Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Táncoló androgün

 

(A Michael Jackson-jelenségről)


 

EZ A TÁNCOS, ÉNEKES MEGASZTÁR ellentmondásos tünemény: fehér és színes, fiús és lányos, gyermek és felnőtt, ördögi és angyali, üvöltő giccs és tiszta szerénység fehér zokniban. Humor és humortalanság, agresszivitás és szeretetteljes lágyság. SWEDENBORG üdvtanát, annak groteszk, primitív parafrázisát varázsolta színpadra Bukarestben — bizonyára anélkül, hogy tudott volna Swedenborg üdvtanáról. A parafrázis rémesen groteszk volt, bár a sok ezres tömeg a színpad előtt megdicsőültnek látta, könny csörgött az arcokon, nem a nevetéstől, hanem a meghatódottságtól. Az együttes élmény ritka boldog másfél óráját élték, mágikus celebrálás dalban, ritmusban, gitárokkal, dobbal, még talán síp is volt. Nem fordították le a szavakat semminő nyelvre, se románra, se hindire, mint Swedenborg esetében — mégis eszeveszetten értették, nem volt huszonöt kötet, csak másfél órás zene, zaj, mozgás, fények és zokogás. Ha BORGES élne, a szívére ölelné őket. Tehát a zseniális M. J. bemutatta ott a pokol és a mennyország vízióját, eljátszotta, eltáncolta mindkettőt. A poklot nagy rángatózások, gyűlölködések, durva férfiak pompás üvöltözése, a végzet asszonyának maszkírozott Kirké fehérhajú lobogása közepette. A mennynek megidézésekor döbbenetes nagy szárnyakon az égi magasságból lebegett lefelé az angyal. Átölelte a furcsa énekest, a csontsoványra strapálódott kedves Orpheusz-Jacksont, aki aztán mindenféle színű gyermekkel — a kínaitól a hottentottáig — körbevonult a földgolyóbison és egy jobb világ építésére biztatott. Végül űrhajós szkafanderbe öltözött, föltette az űrsisakot, akár a töviskoronát: bevégeztetett. Majd a zokogó tömeg szeme láttára felszállt a mennyekbe. Mintha jelezné, így tehettek ti is, szabadon választhattok: mentek-e és ha igen, hová, völgybe le a rángatózók közé vagy az angyalokkal társalogni fölfelé?

Michael Jackson nem egyszerűen a pénzes a média felfuttatta megasztár. Ekkora hatás eléréshez a háttérben jelentéssel bíró dolgoknak kell lenniök, a kollektív tudattalanban talán valami régtől fogva készülődik és megnyilvánulásra kész. A megasztár csupán katalizátor, aki markánsabban rámutat arra, ami halványan már amúgy is jelen van.


 

ÚJFAJTA HŐS?


 

AZ ŐSI MÍTOSZOK HŐSE, akárcsak a mai, veszélyes gyerekkort él át: fűzfa kosárba rakják, ússzon a Níluson, máskor magára hagyják a pusztában, vagy éppen beleszületik a fekete negyedbe, utazik griffen, tengeren, hattyú fogatán, szorongattatása, sárkány pusztítása más-más stílusban, különféle rekvizitumokkal történik. De a lényeg ugyanaz: meg kell védeni valakiket az értelmetlen elpusztulástól és meg kell szereznie valamit, amit az emberiség éppen nagyon áhít. A kelyhet, a kardot, az aranygyapjat, a törvényt, az üdvösséget, a megváltást. Amit meg kell védenie és meg kell szereznie, az a dolgok veleje, az az amit megkíván tőle tudattalanul az adott kor, kultúra, földrajzi táj emberközössége. És amikor a népek ráismernek saját hősükre — boldoggá lesznek, rángatóznak a gyönyörűségtől, elragadtatásba esnek, meggyógyulnak, megvásárolják képeit, karjukat égre emelik és sírnak, ahogy Bukarestben vagy egyéb színpadok előtt. Mintha ajándékba hozna nekik valami leírhatatlanul szépet. Mintha roppant űrt lenne hivatott betölteni, jelenlétében megszűnik a horror vacui. A saját hősében bizakodó ember a lét gyönyörűségét érzi, amiről úgy sejtette korábban, hogy az már elveszett.

Ez a sovány, szívós táncos, ez a mostani hős, talán az önmagában többféleképp is elbizonytalanodott embernek megerősíti az identitását.


