Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Tököl - egy hajdan nemzetiségi falu története

KOKICS IVÓ KÖZÉPKORÚ EMBER, szülei, nagyszülei németek, magyarok, szerbek, horvátok. Ő maga rác, bár anyanyelve, pontosabban a nyelv, amelyet használ, a magyar egyik dialektusa. Valamelyest megérti a sváb nyelvet, az iskolában megtanult horvátul és szerbül, de az otthon hallott rác nyelvjárás is megragadt a fejében. S bár soha nem mozdult ki szülőfalujából, mégis hasonlít arra az anekdotabeli emberre, aki külföldre távozván elfelejtette anyanyelvét, de az idegen országét nem tanulta meg. A példa persze sarkított, de ha megkérdeznénk tőlük, hogy tulajdonképpen kicsodák, sem Kokics Ivó, sem az anekdota hőse nem felelhetne egykönnyen.

Kokics Ivó persze nem Tökölön lakik, valójában nincs is, pedig valahol itt él Magyarországon.

Mégis, a nemzetiség fogalma évtizedünkben ismét fontossá vált a közvélemény számára. S bár a fogalom lassan elveszíteni látszik eredeti jelentését, az identitáskeresés igénye fokozottan lép fel a magyarországi népcsoportok körében is. Sorra alakulnak meg hagyományosan sváb, rác, szlovák falvaink, községeink hagyományőrző egyesületei, énekkarai, néptáncegyüttesei, miközben eltűnik a nyelv, asszimilálódnak a családok, azaz kérdésessé válnak az egykori megkülönböztető jegyek. Végül a most feldolgozott tények és adatok ismeretében úgy tűnik föl, hogy valamely nemzetiséghez való tartozást a családi emlékek és a viselt név határozzák meg.

Tököl (Tukulja) nagyközség a Csepel-sziget felső harmadában helyezkedik el, közvetlenül a Duna főága mellett. Lakossága, miután a település Budapest „agglomerációjának agglomerációs övezetében” fekszik — a terület vonzásközpontja Szigetszentmiklós — nagyobbrészt az iparban dolgozik, dolgozott, a hagyományos mezőgazdasági termelés, már csak a község földjeinek végessége miatt is — az egy főre eső szántóterület az 1910-es 2,74 kataszteri holdról 1,07-re csökkent —, képtelen eltartani, foglalkoztatni a helybélieket. Hogy valójában a tököliek miből élnek 1993-ban, újabb adatok hiányában nehéz lenne megmondani. Egy részük érezhetően a magánszférában találta meg a helyét, de a többség valószínűleg ma is bejáró.

Thukult először egy 1270-ben, IV. BÉLA által kiadott oklevél említi, mint királyi falut, de a település gyökerei a rézkorig nyúlnak vissza. A XIII. század végén a falu a margitszigeti domonkos apáca- kolostor birtokába került, majd Kun László nővérének, Erzsébetnek ajándékozta. A fenti oklevél tanúsága szerint valószínűsíthető, hogy 1332-ben már volt saját temploma.

A XVI. század elején Thukult mezővárosként említik különféle gazdasági jellegű összeírások. Jelentőségét a török időkben is megtartotta: 1559-ben harminc házzal, 1562-63-ban harmincháromezer akcse adóval szerepelt a nyilvántartásokban.

A protestantizmus virágkorában, sok más hódoltsági településhez hasonlóan Tökölnek csak református papja volt (1632). A későbbiekben, a XVII. századi harcokban a község pusztulásnak indult, s a török kivonulása után teljesen elhagyatottá vált.

CSAK A XVIII. SZÁZAD ELEJÉN népesült be újra a falu, ekkor kezdődött meg sok más elhagyott településhez hasonlóan, a délszláv lakosság betelepítése. A szájhagyomány tanúsága szerint az új lakosok többsége a horvátországi Buna folyó mellől származik, vallási felekezetére nézve római katolikus; telepítés más helyekről is történt, így jelentős volt a sváb lakosság száma is. így lett Tököl (Tukulja) nagyközség hagyományosan rác-sváb településsé.

