Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szeptember


TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

 

MINDIG ÉRDEKLŐDÉSSEL olvasom a Szemle hátsó borítóján az aktuális hónapot érintő írásokat. Nem volt ez másként Magyar BERTALAN júliusi gondolataival sem. De ami régebben is föltűnt már: a jobbára szomorú, melankolikus hangvétel, úgy érzem, ebben a hónapban csúcsosodott ki. Bár igyekszem megérteni M. B. elveszett Paradicsom utáni honvágyát, kilátástalanságát és a megadás ajánlását nem tudom elfogadni.

Úgy gondolom, hogy a megadás egyúttal a feladását is jelentené valaminek, ami értékes. Legalább olyan értékes, mint az a „júliusi kert”, ami már csak emlékeinkben annyira jó nekünk.

Ha a régi csodás történetbe kódolt üzenetet mai értelmünk nyelvére fordítjuk, rájövünk, hogy azt az Édent, a biztonság, a gondtalanság, időtlenség és halhatatlanság kertjét, alaposan kinőttük. Ott a biztonságért engedelmesség, a gondtalanságért gyermeki bizalom, az időtlenség és halhatatlanság birtoklásáért pedig egyfajta tudás hiánya volt az ellentétel.

Ha mostani mivoltunkban ellátogatunk a Kertbe — mert minden ellenkező híresztelés ellenére lehetséges —, a bizalom és engedelmesség mezítelensége még csak viselhető, a szívósan tapadó tudás azonban — akár időlegesen is — csak a tudattalanság mesterségesen előidézett mámorával kapcsolható ki. Minden kijózanodás az eszmélés újraéledésével jár, és azzal együtt már jobb idekint, ahol kérdezni és a kapott válaszokban kételkedni is szabad. A látogató hamar távozik. Ezért nem is őrzik már a kertet. A kerubokat más szolgálati helyre irányították, a lángpallosból pedig egyszerű világítótest lett, ami a bejárat fölött villog: tessék betérni.

Az ősi jelbeszédben a „kiűzetés”: a saját énre és múlandóságra való eszmélés haragos retorzióként jelenik meg. Ma már azonban azt is szabad tudnunk, hogy a Teremtőnek csak az ódon metaforák világában vannak indulatai. A Létező nem irigy, nem áll bosszút, még „fenséges szeszélyei” sincsenek. Az alkotások minden adott fokozaton kerek egészek, így a maga nemében —- bármilyen hihetetlenül hangzik — az ember is az. A vérszomjas ösztönöktől a magasabb rendű tudatig megvan mindene, ami az „ember”-ség reális, nem eszményített fogalmába tartozik. Felfogásom szerint a létezés számára adott szintjén éppen ettől egész. És mivel tudatos lény, (a szentté nyilvánított történetben evett a jó és a rossz tudásának fájáról), látja önmagát, dönthet, hogy mit tesz meg és mit nem. A saját én tükrözése és a döntési szabadság viszonylag új kiváltságok, a tudatosságával járó súlyos mellékletek, bizonyára ezért nagy a hibaszázalék.

Utóbbi birtokában kell ennek a jó-rossz lénynek választani engedelmesség és engedetlenség, bizalom és kétkedés között, hogy legyintsen-e a prófétára, vagy kövesse, és persze, hogy melyikre legyintsen, melyiket kövesse...

De szellemisége révén arra is lehetőséget kap, hogy a részekbe gyömöszölt tér mögött észre vegye az Egészet, az idő szorításában az időtlent, a múlandóságon túl az állandót. Mindenért meg kell küzdenie, már nincs „terülj, terülj asztalkám”, de ez a létforma meggyőződésem szerint éppen az által magasabb rendű a réginél, hogy aktív részvételt kínál.

SEGÍTSÉG „csak” annyi, hogy egy belső hang állandóan szól — hol halkabban, hol erősebben — még a testvérgyilkosnál is, és a tudható kimerülése után be lehet kapcsolni a hihetőt. A döntéseket azonban egyedül kell meghozni. Ezekből épül, vagy ezektől dől össze a Kerten kívüli új Éden, ami személyre szabott, és a „hogyan, miért, meddig” is elfér benne. A megvalósítás mindannyiunk által ismert hatásfoka a feladat szépségét ugye nem kérdőjelezheti meg?

Az írót rémítő csábképek és szirénhangok éppen úgy tartozékai ennek a posztédeni világnak, mint a szörnyek és a döghalál. A végkifejlet bizonyára borítékolva van, mi meg jósolgatunk, hisszük, amit az apostol szent vagy közönséges révületében láttat, hogy Har-Magedon mellett ezután lesz a döntő ütközet, közben az javában tart már. Ebben a csatában nem tilos a győzelmeket vereségként megélni, ahogy a fordítottja sem, lehet félni elkövetkezendő decemberektől, és tétlenül szomorkodni a környezet pusztulása miatt. Sok minden lehet, csak azt hiszem, egyet nem: befejezni a harcot, amit nem mi kezdtünk el.

