Egy tárgy korát legkönnyebben és legpontosabban akkor lehet megállapítani, ha az rá van írva. Ez azonban ritka eset. A jelvények között ilyen mégis a koronázási palást, amelynek hímzett mondatszalagja szinte mindent elárul: a kazulát István király és Gizella királyné 1031-ben készíttette és adta a székesfehérvári Boldogasszony-templomnak^[1]; a ruhadarab eredetileg harang alakú miseruha volt. Már magából a szokatlanul bőbeszédű szövegből következtetni lehet arra, hogy ünnepélyes alkalomra készült, amit az ábrázolás tematikája és kivitele is megerősít. Az alakok: az Atyaisten jelképe, Jézus Krisztus, Szűz Mária, angyalok, próféták, apostolok, vértanúk és az utolsó sorban a királyi család képe a Mindenszentek litániája és a misekánon alapján elrendezett sorban a mennyei hierarchiát jelenítik meg^[2]. Ezért valószínű, hogy a palást nem egy királytól megszokott egyszerű ajándékként keletkezett, hanem különleges alkalomra készült. A palást minden bizonnyal a királyi pár harmincéves országlása évfordulójára készült hálaadási ajándék volt^[3]. Számunkra most, a témával kapcsolatban az a fontos, hogy az 1031-ben készült liturgikus ruhadarab az államalapító szent király személyéhez kapcsolódik. Mivel a miseruha a székesfehérvári, Nagyboldogasszony tiszteletére épülő templom számára készült, azt alighanem az ünnepnapon, 1031. augusztus 15-én adták át. A harmincéves eredményes országlást köszönte meg a királyi pár az Úristennek.

A jogaron nincs felirat, amely készítési idejét segítene meghatározni. Mégis, a formája nyomravezető. A jogar egy rövid, aranyozott ezüst, filigrándíszes nyélre erősített, átfúrt hegyikristály gömb, amelyet három oroszlán domborműve díszít^[4]. A gömböt finom filigránnal és fonatos szalaggal díszített pántok fogják közre. A kristálygömb a 10. században Egyiptomban készült, a filigrános minta legfeljebb évszázadnyi pontossággal keltezhető. A mégis pontosabb korhatározást az teszi lehetővé, hogy formája a középkori jogaroktól lényegesen különbözik^[5]. Ezek felső vége virágdíszes, növényi ornamentikát utánoz vagy különleges esetben, mint Franciaországban, kezet formáz. Hasonló, gömbös végű, ám­de hosszú szárú botok a császárok 10. századi ábrázolásain láthatók. A jogar korát az segít meghatározni, hogy azonos formájú, rövid szárú jogart látunk sógora, II. Henrik császár egyik ólombulláján^[6]. Két másikat pedig a császár nagybátyja, II. Rudolf, az utolsó burgundiai király tart a kezében^[7]. Mivel sem a császárságban, sem Nyugat-Európában máskor és máshol ilyen jogart nem használtak, a magyar jogar keletkezése csakis a 11. század legelejére tehető. Nincs okunk feltételezni, hogy akár a 12., akár a 13. században olyan formájú jogart készítettek volna, amely ismeretlen volt az európai királyi jelvények között. A jogar filigrán díszítésének és a kristálygömb pántolásmódjának jól keltezhető analógiái ugyancsak a császárság területéről származnak. Az eljárások és díszítések a 11. század legelején korhűek. Tudjuk azt is, hogy II. Henrik császár kedvelte a hegyikristály tárgyakat. Az általa alapított Bambergi Püspökség székesegyházának kincstára két, a magyar jogar kristálygömbjéhez nagyon hasonló tárgyat is őriz Mivel a három uralkodó kortárs és rokon volt, a középkori uralkodó-ábrázolásokon csak az ő kezükben fordul elő a jellegzetes forma, ezért a magyar jogart is István korára kell keltezni^[8]. Lehet-e mindebből arra következtetni, hogy nemcsak a hegyikristály gömb, hanem a jogar is II. Henrik ajándékaként került I. Istvánhoz? A választ a foglalat készítési helyének a meghatározása segítené elő. Az ilyen irányú megállapítások azonban nem lehetnek kategorikusak. Egyrészt éppen I. István korában ötvösök is jöhettek a birodalomból Magyarországra, formakincsüket és technikai tudásukat magukkal hozva, de a császári sógor ajándéka is lehetett.