 

A MIGRÁCIÓS EMBER ÖNMAGÁRA ISMER


 

Ha egy népcsoport más tájékra költözik, akkor a környezet hatására változni kezd. Ebben a században a migráció állandósult, az emberek folyamatos helyváltoztatása és ezzel együtt a mássá válása roppant ütemben zajlik. A tánc kavarodásában felbukkanó Jackson-arc különféle emberfajtákat képvisel, és így — akárcsak egy projekciós ernyőre — mindenféle táj embere rá vetítheti önmagát. Magukra ismerhetnek benne az épp átalakulást szenvedő milliók — akik új helyhez még nem, a régi helyükhöz már nem tartoznak. Készülnek a beilleszkedésre, talán a keveredésre, talán tele idegenkedéssel és asszimilációs szorongással. De íme: itt ez a hős! Olyan, mint mi mindannyian: egyik pillanatban kaukázusi az arca, majd hirtelen negroidnak látszik, néha indiános, egy villanás és sárga vagy cigányos. A bőrszín itt szimbólumként is értelmezhető. Ami az eltérő színek mögött van, a százezeréves más-más múlt és a mégis közös tő együtt vibrálása a fontos. Jackson mindannyiunkat megjelenít, azt is, ami bennünk más és azt is, ami valamennyiünkben közös.

C. G. JUNG írja (Föld és lélek, Kossuth Kiadó, 1990), hogy Észak Amerika népei úgy is szemlélhetők, mint az „átültetés” kísérleti eredményei. Európából túlnyomóan germán népcsoportok települtek oda, ők az őslakos indiánokkal vér szerint ugyan nem keveredtek, bizonyos szempontból mégis elindiánosodtak. A század első évtizedeiben analizálva ott a fehér embereket, úgy találta, hogy a fehér amerikaiak hősi fantáziáiban az indián karakter igen eleven és a főszerepet játssza. Ha az amerikai fehér nagyon akar valamit, akkor kiütközik belőle az indián. A könyörtelen sportok, a hajsza szívóssága, a nehézségek és fájdalmak elviselése arcizom-rándulás nélkül, a rendkívüli koncentrálás a kitűzött célra, az erős hit a kimondott szó erejében — ezek az indián karakter jegyei. A föld, a táj, a növényzet és az őslakosság e tekintetben magához asszimilálta a betelepedőt.

A fehérek hosszú ideig a feketékkel sem keveredtek vér szerint, de az együttlétben mégis összevegyült a szellemük. A modoruk és a viselkedésük ezt látványosan jelzi: a fogak mutogatása, a hatalmas nevetések, a himbálózó csípő, a laza járás és mozgás, bizonyos táncok és muzsikák, a kedvesség, a naivitás, a hangoskodás, a csoportosulás, a tömeges társadalmi élet, a mindent beszipkázó nyilvánosság (akár az afrikai falvakban, ahol az események a falu közepén játszódnak), itt is vég nélküli a magamutogatás és a fecsegés, a fecsegés, a fecsegés, és annak örülnek, ha minden hajcihő a tévé szeme láttára történik.

Jackson, amint ott táncol Észak-Amerika falupiacán, megidézi a feketéket és a fehéreket, az indián törzsfőnök kegyetlen fiát, az átszellemült vándor prédikátort, a gengsztert az alkoholtilalom idejéből, a mai börtöntölteléket, a királyfit és a katonát, „megszólítja” valamennyiünk ősét, és az ősök feldörömbölnek a tudattalan mélyéből, utódaik milliónyi karjával a színpad felé nyúlnak.


 

DISNEY-FIGURÁKTÓL A PÉNISZ-REJTÉLYIG


 

RAJONGÓINAK TÖMEGE és a kétszázmillió eladott lemez vásárlója minden bizonnyal abban is azonosul Jacksonnal, hogy jóistennek sem akar felnőtté válni. Ez a hős a Disney-figurák között érzi jól magát. A színpadon szünet nélkül fut, rohan, menekül, nyargal, kapkod, csapkod, izeg-mozog, akár a mozgáskényszeres kölykök.

