Új folyam XXI. 1-2. szám
Gondolatok az új Alaptörvényről - 2. rész
Történeti hagyományok és szakítás az illegitimitás örökségével
2. A történelmi hagyomány, modern jogállamiság és Magyarország új Alaptörvénye
Az alaptörvény értelmezésekor történeti szempontból az első kérdésként merül fel, hogy helyre kívánja-e állítani a magyar állam és politikai rendszerének folytonosságát a történeti magyar állam törvényes rendszereivel. Történelmi lépésnek és talán csodának is tartom hazánk és a közjog történetében, hogy a „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és nemzeti egységét” mondat része az új alaptörvénynek. Ezért a mondatért, másokkal együtt, én is sokat küzdöttem, aminek fontosságát a Salamon László úr által kért véleményemben is kifejtettem. Ez az a mondat, amely megszakítja az elmúlt évtizedek rossz örökségeit, és a magyar államiság évezredes jó hagyományaihoz, a korábbi törvényes alkotmányos rendszerekhez köt. A jogfolytonosság helyreállítása azt jelenti, hogy törvénytelen rendszerből törvényest alkotunk. Maga a jogfolytonosság helyreállítása pedig egy folyamat, amely tőlünk függő időhöz kötődik. A helyreállítás az alapelvek újbóli alkalmazásával, az azt érvényesítő intézményeknek az alkotmányba történő újbóli beépítésével párhuzamosan kezdődik. Az idézett mondat megnyitja az 1944-ben megszakadt jogfolytonosság helyreállításának folyamatát. E küzdelem első, döntő lépését megléptük, de még csak a folyamat kezdetén vagyunk. Ezt segíti a „Nemzeti Hitvallás”-ban a nemzetünket és történelmünket becsülő, hitünket erősítő számos megfogalmazás, és az Alapvetésben felsorolt szempontok és célok is.
Álláspontomat a Nemzeti Hitvallás számos tétele támasztja alá. Így a következők: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.”, valamint „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.”
Az Alaptörvény e szakaszai azt jelentik, hogy ha a Nemzeti Hitvallást nemcsak történetileg, hanem közjogilag is értelmezzük, az az 1944 márciusától kezdődő időszakot törvénytelennek, illetve az 1990 óta eltelt időszakot törvényességében nem teljesen megalapozottnak tartja.
Az általános politikai érvelés a mostani rendszerváltás szükségességét azzal indokolja, hogy a korábbi alkotmány születése idején nem érvényesülhetett az önrendelkezés, hiszen egy megszállt országban az idegen hatalom támogatta diktatúra körülményei között jött létre. Így az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltás törvénytelen, hiszen azt az 1985-ben megválasztott országgyűlés fogadta el. E parlamentet egy megszállt ország választotta, a megszállás körülményei között kialakított „jog” alapján, és az országgyűlés a szovjet hadsereg hazánkban tartózkodása idején fogadta el.
Az elmúlt húsz év rendszerének alkotmányjogi kritikája arra épül, most már szerencsére széles körben elfogadott érvelés alapján, hogy a megszállás időszakában meghozott alkotmánymódosító paktumot a népképviselet intézményei a megszállás után sem törvényesítették. Talán azért, mert a politikai vezetés tartott az elnökválasztás közvetlenségéről szavazó 1989-es népszavazás számára esetleg kedvezőtlen kimenetelétől és ezért kizárta annak kockázatát, hogy nem ellenőrizhető erők az általa nem kívánt irányba vigyék a magyar közjogi fejlődést. Így, miután az ily módon kialakított rendszer nincs elfogadhatóan megalapozva, szükséges az új alkotmány.
Nézetem szerint az alaptörvény, az 1989 utáni történésekhez viszonyulva is két irányzat jelenlétét tükrözi. A demokratikus rend kezdetét ugyan 1990. május 2-ától eredezteti, de ugyanakkor folyamatról és nem egy már lezárt eredményről ír, miközben az 1989–90-es alkotmányváltoztatás idejét, teljesen megalapozottan, törvénytelennek nevezi.
Némileg zavaró, hogy a „Záró rendelkezések” 2. pontja szerint „az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény … alapján fogadta el.”. Elegánsabb és következetesebb lehetett volna, ha az Országgyűlés alkotott volna egy alkotmányt elfogadó törvényt, hiszen az 1949-es alkotmányt törvénytelennek tartja.
