőnek tekinteni, legalábbis annak állítják be. (Néhányan itthon is.) Márpedig abból nem engedhetünk, hogy a magyarok számára Trianon mindig fájdalmas téma marad, mert egy rossz, igazságtalan, egész Közép-Európa számára sok kárt okozó döntés volt. Antall József néhai miniszterelnök 1992. augusztus 20-án, az újjászervezett Magyarok Világszövetsége kongresszusán ezt félreérthetetlenül kimondta: „Ki vonhatja kétségbe azt, hogy fájdalmat okozott ennek a népnek és ennek az országnak az első világháborút követő trianoni békeszerződés? [...] Fájdalmat okoz, mert kulturális szétszabdalást jelentett. Családonként mindenkinek fájdalma van, mert elszakadt a testvéreitől, vagy elszakadt a szülőföldjétől. Nehezen emészti meg egy ország minden harmadik magyarnak a határon túlra kerülését. [...] Hazug embernek tarthatnának bennünket a másik oldalon állók, ha erre egy magyar ember azt tudja mondani: [...] számomra közömbös. [...] Lemondtunk a határok megváltoztatásának erőszakos politikájáról. Ahelsinki Záróokmányban és a Párizsi Charta aláírásával ezt az elvet elfogadtuk Európa többi népével. De ehhez az elvhez szorosan hozzátartozik az is, hogy nem lehet sem az emberi jogokat, sem az önrendelkezési jogot a nemzeti kisebbségi jogok védelme nélkül elfogadni. Ne mondja senki, hogy a kisebbségi kérdés belügy. [...] Amikor kimondjuk a történelmi igazságtalanság tényét, egyidejűleg kimondjuk azt a politikai alapkövetelményt is: együtt jár egy új Európával, egy új világrenddel az, hogy a nemzeti kisebbségek emberhez méltón kell hogy éljenek. [...] Ha ezt így nézzük, akkor sanda módon senki sem gyanúsíthat bennünket állandóan azzal, hogy félni kell tőlünk. Ahányszor hallom ezt a megjegyzést egyes politikusoktól, [...] mindig megkérdezem: nem szégyellik magukat, hogy félnek? Mitől félnek? Szomszédságunkban mindegyik ország hadserege a többszöröse a miénknek! Ne használják fel sehol országok összetartására, népek félrevezetésére a magyarságot mint ellenségképet!"

Vitathatatlan, hogy a Magyarországra kényszerített béke mennyire megsértette az I. világháború utáni rendezés egyik alapelvét, az önrendelkezés elvét, amikor a népszavazást elutasítva a magyar nemzet egyharmadát más nemzetek fennhatósága alá rendelte. Hogy a döntéseket meghozó nagyhatalmakat a méltányosság elve és a tartós stabilitás célja helyett önző, rövid távú érdekek vezérelték. Hogy minden korabeli és újabb tárgyilagos elemző káros és rossz békének minősítette Trianont. Hogy a magukat akkor is nemzetállamként definiáló, de a valóságban a lakosság 30-55 százalékában kisebbségek által lakott szomszédos országokban, az utódállamokban - ahogy Bibó István klasszikus tanulmányában is megírta - a kisebbségellenes politika eltorzította a többség gondolkodását, és nagymértékben ezért nem tudott kialakulni, illetve működni a demokrácia. Végül, hogy a határ két oldalán élő magyarok naponta újratermelt elkeseredettségét így nem tompíthatta az idő, a szomszédok pedig rossz lelkiismeretüket sok esetben az áldozat iránti gyűlölettel altatták el. Vitathatatlan, hogy a versailles-i park egyik palotájában hozott döntés Közép-Európa számára Erisz almája, a viszályok magva lett, és ezt Hitler és Sztálin egyaránt jól ki tudta használni. Mindezt azonban mi, magyarok, sem tudjuk elegen és elég pontosan. Az öt évvel ezelőtt az állampolgárság kiterjesztéséről tartott népszavazás, de a szomszéd országok magyarjait „lerománozó", szlováknak mondó közbeszéd is ezt mutatja. Azt is kevesen tudják és ismerik el, hogy végzetünkhöz mi is hozzájárultunk az első világháború előtti évtizedekben követett bel- és külpolitikával, az 1918 októbere és a béke aláírása között történt végzetes hibákkal, azt követően a revíziós propaganda túlzásaival, nagymértékben pedig az 1938 és 1944 közötti szerencsétlen döntésekkel. Voltak enyhítő körülmények, volt sok helyes lépésünk is, de ezek nem tudták ellensúlyozni a balsorsot, 1947-ben az új béke Trianont megtetézve ismételte meg. Mára a külvilág azt is elfeledte, amit a két világháború alatt azért tudott, hogy a meghúzott határok igazságtalanok, és hogy az elszakított magyarok helyzetén javítani kell. Ma a status quo és a (vélt) stabilitás elve mindent fölülír.

