Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Sziget és külvilág

 

Lackó Miklós válogatott tanulmányai


A neves történész születésének 75. évfordulójáról méltóképpen emlékezett meg a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete: impozáns, szép kötetben jelentette meg az utóbbi két és fél évtizedben publikált eszmetörténeti tanulmányainak válogatott gyűjteményét.
Lackó Miklós a hatvanas években szerzett nevet magának a szakmán kívüli körökben is, elsősorban a Nyilasok, nemzetiszocialisták című kötetével (1966), illetőleg a magyar ipari munkásság kialakulását, összetételét és szerkezetét vizsgáló történetszociológiai munkáival. (Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867-1949 /1961/; A magyar munkásosztály fejlődésének fő vonásai a tőkés korszakban /1968/.) A hetvenes években határozottan a két világháború közötti magyar szellemi életre, az eszmék és ideológiák működésére s ezek legjelentősebb képviselőinek a munkásságára fordítódott Lackó Miklós kutatói figyelme. És e tekintetben nem csak szakmailag vállalt magára nehéz feladatot, mert hiszen egy megmerevedett, hierarchikus politikai környezetben kellett nemegyszer határozottan kényes témákról, életművekről és személyekről – szigorúan tudományos kritériumok szerint is – új és új eredményeket felmutatnia. Mégpedig úgy, hogy ezek az új szellemi konstrukciók valamelyest – de ténylegesen – oldják is a hazai merev marxista történettudomány szigorú beidegződéseit, már-már rituális keménységét és deklarált követelményrendszerét. A hetvenes és a nyolcvanas években megjelent újabb három Lackó-tanulmánykötet (Válságok – választások /1975/; Szerep és mű /1981/; Korszellem és tudomány /1988/) igazolta és ki is teljesítette Lackó Miklós történészi működését, egyszersmind magas színvonalon tudott megfelelni az olvasói, a „használói várakozásoknak is, sőt számos ponton volt a serkentője további részkutatásoknak is.
Ez a mostani válogatás, lényegét tekintve, szakmailag jól és szemléletét tekintve is hűen reprezentálja a szerző történészi (eszmetörténeti) munkásságát: mind elévülhetetlen érdemeit a magyar szellemi közélet egy szűk rétegét évtizedekig foglalkoztató, rendkívül alapos filológiai munkára épülő kutatási eredményeit tekintve; mind pedig a – számunkra legalábbis – problematikusnak tűnő, tehát vitatható elfogultságai, „irányzatossága vonatkozásában.
A kötet tíz tanulmányt, egyszersmind összefoglalást tartalmaz. Lackó Miklós módszerének, kutatói működésének egyik tipikus ismérve ugyanis az, hogy választott témáját szinte minden esetben monografikus teljességre törekvő módon közelíti meg, bontja ki, végül – summázatként – foglalja össze. (A jelentős – mert újat hozó – tanulmányai közül egyébként szívesen olvastuk volna újra ebben a kötetben a Szekfű Gyuláról, illetve a Fülep Lajosról szóló, alapozó jellegű írásait, amit nem pótolhatnak a Szekfűnek Babitscsal, Szerb Antallal és Németh Lászlóval, illetőleg Fülepnek Kerényi Károllyal kialakult szellemi kapcsolatáról írt, és itt olvasható vázlatai.)
Ami talán e tanulmányok mégiscsak a legizgalmasabb, egyszersmind a legvonzóbb ismérve, sajátossága az az, hogy szerzőjük szinte mindig úttörő módon vágott neki az őt foglalkoztató eszmetörténeti (szellemi életbeli) kérdések, illetőleg munkásságok, egyes jelentős gondolkodók, humán alkotó szel‧lemek, életművek vizsgálatának. Ha például alaposan áttanulmányozzuk a rendszerint hatalmas jegyzetapparátusait, kiviláglik, hogy alig-alig hivatkozik kortárs szakmabélire (s ha mégis, azt is inkább megbecsülő gesztusként teszi), mert megszállott kíváncsiságú és rendkívül alapos kutatóként, ő maga fordul mindahányszor az eredeti forrásokhoz, mégpedig nem is a forrásfeldolgozásokhoz, hanem az eredeti lelőhelyekhez. (Amely lelőhelyek azután – nyilván – kutatók tucatjait irányították – már eddig is – tovább.)
