Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Színigazítás a jugoszláv mozaikon. 2. rész

 
MASZLAGOK SOROZATA
 
Jugoszlávia — tanultuk az iskolában — elsőként a világon bevezette a munkás-önigazgatást, ami után évtizedekig vágyott a szocialista tábor minden munkása. Pedig ha tudták volna, hogy ez lényegében ugyanaz volt, mint ami náluk folyt!
A különbség csupán abból adódott, hogy mi, jugoszlávok az ilyen elvekre hatalmas nemzetközi kölcsönöket kaphattunk a Nyugattól, amit éppen olyan hiábavalóságokba fektettünk be, mint bármely más szocialista ország: veszteséget termelő gyárakba, vagy soha semmit nem termelőkbe, a világ hatodik legerősebb hadseregét építettük ki belőle, amely most rázuhant az országra és agyonnyomta, és persze jórészt fel is éltük ezeket az eszközöket, amiből a jólétünk hamis mozaikképkockája adódott.
Irigyelték a szocialista tábor lakói a világútlevelet is tőlünk, jugoszlávoktól, s eszükbe sem jutott, hogy Tito ennek kiadásával is legalább két legyet ütött egycsapásra, de még inkább hármat: elsősorban megszabadult az olyan neki nem tetsző személyektől, amilyeneket a Szovjetunióból erőszakkal kellett kitoloncolni világ szégyenére, másutt pedig évtizedekig kellett börtönökből börtönökbe vagy gyűjtőtáborokból gyűjtőtáborokba hurcolni, dugdosni. Másodsorban erkölcsi tőkét kovácsolt magának ebből. Harmadsorban nem elhanyagolható az a valutaösszeg, amit az egymilliónyi jugoszláv vendégmunkás hazautalt s amit most a Milosevity-féle rezsim egyszerűen elköltött. Tizenkétmilliárd dollárra becsülték két éve az összeget.
Irigyelték tőlünk, hogy nálunk szabadabb volt a gondolkodás. Nos, erről Milovan Gyilasznak volt már sok mondanivalója, de mondhatunk mi magunk is példát, ami már Tito halála után játszódott le, s ami épen olyan drasztikus eset volt, mint amilyen abban az időben, a KÁDÁR-rezsimben, a magyar gondolkodókkal megesett. Emlékszik-e még a magyarországi olvasótábor az egykori Mozgó Világra? S emlékszik-e, hogyan kergették szét a szellemi fegyőrök a Mozgó-gárdát? Nos, a „Tito utáni Tito” világban szinte hajszálra ugyanaz történt az Újvidéken megjelent Új Symposionnal és annak gárdájával. A két eset közötti hasonlatosság már csak azért is szembeötlő, mert mindkét szerkesztőség szétugrasztása szinte ugyanabban az időben történt, úgyhogy a szimpozisták és a mozgósok mai napig sem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy ez az ügy valahol egy magas szinten dőlt el.
Az Új Symposion a Fórum házon belül jelent meg, esetével foglalkozott a Fórum házilapja s leközölte a Kommunista Szövetség házon belüli illetékes szervének megállapításait róla és szerkesztőiről. íme egy részlete.
 
2. A folyóirat néhány utóbbi számában nyomdafestéket látott írások és versek (mint amilyenek Tolnai Ottó Orpheusz új lantja című verse, Radics Viktória Színházban című glosszája, CSORBA Béla Előre, pennabajnokok című írása, valamint Boro Krivokapity felületes KRLEZSA-interjúja, kérdések NIKOLA Milosevityhez; Gojko NIKOLIC írása) közlése nagy hiba volt és a szerkesztés eszmei érzéketlenségére és politikai éretlenségére vall.

3. Továbbá politikai érzéketlenségre vall az a tény is, hogy a folyóirat az utóbbi számaiban olyan külföldi szerzők műveit közölte túlsúlyban, akiket országaikban ellenzéki íróknak tartanak, s ezzel a külföldi írók szócsöveként szerepelt a folyóirat. Sajnálatos politikai félreértésre adott okot Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének közlése is.