Alapvetően fontosnak tartom, hogy az alkotmányt alaptörvénynek hívják. Ugyanis az elmúlt évtizedekben az alkotmány fogalomhoz az ezeréves, vagy még régebbi múlttal való szakítás képzete társult. Az alaptörvény szó használata azt kívánja kifejezni, hogy folytatólagosan kapcsolódunk ez előző évezred, történeti alkotmányt alkotó törvényekhez.
Az alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvények rendszere is a történeti, az élet természetes folyamatában gondolkodó alkotmányos gondolkodást tükrözi. Ugyanakkor felmerül, hogy a sarkalatos törvények, amelyek elfogadásához elég a jelen lévő képviselők kétharmada, bírnak-e az alkotmánnyal azonos jellegű súllyal. Valószínűleg nem, hiszen az alaptörvény elfogadásához az összes képviselő kétharmadának támogató szavazata szükséges. Ebben az esetben viszont felmerülhet és óriási zavart okozhat, ha az Alkotmánybíróság esetleg az alaptörvénnyel ellentétesen értelmezné azokat.
A közjogilag a jogfolytonosság helyreállítását kívánó álláspontot erősíti az Alaptörvény „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését” kitétele, mert a megszállás éveinek törvénytelenségére utal. Felmerül azonban a kérdés, hogy az új alaptörvény szerint ez csak az állam által elkövetett bűnökre vonatkozik-e, azaz mindarra, amikor az állam saját jogszabályait sem tartotta be, vagy például a spontán privatizációra is, az nem érvénytelen-e? Ha ugyanis a rendszer törvényességében nem teljesen megalapozott, akkor az is felmerülhet a következő időszakban, hogy visszaszerezhető-e a nemzeti vagyon, felelősségre vonhatóak-e a kommunista bűnösök is?
Az idézett mondat a változtatásért, az igazságra törekvő államért küzdők egyik legfontosabb kívánalma volt. Ez a kitétel megerősíti, hogy az 1944–1990 közötti időszak nem volt törvényes, azaz legitim. Ebből viszont az következik, hogy az új alaptörvény elvileg lehetővé teszi, hogy az igazságosság útján megszülethet egy új kompromisszum, a hatalmát az 1949-es alkotmány jogfolytonossága miatt 1989-ben átmentett oligarchia és a nemzet között. Ez persze csak lehetőség, a kényszerítő szükség mellett. Először is azt kell majd tisztázni, hogy az „embertelen” kitétel csak az emberiségellenes bűncselekményekre vonatkozik, vagy a többire is. Ha „csak” az emberiségellenes bűncselekményekre, akkor újat nem mondtunk, mert ezek büntethetőségét az Alkotmánybíróság is elismerte már a 90-es években. (Emlékezzünk például a sortűzperekre.) Ugyanakkor az a megoldás már akkor is elégtelennek bizonyult (nem beszélve az ügyészség és a bíróságok hozzáállásáról).
Nyilván az igazságosság iránti vágy nem bosszút követel, hanem a bűncselekményeket elkövető és az államot kifosztó csoportok hatalomátmentésének feltárását, és ezzel együtt nyitást egy új, nemzeti demokrácia megteremtése felé.
Ezen az úton azonban végig is kell menni. A mostani alaptörvényben az a legnagyobb jó, hogy az ellentétben a korábbi alkotmánnyal ehhez elvi lehetőséget, alkotmányos keretet nyújt. Úgy gondolom, hogy a bűnök feltárására, a törvénytelen vagyonmozgások követésére és egyes esetekben kártalanítás alapján történő újrarendezésükre is megnyílt az elvi lehetőség, hiszen az alaptörvény szerint az 1944-től 1990 májusáig eltelt időszak törvénytelen, valamint törvényességében nem elégséges az azóta eltelt közjogi idő. Nem szabad elfelejteni, hogy a mostanáig hatályos alkotmány, annak értelmezése és az arra épülő jogszabályok lehetővé tették, de legalábbis nem akadályozták meg az állam és állampolgárai kifosztását. Tették ezt a privatizációval, az eladósítással, illetve azzal a gazdaságpolitikával, amely a profitot a nagy cégeknél hagyta, a költségeket és a környezeti károkat pedig a társadalommal fizettetik meg. Ezermilliárdokat vittek ki az országból, politikusok és az államigazgatás vezetőinek tudtával, jogszabályok felhatalmazásával. Valójában az elmúlt húsz év alkotmányossága a korrupció máig élő rendszerét hozta létre – jogszabályi alapokon.