A további elemzések alapjául az 1910-es, 1980-as, 1990-es népszámlálások adatai szolgálnak.

A századfordulótól az utolsó népszámlálásig eltelt nyolcvan év alatt a község lakossága 2700 fővel gyarapodott, ez az 1910-es bázisévhez számolva 74%-os növekedés jelent (a népesség 3608 főről 6308-ra növekedett).

A századelőn érzékelhető enyhe férfi többség 1990-re megfordult, jelenleg a lakosság 51%-át teszik ki a nők, ami az országos átlag közelében jár.

1910-ben képzeletbeli tököli átlagpolgárunk 26 éves magyar férfi, nőtlen, római katolikus vallású, délszláv neve van, tud írni, olvasni, más nyelven nem beszél, vályogtéglából épült, másodosztályú házban lakik.

1990-ben az átlagos tököli nő magyar, 35 éves, házas. Befejezte az általános iskolát, nemzetiségi nyelven nem beszél, de délszláv családneve van. Aktív kereső, 12 éves kőházban lakik.

Mint láthatjuk, átlagpolgárunk alaposan átalakult az elmúlt nyolcvan évben, a valóságos változások azonban ennél sokkal mélyrehatóbbak, még ha a népszámlálások módszerbeli változásai miatt nem mutathatók is ki maradéktalanul számszerűen.

Nehezen mérhető például a legmagasabb iskolai végzettség, avagy a képzettség, általános műveltség. A tízes évek emberéről megtudhatjuk, hogy tud-e írni, olvasni, beszél-e valamilyen nemzetiségi nyelvet, vagy beszél-e egyáltalán magyarul. 1910-ben a lakosság 94%-a tudott magyarul, és 65%-a ismerte a betűvetés tudományát, 626 lakos nem magyar anyanyelvű volt. A fenti adatokból kirajzolódik előttünk egy átlagos magyar falu, enyhe rác (13,1%) és német (4,2%) jelenléttel.

Évtizedünk tökölijéről valamivel többet is megtudhatunk már. Az összlakosság 47%-a aktív kereső, 62%-a befejezte az általános iskolát, vagy magasabb végzettséget szerzett. 14%-uknak van valamilyen szakmája, 12%-uk érettségizett, 3,6% pedig felsőfokú végzettséget szerzett. Az iskolai végzettségek nemek szerinti megoszlása, a szakmunkások kivételével, ahol a férfiak mintegy kétszeres túlsúlyban vannak, a nők javára dől el.

1910-ben a lakosok 89%-a római katolikus vallású volt, 6%-uk református, 3%-uk izraelita, 1,5%-uk evangélikus, 1% görögkeleti, öt fő pedig görög katolikus. Vallási összehasonlítást is csak körülményesen végezhetnénk, talán a templomok és keresztelők száma segíthetne a jelenlegi helyzet megítélésében. Mivel jelenleg csak római katolikus templom és egy református imaház van Tökölön, feltételezhetjük, hogy a lakosság vallási megoszlása napjainkra sem változott jelentősen. A felekezetek szerinti megoszlás vizsgálata azonban a nemzetiségi identitás megállapítása miatt fontos.

A lakosság életmódja és szociális körülményei a kornak megfelelően alakultak. A tízes években a lakosság többsége vályogtéglából épült házban lakott, ami az önkényesen kialakított, de mégis jellemző élettartam-minőségkategória szerint másodosztályú lakást jelent, az átlagcsalád 6 főből állt. A mai lakáshelyzetet vizsgálva az épületek életkorát vettem figyelembe, az első osztályt így a legfeljebb húszéves lakások képezik, a másodikat pedig a legfeljebb negyvenévesek, a többi ennél öregebb. A lakosság többsége első és másodosztályú lakásokban lakik (80%), az átlagos család pedig három főből áll. Mindez jelentheti ugyan a szociális körülmények 100%-os javulását, de figyelembe kell venni a természetes szaporulat alakulását is, valamint a kétségkívül meglévő, de nem túlságosan erős migrációs jelenségeket. így megállapíthatjuk, hogy a lakáshelyzet „javulása” nem kizárólagosan az életszínvonal emelkedésének tudható be.

