Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Szekfű Gyula utolsó évei (1949-1955) 1. rész


 

SZEKFŰ GYULA UTOLSÓ ÉVEI (1949–1955)(1)

 

1. rész

 

Szovjetizálás, nemzeti kommunista ideológia. Szekfű elmagányosodása

 

A kommunista hatalomátvétel 1948-49-ben egyben a magyar tudományos élet gyökeres átalakítását is jelentette: minden politikává erjedő ideológiával itatódott át.(2) Már korábban, Révai Józseffel az élen megérkeztek a szovjetunióbeli emigráns kommunista történészek (Nemes Dezső, illetve a szovjet állampolgár Bereiné Andics Erzsébet és Gerőné Fazekas Erzsébet), akik a hazai ideológiai – bár korántsem mindenben egyetértő – társaikkal (Molnár Erik, Mód Aladár, Pach Zsigmond Pál, Zsigmond László, Hanák Péter, Elekes Lajos, Spira György) azonnal hozzákezdtek a magyar történelmi tudat és a magyar történészi kar megtisztításához.

Az alapkoncepció: kulturális forradalom. Minden téren és minden eszközzel. Hiszen – a hivatalos verzió szerint – forradalom zajlik Magyarországon (amit Szekfű Gyula is megírt híres-hírhedt könyvében, az 1947 végén megjelent Forradalom után című aktuáltörténeti víziójában).

Révai József, „a magyar Zsdanov” igen felkészült ideológus, jól képzett szakíró és nagy szervező politikus – akinek a legfelsőbb rangú kommunista négyes erős tagjaként, a Szabad Nép főszerkesztőjeként, 1949-től a Népművelési Minisztérium minisztereként igen nagy politikai hatalom összpontosult a kezében – gondoskodott a szervezeti és a tárgyi feltételekről. Az eredményes centralizáció érdekében számos magas szintű bizottságot (agitációs és propaganda, köznevelési, tudományos, művészetpolitikai) működtetett.

Andics Erzsébet (akit korábban – Berei Andorral és másokkal együtt – kommunista összeesküvés vádjával hosszú börtönre ítéltek, majd fogolycsere révén a Szovjetunióba távozhatott) országgyűlési képviselő, tagja az Elnöki Tanácsnak és az MDP Központi Vezetőségének, s tagja az Agitációs és Propaganda Bizottságnak is (egy ideig miniszterhelyettes). Az Országos Béketanács elnöke, pártfőiskolai, majd tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia első női tagja. Nagy határozottsággal és ambícióval törekedett a magyar történettudomány és annak szervezetei, intézményei átformálására: mondhatni, itt ért el – a párt szempontjából – komoly sikereket. Moszkvai egyetemen képezték ki, úgy vélhette, hogy szakmailag, erkölcsileg és ideológiai szempontból is a legkiválóbb iskolát járta. 1945-ben a Lomonoszov Egyetem kandidátus docenseként – 23 év után – tért vissza Magyarországra. (Férje, az internacionalista kommunista Berei Andor 1948 és 1956 között az MDP Központi Vezetőségének tagja, többször vezető minisztériumi tisztviselő.) Andics szerette tömör, határozott, egyértelmű és harcias kiadványokban felhívni a magyar történésztársadalom figyelmét a leginkább aktuális szakmai, intézményi, ideológiai és politikai témákra, számos ilyen füzetet írt a negyvenes évek második felében, és adatott ki a párt kiadójával, a Szikrával.(3)

Az eredetileg ügyvéd Molnár Erik már a harmincas években feltűnt a szellemi közéletben (különböző álneveken is), és 1944-től haláláig vezető politikai pozíciókat töltött be. Sokszoros miniszter, kétszer nagykövet, a Történettudományi Intézet irányítója, egyetemi tanár, akadémikus, az MDP Központi Vezetőségének tagja. Karrierje 1956 után is folytatódott. Andics után az ő pályája mutatja legszembeszökőbben a szakmai és a politikai hatalom szoros összefonódását, mely a rendszer felépítményének egyik lényeges eleme. (Molnár, noha ideológiai megközelítéssel értékelte a történelmet, Andicshoz képest mélyebb történelmi ismerettel és rendszeralkotó invencióval rendelkezett.)