Összeegyeztethető a jogar 11. század eleji keltezése a Szent István kori és későbbi magyar felségjelvényekkel? A jogarforma valósághű ábrázolása nem látható sem az Árpád-korban, sem később, a II. Mátyást koronázási öltözetben ábrázoló metszetig. I. István uralkodása idején semmilyen jogar nem jelenik meg a hazai uralkodói reprezentációban. Az 1031-ben a fehérvári bazilikának felajánlott miseruhán, a román kori művészetnek és hímzésművészetnek ezen a remekén István a jobbjában lándzsát, a baljában országalmát tart. Valószínűleg az uralkodása idején vert aranyérmén sem tart I. István jogart a kezében. A császári rokon ajándéka eredetileg talán a királyi kincstárba került, esetleg kezdettől fogva a székesfehérvári bazilika koronázási kincsei közé. 1047-ben, a pogánylázadás után I. András megkerestette I. István királyi felszerelését és ékességeit^[9]. „András tudatosan mellőzte Péter hatalmi jelvényei közül azokat (így a lándzsát és a koronát), amiket elődje a német uralkodótól kapott. Ezzel magyarázható, hogy felkutatta István felségjelvényeit (a jogart, a kardot és az országalmát), ezek közül jelentőségben a jogar lépett a lándzsa helyére, amit a tihanyi oklevél egy kitétele (christianissimus sceptifer) is bizonyít” – kö­vetkeztetett Makk Ferenc^[10].

A Szent Korona alsó részének eredeti rendeltetése jól meghatározható: az 1100 körüli koronaforma-változásnál korábbi típusú bizánci női korona volt, amelyet a császárné-ábrázolások tucatjai, az éremábrázolások százai bizonyítanak. Ezt már több mint félszáz éve kimutatta Bárányné Oberschall Magda^[11] és Deér József^[12], de még a koronával foglalkozó történészek egy része is láthatólag idegenkedik attól, hogy ezt tényként fogadja el. Az oromdíszes női koronatípus antik, római kori örökség: a Tyché-ábrázolások városfalas koronáiból származik. Jól ismert, korai példája Theodóra császárné mozaikképe a ravennai San Vitale-templom szentélyében. A korona alsó, Bizáncban készült része a három földi személy, az uralkodók képe alapján az 1070-es évek elején, illetőleg valamivel korábban készült. A görög korona szerkezetileg változatlan alakban maradt ránk. Még Konstantinápolyban egyes képeket kicseréltek, Magyarországon az oldalfüggő láncok számát kettő-kettőről 4-4-re bővítették: eredetileg ugyanis csak 2-2 akasztófüllel készítettek, amelyek a Szent Koronán ma is megfigyelhetők. A korona hazatérése után a leglényegesebb megfigyelés Oberschall Magda észrevételének a pontosítása volt: Mihály császár képe nemcsak takarja az abroncsot felül szegélyező gyöngysort, hanem a keretébe sem fér bele, azaz a rendelkezésre álló helynél a zománckép nagyobb volt. Csomor Lajos jó megfigyelése azonban a későbbiekben képtelennél képtelenebb – úgymond történeti – következtetésekre adott alkalmat.^[13] Az elgondolás alapja az a naiv elképzelés, hogy ha a korhatározó személyeket ábrázoló lemezek nem lennének a koronán, akkor a többi zománckép keltezhetetlenné válik, és ezért a fantázia szerint szabadon lehetne készítését keltezni (például Attila fejére helyezni). Sem a görög, sem az apostolképek rekeszzománc-technikája és stílusuk 1000-nél korábbra nem keltezhető!