A felnőtti lét felelőssége valóban nyomasztó és jövőként neurotizáló. Mert miféle arcokat lát a mai fiatal, ha ránk néz? Mi felnőttek elnehezedünk, elszürkülünk. Ekkorra végre be kellett volna váltanunk holmi ígéreteket, mert valaha azt mondtuk, hogy tűzoltó leszek, katona, vadat terelő juhász és más efféléket, akkor, amikor még a mindenhatóság téveszméjét megengedték nekünk. Váltogatott szerepjátékainkban lehettünk doktor bácsi, tábornok, papa-mama, rabló, pandúr, bármi. Csakhogy ő, ez a mai hős ma is az, ami csak lenni akar. Csillogó admirálisi egyenruhája, fehér herceges, fekete ördögös és bolondos vagy extravagáns kosztümjei a meséket és az állandósult gyerekkort idézik.

Tudott dolog: a fiatalok nagy része ma fizikai és lelki szempontból fejletlen. A katonai sorozásokon regisztrált adatok ezt mutatják, a besorozottak lelki terhelhetősége alacsony. Éretlenségre utal a lányok mérhetetlen felelőtlensége, ami saját testüket és szexuális életüket, annak következményeit illeti. A mai fiúk és a mai lányok jellegzetes hőse ez a Disney-királyfi, a gyerekes, az infantilis, a ványadt: benne magukra ismernek.

A FÉRFINAK SZÜLETETT GYERMEK, amikor görcsösen, ijedten és elszántan kapaszkodik saját gyermekkorába, tudattalanul legalább három dologtól szorong. Egyrészt attól, hogy felnőtt férfiként a föld és a nő puszta megtermékenyítőjévé kell válnia, hasznot hajtó ekévé, pénzkereső automatává, családfenntartó robottá. A hagyományos családokban régi-régi időktől a megélhetés alapja valóban elsősorban csak a férfi keresete; a nő eltartott, saját jogán nincsen egzisztenciája. E század elejétől változott a helyzet. Az ibseni Babaház kalitka-ajtaját feszegette a nőemancipáció és szélesre tárta az, hogy a háborúkba vitt férfiakat kénytelen-kelletlen nőkkel kellett pótolni a gyárakban és az intézményekben. A nők ellepték a munkahelyeket, néhol a férfiak riválisaivá váltak és a háború után sem kívánt közülük mindenki visszatérni a Babaházba. Mostanában azonban a fehér kultúrában új helyzet állt elő azzal, hogy kényelmetlenül szűkül a munkaerőpiac, szaporodik a munkanélküliek száma, és ismeri dolog, hogy férfiakat a munkaadók szívesebben alkalmaznak. így sok fiatal nő számára valamiféle megoldást jelent a régi-régi út: újból elhelyezkednek a Babaházban, ismét elfoglalják a Kinder-Küche világát — és újból a férfira vár a család teljes fenntartásának pénzkereső gondja. Jogos lehet a fiú-gyermek félelme a megnövekedett felelősségtől és erőfeszítéstől, legalábbis jogosabb az ilyen természetű félelme, mint apáik esetében lehetett.

És itt a pénisz-rejtély, a férfi félelmek másika. Bizonyos keleti kultúrák kultikus tisztelettel tekintenek a péniszre, az isteni teremtés eszközének tartják, nemes anyagból megmintázzák, kiállítják a templomuk elé. Más kultúrákban, a miénkben, tabu még a szó is, csak a szégyentelenek emlegetik, ábráját megtűrni valójában az orvosi könyvekben illendő, és ha mégis leírja valaki, az merészségnek, neveletlenségnek vagy infantilizmusnak tűnik. Akár szent és kultikus eszköz, akár illetlen testrész — így is, úgy is rejtély lengi körül, sérülékeny. Fontos, félteni illik, a maszkulinitás ágaskodó igazolványa. Vissza-visszatér a rockénekes keze tánc közben a pénisz tájékára. Mint amikor a kisfiú fölfedezi a sajátját, játszik vele, megijed — talán a kezére csaptak — mindenképpen újdonság neki.

Salvador DALÍ írja magáról (Millet Angelusának tragikus mítosza, Corvina, 1986),hogy egész életét átjárta a szerelmi aktustól való félelem. Az állatiasság, a vadság, az erőszak legszélsőségesebb jegyeivel ruházta föl. Olyannyira, hogy véghez viteléhez teljességgel alkalmatlannak tartotta önmagát. Leginkább valami megsemmisítő erőtől félt, attól, hogy az orgazmus következményei azonnali halált okoznak. Halál és szexualitás összefonódása ismert jelenség, Salvador Dali fantáziálása az imádkozó sáskához fűződött.

