Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Színigazítás a jugoszláv mozaikon. 1. rész

Értetlenül szemléli a világ, ami a volt Jugoszláviában zajlik. Érthetetlen számára, hogy ez a nyugatiasan szabadnak vélt ország hogyan zuhan a totális káoszba, hogy attól az irigyelten nagytekintélyű államtól miért fordulnak el barátai, annyira, hogy amikor az ENSZ kizárta tagjai közül — a második Jugoszlávia alapító tagja volt az ENSZ-nek, amely történetében először zárt ki országot —, a kizárás olyan nagy szótöbbséggel történt, hogy mindössze öt afrikai állam szavazott ellene. Az is sokatmondó, hogy melyek: Szváziföld, Kenya, Zimbabwe, Zambia és Tanzánia.
Hová lett ennek az országnak a tekintélye, amely néhány évtizeddel ezelőtt még a világelsőségért küszködő Szovjetuniót és vezetőjét, a nagy SZTÁLINT leckéztette meg? De hová lett maga az ország is? Az az ország, amelynek vezetőjéhez HRUSCSOV tanácsért futott, azt kérdezvén, mit szól ahhoz, ha fegyverrel veri le a magyar forradalmat? S ha leverte, kit ültessen Nagy Imre helyére?
Az az ország, amely fennen hirdette magáról, hogy a fasiszta Németországot legyőzte, egyedül vívta ki szabadságát. Az az ország, amelynek elődje — az első Jugoszlávia — azzal kérkedett, hogy a Monarchia és Németország hadseregét úgy megverte, hogy az előbbinek a területéből nagyobbat kanyaríthatott ki magának, mint amekkora megmaradt Ausztriának vagy Magyarországnak, az utóbbit meg úgy, hogy országa területéről a több, mint félmilliós németséget előbb megtizedelte, aztán szinte maradéktalanul kiűzte.
Értetlenül áll a világ, mert hamis képe alakult ki erről az országról is, és vezetőjéről is. Most aztán hiába az iparkodás, hogy összeálljon a teljes mozaik a sokféle kockából, amelyek között oda nem illőek vannak, hamis színekkel, bizonyos mozaikkockákról pedig megfeledkezett a világ.
 