A Lackó Miklós-életmű egy további jellegzetessége az, hogy – lévén a fő kutatási területe a két világháború közötti magyar szellemi élet, lehetőleg mindenféle megkötöttség nélküli, vizsgálata – nem kerülhette meg (hiszen nem várhatott valaminő hirtelen enyhülésre a hetvenes, de még a nyolcvanas években sem) az ideológiai, politikai szempontból bizony érzékeny pontokat, az uralkodó eszme által, nem kívánt újraértékeléseket. Sőt, egyenesen azt is mondhatjuk, hogy Lackó kutatásai, történészi teljesítménye gyakorlatilag a folyamatos újraértékelések története és eredménye. Szinte mindegyik nagy tanulmánya – már-már kismonográfiája – egy-egy efféle még föltáratlan, vagy korábban másképpen értékelt, másképpen szentesített kérdések, témák, személyek és életművek köré szerveződik. Az Új Szellemi Front történetéhez (1972), a Révai József történelemszemléletét elemző nagy tanulmány (1973), az érdekes Illyés-tanulmány (1976), a Kerényi Károlyt lényegében újra fölfedező igen fontos dolgozat (1979), a Németh Lászlóról szóló négy esszé-tanulmány (1979-1980), de nem különben a „nemzeti jellem problematikájának, a nemzetkarakterológiának a két világháború közötti törekvéseit bemutató értékelése (1985) – némely ponton vitathatóságukban is vitathatatlanul – nélkülözhetetlen eredményei a modern magyar szellemi tájékozódás egyre bővülő kínálatának.
S ha már ennek az életműnek a „feltűnő jellegzetességeit vesszük számba, még egy megjegyzést kell tennünk – ezúttal egy más szempont szerint – a szerző témaválasztásairól. Lackó Miklós e kötet előszavában többek között azt is mondja, hogy e válogatás célja: „bemutatni a szerző régi tudományos tervéhez készült előtanulmányokat; egy esszéisztikus áttekintéshez a két háború közötti magyar szellemi életről. (9. l.) Ez a kötet valóban gazdag és színes palettáját mutatja be a szóban forgó jelenségeknek; föltűnő módon hiányzik azonban legalább kettő – méghozzá megkerülhetetlenül fontos – politikai-szellemi-ideológiai áramlat megközelítése: Lackó Miklós ugyanis nem foglalkozik behatóan, tehát monográfiaszerűen sem a szociáldemokrata, sem pedig a liberális eszmekör, értékvilág – mint sajátosan magyar szellemi képződmény – hatásával, szerepével, eszmetörténeti jelentőségével. Aligha tévedünk nagyot, ha azt föltételezzük, hogy ennek a távolságtartásnak, helyesebben szólva: nem szembenézésnek mélyen személyes oka (is) van: Lackó Miklós a kilencvenes évek elején ki is nyilvánítja, hogy ő „a szociálliberalizmus kétfejű irányzatának (...) a híve (189. l.), s föltehetőleg nem állott messze ettől az eszmerendszertől a korábbi években, évtizedekben sem. Ennélfogva – következtethetünk vissza a történész témaválasztási késztetéseire – Lackó ezekben, az említett szellemi-ideológiai dimenziókban inkább tartózkodott a mélyreható, filológiailag is megalapozott eszmetörténeti vizsgálódásoktól. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy számos részletkérdésben – egy-egy nagyobb, tematikus tanulmánya részeként – ne mutatna be sok-sok dokumentumot e nagy horderejű eszmetörténeti jelenségekkel kapcsolatban is.)
