Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Társadalmi tényezők szerepe a TBC újraéledésében

 

I. JÁRVÁNYTANI ALAPISMERETEK


 

AZT, HOGY A TBC FERTŐZŐ BETEGSÉG, régen sejtették. 1882-ben KOCH Róbert ki is mutatta a betegség kórokozóját, a myko-bakterium tbc-t. (Koch-bacillus). A fertőzés részletkérdéseit azonban szívós munkával csak a 20. század közepén tisztázták. Ezek szerint fertőző forrás az a tüdőgümőkóros beteg, aki köpetével nagy mennyiségű baktériumot ürít. Olyan emberekről van szó, akiknek a köpete már egyszerű mikroszkópos vizsgálattal is Koch-pozitív, ami helyenként több millió kórokozó jelenlétét bizonyítja. Kevésbé masszív baktériumürítők, akiknek a köpete csak tenyésztéssel Koch-pozitív, lényegesen kevésbé fertőzők, tenyésztéssel is Koch-negatívok pedig nem jelentenek fertőzési veszélyt. A köpetben ürített kórokozók száma és a fertőzőképesség közötti egyértelmű összefüggést leginkább az bizonyítja, hogy gyógyszeres kezeléssel, mely rendkívül gyors ütemben csökkenti a baktériumok számát, a fertőzőképesség általában 4-5 hét alatt megszűnik. Egyéb fertőző források (pl. szarvasmarha) jelentősége Magyarországon elhanyagolható.

A fertőzés úgyszólván kizárólagos módja a közvetlen cseppfertőzés. A fertőző beteg beszéd, köhögés, nevetés stb. közben a levegőbe számtalan baktériummal töltött, ún. köpetmagot ürít, melyek a környezetében tartózkodó egészséges egyén légutaiba jutnak. A beszáradt köpet is tartalmaz baktériumokat, azonban számuk nem akkora, hogy fertőzést okozhassanak. Ezért nem fertőző az egyébként fertőző beteg ágyneműje, ruhaneműje, evőeszköze, használati tárgyai.

Egyéb ritka fertőzési módok: levegő szellőzés nélküli recirkulálása, pl. tengeralattjáróban, kórbonctani osztályon, bakteriológiai laboratóriumban.

Tisztán matematikailag is érthető, hogy minél gyakoribb és közvetlenebb a kapcsolat a fertőző forrással, annál gyakrabban következik be az együttélőkön fertőzés. így elsősorban a fertőző beteg családtagjai veszélyeztetettek. A legmodernebb bakteriológiai módszerekkel azonban tisztázható volt, hogy gyengült ellenállással rendelkező egyéneken, különösen alkoholistákon, kábítószereseken, főleg AIDS-ben szenvedő betegeken, éhezőkön, csavargókon ritkább, alkalmi érintkezés is okozhat fertőzést. Ilyeneket írtak le pl. az AIDS-es betegeket gondozó rendelők várószobáiban.

Az ember meglehetősen nagy ellenálló képességgel rendelkezik a tbc-s fertőzéssel szemben. Ezt az ellenállást jelentősen fokozza az, ha az egyén egyszer már átesett gümőkóros fertőzésen, ami a tuberkulin-reakció pozitivitásával mutatható ki (tuberkulin-pozitívok). HEIMBECK pl. azt találta, hogy a fertőző gümőkóros betegeket ápoló medikusokon és ápolónőkön a tuberkulin-pozitivitásnak 80%-os védőhatása volt. Óv a BCG-oltás is, de hatása lényegesen szerényebb. A gyakorlatban főleg abban nyilvánul meg, hogy a BCG-zett gyermekek súlyos fertőzése sokkal ritkább, és náluk a gümőkór legsúlyosabb formái (pl. agyhártyagyulladás) nem fordulnak elő.