NOS, HELYBEN VAGYUNK. A rezsim magára ismert a versben, emiatt kellett a lap szerkesztőgárdáját kirúgni úgy, hogy a főszerkesztőnek, az azóta már elhunyt fiatal délvidéki költőzseninek, Sziveri Jánosnak azt sem engedték meg a versben magukra ismerők, hogy Újvidéken, a városszéli Telep magyar művelődési otthonában, a Petőfiben ideiglenes titkári állást vállaljon. Az egyesület igazgatóbizottsága ugyan felvette, de a városból rájuk reccsentettek, hogy ez az ember eszmeileg eltévelyedett, ilyen felelős posztot nem bízhatnak rá. Mehetett Sziveri világgá, s meg sem állt a budai temetőig.
Csupán azért idéztük fel a Symposion-esetet, hogy láthassa az olvasó, semmiben sem különbözött a titói rezsim a kádáritól. Pedig, mint jeleztük, ekkor Tito már három éve halott volt. S mégis élt a tudatban a hamis kép, hogy Jugoszláviában mennyire szabadon lehet írni, dolgozni, gondolkodni. Ez is beletartozik a rólunk alkotott hamis képbe. Illetve hát tegyük a Symposion ügyét a Mozgóé mellé és következtessünk, mi bennük a színkülönbség.
 