A sértődés és a harag azonban rossz tanácsadó. Azzal semmire sem megyünk, legföljebb magunkat tesszük a külvilág előtt nevetségessé, ha szidalmazzuk a trianoni békéért felelős országokat és egykori vezetőiket. Kinek jutna ma eszébe kiabálni és tüntetni a mongol vagy a török nagykövetség előtt? Pedig a tatárjárás és még inkább az Oszmán-Török Birodalom pusztító hadjáratai és a másfél évszázados megszállás nélkül nem lett volna Trianon. Abból pedig csak kárunk származik, ha néhány vagy összes szomszédunkat ingereljük, és olyan lépésekkel fenyegetjük, amiknek a végrehajtására sem erőnk, sem a körülmények nem alkalmasak. A „nemzeti radikalizmus", a Hatvannégy Vármegye, a betiltott Magyar Gárda propagandája csak az olyan elvakult magyarellenesek malmára hajtja a vizet, mint Jan Slota, Vadim Tudor, Seselj „vajda" és követőik. A hazai szélsőjobb kompromittálja azt a külpolitikát, ami a magyar nemzet kulturális egységéből kiindulva erkölcsi és politikai támogatással, befektetésekkel, diplomáciai lépésekkel, érveléssel, kedvezménytörvénnyel, állampolgársággal igyekszik támogatni a határ túloldalára került magyarokat, ezzel egyúttal növelve egész Közép-Európa életszínvonalát, stabilitását és tekintélyét.

Azon nem tudunk változtatni, hogy az elmúlt kilenc évtized alatt, a II. világháborúval és az azt követő kitelepítésekkel súlyosbítva, a Trianonban elszakított magyarok száma 3,5 millióról 2,5 millióra, az egykor Magyarországhoz tartozó területek népességén belüli arányuk pedig 30-35 százalékról 10-20 százalékra csökkent. Ezen belül az 1920-ban még jelentős magyar többséggel bíró váro­sokban - Dunaszerdahely, Komárom és a székelyföldi városok kivételével - a magyar lakosság mindenütt kisebbségbe került. Ezazt jelenti, hogy amennyiben egy felsőbb hatalom ma népszavazást rendelne el akár csak az 1938 és 1941 között Magyarországhoz visszakerült területeken, az eredmény magyar szempontból nagy csalódást hozna. Nincs az az égi vagy földi hatalom, amely a száz évvel ezelőtti népességi viszonyokat, etnikai arányokat helyreállítaná, vagy azokat tekintené tárgyalási alapnak. Az pedig egészen gyermeteg felfogás, ami egy nem létező pápai intézménytől („Institutum pro Iuribus Hominis"), vagy a Szent Koronán alapuló új alkotmánytól várja Trianon fölülvizsgálatát, de az ENSZ vagy más nemzetközi intézmények sem fognak mozdulni önjelölt vagy akár valódi nemzetközi jogászok puszta érvelése alapján. Ugyancsak naiv, viszont felelőtlen és veszedelmes az a nézet, amely szerint 1990 után Magyarország diplomáciai, netalán katonai lépésekkel elérhette volna jelenlegi határainak a módosítását. Erre az újabban különféle fórumokon hangoztatott állításra válaszoltam a Magyar Hírlap 2008. december 10-i számában: „Épeszű ember, aki akár csak felületesen ismeri hét szomszédunk gondolkodását, tudja, hogy »egyetlen barázdát sem«, egyetlen falut sem készek átengedni Magyarországnak. De ha valamelyikük erre mégis hajlana, minden állam lebeszélné róla, félve a precedenstől, a láncreakciótól. Tehát maradna az erő, a háború. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy bármely erőszakos állami fellépés Magyarországot megfosztotta volna minden gazdasági és politikai támogatástól, kizárta volna az európai integrációból, és a NATO-tagság esélyétől megfosztva kiszolgáltatta volna a környező országok politikai és katonai beavatkozásának. De ismerve a mai magyar társadalom állapotát, hangulatát, hányan támogattak volna háborúval járó katonai fellépést? Ilyennek a puszta felvetése is elsöpörte volna a kormányt! De ha tévednék, ha a 2004-ben a határontúli magyarok állampolgárságát is elvető társadalom pár évvel korábban kész lett volna vérét ontani ugyanezekért a magyarokért, milyen esélyekkel bocsátkozott volna harcba a magyar hadsereg?" Nem egy, de legalább három, ha nem több ország ellen - teszem hozzá.