De lássuk csak közelebbről is a Sziget és külvilág tartalmát, az összeállítást magát. Azt lehet mondani, hogy valamennyi itteni munka a megírás idején egészében vagy részeiben fölfedezésszámba, az olvasók részéről pedig eseményszámba ment, a téma további kutatói rendre „beleütköztek Lackó Miklós egy-egy szakmailag súlyos tanulmányába. Akár egyetértőleg, akár vitatkozva vele. Az is nyilvánvalóvá lett az évek-évtizedek során, hogy egyre jelentősebb erejű inspirátora ő egy más jellegű, az uralkodó ideológiai máz helyett és ellenében a tények erejét figyelembe vevő és erre építkező kutató szemléletnek, történészi ars poeticának. (Nem egyedül, persze, a magyar történész „céh egészét tekintve.)
Lapozzuk csak fel például az 1972-ben publikált – egyik legkiérleltebb, legkiegyensúlyozottabb –, az alapkutatásoktól itt is a szintézishez eljutó – munkáját az Új Szellemi Front történetéről. Jó okkal kezdődik ekképpen ez a tanulmány: „Az úgynevezett Új Szellemi Front – legújabb kori kultúr- és politikatörténetünk egyik kényes problémája. Sokáig puszta említése is kockázatos volt: régi vitákat és ellentéteket idézett fel, amelyek valamikor mély sebeket ejtettek. (99. l.) És Lackó az első „hivatalos szaktörténész aki már ekkor szakít a népi írók vezérkarának számítók Gömbössel való „lepaktálásának, „árulásának (stb.) politikai szempontból történő aránytalanul megnövesztett, egyszersmind durván el is torzított mítoszával. Néhány – talán túl sommás vagy nyers – minősítésétől eltekintve (azt se felejtsük, hogy 1972-t írtunk csak még akkor), e monografikus írás végkicsengését, alaptéziseit ma is helytállónak gondoljuk: „Az Új Szellemi Front időszaka – előtörténetével együtt – nagy jelentőségű volt a népi mozgalom súlya, szerepe és belső fejlődése szempontjából. Ez tette a mozgalmat országosan is számottevő ideológiai-politikai tényezővé. Tapasztalatai, tanulságai fontos szerepet játszottak a népi irányzat végleges kiformálásában. (150. l.)
Úgyszintén efféle félig-meddig tabu téma (illetőleg személyiség, még a hetvenes évek végén is) Magyarország (párt)ideológiai hálójában Kerényi Károly, e tüneményes tudós elme egész munkássága. Lackó Miklós számára viszont (Szilágyi János Györggyel, a kiváló klasszika-filológus művészettörténésszel e munkában szinte kart karba öltve) elsőrendűen fontos mindaz a tudás és humanista elkötelezettség, melyet Kerény Károly képviselt a harmincas évek magyar szellemi életében. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Szilágyi és Lackó hozták vissza Kerényit a mai magyar szellemi életbe. (Habár meg kell vallani, hogy a legszűkebb itthoni szakmai elit még ma se nagyon tud mit kezdeni Kerényi Károly tudományos és magatartásbeli szellemi örökségével.) Vitatkozni persze itt is lehet Lackó Miklós némely véleményével, álláspontjával (a Kerényi-Németh László viszony bizonyos kérdéseiről magunk is megtettük ezt másutt), ám az összkép, a hiteles „felmutatás ezúttal is méltó tudósi teljesítmény. (Az viszont nehezen érthető, hogy a hazai Kerényi-recepció történetét tárgyaló fejezetből miért maradt ki – most is, az újra kötetbe rendezés során is – a harmincas évek közepe oly jellegzetes sajtópolémiáinak egyike: Fejtő Ferenc elfogult (és durva) támadása Kerényi ellen. (Ld. F. F.: Sziget és tenger. Nyugat, 1936. 3. sz. 216–220. l.)