TITO ÉS A MAGYAR '56

Tito politikai és erkölcsi magatartásáról a magyarság akkor alkothat magának igazi képet, ha megvizsgáljuk, milyen szerepet játszott százaknak ez a nagy ravasz politikusa a magyar ötvenhatos forradalomban. A délvidéki magyarságnak, mint a negyvennégy végi tömegmészárlás példáján láthattuk, kialakulhatott róla már a képe. Úgy adódott, hogy ő éppen a forradalom kitörése előtti időben aratta élete legnagyobb politikai győzelmét. Elment hozzá a szovjet vezetőgárda és megkövette azért, amit vele és Jugoszláviával tett SZTÁLIN és Sztálin beintésére, később meg már egymással versengve, önkéntesen az egész szocialista tábor, sőt a nyugati kommunista pártok is.
Ember Judit Menedékjog – 1956 című könyvében foglalkozik Jugoszlávia és Tito szerepével, mivel a forradalom vezetői bemenekültek a budapesti jugoszláv nagykövetségre. A szerző tanúkat beszéltet.
Bácskai Vera vallomásából: (Miután utal arra, hogy Vas Zoltán feleségével Lukács György és Szántó elhagyták a nagykövetség épületét) „Nekem az volt az érzésem, hogy ők tényleg minden áron meg akarnak minket menteni és emberileg nagyon tisztességesek voltak, beleértve a nagykövetet is, de azt elfelejtették velünk közölni, hogy valóban, ez a három házaspár elindult a követségről, de a második sarkon egy páncélosba ültették és elvitték őket. (...) hanem úgy adták elő, hogy azok hazamentek.”
Dr. SZILÁGYI JÓZSEFNÉ: „(...) ez a fiatalember azt mondta férjemnek, hogy Nagy Imrééket behívta Tito, és LOSONCZY GÉZA és Donáthék már a jugoszláv követségen vannak, menjünk mi is utánuk. Mi tanakodtunk, hogy nagyon rejtélyes nekünk ez az egész dolog; mi az, hogy Tito behívta, hát miért hívta be?” Majd később: „Imre bácsi, ne menjünk ki, el fognak rabolni bennünket. Erre azt mondta: — Tudjuk, fiam, a követ úr is tudja, ezért kapacitál, hogy ne menjünk ki.”
Tito tehát hívatta a követségre a forradalom vezetőit, amit ők egyértelműen — bár némelyek gyanakodva — úgy fogtak fel, hogy a szovjetekkel szemben majd megvédi őket. Csak jóval később derült ki, hogy a behívás Hruscsovékkal meg volt beszélve, hogy kiiktassák őket a Magyarország sorsát intéző szervekből s helyükbe léphessenek Kádárék. A követségre menekültek előtt ugyan derengett valami, amire utal DR. DONÁTH Ferencné, mondván: „És ezek után az előzmények után jött a pulai Tito-beszéd, ami véget vetett a monitornak, a menedékjognak, mindennek. Ugyanis Tito azt mondta, hogy Nagy Imre megszökött, és Magyarországon minden jószándékú ember Kádár Jánost követi.”
A korabeli Magyar Szóban közölt szövegből idézve ez a kijelentés így hangzott el: „Elmondhatom nektek, elvtársak, hogy én ismerem ezeket az embereket, akik az új kormányban helyet foglalnak, és véleményem szerint Magyarország legbecsületesebb törekvéseit képviselik.”
MINT majd alább láthattuk, Titót egyáltalán nem az a szándék vezérelte, hogy mentse a forradalom vezetőit, hanem egyszerűen helyet akart csinálni annak a garnitúrának, amelyet HRUSCSOVÉKKAL közösen állított össze, a proszovjet rezsim felhozásának feladatával megbízva őket. Mentette a kommunizmust, amire Nagy Imréék alkalmatlanok voltak. A pulai beszédnek van néhány különlegessége: elhangzásának ideje, majd a közzétételének ideje. Hruscsovék november harmadikén hajnalban repültek el Titótól. A beszéd tizenegyedikén hangzott el. Az is jellegzetes, hogy nem nyilvánosan, hanem Isztria kommunista aktívája előtt a pulai hadsereg-otthonban. A helyszín kiválasztása sem mellékes, mert ide nem tévedhetett be hívatlan személy akkor sem, ha viszonylag népes volt is a hallgatóság. A lapok azonban csak öt nappal később, november 16-án tették közzé a beszéd szövegét, nyilván jól megfésülve.