 
A SZÜLETÉS KÍNJAI

 
Bajza József 1920 júliusában írja az új Magyar Szemle 3. számában, A másfél éves Jugoszlávia címmel: „Jugoszlávia egy nagy eredendő bűnben szenved: a népek önrendelkezési jogának jelszavával a történelemben soha együtt nem élt országok és nemzetek foglaltattak egy állammá össze az illető nemzetek megkérdezése nélkül.”
A szerző szemlélteti azt a vajúdást, amely az új állam világrahozatalát kísérte. Ilyeneket ír: „Végül a diadalmas szerb sereg elárasztotta az állam területét. A szerbeket ugyan mindenütt mint felszabadító testvéreket fogadták, de a szerb hadsereg nem az új alakulatnak engedelmeskedett...” (Bajza arra utal, hogy a szerb hadsereg bevonult arra a területre, amely a ljubljanai illetőségű Anton KOROSEC elnökletével működő Nemzeti Tanács fennhatósága alatt önálló állammá alakult rövid időre. Idetartozott az a három terület, ami nagyjából megegyezik a későbbi Szlovénia, Horvátország és Bosznia területével — M. M. megj.) Majd: „... a hatalmi viszonyok a szerb megszállás következtében sokkal inkább eltolódtak már, semhogy a szerbek akarata ellenére érvényt lehetett volna szerezni a genfi egyezségnek.” (Itt pedig arról van szó, hogy a már említett Korosec és PASITY szerb miniszterelnök Genfben megegyeztek, hogy Szerbia és a már említett államalakulat egyesül majd, de a végleges egyesülésről alkotmányozó nemzetgyűlés fog dönteni. Addig is Szerbiában a szuverenitást a szerb kormány útján a király, a társuló másik országban pedig a Nemzeti Tanács fogja gyakorolni. — M.M.) A horvátok persze féltették függetlenségüket a leendő új államban, szervezkedtek megvédése érdekében, de „a szerb megszálló seregek erre erőszakos rendszabályokhoz nyúltak. Elkezdődtek a nyugdíjaztatások, elmozdítások, áthelyezések, majd jöttek a letartóztatások (...) A szerb katonaság botozott, a Zágrábban lézengő dalmát ifjúságból meg valóságos terrorcsapatokat szerveztek...” Mindennek a vége az lett, hogy tíz év múlva a legerősebb horvát ellenzéki párt vezetőjét, Stjepan Radityot lelőtték a belgrádi parlamentben.
A JUGOSZLÁVELLENES BEÁLLÍTOTTSÁGGAL nem vádolható Világtörténelmi Kisenciklopédia (Kossuth Könyvkiadó, 1973) a szerbek és a horvátok akkori hatalmi versengéséről tömören így fogalmaz: „A szerb és a horvát burzsoázia elkeseredett harca az SHS-állam politikai uralmáért a szerb hegemónia győzelmével végződött...” Ilyen hatalmi vívódás közepette 1919. március elsején Belgrádban összeült az új ország parlamentje, amelybe a képviselőket nem választották — kivéve Szerbia területét — hanem behívták. Bajza József leszögezi: „A Vojvodinában (Vajdaság — M. M.) a magyarok és németek egyetlen mandátumot sem kaptak. A 24 vojvodinai képviselő közül 4 bunyevác, 1 tót, a többi mind szerb.”
Hogy ez a képviseleti arány mennyire nem fejezte ki a terület lakosságának számarányát, azt láthatjuk az 1910-es népszámlálás eredményeiből. Mirnics Károly közli a Vajdaságra átszámított eredményeket a Magyarok Jugoszláviában '90 című könyvben közzétett tanulmányában. [A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének kiadása, Újvidék. 1990; Egy asszimilálódó nemzett kisebbség jelene és jövője]. Eszerint a Vajdaságban 1910-ben 1 501 050 lakos volt, köztük 601.218 délszláv (40,0%), 415.475 magyar (27 27 %) 323.624 német (21,6%), 56.528 szlovák (3,77%), 73.990 román (4,9%) és 13.501 ruszin es ukrán (0,9%).
Ha már népszámlálási adatoknál tartunk, akkor itt elmondhatjuk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát jórészt arra hivatkozva daraboltak fel, hogy rossz volt a nemzetiségi politikája. Nos, Mirnics adatai szerint a Vajdaságban az olyannyira felmagasztalt jugoszláviai nemzetiségi politika eredményeként a nemzetiségi arány 1981-re így alakult át: Vajdaság összlakossága 2.034.772, ebből délszláv 1.454.383 (71,5%) magyar 385.356 (18,9%), német 3.808 (0,2%), szlovák 69.549 (3,4%), román 47.289 (2,3%), ruszin és ukrán 25.352 (1,2%). Az 1991-es népszámlálás szerint a délszlávok részaránya tovább nőtt, az összlakosság 2.012.517 volt, az ő összlétszámuk pedig 1.487.856, vagyis a lakosságnak már kicsi híján a háromnegyed részét teszi. (73,93%). (Az 1991-es népszámlálási adatok az Újvidéken megjelenő Statisticski bilten 1991. júniusi, 206-os számából valók. Zárójelben megemlítjük, hogy 1910-ben a délszlávok közé sorolták a szerbeket, horvátokat, bunyevácokat, sokácokat, szlovéneket és a szerb vagy horvát anyanyelvű, de muzulmán hitű lakosságot, az utóbbi évtizedekben pedig azokat is, akik jugoszláv nemzetiségűeknek vallották magukat, s akiknek a száma évről évre nőtt, 1991-re a Vajdaságban meghaladta a 1.668.000-et.) Ilyen adatok ismeretében vajon változik-e a jugoszláviai nemzetiségi politika mozaikkockájának színe?
A parlament munkájáról Bajza megállapítja, hogy „...minden képviselőnek csak a saját szűkebb hazája érdekei iránt volt érzéke, az SIC királyság ügye Hekuba neki. Az ideiglenes parlament tizennégy hónapi eddigi ülésezése alatt egyetlen törvényt nem hozott s alig néhány határozatot” A második számú mozaikkocka, amely a délszláv népek évszázados egyesülési vágyát rögzíti, módosul-e a fentiek alapján?