Rémülten meredezhetett fölfelé a bajsza, amikor A rovarok erkölcséről olvasott, mert a nyomorult sáskát szíve hölgye nem csak megtermékenyítőjeként, hanem vadászzsákmányaként is kedveli. A nőstény még a párzás napján, de legkésőbb másnap reggel megragadja a hímet, rendszerint előbb a fejét rágja le. Hanem a lefejezett testben még ekkor is él a hatni akarás és az életadás vágya, mert csak akkor hagy fel az öleléssel, amikor már a gyomortájékára is sor kerül. Durvák a sáska erkölcsök. És miért ne tételezhetnénk föl, hogy az atavisztikus félelmekkel nem birkózott meg mindenki a fejlődés magasabb grádicsán.

A pénisz-rejtély izgalma és félelme ebben a kapkodóan táncos jacksoni formában több emberre hat, mint valamely lágy pornó, már csak azért is, mert klipet többen néznek, mint pornófilmeket. És Jackson klipjeiben nem muszáj észrevenni az obszcén mozdulatot, mert egyszerre szemérmes is, ijedt is, pedig közöl valamit, felhívja a figyelmet a péniszre, de a dolog mondhatni „legális”, ha közelben a gyerek, akkor sem kapcsoljuk ki a tévékészüléket. De mert ott van előttünk a mozdulat, metakommunikatíve megfogalmazza a rejtély izgalmát-félelmét — ezzel fel is oldja.

A szorongás harmadik forrása lehet sok férfi számára a katonaság. Nem kívánnak felvirágozva, felöntött garattal a frontra tántorogni. Egyre többen átlátják, hogy pénz — olaj — és szemérmetlen fegyverkereskedelem áll a harci dicsőségek lobogói mögött, ez a háttér manipulálja hősi halálba a fiatal férfiakat. Tenyészállatok, terminátorok, terroristák árasztják el a képernyőt, és ezek a férfi imágók meglehetősen primitívek, csecsemőagyúak, a központi igényük a hatalom valamilyen változata, pusztítanak és dominálni akarnak. Jobb lenne inkább kisfiúnak maradni, és — mint Jackson teszi — csupán csak játékból húzni magunkra a mundért. Úgy tenni, mintha férfiak lennénk. Talán menekülést is jelez a Jackson-rajongás a férfiasság hagyományos keresztjei, a maszkulinitás sokévezredes nehéz kötelességei elől.


 

*


 

ÉS A LÁNYOK? Miért érzik olyan közel magukhoz a lányok? Sok lány életében van egy elég hosszú életszakasz, amikor a női identitása teljességgel éretlen. Külső formára talán anyányi, dús és nagydarab, de lehet csenevész, kinek bakancsaiban, mint harangban az ütő, úgy lötyögnek vékony lábacskái, ám lelkük-szellemük még biszexuális, mint az ősi isteneknek. Megjelenik ez a táncos, magukra ismernek benne, van például Jacksonnak az a jellegzetes mozdulata tánc közben, amikor a fejét oldalra és kicsit hátrafelé dönti. Felkínálja a nyak ütőerét — harapásra, mondanám, ha farkasok lennénk. A mozdulat megadást, önátadást és védelemkérést jelez, ennyiben klasszikusan nőies. Másrészt a pubertás-lelkű kislányok azért lehetnek könnyen szerelmesek az ilyen férfi-nő Jakó-figurába, mert hiányzik belőle a hatalmas hímek félelemkeltő durvasága. A nemi erőszak lehetősége. Bár hím, de ebben a „minőségében” nem fenyegető, mégis szexuális idol. Törékenynek látszik, miközben döbbenetesen sokat bír, újfajta mozgékony erőt képvisel. És ha már a női identitás alakulgat az ifjú hölgyben, aki nézi, akkor ettől a törékenységtől és sérülékenységtől egyszerre megjön a lány óvó, dédelgető kedve, a gyengédség vágya, ahogyan az anyákban. És amikor így hat, akkor a pubertáslelkű lány fejlődését abba az irányba löki, amerre a voltaképp a női lét gyújtópontja volt és még ez ideig van, amerre a természet is taszítja: az anyaság felé.