Veljko Mityunovity akkori moszkvai jugoszláv nagykövet emlékirataiban (Moszkovszke Godine, Szveucsilisna Naklada Liber, Zagreb 1977) leírja Hruscsov és Malenkov sürgős és titkos látogatását Titónál Brioni szigetén azokban a válságos november eleji napokban. A hajnalig tartó beszélgetésen Hruscsovék a katonai beavatkozásról tárgyaltak. A szövegből nem derül ki, vajon megbeszélték-e, vagy csak közölték szándékukat s Tito belegyezését adta. Tito a pulai beszédében a beavatkozást úgy igazolta, hogy kimondta: inkább az intervenció, mint a szocializmus bukása. Még azt is megbeszélték, kivel kell új kormányt alakíttatni, s Tito javaslatára lett Kádár az első ember, s nem MÜNNICH. Itt dőlt el még az is, hogy mi legyen Nagy Imréékkel, csak ezt már nem írja le Mityunovity, hanem csupán ki lehet következtetni későbbi feljegyzéseiből.
AZ 1956, A FORRADALOM KRONOLÓGIÁJA ÉS BIBLIOGRÁFIÁJA című könyv (Századvég Kiadó—Atlantis Kiadó, 1956-os Intézet, Budapest, 1990) adata szerint: „1956. november 4. A kora hajnali órákban SZOLDATITY jugoszláv nagykövet megkeresi SZÁNTÓ Zoltánt, és tájékoztatja Tito és Rankovity üzenetéről: a jugoszláv kormány menedéket biztosít Nagy Imrének és társainak”. A két szovjet vezető november másodikén este hatkor érkezett Brionira, és harmadikén hajnali ötig tartott a megbeszélés. Huszonnégy óra múlva Nagy Imre már megkapta a „behívást” a követségre.
Már Moszkvába visszatérve jegyzi fel Mityunovity a naplójába a Hruscsovval folytatott ottani újabb beszélgetése után: „Végül is a mi eljárásunk annak szellemében folyt, amit Hruscsovval és Malenkowal megbeszéltünk Brionin. Erről Tito már levelet is küldött Hruscsovnak...”
Majd a továbbiakban:
Nem könnyű Jugoszláviának, mint szocialista országnak és vezetőjének sem szavát adnia és menedéket azoknak az embereknek, lehetetlenné téve számukra bármiféle tevékenységet és ezáltal segíteni az új, forradalmi kormányt, most pedig megszegni az adott szót és ezeket az embereket átadni.”
Ez a beszélgetés a naplóban november hetediki keltezéssel olvasható. A naplóból az is megállapítható, hogy Tito már jóval Nagy Imréék „elrablása” előtt értesült arról, hogy nem haza, hanem Romániába fogják őket szálltam. Mityunovity november 12-én ezt jegyzi naplójában: „Hruscsov azt várja, hogy utolsó javaslatukra adandó válaszuk (Nagy Imre Romániába utalása) pozitív lesz és azt tartja, hogy ez a javasolt kompromisszumos megoldás az egyetlen lehetséges, kielégít minket is és őket is, valamint a magyarokat (Kádárt), a románok pedig beleegyeztek, hogy részt vegyenek benne és segítsenek.” (A Mityunovity-könyv természetesen szerb nyelven íródott, az idézetek saját fordításaim. — M. M.)
Mekkora lármát csapott később Tito a menedékesek elrablása miatt! Hruscsov is csak kapkodhatta a fejét meglepetésében, hiszen Tito szószegőnek bélyegezte, ő pedig nem vághatott vissza, hogy hát hiszen előre megegyeztek. Az ugyan igaz, hogy a Budapestre küldött Dobrivoje Vidity csakugyan megegyezett Kádárékkal, hogy Nagy Imrééket haza fogják engedni, erről hivatalos dokumentum készült, de Hruscsovnak semmi bizonyítéka nem volt arra, hogy Titóval mindent előre megbeszéltek, az egész mentési akció egy nagy színjáték volt, amiből a résztvevők legravaszabbika, Tito ismét nagy erkölcsi tőkét kovácsolt magának.
Az ötvenhatos eseményekkel kapcsolatban még egy történet áll rendelkezésre, amely bemutatja, hogyan viszonyult Tito az egész magyar forradalomhoz, és hogy mennyire embertelen tudott lenni, amikor az érdeke úgy kívánta. Lazúr Barna győri lakos 1991-ben a Magyar Szó olvasói számára leírta, hogyan járt társaival a forradalom leverése után.
Lazúr Barna a forradalom idején a szegedi nemzetőrség parancsnoka volt, november ötödikén érte őket az intervenciós szovjet csapatok támadása. Elhatározták, hogy Jugoszlávián keresztül fognak átmenni Ausztriába mint szervezett katonai egység, huszonegy fős kis csapattal. Vállalkozásukhoz megszerezték a jugoszláv határszervek szóbeli egyetértését, amit azok Belgrád jóváhagyásával adtak meg. Át is mentek egy teherautón jugoszláv területre, ott azonban gálád módon lefegyverezték őket, bilincsbe verve táborba, börtönbe vitték, hosszú kihallgatásnak vetették alá, végül kiszolgálatatták Kádár rezsimjének.
 
