Egy térképszaküzlet előtt elhaladva szemem beleütközött egy hatalmas Európa-térképbe, s szívem elszorult a Kárpátok karéját látva. Igen, mindig elszorul az ember szíve, ha Isten valamelyik csodás alkotása kerül a szeme elé. Most éppen a számomra legkedvesebb hegyvonulat, mely ölelő karként veszi körül a medencét, azt, amely 1100 év óta ad otthont őseimnek, de több-kevesebb száz esztendeje lakóhelye más népeknek is."

Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című könyvében elmondja, hogy a hegy- és vízrajzi térképen „vonzóan keveredik valóság, álom és kaland". Erégió politikai térképe viszont olyan számára, „mintha Európa e részére valaki kalapáccsal ráütött volna, és a törésvonalakból vált volna országhatár". Akalapácsütés eredménye mindig esetleges, főleg ha felelőtlen kezek sújtanak le a szerszámmal. Szabó Zoltán szükségesnek tartotta hozzátenni: „Mindezeket azonban nem a politikai irredentizmus célzatával mondom." Én sem.

Ez jutott eszembe, amikor befejeztem Bryan Cartledge Trianon egy angol szemével című könyvének olvasását. Elgondolkoztató, hogy egy angol, akinek természetesen nem lehetnek Trianonnal kapcsolatban ugyanolyan érzései, mint Szabó Zoltánnak vagy bármelyik magyarnak, lényegében ugyanúgy látja a dolgokat mostanság, mint egy magyar író - vagy hét évtizeddel ezelőtt.

Cartledge egy kiadói elképzelés által meghatározott keretben ismertethette a békeszerződés történetét, és mondhatta el mindezzel kapcsolatban saját véleményét is. Azt gondolhatnánk, hogy a győzelem biztonsága valamilyen objektivitást és felelősségérzetet is biztosít a békecsinálók lelkében, hogy a béke ne diktátum, hanem a jövő békességét megalapozó okos kompromisszum legyen. Nos éppen ez hiányzott Párizsban, és érdekes módon teljesen egyetért ebben (annyi honfitársával együtt) Szabó Zoltán és az angol történész. Persze nem meglepő számunkra (éppen Cartledge előző nagyszerű könyve: Megmaradni - Amagyar történelem egy angol szemével ismeretében), hogy e munkáját is az objektivitás és az empátia határozza meg. Aszerző ismerteti azokat a mulasztásokat és hibákat, amelyeket az első világháború előtt a nemzetiségi kérdésben Magyarország elkövetett, ugyanakkor megkérdőjelezi a későbbi utódállamok érvelésének - mindig az adott célt szolgáló - szelektivitását. Nemegyszer idézi (főleg) nyugati diplomaták figyelmeztető megnyilatkozásait, kiemelkedik ezek közül Lloyd George-nak két megállapítása. „Sohasem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most születő kis állam határain belül nagy tömegű magyar irredenta fog élni. Én ezért a béke vezérlő elvének azt tartanám, hogy amennyire emberileg lehetséges, az egyes fajok anyaországukban kerüljenek elhelyezésre, s hogy az emberi feltétel előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, mert azokat általában más eszközökkel meg lehet oldani." És: „A szövetségesek nem szeretnék, hogy a magyarok örökre ellenségesek maradjanak, de ez fog történni, ha a szövetségesek minden megfontolás nélkül elutasítják Magyarország kérelmét", és nem lesz béke Közép-Európában, „ha utólag jövünk rá, hogy a magyar követelések megalapozottak voltak, és hogy egész magyar közösségeket adtunk át mint a barmokat Csehszlovákiának s Erdélynek, csak azért, mert a konferencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet".

Az idézetekből világos, hogy voltak, akik nagyfokú felelősséget éreztek saját munkájukkal kapcsolatban. Annál meglepőbb, hogy felelős állásfoglalásuk után a részletek kidolgozását olyan alacsonyabb rangú munkatársakra bízták, akik közismerten magyargyűlölők, és elfogultak a leendő utódállamok iránt, példaként megemlíthetjük Nicolson vagy Leeper nevét.