Kerek, teljes és szinte tankönyvbe illően véglegesnek tűnő szakmunka a két kom‧munista ideológus, Révai József és Lukács György történeti nézeteit elemző itteni két tanulmány. Mindkét írás még 1973-ban keletkezett, de alighanem inkább a téma jellege (elsősorban a kommunista ideológia jóval zártabb terepén való korlátozott mozgáslehetőség) okozza, hogy ezekben a munkáiban Lackó Miklós kevésbé felszabadult, kevésbé színes, és kevésbé képes máig ható szellemi izgalmat kelteni tárgya iránt, miként azt más – főként későbbi – írásaiban tette, teszi. Mindazonáltal ezekben a vizsgálódásaiban is jó pár, korábbi és közelmúltbeli hibás reflexet, beidegződést old fel. Például a közismert Blum-tézisek kapcsán egy korábbi – Lukácsra nézve pozitívabb szakmai (vagy inkább ideológiai?) – felfogással szemben úgy foglal állást, hogy a „demokratikus diktatúra 1928-ban valóban pozitív elve és e tézisek egyik fontos eleme volt ugyan, de nem ellensúlyozta azt a másik tényt, hogy e tézisekben „a magyarországi helyzetelemzés a maga egészében ugyanarra az ellentmondásos alapra épül, mint a többi korabeli kommunista értékelés (196. l.).s
Kifejezetten új és izgalmas vállalkozása Lackó Miklósnak a nyolcvanas években a nemzeti jellem, a nemzetkarakterológia témakörében a két világháború közötti években született munkák áttekintése, értékelése, elemzése. (Bujdosó vagy szabadságszerető realista? Írások és viták a nemzeti jellemről.) Alapos nemzetközi szakirodalmi háttér elé helyezi az e témával kapcsolatos magyar munkákat (ő elemzi például először rangjához méltóan Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, a maga korában nagy visszhangot kiváltó könyvét); illetőleg a nemzeti tudat és a nemzetkarakterológia kutatásának egyes irányzatait. Így például foglalkozik – úgyszintén úttörő módon – az „önkritikus zsidó karakterképek-kel mindenekelőtt Komlós Aladár ide vonatkozó írásaival, melyek „a zsidó önszemlélet különösen tiszta hangját szólaltatták meg (273. l.) Fontos fejezetei ennek a tanulmánynak a népi mozgalom két meghatározó képviselőjének, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak a nemzeti jelleg mibenlétére vonatkozó nézetei, valamint a Szekfű szerkesztette, 1939-ben megjelent Mi a magyar? című tanulmánykötet bemutatása és értékelése. Nem kétséges, hogy tudományos szempontból meglehetősen ingatag, számos kérdőjelet, bizonytalanságot fölvető gondolkodási terrénum, illetőleg tematika a „nemzetkarakterológia: a legnemesebb humanista megfontolásoktól, szándékoktól (mint amilyen Szekfű és Babits vállalkozása volt) a fajelmélet alantas megnyilvánulásaiig zavarba ejtően széles a skála. Pontosan fogalmaz Lackó Miklós: a nemzetkarakterológia-kutatás tagadhatatlanul létező (sőt újra és újra fölbukkanó) diszciplína, ámde „tudományon kívüli gondolkodásmód. Olyasféle létező jelenség tehát, melyet tudományos módszerrel és tudományos hiteles‧séggel bizonyítani nem lehetséges.
Lackó Miklós Sziget és külvilág című válogatott tanulmánykötete terjedelmének körülbelül a felét a népi mozgalom történelmi, ideológiai, társadalomszociológiai vizsgálata teszi ki. Korábban is nyilvánvaló volt, és ez a könyv is azt bizonyítja, hogy a szerző a népi eszmekör egyik legavatottabb ismerője. Az Új Szellemi Front történetét tárgyaló fejezeten kívül még három nagyobb (és több kisebb) tanulmánytömb foglalkozik az e témakörbe tartozó súlyosan fontos szellemi jelenségekkel: Illyés Gyula két háború közötti tanulmányai (A megrendítő rögeszme), a Németh Lászlóról írott esszétanulmányok (Egy szerep története), valamint a már kilencvenes évek elején keltezett Népiek tegnap és ma című dolgozat.