 
EGYBEBORONÁLVA
 

Az új államot alkotó népek és vidékek történelmi múltja csakugyan egészen eltérő volt. Olyan volt az új ország, mint amikor a hanyag paraszt a sokféleképpen, sok-sok vakbarázdával és kihagyott szántatlan, gyomos részekkel tarkított szántást a felszínen boronával látszólag egységessé teszi, a különböző mélységű és minőségű szántás azonban a vetés kikelése után már látható, a termésben pedig mérhető.
SZLOVÉNIA, HORVÁTORSZÁG ÉS A VAJDASÁG TÖRTÉNELME sokban hasonlít Ausztria-Magyarország más részeinek történelméhez, illetve azokétól kevésbé különbözik, mint mondjuk Szerbiáétól vagy Montenegróétól. Ezzel szemben Szerbiát csak 1867-ben, tehát a kiegyezés évében hagyták el az utolsó török csapatok, az egyik legnagyobb szerb város, Nis csak 1878-ban került Szerbiához, addig török uralom alatt volt. Bosznia és Hercegovina az 1877-78-as orosz-török háború után kapott autonómiát, de még ugyanabban az évben a berlini kongresszus elrendelte megszállását, aminek az 1908-as teljes annektálás lett a vége. Macedónia az első balkáni háborúig (1912- 13) török fennhatóság alatt volt, majd a második balkáni háborúban (1913) felosztották területét Szerbia, Bulgária és Görögország között.(Ebben van a magyarázata annak a mai görög álláspontnak, hogy Macedóniát ezen a néven nem lehet önálló államnak elismerni.) Az első világháború után Macedónia szerbiai része Dél-Szerbia néven bekerült jugoszláv államba. Önálló köztársaság csak a második Jugoszláviában lett. A Horvátországhoz tartozó szigetvilág, akárcsak Dalmácia jó része a többitől eltérő múlttal került Jugoszláviához. Elég csak arra utalnunk, hogy a legtöbb sziget a két háború között olasz fennhatóság alatt volt, akárcsak Fiume (Rijeka) is. Bajza megállapítását tehát még ki is egészíthetjük, mert a második Jugoszlávia még eltérőbb hagyományú részekből boronálódott egybe, a felszínen elsimítva az egyenetlenségeket, alatta azonban megmaradtak a különbségek, s ennek olyan következménye is lett, hogy például a Jugoszláviához csatolt szigetvilág lakossága tömegesen elvándorolt, mert nem érezte magát jugoszlávnak.
ELÉGGÉ ELTERJEDT MONDÁS VOLT JUGOSZLÁVIÁRÓL, hogy egy állam, de kétféle írása van (cirill és latin betűs), három többségi vallása (katolikus, ortodox és muzulmán), négy nyelve (szerb, horvát, szlovén és macedón), öt államalkotó nemzete (szerb, horvát, szlovén, montenegrói és macedón), valamint hat köztársasága (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Macedónia).
Történelmi múlt, szokások, vallás tekintetében a muzulmánok és a többiek között a legnagyobb az eltérés, most mégis Szerbia és Szlovénia között kezdődött el a viszály. Erre kézenfekvő magyarázat, hogy hatalmi harc támadt közöttük, aminek a magva ott volt már a tizennyolcas egyesülésben is, a viszály tulajdonképpen tehát csupán kiújult.
Ezt a színkockát sokan ismerik, mégis megfeledkeznek róla. Tito és a királyi Jugoszlávia idején is leplezték kisebb-nagyobb sikerrel, de elég gyakran kivirított a lepel alól. Gondoljunk csak a Tito idejében periodikusan ismételt látványos lebuktatásokra, amelyek egyikének áldozata a még ma is élő magyar nemzetiségű SÓTI Pál, aki majd három évtizeden át volt minden jugoszláviai magyar ügy megmondhatója és eldöntője. Ilyen áldozat a horvátok közül SAVKA Dapbcsevic Kucsar volt horvát kormányfő, a szerbek közül MIRKO Tepavac volt külügyminiszter, a muzulmánok közül ALIJA IZETBEGOVITY boszniai államfő stb.