Egyébként alaptalan Párizsi Békekonferenciáról beszélni, mert a különböző albizottságok javaslatait a konferencia tagjai, köztük a vesztesek képviselői, nem vitathatták meg. Amagyar békedelegáció nevében Apponyi Albert elmondhatta véleményét - de érveit a legcsekélyebb mértékig sem vették figyelembe...

Mindmáig vita tárgya, hogy erő felmutatásával, ha Károlyiék nem hagyják szétzülleni a magyar hadsereget, lehetett volna-e kedvezőbb határokat elérni Párizsban. Atények azt bizonyítják, hogy a győztes nagyhatalmakra csak az erő hatott. Példa erre, hogy a „demoralizált csőcselékből" (Cartledge szavai) Stromfeld Aurél pillanatok alatt a cseh alakulatokat visszavető hadsereget formált. De a soproni népszavazás is részben annak köszönhető, hogy a magyar szabadcsapatok az Ausztriának szánt országrész egy darabját megszállva tartották. Még kirívóbb példa az, hogy amikor a békeszerződés aláírása előtt a szerb hadsereg egy része a siker mámorától hajtva Pécstől északra tizenöt kilométerrel kitolta a demarkációs vonalat, Teleki miniszterelnök szinte a semmiből összerántott két zászlóaljnyi magyar hadsereget, amely igazsága tudatában, hősies küzdelemben visszaszorította az egyébként kiváló adottságokkal rendelkező szerb hadseregcsoportot. Ugyancsak meg kell emlékezni Balassagyarmat példájáról, ahol a vasutasokból, postásokból, iparosokból kialakult ellenálló csoport a csehszlovák légionáriusokat kiűzte a palóc városból. Méltán kapta Balassagyarmat a civitas fortissima jelzőt, s ha már az elismerő megnevezéseknél tartunk, Teleki Pál is megkaphatja a praesens fortissimus epiteton ornanst.

A soproni népszavazás meggyőző többséggel dőlt el Magyarország javára - pedig a város és környékének lakói többségükben németek voltak. Nem volt tehát megalapozatlan Benešék félelme a nemzetiségi elv érvényesülését egyedül biztosító népszavazástól, hiszen még abban sem lehettek teljesen biztosak, hogy a szlovákok egyöntetűen Csehszlovákia mellett szavaznának. Egyet kell értenünk Tardieu francia miniszterelnökkel, aki kijelentette: az volt a kérdés, hogy „Csehszlovákia vagy népszavazás". Ezt az elképzelést erősíti az a tény, hogy 1938 tavaszán az eucharisztikus kongresszus idején Josef Tiso, későbbi szlovák államelnök megegyezett Kánya Kálmán külügyminiszterrel, hogy Csehszlovákia esetleges megszűnése esetén Magyarország és Szlovákia konföderációt alkot. Sajnos megint egy nagyhatalom lépett közbe, Hitler magához rendelte Tisót, és Szlovákia „önállósága" mellett döntött.

Talán a kiadó által megszabott kétszemélyes téma (Károlyi Mihály és Bethlen István) következtében nem jutott, a különben minden szempontból kielégítő történelmi tablóban megfelelő hely Teleki Pál miniszterelnöknek, aki államférfiúi felelősségről tett tanúbizonyságot a trianoni békediktátum parlamenti ratifikációja alkalmából tartott megemlékezésében. Élete egyik legfájdalmasabb beszédében arra emlékeztette a nemzetet - Cartledge megállapításaiban is az ő gondolata tér vissza -, hogy a magyar politika sok olyan lépést nem tett meg nemzetiségi vonatkozásban, amelyek pedig a fennálló politikai és közigazgatási keretek között megtehetők lettek volna. S mindezt a trianoni sokk idején tette, amikor zúgtak a harangok, és fekete zászlóerdővel gyászolt az ország.