Az átlagéletkor a századelőhöz képest majd tíz évvel megemelkedett. Ha korfán ábrázoljuk a két népszámlálás pillanatában fennállt helyzetet, megállapíthatjuk, hogy az országos átlaghoz hasonlóan, egy piramis alakú korfa '90-re korsó alakúvá változott.

A KORFA-GRAFIKON TORZULÁSAI a két népszámlálás metodikai eltéréseiből adódnak (a '10-es felvétel korcsoportjai: 0-6; 6-11; 12-14; 15-19 — azaz nem azonosak a jelenlegi 5 évenként váltó csoportosítással: 0-4; 5-9; stb.), az egyesített életkor-kategóriák segítségével azonban a változás pontosan megfigyelhető. 1910-ben a 0-14 éves gyermekek még a lakosság mintegy 40%-át tették ki, 1990-ben ez már csak 22%. Az átlagéletkor növekedésével jelentősen megnőtt a 60 éven felüliek aránya, mintegy 9%-kal. Az aktív korosztály számaránya ugyan növekedett, ám a jelenlegi eltartottak korösszetétele, szemben a korábbi helyzettel a 60 éven felüliek javára változott, így az aktív keresők száma a következő generációk felnövekedésének idejére várhatóan jelentősen csökken. Hatalmasra nyílhat a „társadalombiztosítási olló”.

A családi állapotot vizsgálva, a 3. táblázat adatai jól tükrözik a korfákon is látható változásokat.

A SZÁZADELŐN A LAKOSSÁG TÖBBSÉGÉT A NEM HÁZASOK ALKOTTÁK (55,8%), nyilván a 14 éven aluliak magas száma miatt is, míg napjainkban a lakosság mintegy fele (49%) házas, jól reprezentálva a széles aktív korosztályt. Növekedett az özvegyek száma, nyilván érezhető még a háború hatása is, de a mintegy 5,3-szeres nő/férfi arányt az élettani jellemzők is befolyásolják. Jelentősen megnövekedett az elváltak száma, arányuk az összlakosságon belül 0,2%-ról 5,4%-ra emelkedett, a „kor szellemének” megfelelően.

A legérdekesebb képet a nemzetiségek helyzete mutatja, mind a korábbi, mind a mai adatok tükrében. Mint a bevezető és történeti részből is kitűnt, híre és a környező falvak megítélése szerint Tököl rác-sváb nemzetiségi falu. Valóban élénk kulturális élet jellemzi a községet. Aktív sváb asszonykórus, horvát (rác) férfikórus, hagyományőrző egyesület működik, rendszeresen megrendezik az ún. rácbálokat. Az általános iskolában és az óvodában a gyerekek nyolc-tíz éven keresztül tanulják a szerb-horvát nyelvet, bár azt az iskolai műsorokon kívül nemigen használják, később pedig, az esetek tanúsága szerint, látens nyelvismeretté változik. Gyakran hallani az idősek szájából egy furcsa horvát-rác- magyar keveréknyelvet, aminek alapja egy erős délszláv dialektus, ami a XX. század vívmányainak megjelölését magyar kifejezésekkel pótolja (pl. Idem u egészségház!). Külön érdekessége ennek a nyelvváltozatnak, hogy idővel titkos nyelvvé fejlődött. Ha a rác szülők gyermekeik előtt akartak, akarnak „titkos” dolgokról beszélgetni, átváltottak erre a titkos nyelvre. Paradox módon ez egyben a rác dialektus pusztulásához is vezet, mivel az iskolában tanított nyelv alapvetően különbözik tőle.