Szimbolikus értelmű, az alaki-intézményi jogfolytonosság helyreállítása felé mutat a Legfelsőbb Bíróság visszanevezése Kúriának. A kétkamarás országgyűlés is része az alaki-intézményi jogfolytonosságnak, de elsődlegesnek tartom az érdek-képviseletiség és annak kiválasztó mechanizmusainak újjászervezését, újjászerveződését. Az érdek-képviseletiség demokratikus és tiszta lappal történő megújhodását követhetné a második kamara felállítása. Ez annál inkább fontos feladat, mert ha az országgyűlési képviselői munkát és az önkormányzati tisztséget a következőkben esetleg összeférhetetlennek tartanák, akkor a törvényalkotásban a következő ciklustól teljesen megszűnhet a területi érdekképviselet is a törvényalkotásban.
A vármegyéről folytatott vita sok mindenre rávilágított, többek között az alaptörvény népszavazással történő megerősítésének kérdésére is. A népszavazás mindig csak erősíti a legitimációt, bármely alkotmány törvényességét. Az új alkotmány politikai ellenzői közt vannak, akik számára fontos, hogy az elmúlt hatvan–hatvanöt év hatalmi rendszere, a maga hálózataival, zökkenőmentesen folytatódjék. Ezek az erők, ha az elmúlt korszak alkotmányáról van szó, tagadják az alkotmány és a gazdasági viszonyok közötti összefüggést. Ha az alaptörvényt támadják, akkor viszont a gazdasági bajokat és a visszásságokat összekapcsolják az alkotmányozással. Ugyanakkor sokan nem értik, hogy mi történik velük. Elég, ha akár magát az országgyűlési egyes vitáit nézzük. Azon vitatkoztak, hogy kell-e a vármegye, vagy nem. Itt az ismeret és a 60 éves marxista-liberális sematizmus, de egyszerűen a butaság vitatkozott. A vármegye történelmünkben mindig az alkotmányosság, a megmaradás kikerülhetetlen bástyája volt. Az alaptörvény sikerességét végül is az méri le, ha az emberek nagy többsége azt majd magáénak érzi. Ez akkor történik meg vitathatatlanul, ha az igazságosság és a szociális biztonság megerősödik, segítve a közösségi összetartozást, magát a nemzeti megmaradást, újjászületést. Ennek a kereteit az alaptörvénynek és a sarkalatos törvényeknek kell biztosítaniuk.
A következő időszakban is alapvető marad az Alkotmánybíróság alkotmány által biztosított szerepe. A „status quo” irányzat nagy győzelme, hogy a korábbi elképzelésekhez képest az intézmény szerepe megnőtt. A mostani hatályos alkotmány rendszere két meghatározó oszlopon nyugszik. Az egyik az Alkotmánybíróság, a másik a jegybank, a Magyar Nemzeti Bank jogállása.
Jelenleg az elmúlt húsz év rendszerét megváltoztatni nem akarók két álláspontot osztanak. Az egyik nyíltan és markánsan elutasítja az új alaptörvényt, magát az alkotmányozást. A másik pedig azt hirdeti, hogy bár új alaptörvény lett elfogadva, a dolgok lényegileg nem változnak: az Alkotmánybíróság ugyanis a maga által felállított szabályaival már az elmúlt húsz évben kijelölte az alkotmány és a jogértelmezés kereteit, ami ezután is hatályos és különben sem kívánatos ezen változtatni. (A változtatást nem kívánók a jegybank jogállásán sem kívánnak módosítani.)
Az elmúlt években általam kifejtettekhez hasonlóan már a közélet változtatást akaró meghatározó személyiségei is „legitimációs deficittel” küzdő, azaz a törvényességében rosszul alapozott korszaknak írják le az elmúlt húsz évet. Ebből következően maga az Alaptörvény határozza meg, hogy milyen területeket kell elsődlegesen sarkalatos törvényekkel újraszabályozni. Hangsúlyozni kell, hogy az alaptörvény szellemisége alapvetően eltér az előző alkotmány és annak bírósági értelmezésétől. Az Alaptörvényben benne maradt az a paragrafus amely szerint: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ezért az élet jog által szabályozott egyes területeit nemcsak újra kell szabályozni, hanem az eddigi értelmezés tartalmát is újra kell gondolni.