Mindebből azonban korántsem következik a hallgatás, a tegnapi vagy a mai helyzetbe történő beletörődés, a passzivitás politikája.

1988-ban, a kommunizmus közeli végét még nem is remélve, meghívtak a szlovákiai magyar fiatalok hagyományos nyári táborába, a Komárom melletti Örsújfaluba. Ott elmondtam, hogy Nyugat-Európában a határok már nemcsak szabadon átjárhatóak, hanem eltűnőben vannak, megszűnik a határellenőrzés. Megszűnt a nemzeti kisebbségek diszkriminálására, felszámolására törekvő politika is. Ha egyszer majd Magyarország és szomszédjai is csatlakozhatnak az európai integrációhoz és rátérhetnek erre az útra, az lesz Trianon meghaladása. 1989 előtt a kommunista országokban az ellenzékek között bíztató egyetértés volt ebben a kérdésben is. Duray Miklós aláírta a csehszlovák Charta ’77-et, aláíró társai pedig tiltakoztak bebörtönzésekor. Nagy Imre temetésekor az MDF és a román emigráció közös nyilatkozata kijelentette, hogy „Erdélynek, mely az egymást kölcsönösen kiegészítő kultúrák földje volt és maradt, a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia. Biztosítani kell mindegyik nemzet jogát az autonóm politikai képviselethez és a kulturális autonómiához. Ezek megvalósítása megköveteli - többek között - a magyar nyelvű oktatás megszervezését minden fokon, beleértve a kolozsvári magyar egyetem visszaállítását is."

A rendszerváltozáskor tehát azt reméltük, hogy a kommunizmusból szabaduló országok követik a nyugati példát, a kisebbségeket elnyomó régi politikát fölváltja a türelem és az őszinte kibékülés. Naivság volt ez? Lehet, de más út nem volt, hiszen az alternatíva az eredménytelenségre kárhoztatott szembenállás, egy magyarellenes új kisantant volt.

Az Antall-kormány programja az akkor uralkodó optimizmust tükrözte: „Kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok s ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és határainkon belül egyaránt. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki - a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében - a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása mellett, a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban." Nem volt ez más, mint új megfogalmazása az 1956-os magyar forradalom egyik hőse, a dunai népek barátságának széles körben tisztelt szorgalmazója, nem mellékesen a Fidesz vezetőinek szellemi atyja, Bibó István 1946-ban leírt tételének: „Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy propagandát csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét."