 

AZ ANDROGÜNOSZ


 

Ez a mai hős a megszokott értelemben tényleg nem férfias. Inkább androgün jelenség. Az androgünosz görög szó, azt jelenti: hím-nő lény, a férfias és a nőies egy emberben meglévő egyensúlya. Nem tévesztendő össze a hermafroditasággal, amely nemi torzszülöttség, abnormitás: a hermafrodita se nem férfi, se nem nő. De az androgün más, ő volt már ez is, az is, és most a kétféleséget egyesíti, önmagában. Lehet erős, de ha akar fittyet hányhat a hitlerjugendi és a szerjózsai erőkultusznak, az agresszív maszkulinitásnak, a „légy erős, bátor a hatalom gyakorlásában, foglald el, hódítsd meg, igázd le, teperd le bármi áron” nyersen maszkulin törekvéseinek. Az androgünnek nem kell szégyellnie, ha érzékeny, ha sérülékeny, ha szépnek, csábítónak, rejtelmesnek akar látszani, mintha nő lenne, noha férfi, máskor vagány lehet, mintha férfi lenne, noha nő. Minden hagyomány tud róla. Az ősi kínai hagyományban például a császár az ősegység nevében uralkodik, egyetlen személyben apa és anya. A Tóra szerint az Úr a maga képére teremtette az embert férfinak és nőnek. Isten tehát mindkettő, hím-nő lény, ahogyan az első ember is az. Az androgünosznak vonzása van mindkét nem iránt, képes összekötni őket, ahogyan a híd a folyók partjait. Feloldhatja azt az elmerevedett beállítódást miszerint: ez meg ez csakis maszkulin adottság vagy tulajdonság, míg az meg amaz csakis feminin, és össze nem merjétek keverni a kettőt, mert akkor jaj nektek.

PEDIG A KETTŐ — a maszkulin és a feminin jellegzetességek — már eredendően összekeveredtek az emberben. Bár adódhatnak furcsaságok, groteszkségek, mégis a kettősség haszna mintha nagyobb lenne. Az analitikus pszichológia régtől felújította azt az ősi gondolatot, hogy minden férfiban ott él a női lélekrésze, az anima, ebben sűrítve vannak a nőről szerzett primordiális tapasztalatok, amik a férfi életének mozzanatait erősen befolyásolják. Épp így pszichológiai realitás a nők tudattalanjában a férfi lélekrész, az animus. Ily módon őrzi magában mindenki a kezdeti androgünoszt. A sikerült élethez szükség van mindkettőre, így jöhet létre a kiegyenlítődés, és így kerülhetnek összhangba a szenvedélyek. Az anima és az animus együtt jelentik a teljes ént, stabilizáló tényezőként működnek és nem csak az egyénekben. Valószínűleg az egész kultúra, a teljes civilizáció méretében is.

Az androgünosz a lét szüntelen osztódásának ellenmozgása, nem az egyből kettő, a kettőből négy stb., hanem a négyből kettő, a kettőből egy — visszatérés ez az egybe, maga az egységesülés, az összetettebbé válás — mondja HAMVAS Béla.1 És ide csatlakoztatható a másik mellőzött lángésznek, Teilhard DE CHARDINNEK a gondolata a növekvő összetettségről, a komplexitás törvényéről. Ez a törvény lényeges a világegyetem fejlődésében, mondja, mely az egyszerűbbtől a komplexebb felé tart.


 

A MÉRTÉKTELEN TENYÉSZETTEL SZEMBEN


 