Az Alaptörvényben felsoroltak ugyanis értékeket és emberi erényeket hangsúlyoznak: hazaszeretetet, a munka becsületét, a házasság szentségét, az élet tiszteletét, a családért, a gyerekekért, az öregekért, a környezetért vállalt személyi és állami felelősséget és gondoskodást, az erkölcsre és etikára alapozott állam képét vetíti elénk. Ez eltér a törvényalkotás és alkotmányértelmezés eddigi, agnosztikus, relativista szellemiségétől. Az igazság létezésének neoliberális tagadása gyakorlatilag lehetővé tette, hogy a jogok és kötelezettségek ne érvényesüljenek egyenlő arányban, maguk az emberi jogok, a szabadság tartalma is kiüresedjenek, bizonytalanná váljanak. Többünk küzdelmének eredménye, hogy a jogok és kötelezettségek aránya külön megerősítést nyert az Alaptörvényben.
Az Alaptörvény Szabadság és felelősség fejezet címe is az új szemléletet tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a szabadságjogaink élvezésének, napi gyakorlatának és értelmezésének korlátja a magunkért és a másokért vállalt, érzett felelősség. A szabadság nem korlátlan: korlátja a jó és a rossz tőlünk független és létező kategóriája. Ez a szemlélet kapcsolódik a hitvallás szelleméhez, és nem a (neo)liberális szabadosságot tekinti a szabadság mértékének. Megjegyzem, hogy az ellenzők felé tett helyes lépés az is, hogy a szabadságjogok mintájának az Alaptörvény alkotói az európai emberjogi, alapjogi kartát tekintették mintának.
A szemléletváltás természetesen kihathat az egyes jogágak, jogterületek szabályozására, újraértelmezésére. A küzdelem csak most kezdődik azért, hogy valóban az új szellemiség érvényesüljön fokozatosan a jogszabályalkotásban, a jogértelmezésben és a joggyakorlatban is, vagyis az egész jogrendben. A jogfolytonosságot csak úgy állíthatjuk helyre, ha az értékeket beemeljük a jogalkotásba és ajogalkalmazásba. Nem szabad az emberi méltóság jogát összekeverni az emberi erények mellett kiállók és az azt tagadók egyenlősítésével. Két egymást tagadó jogértelmezés nem alkalmazható egy időben, sem az egész közösséget érintő kérdésekben, sem a hétköznapi életben. Az Alkotmánybíróság eddig, összhangban az értékeket nem nevesítő leváltott alkotmánnyal, a kisebbségi szubkultúrákat nemcsak egyenlősítette a többség által vallott értékekkel, hanem lehetővé tette azok kizárólagos, mondhatni diktatórikus, mindenkire kötelező valóságértelmezését. Az új alaptörvénynek a korábbi szellemiség alapján történő esetleges további alkotmánybírói értelmezése súlyos konfliktushoz, az állam és a jogrend biztonságába vetett hit végzetes megrendüléséhez vezetne. Ezért az új alaptörvény egy új szellemiségű alkotmánybíróságot és bíráskodást is igényel. (A perjog újraszabályozásával is, amely most lehetővé teszi az ügyek büntethetetlenségig történő elhúzását is.)
A „satus quo” irányzat nézetem szerint kétes „vívmánya”, hogy az Alkotmánybíróság most már nemcsak nemzetgyűlési jogkörrel bír majd, hanem az alkotmányos vagy inkább az abszolutista király jogkörét is megkapja. Ferenc Józsefként a törvények előszentesítési jogának elnyerésével, és akár XIV. Lajosként, a bírói ítélkezésbe történő korlátlan beavatkozás jogával. Ez nem segíti a „fékek és ellensúlyok” rendszerét. (Az alkotmányértelmezésnek nézetem szerint a Kúrián belül van a helye, ahol még a filozófiai absztrahálást is a konkrét ügyek gyakorlata racionalizálja.)
Minden híresztelés ellenére ezek szerint az új alaptörvénnyel nem csorbul, hanem erősödik az alkotmánybíróság jogköre. Meg kell jegyezni, hogy a népképviselet intézményének, az Országgyűlésnek, valamint a kormánynak a hatáskörét, gazdaságalakító szabadságát már most is súlyosan korlátozza, mintegy gúzsba köti a jegybank jelenlegi és a Költségvetési Tanács leendő jogállása. Ezért nem értem, hogy az Alkotmánybíróság miért akarna még gazdaság- és pénzügypolitikát befolyásoló szerepet is magának, amikor már éppen eleget bizonyított eddig is. Például az elmúlt 16 évben nem döntött a népszuverenitás és a Nemzeti Bank jogállásának ellentétét firtató panaszra, de a nemzeti vagyon és védelmének értelmezéséről sem. Az előbbivel a monetáris romboláshoz, az utóbbival pedig a 2002-ben még meglévő védett nemzeti termelő vagyon 2010-re a töredékére történő zsugorodásához statisztált sikeresen.