 
TÖRTÉNELMI PILLANAT


Szakértők között is vallott nézet, hogy a szerbek jó politikával állították a maguk oldalára a nyugati hatalmakat, míg mi, magyarok mindig elügyetlenkedtük ezt. Ebben csak annyi az igazság, hogy miután a törököt sikerült Bécstől biztonságos távolságra visszaszorítani, az újabb hadjáratoknál olcsóbbnak bizonyult a birodalmon belüli törökellenes mozgalmakat támogatni. E célra a szerbek látszottak a legalkalmasabbaknak, mivel — főleg a Csernojevics pátriárka vezetésével 1690-ben Dél-Magyarországon letelepedett csoportjuk révén kiterjedt sertés- és gabonakereskedelmet folytattak szerte német földön. (Egyébként ezek a meggazdagodott szerbek alapították Magyarországon a Matica Srpskát és a Tekelianumot, a szerb kultúra fellegvárait) A szerb és a nyugati érdekeknek ez a két évszázados egybeesése volt az a kedvező történelmi pillanat, amelyet a szerbség megragadott és ami az önálló Szerbia 1878-as újjászületéséhez vezetett.
A törökellenes századokat a nagyhatalmi marakodás kora követte, s ebben a szerbek mindig a győztes oldalra sodródtak. Nem valamilyen különleges bölcsességük miatt, hanem mert saját hatalmi törekvéseiket mindig az osztrák és a német terjeszkedési szándék keresztezte leginkább.
Paradox módon azonban a szerbségnek a győzelmek utáni békeidőszakok ártottak a legtöbbet. Milosevics szerb államfő szavával: „Lehet, hogy termelni nem tudunk, de harcolni igen.” Máskor így szólt: „Mi minden háborúnkat megnyertük, és minden békénket elveszítettük.” Világos beszéd: politikája célja, hogy egy újabb győzelemmel és a vele szerezhető területtel, kárpótlással, népirtással, lakosságcserével húzza ki a szerb szekeret a kátyúból. Ebbe lovalta bele népét lélekmérgező téziseivel, amelyek egyik gyöngyszeme, hogy a szerb „mennyei nép”.
Végeredményben a török birodalom utáni vákuumhatás érződik most is, amit felfokozott az, hogy egy másik katonaállam fojtotta el évtizedekig a balkáni kis népek szabadságvágyát.