A FERTŐZÖTTEK KÖZÖTT viszonylag kevesen betegszenek meg. Más fertőző betegségekkel szemben a gümőkór sajátossága, hogy a betegség legtöbbször évekkel, sőt évtizedekkel később követi a fertőzést. Rendkívül érdekes, hogy — bár a század elején a nagy európai városok gyermeklakossága 80-90%-ban tuberkulin-pozitív volt, tehát átfertőződött — a halált okozó betegség mégis leggyakrabban a fiatal felnőtt korban jelentkezett. Erre több magyarázat lehetséges. A legtöbb szerző úgy véli, hogy a fertőzés után a gümőkórbacillusok a vérkeringés útján más szervekbe is eljutnak. A tüdőcsúcsokban kialakult sajátos gócokban a kórokozó évtizedeken át életben marad, és — bár nem szaporodik, eme képességét nem veszti el (MEDLAR, CANETTI ). E „tetszhalott” baktériumok szaporodásának megindulása (ún. endogén exacerbatio) jelenti a felnőttkori tbc-s betegséget.

A legújabb, New York-ban, San Franciscóban és más nagy amerikai városokban végrehajtott vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy az említett területeken a friss felnőttkori fertőzés is elég gyakori (a megbetegedések 40%-ában észlelhető). Ezek a fertőzések olyan egyéneken következnek be, akik a már említett ellenállást gyengítő körülmények között élnek, elsősorban AIDS-es betegeken. Ők előzőleg nem estek át tbc-s fertőzésen, így a tuberkulin-pozitivitás védő hatása nem érvényesülhetett, valószínűleg ez — és szociális helyzetük — játszik szerepet abban, hogy betegségük súlyos, néha ijesztően gyors lefolyású. A különböző tuberkulózis elleni gyógyszerekkel szemben rezisztens baktériumok is elsősorban őket fertőzik (ún. polyrezisztens tuberkulózis).

Egészben véve mondhatjuk, hogy olyan területeken, amelyeken a gümőkór gyakori, a betegség általában endogén exacerbatio útján keletkezik. A felnőtteknek és a BCG-zett gyermekeknek tehát nem kell félniük attól, hogy néhány fertőző beteggel való találkozás betegséget okoz. Ez magyarázza, hogy ezekben az országokban a fertőző betegek házastársainak, valamint a tbc-s betegeket ápoló kórházak személyzetének megbetegedése is viszonylag ritka.

Másrészt azokban az országokban, ahol a gümőkór elvesztette népbetegség-jellegét, a lakosság nagy része tuberkulin-negatív, BCG-oltást sem alkalmaznak, egy-egy ismeretlen fertőző beteg megjelenése helyi járványokat okozhat. E járványok különösen a rossz szociális helyzetben élőket, a csavargókat, hajléktalanokat, alkoholistákat, kábítószereseket, leginkább az AIDS-es betegeket veszélyeztetik. Ilyen körülmények között a fertőző beteggel való alkalmi találkozás is súlyos betegséget okozhat.


 

II. A JELENLEGI JÁRVÁNYÜGYI HELYZET A VILÁGON ÉS MAGYARORSZÁGON


 

A WHO legújabb adatai szerint a gümőkór továbbra is a legelterjedtebb és legtöbb halált okozó fertőző betegség. A világ népességének mintegy egyharmada átesett tbc-s fertőzésen. Az új gümőkóros betegek számát évenként 8 millióra becsülik, a halottakét évi 3 millióra. Mindez azért nagyon szomorú, mert tisztán orvosi szemszögből nézve, a betegségek nagy része, a halálozások túlnyomó többsége elkerülhető lenne.

A balsiker okait világossá teszi, ha figyelembe vesszük, hogy e betegségek 95%-a az ún. fejlődő (inkább elmaradott) országokban következik be. Afrika csaknem egész területén, Délkelet-Ázsiában, Kínában, Dél-Amerika egyes államaiban a modern diagnosztika és terápia kialakulása óta is inkább rosszabbodás, mint javulás figyelhető meg.