Magyarországon az 1990-es szabad választások óta szavakban minden parlamenti párt osztotta a fenti alapelveket. Trianon hetvenedik évfordulóján az Országgyűlés - Szabad György házelnök fölhívására - néma felállással emlékezett meg a szomorú napról. Az ausztráliai Magyar Élet című hetilap főszerkesztője egy 2003 május végén megjelent cikkében tévesen állítja, hogy mind a hat akkori párt elfogadott egy olyan közös nyilatkozatot, amely megállapítja, hogy az 1920-as békeszerződés „miközben sérelmeket kívánt orvosolni, tragikusan sújtotta a magyarság egészét, ...egyben szembeállította térségünk egymásra utalt népeit és a szabad együttműködés helyett az ellenségeskedés terheit zúdította az itt élő nemzetekre. ...Emlékezve Magyarországnak a helsinki záróokmányban aláírt kötelezettségvállalására, megerősítik a határok erőszakos megváltoztatásának a tilalmát. Ugyanakkor hazánk elvárja a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását. Az aláíró pártok olyan világ mellett kötelezik el magukat, amelyben az államhatárok elveszítik korlátozó jelentőségüket, megvalósul a népek-nemzetek, kisebbségek és anyanemzetek, országok és polgáraik közötti kapcsolat szabadsága."

Ez a szöveg nem került a hivatalos nyilatkozatba, de az abban kifejtettek ma is elfogadhatók lennének. Nem a magyar kormányokon múlt, ami nem valósult meg a fentiekből. Sajnos, Európa még ma sem osztja, hogy a nemzeti kisebbségeket kollektív jogok, csoportjogok illetik meg, s hogy ezekhez tartozik a helyi és regionális önkormányzat, az autonómia joga. Három kérdés igényel választ. Miért emlegetjük annyiszor az autonómiát, indokolt-e ez a követelés? Húsz év alatt magyar részről megtettünk-e minden tőlünk telhetőt a határon túli, külhoni magyarok jogainak és jövőjének biztosítása érdekében? Végül mi a következő magyar kormányok feladata nemzetpolitikai céljaink megvalósítása érdekében?

Európában az I. világháború előtt a nemzeti kisebbségek, így a magyarországi románok, szlovákok és szerbek is autonómiát igényeltek, mint megmaradásuk és fejlődésük előfeltételét. Aháborút követő átrendezéskor az új kisebbségek ugyancsak az autonómiában látták a fogyás, az identitásgyengülés és a konfliktusok megelőzésének az útját, ami egyaránt szolgálja a többség és a kisebbség érdekeit. Azóta lassan, de biztosan terjed az autonómia intézménye. Sorolni tudjuk a példákat a jól működő autonómiákról: a Finnországhoz tartozó, de svédeklakta Aland-szigetek, Dél-Tirol, Katalónia, újabban pedig Skócia és Wales. Vannak még kisebb csoportokat érintő, kevésbé ismert példák is, mint a belgiumi vagy dániai pár tízezer német autonómiája. Kanada esete is azt mutatja, hogy az angol és a francia etnikum különválasztása, Quebec autonómiája tudja a leginkább egyben tartani az országot. Számunkra még kézenfekvőbb a svájci kantonális rendszer, amely évszázadok óta biztosítja a svájci konföderációban élő németek, franciák, olaszok és rétorománok békés együttélését.

A magyar határokon kívülre rekesztett magyar közösségek kilenc évtized alatt igen sokat veszítettek nemcsak létszámban és arányban, de intézményekben, ingatlanokban, gazdasági erőben, szervezettségben is. Alapvető céljuk a megmaradás, ehhez azonban jogokra, elfogadható gazdasági viszonyokra van szükségük, és nem utolsósorban arra, hogy otthon érezzék magukat. Ahol a magyar nyelv használatát irracionális intézkedésekkel korlátozzák, ahol a magyarul beszélő fiatalokat megtámadják, ott a magyarok nem érezhetik magukat otthon. Abba már beleszülettek, hogy nem a magyar állam szuverenitása alatt élnek, de nem fogadják el, hogy az általuk lakott területen épp hogy megtűrt idegenként létezhessenek. Nincs kifogásuk az ellen, ha ott élnek mások is, de ne próbálják őket arra kényszeríteni, hogy anyanyelvüket legfeljebb az otthonukban használják, s már az utcán is csak óvatosan. Alapvetően a többségi nemzetek mentalitásának kell megváltoznia, bele kell törődniük abba, hogy a magyarok nem fognak eltűnni azokról a tájakról, ahol több mint ezer éve élnek. Akívánatos mentalitásváltozást nagyban elősegítené, ha a nemzetközi közösség egyértelműen és határozottan magáévá tenné a nemzeti kisebbségek széles körű jogainak elvét, az autonómiát is beleértve. 1990 óta sok ígéret, sok tervezet született, amelyben szerepelt az autonómia is, de a kormányok, a többségi nemzetek ellenállását látva a nemzetközi közösség végül mindig meghátrált, visszakozott. Pedig az ENSZ 1966-ban, majd 1992-ben, az EBESZ (az európai regionális biztonsági szervezet) 1990-ben, az Európa Tanács pedig az elmúlt két évtizedben számos határozattal, ajánlással és két kötelező egyezménnyel foglalt állást a kisebbségi jogok mellett.