VII. Mihály császár képét máshol, mint a konstantinápolyi palotaműhelyben nem szerelhették a koronára, mert bárhol máshol ez értelmetlen és kivitelezhetetlen, a történeti személyek időrendi egyeztetése később megvalósíthatatlan lett volna. Ezért arra lehet gondolni, hogy amikor I. Géza feleségének koronát küldtek, nem készíttettek új koronát, hanem a császári kincstárból kiemeltek egy valamivel korábban készült női – talán császárnéi – koronát, és azt aktualizálták. Levették róla azt a két zománcképet, amelyek elavultak, vagy a császári protokoll szerint nem voltak megfelelők a magyar királyné számára. Ezek helyett a foglalat elé helyezték az ajándékozó császár képét, az abroncsra pedig az erre az alkalomra és a protokoll figyelembevételével készített I. Géza-képet, és ezt a koronát küldték Magyarországra^[14]. Amíg I. Géza aligha viselhette a fején az éppen uralkodó bizánci császár képmását, amely alárendeltséget fejezett volna ki – Bogyay Tamás szóhasználatával élve a császár képviselője lett volna –, a feleség inkább viselhette Mihály képét. Amikor egy évszázad múlva a korona végső összeállítására sor került, az ilyen típusú női koronaforma a keleti császárságban már nyolcvan éve nem volt használatban. Ha pedig III. Béla még felfedezte rajta a bizánci eredetet, lehet, hogy akkor éppen ezért választotta felségjelvénynek.Az sem lehetetlen, hogy később a bizánci ruhás alakokat a fejük körüli glória miatt szenteknek vélték.

3. Amíg az alsó koronarész autonóm tárgy, egy női korona, a felső rész önmagában nem áll meg. Voltak ötletek a keresztpántok értelmezésére: a keleti egyházban az eucharisztia-kenyér lefedésére használt asteriscoshoz hasonlították^[15]. Ha képzeletben levesszük a keresztpántokat a görög koronáról, akkor alakja a keleti liturgiában használt csillagra emlékeztet, amely arra szolgált, hogy az áldozati kenyeret letakaró kendőt tartsák. Mivel nem volt látható, a különösebb díszítésére sem volt szükség. Fontosabb ennél, hogy a keleti egyházban használt liturgikus tárgyra miért a nyugati egyházra jellemző latin feliratos lemezeket szereltek volna? Az is elképzelhetetlen, hogy a magyar királyi udvarban bármikor keleti szertartás szerint miséztek volna. A keresztpántok végének kiképzése (sima felülettel illeszkedik az abroncshoz) egyébként is bizonyítja, hogy a koronaabroncsra szerelés céljára készítették. A Szent Korona készítésekor nem két önálló koronát egyesítettek, hanem az alsó koronaabroncsot kereszt alakban felül beboltozták. Fontos: az apostolokat ábrázoló zománclemezek keretükből kivehetők, ezért nem kell szükségszerűen egyidősnek venni a keresztpántokkal, hanem egy korábbi ötvöstárgyhoz is készülhettek. A zománcképek elvileg vagy egyidősek a keresztpántokkal, vagy korábbiak náluk.

A felső koronarészt díszítő, kissé nyújtott téglalap alakú zománclemezek a befoglaló keret kihajtogatásával kivehetők. Ezt a tényt lényeges szem előtt tartani, mert a 19. századtól a 20. század végéig a nyolc apostolkép miatt feltételezték, hogy a keresztpántok csonkák: négy képet a szárak végéről levágták (vagy a szárak közül leszerelték). Az viszont lehetséges, hogy azt a szakrális tárgyat, amihez a zománcképek eredetileg készültek, mind a 12 apostol képe díszítette^[16]. A nyolc apostol kiválasztását az döntötte el, hogy a korona keresztpántjain több képet nem lehetett elhelyezni. Ha a kompozíció témája nem olyan újszövetségi esemény, amelyen a 12 apostol jelen volt (utolsó vacsora, pünkösd), nem szükségszerű a 12 apostol ábrázolása. Pál apostol jelenléte világosan mutatja, hogy az összeállítás nem újszövetségi eseményt jelenít meg, hanem a késő ókortól szokásos, a valóságban ugyan soha nem létező, a liturgikus szövegekben és a képzőművészeti alkotásokon azonban jelenlévő apostolcsoportosítás. A nyolc apostol azApostolok Cselekedeteiben (I.13.) felsorolt első nyolc apostollal azonos. Fontos körülmény, hogy az egyes apostolképeket keretező különböző díszítésekből kikövetkeztethető a variációs lehetőségek száma, ez pedig éppen 12. Eszerint azt az ötvöstárgyat, amiről az apostollemezek származnak, mind a 12 apostolkép díszítette.