MEG KELL JEGYEZNI, hogy a közölt adatok becslésen alapulnak, mert az említett területeken pontos statisztikával (sem megbetegedési, sem halálozási) nem rendelkeznek, így a betegség gyakoriságának feltételezése leginkább olyan reprezentatív vizsgálatokon alapszik, amelyek során néhány százezernyi népességen mikroszkópos köpetvizsgálattal határozzák meg a fertőző betegek számát. Ez a „fejlődő” országokban 1-2%. E szám jelentőségének megítélésére jó tudni, hogy pl. Magyarországon kb. 10.000 emberre jut egy fertőző tbc-s beteg, tehát a fertőző, és persze a nem fertőző tuberkulózis is Magyarországon százszor ritkább, mint a tuberkulózis által sújtott országokban.

A gazdag amerikai, vagy európai országokban a helyzet sokkal jobb. Az USA nagy részén, Kanadában, Hollandiában, a skandináv országokban az ötven év alatti lakosság jelentős része tuberkulin-negatív, az új betegek száma 10:100.000. Még a sokkal szegényebb közép-kelet-európai országokban, vagy a SZU utódállamaiban sem éri el a gümőkór gyakorisága a holland incidencia (az évenként észlelt új betegek száma) tízszeresét. Magyarországon pl. 40:100.000. A 80-as évek közepéig a jobb járványtani helyzetben levő országokban a gümőkóros megbetegedések száma évről-évre egyenletesen csökkent. 1985 és 1990 között azonban ez a javulás a legtöbb említett gazdag országban is megállt, sőt a legtöbb területen rosszabbodás következett be. Különösen feltűnő volt ez az USA már említett nagy városaiban, de a legtöbb európai országban (Svájc, Németország, Belgium, Svédország) is kimutatható volt.

Magyarország járványügyi helyzete a II. világháború befejezéséig az európai legrosszabbak közé tartozott. A háború után a betegek száma még jobban emelkedett, hadifogságból és koncentrációs táborokból a gümőkóros betegek ezrei özönlöttek haza. A háború után nagy erőfeszítéssel megkezdett tbc elleni küzdelem negyedszázad alatt eredményesnek bizonyult. Ebben fontos szerepe volt az új gyógyszerek felfedezésének és elterjedésének, de tagadhatatlan az is, hogy az állam és a tbc elleni küzdelem résztvevői mindent megtettek a morbus hungaricusnak nevezett betegséggel szemben.

Az új betegek száma 1953 és 1985 között 370:100.000-ről 36:100.000-re, tehát egytizedére csökkent, így a '80-as évek elején a tbc hazánkban elvesztette népbetegség-jellegét, sor kerülhetett a kórházi ágyak részbeni leépítésére, valamint más tüdőbetegségek kezelését célzó átalakításokra.

Különösen feltűnő, hogy a gyermek-gümőkór gyakorisága látványosan zuhant Magyarországon. 1953-ban még 6000 tizennégy éven aluli gyermek friss tbc-s megbetegedését regisztráltuk, 1980-ban ez a szám lement 100 alá, az utóbbi években pedig 20-30 között mozog. Ebben a tekintetben a nálunk sokkal gazdagabb és a felnőtt tbc vonatkozásában előttünk járó országokat (Németország, Franciaország, Svájc stb.) is lényegesen megelőztük.

1985-től kezdve azonban a javulás üteme nálunk is csökkent, majd megállt. 1990 óta nem jelentős, de egyértelmű romlás mutatható ki. 1985-1990 óta nemcsak a betegek száma növekszik, de ezen belül emelkedik a nagyon súlyos állapotban felismert megbetegedések aránya is.


 

III. TÁRSADALMI TÉNYEZŐK SZEREPE A TBC-HELYZET ALAKULÁSÁBAN


 