 
TITO, A VÉRESKEZŰ DIKTÁTOR

 
Tito Jugoszláviájában azt tanulhattuk az első Jugoszláviáról, hogy az államirányítók rossz nemzetiségi politikája rothasztotta szét, akárcsak a Monarchiát. Igazság van ebben s nem is kevés. Meggyőzően hatott hogy Tito folyton azt ismételgette: őrizzétek a testvériséget és egységet mint a szemetek fényét. Csakhogy tőle ez volt a leghamisabb szín a Jugoszlávia-képen, méghozzá olyan erős vonásokkal, hogy a megfelelő mozaikkockák egy részének felkutatása érdekében fel kell túrnunk a talajt, kiásván onnan a Tito által elveszejtett sok-sok áldozatot.
Kezdjük a jugoszláviai magyarság példájával.
MOST MÁR MONDJUK, de nem itatódott be még a magyarság tudatába sem, hogy a második világháború vége felé — indokolható becslés szerint — mintegy húszezer magyar polgárt likvidáltak Jugoszlávia területén. Majdnem ötven éven át erről nem esett szó sem a magyar, sem a jugoszláv történetírásban. Az erről szóló MINDSZENTY-levél, amelyet a magyarirtásról szóló adatok gyűjtése során az Új Magyar Levéltár békeszerződési okmányai között leltem, bizonyíték arra, hogy a magyar vezetők e gyilkosságról a kezdet kezdetétől tudtak. Mi, délvidékiek, az események szenvedő alanyai, nem rendelkeztünk átfogó képpel a történtekről s kezdtük felejteti, hogy csakugyan megtörtént. A hivatalos titói államban pisszenni sem lehetett erről, s ha szerencsés körülmények közepette valaki mégis megemlítette, mint Például Burányi Nándor író-újságíró az 1968-ban megjelent Összeroppanás című kisregényében, akkor a legvadabb fantáziálónak sem jutott eszébe, hogy az áldozatok vérétől Tito személyesen bemocskolódott.
Dr. juhász Géza újvidéki egyetemi tanár 1990 nyarán levelet közölt az újvidéki Magyar Szó Közös íróasztalunk című rovatában, amelyben elmondja, hogy a cservenkai háborús áldozatok emlékszobrának leleplezésekor magyarországi partizánküldöttség járt ott, s a helybeliek meg a vendégek között ő tolmácskodott. Itt szerzett tudomást a helybeli partizánküldöttség egy tagjától, hogy 1944 nyarán küldöttség kereste föl Titót, amely azt kérte tőle, engedjen nekik szabad kezet a bácskai magyarokon megtorolni a negyvenkettes razziát. És hogy ezt az engedélyt meg is kapták tőle.
Titóra jellemző, hogy a nyilvánosság előtt nemcsak hogy úgy tett, mintha ezekről a dolgokról sosem hallott volna, hanem ha bennfentesek között beszélt is róla, akkor megjátszottá az emberbarátot, mintha a vérengzést ő állította volna le. Jellemző erre az az eset, amit ISZA JOVANOVITY, a Jugoszláv Kommunista Párt 1944. végi vajdasági szervezőtitkára írt le emlékirataiban. (Megjelent Újvidéken 1987-ben az Institut za Istoriju kiadásában. A mű eredeti címe: U sluzsbi revolucije. (Az idézett rész saját fordítás.)
A megszállás alatti kegyetlenségek miatti elkeseredés következtében a nép némely helységekben bosszút állt a magyarokon, s ebben részt vett a katonaság is. Meglakolt azonban sok ártatlan ember is. Valójában a bűnösök, akik bevérezték a kezüket Újvidéken és a Sajkás-vidék falvaiban, zömükben nem is várták meg a felszabadulást, hanem a németekkel és nyilasokkal elmenekültek. Emiatt egyszer Zsarkót (Jovan VESELINOV — M. M.) és engem Tito magához rendelt Belgrádba. (...)
Azért hívattalak benneteket, mert fel akarnám hívni a figyelmeteket valamire, ami nálatok történik — kezdte Tito. — Ez ellentétben áll a marxizmussal, pártunk politikájával. Hogyan engedhettétek meg a magyarok iránti megtorlást, ártatlan emberek ellen, akik még csak nem is menekültek előlünk?...