A feliratuk egyes betűiből és néhány ikonográfiai sajátosságból következik, hogy az apostolképek olyan területen készültek, ahol a keleti császárság művészeti hatása érvényesült és kimutatható. Ez a hely Itália volt, ahol, lehetségesen a 11. század közepe előtt készültek^[17]. Természetesen nem magukat a keresztpántokat ajándékozták, hiszen az nem egy kész használati tárgy volt, hanem egy olyan liturgikus tárgyat, amelyet a zománcképek díszítettek. Ez a tárgy készült a 11. század első felében Itáliában. Ez a keltezés időben közel áll Szent István uralkodásához. A tárgy lehetett liturgikus könyvtábla, hordozható oltárasztal, esetleg ereklyetartó, és korona lehetősége sem zárható ki. Lehetett a pápa vagy a montecassinói apát ajándéka, akiket I. István is megajándékozott. István miseruhát ajándékozott XIX. János pápának, és aranykeresztet a montecassinói apátságnak Szent Benedek sírjára: az ajándékok aligha maradtak viszonzás nélkül.

4. A korona típusa: a felül zárt korona készítésekor ikonográfiailag egységes kompozíciót hoztak létre. A forma és a képek használata egyaránt a bizánci császárság hatását mutatja. Egyrészt, mert antik örökségként a keleti császárságban maradt fenn a koronák képekkel való díszítésének szokása, másrészt a felül félgömb alakban zárt forma a bizánci császári koronák egyik jól keltezhető típusával azonos. Különösen fontos, hogy a korona alsó és felső része egyaránt képekkel, összesen 17 képpel van díszítve, ami a bizánci és a bizánci műveltség hatása alatt álló országok felségjelvényeire jellemző. Gondolni lehet arra, hogy az összeállításnál a koronázási palást ábrázolásainak szerkezetét figyelembe vették. A korona kicsinysége miatt csökkentett számú képpel, ugyancsak a mennyei hierarchiát ábrázolta. Szinte évnyi pontossággal ismerjük az időt, amikor a bizánci császár korábbi abroncskoronáját felül zárt koronával cserélték le. Ez a 12. század eleje, amikor a Komnenos-dinasztia ült a trónra (I. Alexios 1081–1118). Mivel hasonló, felül keresztpántos korona korábban nem volt használatban, a Szent Koronát sem készíthették az 1100-as évek előtt^[18]. Ez nem zárja ki, hogy azok a részek, amikből összeállították, korábbiak. Mivel a Szent Korona alsó része származásában, formájában és díszítésében bizánci korona, és a képek a keleti császárság felségjelvényeihez való hasonlóságát a beboltozáskor tovább hangsúlyozták, a korona formája sokkal inkább a keleti zárt, ún. kamelaukion formát követi, tartja mintaképnek, mintsem egy nyugati koronatípust. Ezért valószínű az a vélemény, hogy a Szent Korona típusának összeállítása legvalószínűbben a bizánci koronatípusokat bizonyosan jól ismerő III. Béla uralkodási idejére tehető, függetlenül az összeállítás konkrét okától és ideológiai hátterétől.

A kereszt ferdesége – vizsgáljuk bár a dőlés szögét bármennyire pontos és megbízható műszerrel – a Szent Korona története és jelentése tekintetében irreleváns. A 11. századi szakrális-rituális tárgy nem mérőeszköz, amelynek keresztje egyezhet a földtengely ferdeségi fokával. Jól tudjuk: a kereszt ferdesége kora újkori eredetű. A Szent Korona első reális ábrázolásán (1560 körül) nem ferde a kereszt. Révay Péter koronaőr munkájában mit sem tud róla. A kereszt ferdesége a későbbi, eltitkolt baleset következménye. Egyébként is: az 1792-es koronázás alkalmával Kazinczy Ferenc közelről megnézte és megvizsgálta a koronát, és nem értette: miért nem javították meg a mozgó, ferde keresztet^[20]. A mai helyzetében rögzített kereszt egy 19. századi javítás eredménye.

Hogyan lehet mármost összeegyeztetni a Szent Koronáról elmondottakat a Hartvik püspök Szent István-életiratában elbeszélt pápai koronaküldéssel? A püspök leírását a kutatók általában aktuálpolitikai célok értelmében fogalmazott, valótlan állításnak minősítik^[21]. Hartvik hiteltelenségére hivatkozva megkérdőjelezik a pápai koronaküldést. A püspök elbeszélése azonban megfelel a tényeknek. Nem várhatjuk el a 12. századi írótól, hogy egy 19. század végi történész módszerével dolgozzon. Hartvik, eltekintve a Szent István-legendáktól, nyilván nem források, szövegek alapján állította össze mondandóját. Amit a korabeli elbeszélő stílusban leírt, az a lényeget tekintve megfelel az eseményeknek^[22]. Amint láttuk: a lengyelek valóban koronát akartak kapni a pápától, azaz kérték a felkenés engedélyezését. Honnan tudta volna száz év múlva Hartvik, hogy a szóban forgó uralkodó nem Mieszkó, hanem Boleszláv volt? Éppen az az érdekes és kutatandó, hogy Hartvik miért gondolt a korábbi lengyel uralkodóra. Valóban nem Boleszláv kapta meg a „koronát”, hanem a magyarok és István. A változást Hartvik a középkorban szokásos módon, a pápa éjszakai jelenésével indokolta (gondoljunk III. Ince pápa álmára Assisi Ferenc érkezésekor 1210-ben).