BIZONY CSAK EMBER VOLT, Ő IS GYARLÓ
 
Tito grasszáló kedvére és hajlamára életrajzírója — Vladimír DEDIJER — több jellemző, emberien gyarló példát sorol fél. Többek között például azt, hogy a háború idején, amikor a partizánokat az éhhalál és a harci veszteség naponta tizedelte, neki egy külön tehén és egy ló állt a rendelkezésére. A ló azért, hogy kedvesét azon szállítsák a főparancsnokság előtt a gyakran változó szálláshelyre s mire Tito odaér, a kedves már ott legyen. A tehén pedig azért, hogy legyen a kedvesnek naponta friss tej. A vezetőtársak közül akadt, aki szóvá tette az ügyet a főparancsnoknak, amit ő — szintén egészen egyszerű emberi gyarlóságra utaló magyarázattal intézett el: — Én enélkül nem bírom. És az ügy el volt intézve.
A halála előtti évtizedekben istenítése már határtalan volt. Amikor megindult Belgrádból vidékre, mondjuk a dél-bácskai Palánka melletti rezidenciájába, akkor vonulásának százhúsz kilométeres útja mentén alkalmi színpadokat állítottak fel — nem csak a lakott területeken, hanem a Belgrád-Újvidék közötti autóút mentén is — tánccsoportokat vezényeltek ki az útra, amelyek órákon át ropták a díszműsort a néhány másodpercig tartó elvonulás miatt, Tito nyilván mit sem látott az egészből. Jellemző, hogy ez a szokás az után vált honossá Jugoszláviában, miután Tito hazatért távol-keleti látogatásáról, ahol uszályhordozói megtanulták az effajta hódolást.
Jóval Tito halála után, 1991. június 28-án jelent meg a Magyar Szóban egy cikk Az elnök összes autói cím alatt. Ebben a névtelen szerző arról tudósít, hogy Titónak nem kevesebb mint tizenhat autója volt, köztük egy 1938-as gyártmányú 540 K típusú, 180 lóerős motorral felszerelt Mercedes, amely eredetileg a nagy ellenségének, a Független Horvát állam államfőjének, ANTE PAVELITY-nak a tulajdona volt. De volt egy Rolls Royce Silver Wrath is 1952-ből, aminek az árát a cikkíró egymillió dollárra becsülte.
Ezekből az APRÓSÁGOKBÓL persze csupán annyi derül ki, hogy Tito is ember volt. A jellegzetes életrajzi adatokból azonban az is, hogy hatalomimádó, s hatalma megtartása érdekében sokakat feláldozni képes diktátor. Amiből a világ sok mindenre nem emlékszik, csak azt látja, hogy állama ugyanolyan módon rothadt szét az általa alkalmazott módszerek miatt, mint ahogyan azt a régi, az első Jugoszláviáról taníttatta ő maga. S ezen a szétrohadáson nem segített a sokat szajkózott tartalom nélküli jelszava sem, nevezetesen az, hogy „őrizzétek a testvériséget és egységet, mint a szemetek fényét”. Azért nem segített, mert ehhez az elvhez ő maga sosem tartotta magát. Ő ugyanis a hatalom megtartása érdekében feláldozta népeinek testvériségét is. Szinte ízléstelen mondani, de csakugyan úgy volt, hogy darabolni hagyta magát, de a hatalmáról még ekkor is képtelen volt lemondani. Talán tudta, hogy akkor ki fog derülni sok olyasmi, amiről ő botorul azt hitte, örökre el van temetve, Arra nem gondolt, hogy azt a sok-sok áldozatot, akik az ő keze, vagy hadserege, vagy pártja által vesztek el, előbb vagy utóbb akár a kutyák is kikaparhatják, mint a magyar áldozatokkal történt 1945 tavaszán Magyarkanizsán, amikor a fagy felengedett s a novemberben sekélyesen elkapart tetemekre a kóbor ebek szagot fogtak. Őt a világ nem így látta, illetve így nem látta. Ezért nem érti ma sem, mi történt országával, amely oly erős, oly tekintélyes és oly szilárd állam benyomását keltette, s amely csúfosabban múlt ki az általa alkalmazott módszerek miatt, mint elődje. Európa és az ENSZ 1992 folyamán, de a '93-as év elején is túl van terhelve a volt Jugoszláviából feléje áramló gondokkal Genfben, Hágában, Londonban, New Yorkban, Belgrádban, Szarajevóban tanácskozások egybefolyó sorozatát tartják, fejtenék meg a jugoszláv rejtélyt. Tulajdonképpen azt teszik most, amit évtizedeken át halogattak: igazítják helyre a színeket a jugoszláv mozaikon.


« vissza