Megbocsáss, Sztari (Öreg — Tito egyik, bennfentes körökben használt neve — M. M.) — mondtam elsőként —, én most hallok erről először...
Tito elvtárs, én is először hallok ilyesmiről — áll mellém Zsarko.
Annál rosszabb — vág közbe Tito. — A tartományi bizottság titkárai és nem tudják... Hát ezt megtudja a nemzetközi nyilvánosság és elkezdenek majd beszélni.”
A magyarok elleni vérengzés azon a területen zajlott le, amely katonai közigazgatás alatt állt. Tito sehol másutt nem vezetett be ilyet, csak éppen a Bánátban, Bácskában és Baranyában, hivatalosan éppen arra hivatkozva, hogy megakadályozza az esetleges megtorlást. Itt, ezen a területen tehát csak az történt, amit az ő akkor itt már jól szervezett katonasága és katonai titkosszolgálata megengedett, vagy amit maga is csinált. Isza Jovanovity maga mondja, hogy a vérengzésben részt vett a katonaság is. Hogy erről Tito ne tudott volna?-Ö, aki mindig is arról volt nevezetes, hogy titkosrendőrsége, katonai titkosszolgálata az egyik legjobban megszervezett ilyen szolgálat volt?
NEMCSAK MAGYAROK LAKOLTAK abban az időben s a más népek gyászáról sem volt szabad Tito korszakában beszélni, nemzetközi tekintélye pedig akkora volt, hogy külföldön sem emlegették. Legfeljebb a németek, ami miatt Titónak és Jugoszláviának időnként kellemetlenségei támadtak Adenauerrel és Straussal. De lett volna oka másoknak is felemlegetni hasonló dolgokat.
Az egykori Független Horvát Állam hadseregét, amely Titóék elől menekülvén átment Ausztriába és ott angol fogságba esett, kiszolgáltatták Titóéknak, akik az utolsó szál emberig likvidálták. Az eset bleiburgi vérengzés néven ismeretes, már aki előtt ismeretes.
Nemcsak a horvátoknak van panaszuk a nagy tekintélyű Ti- tóra, hanem a szerbeknek is. Mert ő ugyanígy számolt le Drazsa Mihajlovotyal, a királyi jugoszláv hadsereg erdőbe menekült tábornokával és harcosaival is, mert ők voltak a nagy riválisai, akik esetleg elvitathatták volna tőle a német és olasz csapatok elleni harcok dicsőségét. A Pogledi című Kragujevacon megjelenő folyóirat 1991. június másodikai különszámában 150.000-re teszi azoknak a szerbeknek a számát, akik Tito áldozatai lettek. Még ha túlzottnak tekintjük is ezt a számot, igazságmagvát nem vitathatjuk el. De Titóra nemcsak az volt jellemző, hogy erről a tettéről tudott hallgatni, s el tudta mindazokat hallgattatni, akik szóvá tették volna, hanem az is, ahogyan ezekkel az áldozatokkal és a többi, általa elveszejtett áldozattal elszámolt a világ és saját országának népei előtt. Ó ugyanis élete végéig azt hirdette, s halála után rezsimjének örökösei még egy évtizeden át ismételték, hogy ezek, az őáltala kivégeztetett emberek mind háborús bűnösök voltak. Ez az állítás, ha igaz is, Tito elmulasztotta áldozatainak bűnösségét bebizonyítani, tehát ártatlanoknak kell tekintenünk mind a horvát usztasa, mind a szerb csetnik, mind a magyar polgári és ugyanígy a német polgári áldozatokat is. Emlékezzünk csak, milyen botrányosan tiltakozott a jugoszláv állam SÁRA SÁNDOR filmje ellen, amely pedig csupán a magyar áldozatoknak egy kisebbik csoportjáról szól. S mindez már öt évvel Tito halála után történt
Mondjuk meg őszintén: mennyire illik bele a Titóról alkotott képbe a véreskezűsége? Sikerült ezeket a cselekedeteit eltitkolnia, sőt még a maga javára is fordította a gonoszságát. Politikus, világpolitikus esetében ezt minősíthetjük ravaszságnak, ügyes politizálásnak is, ám ha egy ország és annak vezetője színképét elemezzük, akkor nevén kell neveznünk a gyermeket. S Tito ravaszsága a fentiekkel nem ért még véget.