MINDIG IS LÉTEZTEK A KÜLÖNFÉLE KULTÚRÁKBAN olyan teremtmények, nevezzük most őket a könnyebbség kedvéért „harmadik nem”-nek, melyek mintha azért jelennének meg a Földön, hogy a mérhetetlen emberszaporodást lefékezzék. A mi kultúránktól idegenek, sőt zavarba ejtők, de Indiában tiszteletnek örvendenek például a hidzsrák. Férfi vallási közösségben élnek, női ruhát hordanak, előadóművészek. Van közöttük transzvesztita, hermafrodita, homoszexuális, sőt homoszexuális prostituált is, és az emberek egyértelműen elfogadják őket. A tahiti mahuk ugyancsak női öltözékben női munkát végeznek, hangjukat szándékosan elvékonyítják, férfiakkal tartanak nemi kapcsolatot, de az út számukra visszafelé is járható, vissza a férfi nemi szerepbe. Ugyancsak női munkát végeznek, női öltözékekben a szaúd-arábiai félszigeten élő omríni xanitok, fátyol nélkül is láthatják a rokon nőket, olykor homoszexuális prostituáltként működnek. Észak-Amerika őslakosai között a berdache jelenség létezik, aliháknak is nevezik őket, olyan férfiak, akik férfiakhoz mennek feleségül, de ez utóbbiakat senki sem tartja homoszexuálisnak. Emelkedett módon, tisztelettel kezelik az alihákat, mert mindkét nem sajátosságait hordozzák, és állítólag igen jó háziasszonyok. Ha a szülőknek nem olyan nemű gyermekük születik, mint amilyet szerettek volna, akkor gyakran úgy nevelik fel, mintha a kívánt neme lenne a gyereknek, vagy ha észreveszik, hogy a kisgyerek szívesebben végzi a másik nem tevékenységét, akkor ezt megengedik neki, sőt biztatják rá. Ha kitart a maga választotta szerepnél, akkor idővel felkészül a család a transzvesztita ünnepre. Vendégeket hívnak, a gyerek új nevet kap, mintegy nemi szerepet cserélhet.

A felsorolt „harmadik nem” nincs kitéve üldözésnek, gúnynak, nem bélyegzik meg. Honnan is vennék és honnan vesszük mi a bátorságot ahhoz, hogy stigmával lássuk el őket? Ahogyan a mi kultúránkban teszik ezt sokan a homoszexuálisokkal. Miféle elképesztő beképzeltség és szemforgatás kikiáltani magunkat mindentudónak, és kívülről meghatározni testületileg az egyén intim szférájának természetét?

Nem holmi minősítésről vezettetve, hanem a rend kedvéért azonban le kell szögezni: nem azonos az androgünosz és homoszexuális ember. Az utóbbi irdatlan távolságra lehet az androgünitástól, bár létezhet a világon homoszexuális androgünosz. Az a lényeg itt, hogy az ember szaporítószerveinek és nemi vágyainak mikéntje korántsem annyira fontos a napi valóságunk teremtésében, személyiségünk és életünk fókuszának kijelölésében, mint az elmúlt ezredekben volt. Különösen a női létezésben volt végzetesen meghatározó a szaporítószervek léte és a termékenység, voltak korok, amikor ez és csakis ez döntötte el a nőnek született ember emberi és társadalmi státuszát. A szaporítószervek, a nemi vágyak persze semmiképpen sem mellékesek, de, ahogyan lehanyatlanak és veszítik erejüket a fehér kultúra apa-vallásai, ezekkel együtt gyengül a patriarchális szemléletmód, az apajog, a férfiközpontúság, helyette jön valami más: talán a feminin erők mértéktelen tenyészete, ennek előretörése, amelyben az a fajta roppant női erő lehet torz, ami csakis a szaporodásra koncentrál. A testek mértéktelen mennyiségére, pedig már túlszaporodott az emberiség így is. Komolyan számba kell venni, hogy ma már, és a jövőben még inkább: a női léinek nem egyedüli, talán nem is a középponti feladata a gyermekszülés. Valójában erről már régen van tudomásunk, de valahogy nehezen mondjuk ki. Az androgünosz jelenség szaporodik a nők között is, ami nem azt jelenti, hogy az anyaságra nem képes vagy azt ellenezné, csupán azt, hogy nem ezt tekinti léte középpontjának. Michael Jackson pedig — ha szeretjük, ha nem, ha egyezik ízlésünk a muzsikájával, ha nem —képviseli azt az androgün jelleget, mely ellensúlyozhatja a tenyészetre koncentráló feminin erőket.


 

AZ ŐRJÖNGŐ FÉLELEM


 

A rémületet kisüvölt Jackson klipjeiből, ezt nem lehet nem észrevenni.

A popsztárok színpadán többféle a kiáltásos ének. Egyik fajta a nyers rikoltozás, a jópofa magamutogatás, a „figyeljetek emberek, itt vagyok” ordibálás, bolondozós riszálásokkal kísérve. Ez néha átmegy megöregedett gyerekek debil jelenetezésébe, patológiás hülyülésbe.