A TUBERKULÓZIS-KUTATÓK ÉS SZOCIOLÓGUSOK sohasem kételkedtek abban, hogy a tbc szociális betegség. Többé-kevésbé megbízható statisztikák egyes országokban a 19. század közepe, másokban a 20. század eleje óta állnak rendelkezésre. Ezek feldolgozói, mint pl. hazánkban MELLY, egyértelmű összefüggéseket mutattak ki az egyén anyagi helyzete, életszínvonala és a gümőkór — ebben az időben természetesen a gümőkór-halálozás — között. Ez nem annyit jelent, hogy gazdagok nem betegedtek és nem haltak meg tuberkulózisban. Thomas MANN Varázshegye reális képet fest a gazdagok tbc-jéről is. A foglalkozás és az ezzel járó életszínvonal azonban a gümőkóros megbetegedés rizikóját messzemenően meghatározta. A napszámosok, zsellérek, segédmunkások milliói estek ennek a betegségnek áldozatul, sőt valószínű, hogy a tbc-járvány fellángolása a 19. század közepén egyenes következménye volt annak az ipari forradalomnak, amely proletárokat „termelt” szociális gondoskodás nélkül, és létrehozta a zsúfolt, egészségtelen lakásokban élő, fizikai munkával és gondokkal terhelt népességet, mely azután nem kis részben gümőkórban pusztult el.

MEGEMLÍTETTEM, HOGY a 20. század elején, amikor már tuberkulin-vizsgálatokat végeztek, azt találták, hogy a nagy, fejlett m J európai városokban, Berlinben, Londonban, de Budapesten is, a gyermeklakosság jelentős része tizenhat éves koráig átesett a gümőkóros fertőzésen (FÖLDES).

A szegénység két úton is elősegíti a tuberkulózis terjedését. Egyrészt a fertőző beteg átadja a tbc-t a vele egy, szűk szobában élő, sokszor egy ágyban alvó családtagjainak. Másrészt bizonyos, hogy az éhezés, a fizikai és szellemi túlterhelés rontja az ellenállóképességet, tehát megkönnyíti az endogén exacerbatiók kirobbanását.

A gümőkóros mutatók spontán javulása az USA-ban és egyes gazdag európai országokban a tbc elleni gyógyszerek felfedezése előtt bekövetkezett, és ez nem magyarázható mással, mint olyan szociális tényezők javulásával, amelyek kevésbé szerencsés országokban nem változtak. Az is jól követhető, hogy a világháborúk, gazdasági válságok minden érintett országban a járványtani mutatók jelentős rosszabbodásával jártak együtt. Aszociális tényezők befolyása egyébként ma is, hazánkban is követhető. AJKAY ismételten rámutatott, hogy Magyarországon jelenleg is lényegesen magasabb a tbc-incidencia Szabolcs vagy Borsod megyében, mint a nyugat-magyarországi területeken, sőt ilyen különbségek a budai és perifériális pesti kerületek között is kimutathatók.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a szegénységgel együtt járnak olyan körülmények is, melyek a tbc-epidemiológiai helyzetet önmagukban véve is befolyásolják (alkoholizmus, kábítószerezés, a beteg együttműködési készségének hiánya stb.). Az utóbbi években a negatív társadalmi tényezők közé kell sorolni a HIV-pozitivitás és az AIDS terjedését is. Ezek ugyanis a tbc-s megbetegedés rizikóját sokszorosára emelik.

A gazdag országokban a gazdasági okú bevándorlás is a tbc-járvány rosszabbodásához vezet. Egyes országokban, ahol nagyszámú vendégmunkás dolgozik (Svájc, Németország), de az USA-ban is, a bevándorlók tbc-mutatói lényegesen rosszabbak, mint az őslakosságé. Ezt persze nem csak a bevándorlók rosszabb szociális helyzete magyarázza, hanem az is, hogy nem kis részük otthon, gyermekkorában már fertőződött, tehát az endogén exacerbatio veszélyével él új hazájában.

Végül a magam részéről a legfontosabb társadalmi tényezők közé sorolom a tbc elleni küzdelem intenzitását, illetve ennek különbözőségét az egyes országokban. Nagyon érdekes

ebből a szempontból KONIETZKO közleménye, aki kimutatta, hogy a német egyesülés pillanatában a volt NDK-ban jobbak voltak a tbc-mutatók, mint a volt NSZK-ban, amit természetesen kizárólag a tbc elleni küzdelem magasabb színvonala magyarázhat az NDK javára.