 
A SAJÁT ÁLDOZATAIBÓL SZERZETT HASZON

 
Vladimír DedijeR: Szvedocsanstvo o drugom szvetszkom ratu (Vallomások a második világháborúból) című könyvében [Narodna knjiga, Beograd — Partizanska knjiga, Ljubljana, 1980] is leszögezi a sokat emlegetett adatot: a második világháborúban 1,7 millió ember halt meg, s a lakosság számarányához viszonyítva e tekintetben Jugoszlávia Lengyelország és a Szovjetunió mögött a szomorú harmadik helyen áll. Ne vitassuk, mennyire pontos ez az adat, tegyük azonban hozzá, hogy nem sokan elemezték még, hogyan kerekedett ki ez a csakugyan nagy szám, amiben persze benne vannak az újvidéki razzia áldozatai éppen úgy, mint a harcok során elesettek, és benne van az a 20 000 magyar is, akik Tito által vesztek el. S benne van a Bleiburgban kivégzett horvát hadsereg is. És benne vannak az általa likvidált csetnikek is. Azt hiszem, hogy az ilyesfajta elszámolás példátlan a világtörténelemben. S a Tito által megrajzolt Jugoszlávia-képről hiányzik ez a színkocka, és hiányzik a Tito-portréról is. Pedig a Dedijer által írt Tito-életrajz huszonnégy nyelven jelent meg. És amikor majd negyven évi uralkodás után meghalt, temetésén 127 állami küldöttség jelent meg, ami ugyan bizonyítja, hogy rendkívüli figurája volt századunknak, de nem von le semmit abból az igazságból, hogy bizony véres volt a keze. Hogy neki éppen olyan Gulagja volt a Goliotok nevű szigeten, mint nagy tanítójának és ellenfelének, Sztálinnak, hogy ő éppen úgy tönkretette saját népe vállalkozó szellemű parasztságát, iparosságát és polgári beállítottságú gondolkodóit, mint bármelyik másik szocialista állam vezetője, vagy talán még jobban, mert róla ezt nem tudták, vagy ha tudták, nem tartották ildomosnak emlegetni.
A BELGRÁDI NIN 1990. december 20-i számában a néhány héttel korábban elhunyt Vladimír Dedijer tollából közöl egy tanulságos önéletrajzi epizódot Jeres i jeretici cím alatt. (Eretnekség és eretnekek). Leírja, hogy abban az időben, amikor Khomeini uralkodása alatt a teheráni amerikai követség teljes személyzetét túszként fogva tartották, őt meghívták Teheránba, hogy tartson előadást az amerikaiak agresszivitásáról. A szöveg ezután így folytatódik: „Amikor Belgrádba értem, Milos Minity, a JKP KB Elnökségének nemzetközi ügyekkel megbízott tagja és JOSZIP Vrhovec külügyminiszter beszélgetést kezdtek velem. Félénken azt kérdezték tőlem, miért mentem Teheránba, mert hát 'Khomeini csupán az idén 15 000 ellenfelét gyilkolta le'.
Én egy kicsit megvakartam a fejemet és azt mondtam:
Így van. De, elvtársaim, nekünk tekintetbe kell vennünk azt is, mit követtünk el a háború végén. Egy alkalommal Tito elvtárssal és Rankovittyal azt számlálgattam, mekkora volt a bosszúja a forradalmunknak az ártatlanul meggyilkolt emberekért, a felperzselt falvakért.
Mi a háború utolsó évében és a győzelmet követő néhány hónap alatt kivégeztünk mintegy 150 000 embert. Khomeininek tehát még tíz éve van, hogy behozzon bennünket.” (Saját fordításom — M. M.)
Mit kezdjünk ezzel a mozaikkockával? Eddig hol rejtegették előlünk? Vagy nem is rejtegették, csak könnyebb volt a világnak enélkül megalkotni a hős Titóról a halhatatlanok szobrát? Pedig hát ez a vértől piros szín is az ő portréjára tartozik.