A viták során felmerült, hogy sérti-e a lelkiismereti szabadságot, hogy alaptörvényünk első mondata a Himnusz első sorával kezdődik, vagy hogy a preambulum utal a kereszténységre és a vallásra, mint alapvető értékre? Úgy vélem, hogy akinek problémája van a Himnusz első sorával, annak magával a magyar Himnusszal van gondja, amely viszont a magyar államiság, sors része. A vallás egyfajta értékítéletet és életszemléletet jelent. Mindenfajta felmérés szerint a döntő többség kötődik valahogy a valláshoz, Istenhez, ha másként nem, úgymond „a maga módján”. E többség gondolkodását évezredes értékek, szempontok határozzák meg. Miért kellene egy kisebbségi véleménynek érvényesülnie az alkotmányban, amely nem kötelez, hanem csak a többség évezredes jó tapasztalatát tükrözi? A napi sajtóban megjelent, hogy a megkérdezettek 88%-a támogatja a „Nemzeti Hitvallás” egyesek által harcosan vitatott ama részét, amely a Szent Koronát és a történeti alkotmány vívmányainak tiszteletben tartását hangsúlyozza. Továbbá tízből nyolcan azonosulni tudnak azzal, hogy „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.”
Mindenesetre le kell szögezni, az Alkotmánybíróságra történelmi szerep vár. Lehetősége van az államrendben feszültséget előidézni, ha az általuk korábban kitalált „láthatatlan alkotmány” szerint szembemennek az új alaptörvény szellemiségével, vagy segítik a nemzeti konszenzus kialakítását. A testület, miután átvette az abszolút uralkodó közjogi szerepét (kivéve a gazdaságpolitika irányítását, amit egyesek sérelmeznek), döntéseiért politikai felelősséggel nem rendelkezik, azokat nem lehet felülbírálni, az alkotmánybírókat leváltani sem lehet, ezért magukon a személyeken múlik, hogy a konszolidációt vagy a némelyek számára célként megjelenő káoszt segítik elő. Az új alaptörvény szellemiségének érvényesüléséért most újabb küzdelem indul, remélve, hogy nem kell időközben szembesülni a gazdasági kiszolgáltatottság miatt egy erőteljes politikai visszarendeződéssel is.
Az eddigi rendszer másik fenntartó oszlopa a monetáris politikát irányító jegybank példátlan függetlensége a népszuverenitás szerveitől: a kormánytól, az Országgyűléstől. Ezeknek a fiskális politikát irányító szerveknek nemcsak beleszólási, de még valódi ellenőrző szerepük sincs a Magyar Nemzeti Bankkal szemben, ami azt jelenti, hogy a gazdaságirányításban a népszuverenitás gyakorlatilag nem létezik. Igaz, hogy a nemzeti jegybank politikája függ az Európai Központi Jegybanktól és a baseli Bank of International Settlementtől, de ez nem akadályozza, hogy a népszuverenitás szervei és a jegybank kapcsolatában a mellérendeltség irányában mozduljunk el, hasonlóan európai és Európán túli demokratikus példákhoz.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az adósság fiskális kezelése, amit az alaptörvény külön is szabályoz, nem vonatkoztatható el a monetáris politikát szabályzó Nemzeti Bank a népszuverenitás intézményeitől működésében teljes függetlenséget élvező jogállásának újraszabályozásától, ellenőrzésétől. Hiába szorítjuk a fiskális politikát az adósságcsökkentésre, ha továbbra egyoldalúan diktálhat neki is a monetáris politika. Ebből azt következhet, hogy a megszorítások ellenére a monetáris politika nem vezeti be a pénzt a gazdaságba, hanem az továbbra is kikerül Magyarországról, a csökkenő bevételek következményeit továbbra is a fiskális rendszer állja. Ebből óriási feszültség támadhat, különösen akkor, ha – ahogyan az új alkotmányos szabályozás szerint – az állam csak törekszik, de nem vállal felelősséget például az egészségügyi, szociális ellátásokért, biztonságért, a munkahelyvédelemért és a lakhatásért. (Az eddigi alkotmány e téren rögzítette az állam felelősségét, de az alkotmánybírósági ítélkezés ezeknek a jogoknak a tartalmát is relativizálta.) Bár az Alaptörvény kihangsúlyozza az ember felelősségét saját magáért és hozzátartozói, valamint a nemzet iránt, de remélhetőleg ez nem a piacorientált neoliberális politikát kívánja megerősíteni az ökoszociális iránnyal szemben. Nyugtalanító, bár az ország jelenlegi helyzetét mutatja, hogy mérvadónak tekinthető politikai kijelentés szerint nem kívánják a jegybank jogállását megváltoztatni.