HANEM VAN AZ A MÁSIK FAJTA KIÁLTÁSOS ÉNEK, a Jacksoné ilyen, ez néha ijesztő. Olyasvalami szakad ki az üvöltőből, ami nekünk szól ugyan valamiről, de felülmúlja a színpadon álló, futkosó, vonagló sztár szellemét, tudatát, szándékát. Talán tudat és tudattalan szét is válik a kiáltozás alatt. Kétségbeesett erő áramlik kifelé, mintha a lét mélyén lakozó szenvedés szakadna ki a kitátott szájból és a sztár emberi testét használja szócsövük Küszködés ez, kiszolgáltatottság és félelem, talán az elmúlástól fél a kiáltozó énekes vagy egyszerűen próbál bensőleg azonosulni azzal, hogy a világ olyan, amilyen, és néha valóban rettenetes. A mozgás nem víg riszálás, sőt olykor epileptikus rángásra hasonlít. Rohamszerű ereje valami csúcspont felé tör, de míg a szabályos paroxizmus, mint a lázroham, a csúcspontot elérve hirtelen megszűnik, ez nem. Ismétli önmagát, meglepő erővel és dühvel. Káin-igény és egyben Ábel-igény is: megjeleníti a durva indulatokat, a haragot, a gyűlölködést, a bosszút, mellette pedig mintha a szeretés és a szerettetés vágyát hiszterizálná — furiózus és tudatködös állapotban. Aki nézi, belefelejtkezik, tudattalanul Káin és Ábel igénye, vágya kioltódik, a dühöt és haragot helyettünk kiadja magából, megkönnyebbülés ez, talán démoni üzenet, de a démonok nem egyértelműen rosszak.


 

ÖSSZEFOGLALÁS


 

SZEPTEMBERBEN ITT TÁNCOL ELŐTTÜNK Budapesten a különös és rajongott androgünosz. Nem csupán a pénz, a média és a professzionális tudása emeli magasra. Katalizál olyan belső kollektív mozgásokat, amik itt játszódnak le bennünk és körülöttünk, amiket nap mint nap sokan átélnek, ha nem is fogalmaznak meg, ha nem is tudatosítanak:

A lakhelyét, az országát és az egzisztenciáját változtató migrációs ember szükségképp elbizonytalanodik. Az önmagáról alkotott képe elhalványul. De ha magára ismerhet valakiben, különösen akit úgy tárnak elébe, mintha etalon lenne, akkor az újfajta hősben — tudattalanul, erős benső támasztékra talál. Ez a táncos pedig olyan sokféle, színes-fehér, nőies-férfias slb., hogy szinte bárki ismerősnek érezheti egy-egy villanásra. Rajongói épp úgy, mint a többiek tudják róla, hogy az arca, az orra átszabott, a bőrszíne kifehérített — és ez a változtatott imázs: „ha neki sikerüli, miért ne sikerülhetne másnak, nekem, neked, neki” reménységet hozhatja. Nem a konkrét szépészeti műtétre „gondol” tudattalanul a néző, hanem a változtathatóságunkra. És ez nagy vigasz, reményi hordoz. Azt, hogy nincs még minden meccs lejátszva, talán lehetséges még az önmeghatározás, talán növelhető az autonóm választás köre.

-—A Disney-generáció, az infantilis félig-felnőttek serege ugyancsak magára ismerhet a jelmezes, játékos, gyermekes sztárban. A „Ha ő sem nő fel, akkor maradhatunk mi is gyerekek” vigaszát hozza számukra. És derűs menekülést jelez a hagyományos férfi terhektől: a pénisz-rejtély félelmétől, a családnak kiszolgáltatott apai felelősség és a katonaság elől.

Androgün jelenség, és az androgünosz korunk vagy a jövő köztünk élő embere, aki egységbe hozza önmagában mindkét nemre jellemző tulajdonságokat anélkül, hogy nemi torzszülött lenne. És mert mindkét nem felé vonzást tud gyakorolni, híd szerepe is van, összekötő és békítő. Ellensúlyozni is képes az egyoldalúan feminin áradást, a túlburjánzó termékenységet.

Kifejez valamit erősen a lét félelmétől szenvedő emberek számára, és a sok negatív indulatot, a haragot, a bosszút, a gyűlöletet úgy mutatja be, hogy egyben kioltja belőlünk, megszabadít tőlük.

 

(1) Hamvas Béla művei, 10. Scientia sacra. A kereszténység, Medio Kiadó 1996., 243-315. old.



« vissza