Mert úgy gondolom, nem mi kezdtük el. Az első emberpár csábítással megokolt, de mégiscsak kezdeményező szerepének paradicsomi képzavaráról THOMAS Mann így vélekedik: „ha Isten csakugyan próbára tette őket, nem lehet kétség afelől, hogy az eredménnyel már eleve tisztában volt”. Természetesen. A Tökéletestől ezt el is várjuk. Érezzük, hogy a kicsit emberire sikeredett dramaturgia itt sántít, a „váratlan fordulat” a főszereplő karakterének lényegét, a mindenhatóságot csorbítja. Vagy legalábbis olyan fondorlathoz folyamodó, szeszélyes úrnak mutatja be, aki olyasmiért gerjed haragra, amit maga készített elő. A történet hihetetlenné vált.

Ha ennek ellenére maradunk, és tovább szemléljük a jelenetet, szívesebben hisszük azt, hogy az eredeti szövegben a kihívás tervszerű, a látványos retorzió csak amolyan rendezői túlkapás. Ha pedig végleg kilépünk a képből, immár jelmez nélkül láthatunk egy másik szereplőt, az embert, aki nem egy korábban széltől is óvott, dédelgetett gyermekként áll előttünk apró cselvetések és főleg önmaga áldozataként, hanem valós lény, aki így vagy úgy tudatossá válva a létezés felsőbb osztályába lépett.

Csüggedés és a Paradicsom júliusa után céltalan vágyódás helyett talán jobb volna úgy elfogadni ezt a mostanit, mint rossz tanuló a gyenge bizonyítványt. Ennyire voltunk/vagyunk képesek. És ez így is marad még sokáig, ha ebben a felsőbb osztályban a jelenlegi módon vezetgetjük egymást. Amíg a saját kétségeinket vagy éppen túltengő „segíteni” akarásunkat másokra árasztjuk, és így érvelünk: rossz vagyok, de te is az vagy, ráadásul eleve. Bicebócának születtél, mint én. (Bár rajtam nem látszik annyira, mint rajtad). Hogy lépni tudj, mindig mankóra lesz szükséged. Itt az én mankóm, járj te is azzal, ez az igazi. Nincs is más mankó, csak az enyém. A lelki bicebócák sorozatgyártása ez, akik ki sem próbálják a saját lábukat, így aztán az elkorcsosul, s mire kiderül, hogy a más mankója, nem rájuk méretezett, jön a járógép, végül a tolószék és a quadrupedia.

Az eredeti terv szerint, úgy hiszem, a lábak a mozgás minden formájára: a csetlés-botlástól az akadályfutás világcsúcsának eléréséig jogosítványt kaptak. Sőt egy tartós pótelem beépítése révén még örökjárók is lehetnek.

A tulajdonosoknak szabad erről tudni, illetve erről kellene igazán tudniuk, mert lépteiket csak saját maguk irányíthatják. Kis segítség elkél ugyan, de a járószíj, a fehér bot és a már említett mankó tukmálása kerülendő. A bodicsek és gáncs nem éppen lágy mozdulatai viszont nem annyira károsak, mint hinnénk: ha a saját orrunkra bukunk, ez néha hasznosabb, mint tíz prófécia. Lelki balettiskolát — a lépegetés művészi tökélyre vitt formájának oktatását — különben is csak annak volna szabad nyitni, aki a jég hátán is biztosan spiccel.

MI A SIMÁRA GYALULT DESZKÁKON IS BUKDÁCSOLUNK, de a rossz bizonyítvány kijavításának — szerencsére — nincs időbeli korlátja. Örömmel tudathatom Magyar Bertalannal, hogy az „ezer év annyi mint egy nap” arkhimédészi pontja némi segédlettel kimozdult régi helyéről, az őrizetlenül hagyott Édenből, így már nem mögöttük, előttünk van, és kicsit döcögve bár, de közeledünk hozzá. Útra valóul ajánlom HAMVAS BÉLA gondolatát: „Az ősállapot nem feltétlenül a kezdet..., felismerésében semmi nosztalgia nincs (?, K. E.). Inkább tudatában lenni valaminek, ami a kezdetnél is előbb volt... Életünkhöz viszonyítva ez a lét. Amikor emberben és műben, tájban és hangban megjelenik, mindenki tudja (?, K. E.), hogy otthon igazán itt van.”

Ne adjuk meg magunkat.



« vissza