Több mint negyven év után Antall József hozta vissza a politikai szótárba a nemzetpolitika kifejezést, vagyis az összmagyarságban gondolkodást, a nemzeti érdekek következetes érvényesítését a szomszédsági kapcsolatokban és a regionális politikában. Anemzetpolitika egyrészt külpolitika: a kisebbségbe került magyar közösségek ügyének beemelése a magyar külpolitika célrendszerébe. De belpolitika is: a határainkon kívül élő magyarok támogatása az anyaországban. Antallnak a sokat bírált, de még többek által hálával emlegetett mondata, hogy „lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke", nem volt üres frázis. Létrehozta a határontúli magyarokkal foglalkozó intézményt és az őket támogató alapítványokat. Minden nemzetközi fórumon és kétoldalú találkozón szót emelt a kisebbségek jogai mellett, beleértve autonómiájukat. Ugyanezt tette külügyminisztere és a magyar diplomaták java része is. Aváratlanul kitörő délszláv válság, majd a Szovjetunió fölbomlása ráirányította a nemzetközi figyelmet a különböző nyelvű, vallású és kultúrájú közösségek békés együttéléséhez szükséges feltételekre, előtérbe is került az autonómia, mint a konfliktusok megelőzésének és föloldásának a kerete, de a harcok elültével, új államok létrejöttével lekerült a napirendről. Mivel azonban a világ legtöbb állama többnemzetiségű, a kérdés újra meg újra felszínre fog törni: autonómia vagy szeparatizmus?

Magyarország kormányai nem vezethették be az autonómiát a szomszédos országokban, de az 1993-ban elfogadott törvény kulturális autonómiát biztosít a hazai nemzeti és etnikai kisebbségeknek. Az Ukrajnával, Szlovéniával és Horvátországgal kötött kisebbségvédelmi szerződések széles körű kisebbségi jogokat biztosítottak, Ukrajna azonban - többmilliós orosz lakosságára gondolva - nem váltotta be azt a népszavazással is megerősített ígéretét, hogy Beregszásznak és környékének területi autonómiát nyújt. AHorn-kormány bírálta elődje nemzetpolitikáját, a külhoni magyarság támogatása azonban nem szűnt meg, csak háttérbe szorult, és pártpolitikai célokat is szolgált. ASzlovákiával, majd Romániával kötött államközi szerződésben részletesen szerepeltek a kisebbségek számára biztosítandó jogok, de fontos kérdések, így az egyetem és az autonómia hiányoztak belőlük, és semmi sem garantálta a szerződések betartását. Az 1998-ban kormányt alakító Orbán Viktor visszatért az Antall-kormány nemzetpolitikai céljaihoz, azokat továbbfejlesztve meghirdette a magyar nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítését, az Országgyűlés pedig meghozta a státus- avagy kedvezménytörvényt. Sokat számított, hogy 1996-ban Romániában, 1998-ban pedig Szlovákiában is a magyarok érdekképviseleti pártja a kormánykoalíció tagja lett, így az anyaországtól is támogatva jelentős eredmények születtek a kisebbségi nyelvhasználat és oktatás terén. Atöbbségi nemzetek merev ellenállása miatt azonban az autonómia ügyében nem történt előrelépés.