Az említett pozitívumok mellett ki kell emelni annak fontosságát, hogy Teleki a kommün után eredményesen megoldotta azt a feladatot is, amit Bethlen István nem vállalt. Teleki ugyanis helyreállította Magyarországon a forradalmi-ellenforradalmi anarchiával szemben a jogrendet. Példátlan bölcsességről és bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy a vörös terrort követő fehérterror tobzódása idején nemcsak hazaárulásnak bélyegezte a Parlamentben a különítmények terrorcselekményeit, hanem megszüntette alakulataikat, s a vezetőket bíróság elé állította.

Ha már a különböző színű terroroknál tartunk, megemlítem szinte egyetlen ellenvetésemet Cartledge kiváló könyvével kapcsolatban. Aszerző a vörösterror tényeiről ugyan nem beszél, de a fehérterrorral kapcsolatban annyit megállapít, hogy az áldozatok száma 2-6 ezerre tehető. Ezpedig, véleménye szerint, lényegesen nagyobb, mint a vörösterror áldozatainak száma. Aterrorcselekmények természetéből következik, hogy óvatosan kell bánni a számszerűséggel. Aterroristáknak ugyanis vagy az az érdekük, hogy „eredményeiket" irreálisan megnöveljék, vagy, éppen ellenkezőleg az, hogy kisebbítsék. Aterror egyrészt megszámolhatatlan, másrészt a numerikus meghatározástól függetlenül is teljes mértékben elítélendő.

Elméletben azonban arra a következtetésre lehet jutni, hogy a fehérterror nem pusztíthatott többet, mint a vörös. Dr. Váry Albert, liberális beállítottságú kiváló jogász összeállította Avörös uralom áldozatai Magyarországon című könyvet, ebben 590 olyan esetet sorol föl, amelyet a hivatalos bírói apparátus kivizsgált. Ebben a számban nem szerepelnek azok az áldozatok, akiket a Lenin-fiúk csak úgy, útközben legyilkoltak. Aszerző a Horthy-rendszer első éveiben összeállította a vörös könyv fehér változatát. Ezakkoriban nem jelenhetett meg. Akommunista puccs után a szerzővel együtt e kézirat is az ÁVÓ birtokába került. Abból a tényből, hogy a számukra esetleg ideológiai legitimációt jelentő könyvet a kommunisták nem adták ki, arra következtetek, hogy a fehérterror áldozatainak száma az ő szempontjukból nem volt elég nagy.

Cartledge a trianoni békediktátumot amputálásnak tartja, amihez hozzátehetjük, hogy „orvosilag" indokolatlan mértékű amputációról van szó. Amputált kezű-lábú betegek azt mondják, hogy sokszor úgy érzik, hogy az a végtagjuk is fáj, amit eltávolítottak. Mi, a szerző hasonlatával élve, kilencven évvel Trianon után is úgy érezzük, hogy fájdalmasan hiányzik Pozsony, a reformországgyűlések városa, Kassa, Rákóczi Ferenc holttestének nyughelye, Munkács, Zrínyi Ilona hősies védekezésének emlékhelye, Kolozsvár, Mátyás király szülőhelye, Gyulafehérvár, Bethlen Gábor, a nagy fejedelem hamvainak őrzője, Marosvásárhely, a Bolyaiak városa, Arad, a szabadság szimbóluma, Nagyvárad, a Holnap városa, Szabadka, Kosztolányi Dezső szülőhelye.

Ez a fájdalom azonban - miként Szabó Zoltántól tanultuk - nem irredentizmusra indít minket, hanem olyan emberi együttműködés sürgetésére, melyben szabadon lehet magyar a magyar, szlovák a szlovák, román a román, és szerb a szerb. Bárhogy fájnak is elvesztett tagjaink, ma már nincs más út.

(Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével, Bp., Officina, 2009.)