Láttuk, hogy a korona a királyavatási szertartásnak fontos kelléke, de István királlyá avatásának végrehajtása nem a pápától küldött koronától, hanem a felkenés engedélyezésétől függött. Ez az engedély pedig megérkezett a pápától. Az egyetlen korabeli forrás, amely feljegyezte István koronázását, a szász császári dinasztia történetírója, Thietmar merseburgi püspök, aki István „pogány” Vajk nevét is megőrizte. Sokat idézett, vizsgált mondataiban világosan fogalmaz: Vajk coronam et benedictionem accepit, azaz koronát és benedictiót („áldást”) nyert. És vele egyezően Szent István nagy legendája^[23]: mihelyt elhozták az apostoli áldás levelét, Istvánt megkoronázták. Thietmar szóhasználata szakszerű: a királyavatás a szentelő áldások közé tartozik. Az, hogy a benedictio engedélyezésével együtt küldött-e a pápa és milyen felségjelvényt ajándékba, másodlagos kérdés volt. E tekintetben Thietmar szóhasználata sem döntő, mert nem fejez ki többet annál, hogy Istvánt jogszerűen megkoronázták^[24]: a coronam… accepit nem azt jelenti, hogy bárkitől is, akinek személyét Thietmar elhallgatta, István koronát kapott ajándékba, hanem azt, hogy elnyerte „a koronát”, azaz coronatur. Nem korona küldéséről írt, akár a pápától, akár a császártól, hanem arról, hogy a császár kegyéből és biztatására végrehajthatták a királlyá avatás szertartását. A corona szó metaforikusan értendő, mint oly sokszor máskor (és az idő előrehaladásával egyre gyakrabban) a forrásokban. A benedictio vitathatatlanul a pápa által engedélyezett felkenési szertartás, a korona pedig anélkül, hogy az említésből valóságos ajándékozásra kellene következtetni, magát a koronázást jelenti

A pápai koronaküldést és Hartvik írását szkeptikusan fogadó értelmezésekkel szemben felvethető: ha a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templom kincstárában nem őriztek egy olyan koronát, amely a hiedelem szerint pápai ajándék volt István királynak, írhatott-e erről Hartvik a legenda átdolgozásában? Ha Hartvik ilyen terjedelmesen és részletesen tartotta érdemesnek leírni a koronaküldés eseményét, lehetséges volt-e ez abban az esetben, ha Kálmán király korában a székesfehérvári kincsek vagy koronázásnál használt jelvények között nem volt egy olyan korona, amelyet pápai adománynak és Szent István-i eredetűnek tartottak? Tudjuk, hogy a pogánylázadás után I. András összegyűjtette a még fellelhető királyi ékszereket: gyakorlatilag csak olyan tárgyakról lehet szó, amelyek személy szerint I. Istvánhoz kapcsolódtak^[25]. Nem az emberi emlékezet határáról van szó. Egy zárt közösségben a hagyomány tudása akár évszáza­dokon keresztül, feljegyzés nélkül fennmaradhat, különösen olyan tárgyak esetében, amelyek az első magyar királyhoz kapcsolódtak. A pogánylázadást kellett a hagyománynak túlélni, és a hiedelem akár századokig, a török hódoltságig talán némileg módosulva fennmaradhatott. Ide kapcsolható a Budai krónika-családnak a szövegezése, amelyben a szerző a gyermek Béla megvakítását (1115 körül) azzal indokolta, hogy ne legyen méltó viselni a szent király koronáját (ut non sit dignus portare coronam sancti regis). Az ismeretlen szerző a királyi hatalom gyakorlását kifejezetten Szent István koronája hordásával fejezte ki. A forráshely aszerint értékelhető, hogy a szöveg a krónika melyik korból származó rétegéhez, bővítéséhez kapcsolható^[26].