Magának a népi mozgalomnak – mint mozgalomnak – a központi szellemi rendezői és szervezői szerepében Illyést látja Lackó Miklós: „Illyésnek központi szerepe volt a népi mozgalom kialakulásában. Megkockáztatjuk az állítást: az új ‘nemzedéki tömörülés’ sikere vagy sikertelensége akkor jelentős mértékben Illyés állásfoglalásán múlott. (81. l.) Ez a ma már aligha vitatható megállapítás pedig az által lesz fontos a téma további kontextusában, hogy Lackó Miklós Illyés-értelmezése (jóllehet, főképpen csak Illyés nemzetfelfogását, magyarságtudatát – azaz nem a teljes életművet vizsgálja) szakít a korábban már-már sztereotip módon kezelt „könnyed összegző Illyés-kép sugalmazta felfogással, és rámutat, hogy nem (vagy nem csak) Németh László a „széchenyis alkat. Hiszen Németh „konfliktusai mindig a külvilággal vannak (...), belső hivatástudata töretlen (...), mögötte ugyanaz az egy darabból faragott egyéniség áll. A tépelődő, a saját hivatástudatában is kételkedő, a tolsztoji, a pascali önvizsgáló (...) legalábbis életútja jelentős szakaszaiban Illyés. (87. l.) A szerep, a kettős vállalás – Lackót idézve: „népi és/vagy modern értelmiségi – valójában súlyos teher és nyomasztó felelősség a számára. Legfontosabb szerepe ebben a vonatkozásban a közvetítés. „A kettős látás módszere az övé: a paraszti népélet mély rétegeibe hatol, s az ott tapasztaltakat a kívülálló nyelvére fordítja le. Realizmusa nem a nép látásmódja önmagáról. A közvetítő realizmus ez, amely a nép életének legirracionálisabb mozzanataira is ad magyarázatot a kívülállók számára (...). (90. l.) Ezzel rokon gondolat Illyés Petőfiről és Aranyról alakuló felfogásának a módosulása is, melynek során (még a Petőfi-könyv megírása előtti időszakban) már nem azonosul mindenben Petőfivel, ugyanakkor sokkal közelebb érzi magához Aranyt, mint korábban. Lackó Miklóst idézve: „Illyés (...) saját helyét inkább a két költő között jelölné ki. Petőfi nyíltságát és Arany hitelesebb népiességét egyszerre szeretné birtokolni. (87. l.)