 
TESTVÉRISÉG A MAGYAROKKAL

 
A SZABAD VAJDASÁG, a Magyar Szó című újvidéki napilap elődje 1945, február 27-iszámának vezércikkében ez olvasható: „A fasiszta megszállás az egész magyarságot fasisztagyanúval feketítette be, minden magyaron rajta van egy kicsit ez a bélyeg.” így kezdődőit számunkra a testvériség-egység. S a lap mindössze negyed évvel azután írta ezt, hogy az egész vidéken ártatlan magyarok tízezrei! végezték ki, Egy hónappal korábban, január 14-én megjelent a lapban egy cikk Szenta népe dolgozik cím alatt. Már az is sokatmondó, hogy a cikkben következetesen Szentét emleget az újság, közben testvériséget akar hirdetni. Szó van benne arról, hogy a háború alatt a magyar hatóságok mit követtek el a más nemzetiségűekkel, de meg sem említi, hogy a Tisza partján ekkor még kutyák húzták szét a temetetlen zentai magyar áldozatokat, hanem álnokoskodva így ír: „… a tömeges összejöveteleken a szerbek a magyarokat, a magyarok pedig a szereket éltették, ugyanakkor pedig a fasiszták és háborús bűnösök kipusztítása mellett nyilatkoztak.” Ez volt a titói testvériség-egység kezdetén.
A cikkben szintén megtalálható a „minden magyar egy kicsit gyanús” tézis. „(A nagygyűlésen) ezután MÉSZÁROS KÁROLY magyar nyelvű beszédében főleg azt hangsúlyozta, hogy a vajdasági magyarság eddig kevéssel járult hozzá a népfelszabadító harchoz (...) mert csakis a fegyveres harc útján bizonyíthatja be a magyarság, hogy tényleg érdemes arra a bizalomra, amelyben az ország többi népei részesítették”. A cikk végül tudósít arról, hogy a nagygyűlésről táviratot küldtek Tito marsallnak, amelyben többek között ez áll: „Nekünk, magyaroknak ki kell érdemelnünk azt a bizalmat, amelyben a demokratikus, föderatív Jugoszlávia többi népei részesítettek bennünket.”
Hátha nem egészen világos: az értelmezés szerint a magyarság fasisztagyanús, sőt egyes falvak teljes magyar lakossága bűnös, amint arról ugyanennek a lapnak a január 23-i száma tudósít A Bánát, Bácska Baranya katonai parancsnokságának közleménye a csurugi lakosság egy részének kitelepítéséről cím alatt megjelent hivatalos közleményben és a közleményt követő szerkesztőségi kommentárban. A gyanú ellenére az ország többi népe a magyarságot bizalomra érdemesítette, de ezt a bizalmat a magyaroknak ki kell érdemelniük! Mi ez, ha nem egy nép lelki nyomorba taszítása? Folyton csak bizonygatni, hogy én ugyan magyar vagyok, de kivétel, mert nem tartozom a bűnös magyarok közé. S hogy ártatlanságomat bizonyítsam, mindent megteszek, amit a bizalmára érdemesített nép elvár tőlem, vagy éppenséggel parancsol. Mert hát ilyen szituációban ez már szinte törvényszerű.
Nem elfogult idegenek álláspontja volt ez. Sóti Pál, az akkori idők — és a későbbiek — már említett legrangosabb magyar politikusa a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség kiadásában megjelentette 1947-es Népnaptárban afféle vezércikket írt s ebben ugyanez a gondolat így szól: „Ha minket, magyarokat Jugoszláviában arra érdemesítenek, hogy az országépítésben, az államalkotásban részt vegyünk, akkor ezt mint megbecsülést lássuk, amire rá is kell szolgálni/' majd később: „A magyarságnak, amelyet régi urainak politikája elszakított a többi népektől, legfőbb hivatása az, hogy állhatatos munkával építse a testvériséget.” A magyarság tehát elszakadt a többi néptől, fekete bárány, bűnös nép, mondja az élvonalbeli magyar politikus, s nyomban bizonyítékunk is van arra, hogy az ilyesfajta elvek hivatalossá válásával egy egész nép gerince roppantható meg.
Ez volt az a jugoszláviai magatartás, amelyért az akkori világ úgy lelkesedett, hogy 1947-ben, amikor december folyamán Tito Magyarországra látogatott, a vendégfogadók azt sem tudták, mit is kezdjenek vele. De a nagyobbik baj az volt, hogy a jugoszláviai magyarság sem tudta még sokkal később sem. De nem tudták a szerbek sem, a horvátok sem.

 
(Folytatjuk)


« vissza