A 13. század második felére állandósult szent jelző a magyar koronának Szent Istvánhoz való kapcsolatából ered, és ereklyeként kapta. A korona különös és fokozott jelentőséget akkor kapott, amikor az Árpád-ház kihalt, és idegen országbeli, leányági leszármazottak ültek trónra. Esetükben a legitimitást, törvényes voltukat, a folytonosságot a Szent István-i koronával történő avatás látszott biztosítani: ezért kellett I. Anjou Károlyt harmadszorra a Szent Koronával megkoronázni. Amikor 1401-ben a bárók a hatalomtól egy időre elzárták Zsigmond királyt, akkor a pecsétjük körirata a Szent Koronára hivatkozott, és a szent korona felhatalmazásából intézkedtek^[27] (auctoritate iurisdictionis sacrae coronae).

A Szent Korona a maga mivoltában: múltjával és szakrális tartalmával ma is fenséges jelvény. Sokkal jelentősebb ereklyénk annál, mintsemhogy vélt, feltételezett vagy hamis, megalapozatlan történelmi vagy természettudományos kap- csolatokkal kellene jelentőségét fokozni. A Szent Koro­na története összefonódott hazánk történetével, s mint ilyen, szimbólum. Az egyik koronázótemplomunk megsemmisült, a másik elkerült az országból. Királyaink sírjai egy kivételével ugyanúgy elpusztultak, mint az ország múltjának számos emléke. Megmaradtak viszont a koronázási jelvények, Európa legrégebbi, ezeréves koronázási jelvényegyüttese. A Szent Korona sajátos, csak hazánkra jellemző szimbolikus jelentőséget kapott, amely során nemcsak virtuálisan, a szóhasználatban jelképezte a királyságot, majd államot, mint más országokban, hanem valódi, létező tárgyként. Sorsa nem­különben vészterhes volt, mint az országé. Nem­egyszer az eltűnés, a megsemmisülés közelébe jutott.II. Endre csak háborús fenyegetéssel tudta a koronát az osztrák hercegtől visszakapni^[28]. Wittelsbach Ottó 1301-ben a Venceltől megkapott koronát magával hozva, a Duna mellett elvesztette, és csak másnap találták meg. Amikor Erzsébet anyakirályné a trónörökössel, V. Lászlóval és a Szent Koronával együtt elhagyta az országot, Komáromnál a befagyott Dunán keltek át, és az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt a Duna jege. Mátyás királynak csak magas váltságdíj ellenében sikerült 1463-ban III. Frigyes császártól kiváltani. A drágaköveket kedvelő és gyűjtő Szulejmán szultán 1529-ben a Perényi Péter koronaőrrel együtt a kezébe került koronát csak azért adta vissza, mert a köveit nem találta elég értékesnek. Valószínűleg a 17. században az egyik koronázás után egy véletlen baleset során kis híján teljesen összetört. Az orsovai elásást éppúgy túlélte, mint a nagy nyugati uta­zását Matsee­től Frankfurton át Fort Knoxig és vissza. A Szent Korona év­százados története nyilvánvalóan alapjában különbözik azoknak a koronáknak a történetétől, amelyek ma a Towerben kiállítva láthatók, vagy amelyeket bankban, páncélszekrényben őriznek, vagy amelyeket hajdanában minden koronázás alkalmával átalakítottak, vagy éppen jelképes szerepük miatt is összetörték és beolvasztották, mint a poroszok a lengyel koronaékszereket. A Szent Korona minden viszontagság ellenére fennmaradt; az ország múltjának tanúja, sorsa méltán jelképezi hazánk sorsát és történetét.

Talán nem meglepő, ha a Szent Korona szimbolikus jelentőségét éppen Rainer Maria Rilke érezte meg, amikor egy 1922-ben írt levelében a következőképpen fogalmazott^[29]: „…ennek az országnak a koronába vetett hite, az a nyugodt, rendületlen, több évszázados igyekezete, hogy a hatalom legkevésbé kézzelfogható vonásait egy dologban tisztán megőrizze magának, ez nyilván semmi más, mint egy nagy titokban tartott eszme. István király koronája – bizonyos értelemben – ennek a sérthetetlen, ódon és közösségi igénnyel megtakarított erőnek akkumulátora…”