IV. A TBC ELLENI KÜZDELEM SZÍNVONALA, MINT TÁRSADALMI TÉNYEZŐ


 

MIVEL A TBC ELLENI állami és társadalmi küzdelem jóformán az egyetlen szociológiai tényező, melynek a tbc elleni pozitív hatásait aránylag gyorsan és könnyen felhasználhatjuk, indokolt erről a kérdésről kissé részletesebben írni. A gümőkór elleni küzdelem komplex feladat: magában foglalja a betegség megelőzését, a betegek korai felkutatását, gyógyítását és nyilvántartását célzó módszereket.

1. Megelőzés

A megelőzés szuverén módszere az újszülöttek és a tuberkulin-negatív, tehát még nem fertőzött fiatalok BCG-oltása. A BCG-vakcina CALMETTE és GUÉRIN által kifejlesztett, élő, de nem virulens baktériumokból álló oltóanyag. Mint már említettem, jelentős védelmet nyújt a fertőzéssel szemben, megakadályozza, vagy legalábbis súlyosságát csökkenti.

Természetes, hogy a BCG-oltás indokoltsága attól is függ, hogy azon a területen, ahol az oltottak élnek, milyen magas a fertőző betegek száma. Minél nagyobb a fertőzés rizikója, annál szükségesebb az oltás alkalmazása, különösen újszülötteken.

Ebből adódik, hogy pl. az USA-ban, ahol a fertőzési rizikó már a század elején alacsony volt, sohasem, vagy legfeljebb egyes rizikócsoportokban alkalmazták. Egyes európai országokban, pl. Svédországban, Dániában, amely országok egyébként az általános BCG-oltás keresztülvitelének úttörői voltak, a tbc-helyzet javulása következtében abbahagyták. Csehországban most arra irányulnak vizsgálatok, kell-e folytatni az újszülöttek BCG-oltását. Magyarországon azonban 1953 óta minden újszülött oltása kötelező, 1958 óta pedig a tuberkulin-negatív gyermekeket és serdülőket újraoltják. Nem vitatható, hogy Magyarország különösen kedvező epidemiológiai helyzete — ami a gyermekkori gümőkórt illeti — ennek köszönhető.

Védőoltást csak nem fertőzött,tlehát tuberkulin-negatív egyéneken érdemes alkalmazni. A már fertőzött, de nem beteg egyéneken bizonyos esetekben indokolt a gyógyszeres megelőzés, ami az endogén exacerbatiók keletkezését akadályozza meg. Itthon fertőzött kontakt gyermekeken ugyancsak alkalmazzuk.

 

2. Korai felkutatás

A betegség korai (tehát még nem fertőző és könnyen gyógyítható) stádiumban való felismerésének leghatásosabb módszere az ABREU által kidolgozott ernyőfényképszűrés.

Ezt a módszert számos országban, így Magyarországon is igen kiterjedten alkalmazták. Az 1958 utáni évtizedekben az eleinte kétévenként, majd évenként kötelező lakosságszűréssel sok ezer ismeretlen beteget fedeztek fel, fertőzőket, akik nem fordultak orvoshoz, és olyanokat, akik még nem voltak fertőzők, de a felismerés hiányában fertőzők lettek volna. Az ernyőszűréssel kiemelt tbc-s betegek száma évtizedeken át az egész tbc-indolencia 70%-át adta. Emellett a lakosságszűrés a tüdőrákos betegek mintegy 50%-ának korai felismerését is lehetővé tette. Hasonló eredményeket értek el a volt NDK-ban és Csehszlovákiában, ahol a lakosságszűrést hasonló következetességgel alkalmazták.

TERMÉSZETES, hogy a tüdőgümőkór ritkulásával a kiemeltek száma is csökkent. Ez a gazdagabb országokban korábban jelentkezett, és magyarázza a WHO ún. szakértői bizottságának 1974-ben közölt nyilatkozatát. Ez az ernyőszűrést elavult eljárásnak minősítette, amely a „fejlett” országokban nem segíti a tbc elleni küzdelmet, a „fejlődő” országokban pedig anyagi források hiányában nem alkalmazható. Az említett bizottság szerint a fertőző betegeket nem lehet ernyőszűréssel kiemelni, mert a betegség előrehaladása gyorsabb, mint a szűrések közötti periódus, másrészt ezek a betegek panaszaik miatt úgyis orvoshoz fordulnak. A magyar adatokból egyértelműen kitűnt, hogy mindkét állítás — legalábbis magyarországi járványügyi körülmények és az itthon célul kitűzött évenkénti szűrés esetén — téves. Addig, amíg a lakosságszűrés zavartalanul folyt, a fertőző betegeknek is több mint 50%-át szűréssel emelték ki, tehát nem is fordultak panaszaikkal orvoshoz (KÁROLYI).