A következő nyolc év szocialista-szabaddemokrata kormányai szerint az Antall- és Orbán-kormány „túlszerette" a magyar kisebbségeket, azok igényeit jobban lehet előmozdítani a többségi nemzeteknek tett gesztusokkal, közös kormányülésekkel, nemzetközi szinten pedig a csöndes, gyakorlatilag észrevehetetlen diplomáciával. Epolitika eredménytelensége mára nyilvánvaló lett. Ami javulás mégis bekövetkezett (elsősorban Romániában), az elsősorban az ott élő magyarok politikájának és a türelmesebb, okosabb román politikának köszönhető.

De mit hozhat a jövő? Ábrándozás és provokáció helyett arra kell koncentrálni, ami visszautasíthatatlan: a papíron, esetleg szerződésben is már létező jogok maradéktalan biztosításához. Ragaszkodni kell a pozitív nyugat-európai példák és gyakorlat követéséhez. Türelmes felvilágosító munkával barátokat és szövetségeseket kell szerezni külföldön. Akorábbi együttműködési formák felújításával szoros együttműködésre van szükség a Kárpát-medence magyar pártjaival a nemzetpolitikai célok érdekében. Kívánatos a határontúli magyar közösségek belső ellentéteinek csökkentése is, és ezzel a magyar választók lanyhuló aktivitásának az erősítése. Ösztönözni kell a magyar nemzetiségű szülőket az anyanyelvű oktatási lehetőségek maximális kihasználására, bemutatva a magyar műveltség megszerzésének fontosságát és kézzelfogható előnyeit, a magyar tudomány nagy eredményeit. Szlovákiában, ahol a kedvezménytörvény által biztosított beiratkozási támogatást a szlovák tiltás nem teszi lehetővé, a Rákóczi Szövetség ösztöndíjprogramjával lehet ennek hiányát valamennyire ellensúlyozni. Aszlovákiai nyelvtörvény anakronizmus és botránykő, demokráciákban ilyenre nincs példa, ennek az ellenkezője a követendő modell: a vegyes lakosságú területeken az iskolákban kölcsönösen tanítani kell egymás nyelvét, ahogy ez nemcsak Dél-Tirolban, de sok más országban is bevett gyakorlat. Tudják-e a szomszédos országokban, hogy Finnországban a svéd is hivatalos nyelv? Atörvényhatósági területek kétnyelvűek, ha a lakosságában a kisebbség legalább nyolc százalékot alkot, vagy száma eléri a háromezer főt. Az Egyesült Államokban a spanyol mára a gyakorlatban második nyelvvé vált: a pénzkiadó automatáktól a repülőtéri bejelentésekig általános a kétnyelvűség, de az sem zavarja a Kongresszust, hogy Florida déli részén ma a spanyol nyelv az elsődleges.

Fontos lépés a magyar állampolgársági törvény megváltoztatása, de éppennyire fontos a Trianon óta sorvadó határ menti térségek gazdasági föllendítése. Ezt a schengeni rendszer és az uniós támogatások lehetővé és szükségessé teszik. Anemzetközi és a nemzeti tőke ma nem ismeri a határokat. Agazdasági életben ez fölszámolhatja a nemzeti alapú elzárkózást, újraélesztheti a szétvágott, de összetartozó régiókat, és a közös európai térségen belül érdekszövetségbe tömörítheti egész Közép-Európát.

A jövőben a magyar külpolitika egyik kiemelt feladata lesz annak bemutatása, milyen nagy mértékben járulnak hozzá a velünk szomszédos országokban működő magyar pártok és politikusok a belső és regionális stabilitáshoz, s hogy a nemzetiségi-etnikai problémák megoldására milyen jó megoldást kínálnak az általuk szorgalmazott törvények és intézkedések. Aktív és dinamikus külpolitikával, megfelelő nemzetközi tájékoztatással elérhető, hogy a „magyar kérdés" ne aggodalom, hanem bizalom forrása legyen.