*

Lackó Miklós munkásságát végigkövetve – és ebből a mostani könyvéből is kitetszően – látható, hogy számára az egyik legnagyobb szellemi kihívást Németh László jelentette. Okkal és nyilvánvalóan, hiszen Németh László – s ez már-már közhelyes megállapítás – a 20. századi magyar szellemi közéletnek egyik legnagyobb és egyik legizgalmasabb alakja. Lackó Miklós tudósi viszonya ezzel a különleges és bonyolult szellemi jelenséggel kapcsolatban a kezdetektől fogva belső ellentmondást, feszültséget hordoz magában. Természetesen itt most nem arról van szó, hogy Lackó Miklós gyakran bírálja, vitatja, némelykor még veszélyesnek is tartja egyes nézeteit, hiszen ez a fajta tudósi attitűd mindenkor a szuverén gondolkodás ábécéjéhez tartozik. A probléma, a jelzett belső feszültség abból fakad, hogy Németh eszmevilágában, illetőleg gyakorlati működésében a Lackó által kiemelt és bírált (egymással itt összefüggésként beállított) két szellemi-ideológiai jelenség, az „antiliberalizmus és az „antiszemitizmus fogalmak tartalma (még ha ezek Lackó szerint „csupán szellemi természetűek is) sehol sincs definiálva, és maga a tétel, a tény sincs filológiailag bizonyítva egyik tanulmányban sem. Így azután az sem világos, hogy a szóban forgó Németh László-állásfoglalások, vélemények, gondolati építmények tényleg, valóban világképbeli jelenségek-e, avagy inkább minden esetben, vagy az esetek egy részében szociológiai konkrétsággal értelmezendők. Ez utóbbi esetben ugyanis ezek az „izmusok nem belsővé vált, reflexszerűen működő megnyilvánulások, hanem valamely társadalmi (szellemi stb.) jelenségre magyarázatot kereső munkahipotézisek, illetőleg válaszok. Ebből a furcsa és felemás kettősségből is következik azután, hogy Lackó Miklós oly gyakran leírt megállapításai Németh antiliberalizmusáról és antiszemitizmusáról egyrészt ténylegesen is nehezen értelmezhetők, másrészt egyre finomabb fogalmazási árnyalatokat vesznek föl, sőt némelykor maga a szerző érvényteleníti (vagy teszi zárójelbe) azokat egy-egy konkrét eset kapcsán.
Lackó Miklós egyáltalán nem kisebbíteni szándékozik Németh László jelentőségét, szerepét, súlyát a 20. század magyar szellemi életében. Sőt kiemeli, hogy „a Németh László-típus: a modern európai értelmiségi hazai zseniális változata (...). (86. l.) Ez a „hazai, az itthoni „besorolás azonban már kissé homályos. Egy helyütt például azt írja, hogy a húszas évek közepén-végén az „antiliberális-nemzeti harmadikutasság eszmeköréhez tartozik (13. l.), és Szabó Dezsőhöz hasonlóan „ugyanazt a felfogást vallja az irodalom – nemzeti-faji alapon értelmezett – közösségi szerepéről. (21. l.) Ebben a kategorizálásban már a kötőjelek is zavaróak: hiszen egészen mást jelent a „nemzeti és mást a „faji; nem éppen tisztázó eredményű ezt a két fogalmat kötőjelezni. Vagy tovább: Magyarországon a húszas évek végén föltámadt „antiliberalizmus (...) többnyire az antiszemitizmussal fonódott össze. (...) Németh László is hatása alatt állt ennek a szemléletnek.” – olvassuk Lackónál (26. l.) Egy másik helyen viszont azt írja, hogy Németh „szellemi antiliberalizmusa egyébként „pusz‧tán retrográdnak távolról sem tekinthető (...). (84. l.) Aligha tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy fölöttébb nehéz mindezen állítások ismeretében megítélni, mit is értsünk szellemi és nem szellemi antiliberalizmuson, „faji szemléleten, nemzetin, harmadik utasságon. További idézet: Németh 1928-29-ben „szakított korábbi zsidóellenességével, noha a zsidó-liberális szellemi hegemónia hazai ‘veszélyéről’ vallott nézeteit – rejtettebb formában – lényegében fenntartotta. (37. l.) Ennek az állításnak az értelmezhetősége aligha könnyű, ha ugyan egyáltalán lehetséges. Nem derül ki az sem, hogy az itt említett „zsidóellenesség (mint fogalom) tartalma megegyezik-e a máshol többnyire antiszemitizmusként említett fogalom tartalmával. (És egyáltalán: elfogadjuk-e a Bibó István-féle klasszikus definíciót az antiszemitizmus mibenlétéről, avagy valami mást értünk e fogalom tartalmán. De ha mást értünk, akkor vajon mi az a más tartalom?) Utalás történik viszont Lackó Miklósnál arra is, hogy Németh nem általában zsidóellenes, nála „szellemi zsidóellenességről van szó. (37. l.) Sőt, 1930 tavaszán a Gellért Oszkárról írt cikke „éppen a régi szellemi zsidóellenesség korrekciójára irányult (...) (47. l.) Mint ahogyan ez a „szellemi antiszemitizmus felfüggesztődött, „amikor valami egyéni zsidó értéket fedezett fel. (180. l.) Lackó Miklós is megerősíti, hogy Németh László nem helyeselte a zsidótörvényeket (184. l.), sőt azt is elismeri, hogy Szárszón „még az a rossz szövegbe ágyazott intelme is megszívlelendő volt, hogy az üldözött zsidók ne legyenek bosszúállók (...) (185. l.)