A WHO álláspontja alapján nagy mértékben ritkították a szűréseket az NDK-ban és Csehszlovákiában is. Hazánkban a WHO egyoldalú véleményét nem fogadtuk el, a nemzetközi állásfoglalás azonban mégsem maradt káros hatás nélkül. Az ernyőszűrés kötelező jellege megszűnt, az egész lakosság szűrése helyett számos vezető tüdőgyógyász az ún. rizikócsoportokra kívánta azt korlátozni (idősebb férfiak, alkoholisták, kontaktok, fertőzési veszéllyel járó foglalkozásokat folytatók, bizonyos betegségekben szenvedők stb.).

Sajnos, az utolsó tíz év során kitűnt, hogy ez az ajánlás nem volt helyes. A súlyos új betegek jelentős része azok közül került ki, akik egyáltalán nem, vagy csak kivételesen jelennek meg szűrésen. A szűrés maga tehát továbbra is szükséges, a problémát azortban az jelenti, hogy a legnagyobb rizikó a szegények, hajléktalanok, alkoholisták csoportját érinti, akiket még kötelező ernyőszűrés esetén is egyre nehezebb a szűrőállomásra becsalogatni. Ez magyarázza azokat az eseteket, amelyek ma már gyakoriak: az évek óta gümőkóros hajléktalan napokkal halála előtt kerül először kórházba.

A WHO A FEJLŐDŐ ORSZÁGOK RÉSZÉRE a köpetszűrést javasolta vagyis azt az eljárást, hogy néhány hetes tanfolyamon kiképzett „mikroszkópus”-ok nézzék meg a panaszos betegek köpetét. Ez a módszer nem vált, és nem is válhatott be, hiszen a nem kooperáló beteg nemcsak orvoshoz, de a mikroszkópushoz sem fordul, másrészt köpetvizsgálattal csak a súlyos stádiumban levő betegeken ismerhető fel a tbc.

A WHO javaslata tehát gátolja a korai felkutatást, holott 1944 óta nagyhatású gyógyszerek egész sorával rendelkezünk, melyek baktériumölő hatásuk következtében a legsúlyosabb gümőkórt is meg tudják gyógyítani.

A tuberkulózis gyógyszeres kezelésének két fontos alapelve:

a) a gyógyszereket kombináltan kell adni, főleg súlyos betegeknél (egyszerre két-, három-, sőt esetleg négyféle gyógyszert); a baktériumok könnyen kialakuló gyógyszerrezisztenciája csak így előzhető meg.

b) az eredményes gyógyszeres kezelés időtartama hosszú (6-12 hónap). A betegek együttműködési készségének hiánya esetén a hosszan tartó gyógyszerezés jelenti a kezelés legfőbb problémáját. Az alkoholista és egyben súlyos gümőkórban szenvedő beteg, akinek panaszai egyhavi gyógykezelés után megszűnnek, megszökik a kórházból, nem veszi be a tüdőgondozó által nyújtott antituber-kulotikumokat, esetleg már a kórházban eldobálja, eladja stb. Ma már világszerte felismerték, hogy ez a tbc újraéledésének az egyik legfontosabb tényezője, amely csak az ún. ellenőrzött gyógyszerelés segítségével szüntethető meg. Más kérdés az, hogy hogyan lehet ellenőrzés mellett a gyógyszereket hónapokon át olyan betegek szájába adni, akik az együttműködést megtagadják, lakhelyük ismeretlen, sokszor nincs is! Ugyanez az óriási probléma a „fejlődő” országokban is, ahol az ellenőrzötten gyógyszereit betegeken kiváló eredményeket érnek el, a gümőkóros egyének túlnyomó többségén azonban az ellenőrzés lehetetlen, és természetesen nem is valósul meg. Ezért kísérlik meg a gyógyszeres kezelés időtartamát rövidíteni (hat hónapra), az együttműködés azonban így is nehezen valósítható meg, nem beszélve arról, hogy az igazán súlyos betegek nem kis része visszaesik, ha a kezelés hat hónap után abbamarad. A hiányzó kooperációnak két következménye van: a betegek egy része nem gyógyul meg, egykét év múlva újabb panaszokkal jelentkezik, majd újra eltűnik. Sok beteg hat-tíz alkalommal tölt néhány hetet kórházban, mégsem gyógyul meg, mert a rendszertelen kezelés következtében kialakult a baktériumok gyógyszerrezisztenciája. Ezek a betegek veszélyeztetik környezetüket leginkább, sőt alkalmi, polyrezisztens fertőzéseket is okozhatnak.