Az egykor tisztán nemzetiségi falu családneveiben ma is jól érezhetően őrzi valamikori származását. A húsz leggyakoribb családnév: ÁGICS (16), RADNICS (16), MARLYN (14), PLAUSIN (11), ISTVÁnOV (10), MILKOVICS (10), ÁSCHIN (9), MARICS (9), BAGYÓ (7), JOSZKIN (7), ROZGICS (7), SCHNEIDER (7), BEDNANICS (6), DRAGOVICS (6), FlRNIGEL (6), JOKÁN (6), TÁDICS (6), CSEPERKÁLÓ (5), MALACKÓ (5), VUKOV (5).

A község ragadványneveit vizsgálva rác jellegzetességre lehetünk figyelmesek. Szemben ugyanis a magyar községek ragadványneveivel, ahol a nemek között fele-fele arányban oszlik meg az elnevezés, Tökölön a ragadványnevek 90%-ának viselői férfiak. [In: BORBÉLY ERIKA: Tököl mai család- és ragadványnevei. Szakdolgozat, ELTE TFK, 1991.]

A népszámlálási adatok azonban nem tükrözik az aktív nemzetiségi létet. A megkérdezettek mind a '10-es, mind a '90-es népszámlálásoknál csak elenyésző számban vallották magukat nemzetiségieknek. A századelőn mindössze 146 német, 2 horvát, 1 szerb és 476 egyéb nemzetiségű lakos élt Tökölön. A zavart az egyéb nemzetiségűek okozhatják, akik közül 217-en magyarul sem beszéltek. Mivel a községben nem volt és ma sincs számottevő cigány lakosság, az egyéb kategória valószínűleg a már akkor is meglévő identitászavarban „szenvedő” rác lakosságot takarhatja. Hogy ez a délszláv közösségben mennyire jelenvaló, jól tükrözi a '90-es népszámlálás 745 délszláv nyelvet beszélő polgárának nyilatkozata: miszerint 360 fő horvátul beszél, 431 pedig szerbül. 1990-ben a nemzetiségiek száma ezzel szemben: mindössze 5 német (bár 146 fő beszéli a német nyelvet), és 43 délszláv.

A németek háború utáni kitelepítéséből adódó rossz tapasztalatok magyarázhatják a sváb lakosság magyarként való megnyilatkozását, a rác lakosságét azonban már nem.

Az 1980-as felvétel szerint délszláv nemzetiségű kulturális igénye — mely ez esetben elsősorban a névadási, házasodási szokásokat, a különböző kulturális egyesületekben való részvételi hajlandóságot jelenti — 1717 főnek van, s közülük csak 152 fő asszimilálódott. Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi lett mintegy 1200 fővel, akik nem asszimilálódtak, de nem is vallották magukat délszláv nemzetiségűnek (a rác nemzetiség száma: 327 fő).

FELTŰNŐ AKTUÁLPOLITIKAI VONATKOZÁS, hogy a délszláv háború kitörése óta megoldódott a '80-ban még jellemző horvát-szerb identitászavar is. Nincsenek többé szerb bálok, szerbórák, a rác lakosság úgy tűnik fel — egyértelműen a horvát nemzetiség mellett döntött. „A szerbek Szigetcsépen meg Lóréven laknak.” Az igazsághoz tartozik, hogy a tököli rácok valóban horvát eredetűek lehetnek, ezt mutatja római katolikus vallásuk, latin írásuk, és a nyelv is közelebb áll a horváthoz, mint a szerbhez. A figyelemreméltó maga a tudatzavar, amit minden bizonnyal a magyar tömegkommunikációban kialakított Jugoszlávia-kép okozott.

Egy nemzetileg egységes, gazdag állam képe, ha Jugoszláviában nem is, nálunk, egy diaszpórában élő nemzetiségben, képes volt elhalványítani a mostam gyilkos ellenségek közötti különbséget.



« vissza