Joggal vethető fel ezek után a bizonyára természetesnek tűnő kérdés: vajon nem hasonló jelenségről van-e szó Németh László kritikai attitűdjének egészét tekintve is – hiszen Lackó Miklós fentebb hozott idézeteiből erre a következtetésre is juthatnánk –, és Némethnek az egynémelyik zsidó szellemi jelenséggel kapcsolatos (tehát egyáltalán nem a zsidóság egészét érintő) kritikáiban is, mint a korszak számos más szellemi kiválóságának ide kapcsol‧ható bírálataiban? Kritikáikban és önkritikáikban – a tiszta önismeretre törekvés jegyében és igényével. Mint például – hogy merőben más szellemi terrénumok vidékeiről hozzunk példát – Jászi Oszkárnál (Magyar kálvária – magyar föltámadás), Szekfű Gyulánál (Három nemzedék), Komlós Aladárnál (legújabban: ld. a Magyar zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig című gyűjteményének vonatkozó részeit), vagy éppen Márai Sándornál (Napló 1944-ből). Mindahány (és még számos más) esetben a kritika szabadsága és nem valamiféle – ilyen-olyan – antiszemitizmus vagy zsidóellenesség érvényesült. Egy konkrétan létező gazdasági, társadalmi, szellemi, szociológiai jelenségre természetes módon reagálva. Hiszen Lackó Miklós is utal arra, hogy „társadalomtörténészeink aláhúzzák: ezen a területen Magyarországon a fő probléma nem az volt, hogy a zsidóság nagy szerepet játszott a nagyburzsoázia körében, hanem hogy a modern értelmiség között volt különlegesen magas az aránya. Abban a rétegben tehát, mely a társadalom szellemi és ideológiai ‘kifejezője’, s öntudatát nem utolsósorban e szerepéből meríti.. (25–26. l.)

*

Lackó Miklós e válogatott tanulmánykötetében központi helyre került a Népiek tegnap és ma című munkája. Éppen az Új Szellemi Frontot tárgyaló – láttuk, példaszerűen alapos, mértékadó – nagy tanulmánya után a sorban. Így azután feltűnő a különbözés Lackó Miklós általában hajlíthatatlanul szaktudományos működése, valamint az éppen itt kifejtett „szociálliberális elkötelezettsége jegyében fogalmazó, a napi politikai konstellációktól sem mentes, inkább korábbi fragmentumokból építkező, és a kilencvenes évek felé haladva egyre vázlatszerűbb e munkája között. (Az érezhető szakmai elfogultság itt még személyi elfogultságokkal is párosul.)
Végül is azonban leszögezhetjük, hogy az itt szokatlanul nyílt erővel felbukkanó elfogultság – hiszen, mint tudjuk, minden valamire való jeles történész irányzatosan értelmezett értékközpontú történetírást művel – egyáltalán nem kezdi ki a szerző szinte mindegyik írásával szellemi pezsdülést kiváltó, nem egyszer alapműveket létrehozó, több évtizedes kutató és szintéziseket is teremtő szakmai súlyát és valódi jelentőségét a századvég magyar szellemi életében. Legújabb könyve, a Sziget és külvilág is végső soron erről győz meg (MTA Történettudományi Intézete, 1996).



« vissza