 

3. Gyógyszeres kezelés

A fenti világprobléma hazai megoldására kísérelt meg modellt nyújtani az 1994-ben elhunyt LEVENDEL László. Betegei a társadalom perifériáján élő, sokszor hajléktalan alkoholisták voltak. A kellő ideig tartó gyógyszeres kezelést úgy érte el, hogy alkoholelvonást alkalmazott. A betegek dolgoztatásával, alkoholmentes klubok alapításával, egyéni és családi problémáik megoldásával, a betegeknek a társadalomba való visszavitelével legalább gümőkórjukat, de sokszor alkoholizmusukat is meg tudta gyógyítani. Sajnos, példáját kevesen követték. Levendel modelljében az is figyelemreméltó, hogy a betegek együttműködését nagyrészt empátiával, pszichológiai módszerekkel érte el, bár kivételes esetekben az adminisztratív intézkedésektől sem riadt vissza.

 

4. A gümőkóros betegek pontos nyilvántartása

MAGÁTÓL ÉRTETŐDIK, hogy az egész tbc-s probléma súlyosságának értékelésére, a szükséges intézkedések tervezésére elengedhetetlen a pontos nyilvántartás. Ennek alapja a gümőkóros betegség kötelező bejelentése. Számos gazdag országban még ez is hiányzik, Magyarországon 1953 óta működik.

Ennél is fejlettebb módszer a — főleg a skandináv országokban alkalmazott — tbc-regiszter (surveillance). Ennek lényege, hogy minden tbc-s betegről készüljön külön adatlap, mely nemcsak a felismert betegség legfontosabb adatait, hanem a beteg szociális helyzetét, társadalmi pozícióját is regisztrálja. A surveillance-lap végigkíséri az egész kórfolyamatot, tehát a javulásokat, visszaeséseket, a különböző gyógyítási eljárásokat és azok eredményeit is. Érthető, hogy az országos surveillance-rendszer a tbc elleni küzdelem részlet céljainak kitűzéseit, a szükséges anyagi források meghatározását is megkönnyíti. Magyarországon jelenleg folyamatban van egy hasonló rendszer kialakítása.

A távolról sem előnyös társadalmi körülmények ismeretében — úgy gondolom — indokolt azt állítani, hogy a hazai tbc elleni küzdelem elért sikerei éppen az eddig alkalmazott módszereknek köszönhetők. Talán nem túlzott optimizmus, ha annak a reményemnek adok kifejezést, hogy teendők ismeretében a gümőkór hazai újraéledésének fokozódását még akkor is meg tudjuk állítani, ha az ország gazdasági helyzete tovább romlik. Ennek természetesen alapfeltétele a tbc elleni küzdelem valamennyi módszerének szívós alkalmazása. A fellépő nehézségekre nem a módszer feladásával, hanem olyan új utak kidolgozásával kell reagálni, amelyek e módszerek további alkalmazhatóságát lehetővé teszik. Azok az összegek, amelyeket erre a célra fordítani kell, sokkal kisebbek, mint amelyekkel az ország szociális problémáit — a munkanélküliségtől kezdve a hajléktalanságig — megszüntetni lehetne.



« vissza