Az eddigi kifosztó és korrupt rendszerének működési alapfeltétele a nemzeti vagyon meghatározásának és gyakorlati védelmének hiánya volt. Az alaptörvény, az eddigiektől eltérően, külön hangsúlyt helyez a nemzeti vagyon védelmére, meghatározva annak körét és célját. Így az „Állam” fejezet 38. cikkében és az „Alapvetés” „P” cikkében, ahol utal a termőföldre, a vízkészletre, kulturális értékekre stb. Ez radikálisan új szemlélet az eddigiekhez képest, de döntő lesz, hogy mindezt részleteiben miként szabályozzák majd a sarkalatos törvények. Kiemelten fontos, hogy megjelenjen a valóban forgalomképtelen közvagyon, az annak védelmét, továbbá a minket, magyar állampolgárokat segítő termőföld-gazdálkodás szabályozás.
Az államszerkezet az Alaptörvény alapján az elmúlt húsz évhez képest nem változik. (Lásd az Alaptörvény „Állam” fejezetét.) Tekintve, hogy most zajlik az államigazgatás nagyon fontos racionalizálása, külön is hangsúlyozni kell, hogy az önkormányzatiságnak, mint a központi hatalom demokratikus ellensúlyának, ezzel párhuzamosan meg kell erősödnie. Ez a szabályozás is a sarkalatos törvényekre vár. Az önkormányzatok többsége szívesen szabadul a decentralizált szervként az állam helyett végzett hatósági tevékenységektől. Azonban az önkormányzatiság megcsúfolása lenne, ha azok intézményfenntartó jövedelemforrásait is elvonnák. (Az állami feladatok végzésén túl az önkormányzati kötelezettségek teljesítésére az állam eddig elvileg mindig megfelelő forrást biztosított.)
Történelmi hagyomány, hogy Magyarországon mindig erős volt a központi hatalom. Ennek, akár minden hatalmi ágban, mindig az önkormányzatok jelentették valódi ellensúlyát. A mostani államberendezkedésben, a kancellária típusú kormányzás rendszerében, nagyon erős, valójában a választások között megbuktathatatlan az országgyűlési többséggel rendelkező kormány hatalma. Nagyon hiányozna, ha nem lennének a gazdálkodásukban és jogszabályalkotásukban, bár a központi hatalom által ellenőrzött, de mégis független önkormányzatok.
Különösen törékennyé válna a rendszer, ha a választójogi törvény még az egyéni kerületi választást is kizárná, és meghagyná a kormányzást a kizárólagosan listán megválasztott és így még kontrolálatlanabbá vált pártoligarchiáknak. Ha ehhez az elmúlt hatvan év folytonosságát őrző és agnosztikusan liberális jogot értelmező alkotmánybíróság társul a változatlan jogállású jegybankkal, akkor szomorúnak látom a jövőt.
Összegezve megállapítható, hogy az új Alaptörvény, eltérően az eddig hatályos alkotmánytól, bár nem garantálja, de lehetővé teszi, hogy eltérjünk az eddigi önző és oligarchikus hatalomgyakorlástól. Az Alaptörvény irányt mutat és segíti az eddigiektől eltérő más út választását, hogy történelmünk formálóiként magunknak és utódainknak egy igazságosságra alapozott nemzeti demokráciát teremtsünk. Erre minden esélyünk megvan, mert egy második világháborús hasonlattal élve: a partraszállás megtörtént, a győzelemhez vezető út végigjárása immáron már csak az idő kérdése. Az Alaptörvény kijelenti a jogfolytonosság helyreállítását, illetve annak szándékát is, ezért akár a teljes anyagi és alaki-intézményi jogfolytonosság is helyreállítható idővel.