Az itthoni kommunista történészek közösségét erősítette a munkásmozgalomból jött, bár szakképzett Mód Aladár, aki számos kiadást megért alapművében klasszikus példáját nyújtotta a magyar történelem „szabadságharcos” 400 évének „nemzeti kommunista” értelmezésére. Mód is vállalt politikai szerepeket: a központi vezetőség vezető munkatársa, a Társadalmi Szemle felelős szerkesztője, valamint a Szabad Nép munkatársa volt.(4)

Az itthoni, igen rangos „polgári” történészgárda nem sokáig bírta a reá nehezedő nagy nyomást. Nem is bírhatta, hiszen a kommunista vonal elsődleges célja éppen a pozícióik, illetve nagy szakmai fölényük megtörése és személyük eltávolítása volt. A totális kommunista hatalom feltételei között ez a hadművelet nem ütközött komoly nehézségekbe.

1948-ban és 1949-ben, az 1848–49-es forradalom értékelése körüli szakmai perekben személy szerint Eckhart Ferenc és Szabó István szenvedett el kisebb tortúrát, miközben a kommunista „szakmunkák” hangos hivatalos tetszést arattak. 1948-ban megalakult az Országos Tudományos Tanács (az elnök: Gerő Ernő), amelynek az egyik szekcióját a régebbről kommunista, illetve az átállt és a MDP-be belépett új kommunista történészek erősítették. 1948 végén létrejött a Magyar Munkásmozgalmi Intézet, a következő évben pedig sor került a Magyar Történelmi Társulat vezérkarának átalakítására, a Tudományos Akadémia átszervezésére, s annak egyik intézeteként az új Történettudományi Intézet kialakítására.(5)

A Magyar Történelmi Társulat 1949. március 27-i közgyűlésén a friss Kossuth-díjas Andics Erzsébet került elnöki pozícióba, s ő lett a főszerkesztője a társulat folyóiratának, a Századoknak. Elnöki székfoglalójában leszögezte, hogy újra kell kezdeni a magyar történetírást, mivel „a hivatalos magyar történetírás mindmáig alapvetően feudális és klerikális történetírás volt, mely nem ismerte el még a polgári történetírás alapvető tételeit sem.”(6) Példának hozza fel többek között, hogy a „SzekfűHóman” [sic] mindössze két oldalt szentel a Dózsa György által vezetett nagy parasztforradalom ismertetésének”.(7) A huszonöt éves Horthy-korszak hivatalos történetírása szerint – folytatja – Magyarország túl messzire ment a polgárosodás útján, 1867 után Magyarország „túlságosan liberális ország lett”. Ez a történetírás a középkort értékelte igazán, relativizálta a Habsburg-elnyomást és a magyar szabadságküzdelmeket, rehabilitálta a magyar nép árulóit (Károlyi Sándort, Görgeyt és másokat). A korszak történész személyiségeinek értékelésekor érdekes jelenség volt megfigyelhető: a nemrég (mint volt moszkvai magyar nagykövet) hazatért Szekfű Gyula személyes teljesítményét nem ítéli el. Annak ellenére sem, hogy a magyar történetírás – szerinte – meghamisításában (a fentebb sorolt pontok, témák szerint) nyilvánvalóan Szekfű is „benne volt” annak idején. Andics fölidézi Szekfű két művét: az 1941-ben írt Magyar katolikus történetfelfogás, valamint a Forradalom után életérzés világképszerű összefüggéseit. Szerinte Szekfű megpróbálta levonni a tanulságot az élet és a történelemírás ellentmondásaiból, jóllehet a túlvilágon kereste a kiengesztelődést. De legalább „gondolkodott ezeken a tanulságokon egy nagy tudós felelősségérzetével”.(8) Ez a tanulság viszont nem mondható el valamennyi régebbi, „polgári” magyar történettudósról.

Hogy mennyire nem, azt a Magyar Tudományos Akadémia gyökeres tisztogatása és átszervezése mutatta meg 1949-ben.(9) 17 történész akadémikust zártak ki a tagok közül. Szekfű viszont kétszeresen jól járt: Révai József javaslatára a „B” kategóriából, fizetési osztályból (3000 forint) átsorolták a „A” kategóriába (3850 forint), majd az átszervezés után is tag maradt a társadalmi–történelmi tudományok hibridszerű osztályában. Itt összesen 12-en voltak, különös összetételben. Többek között: Lukács György (aki egy évvel korábban egyik tanulmányában élesen támadta Szekfűt és a szellemtörténetet[10]), továbbá Fogarasi Béla, Rudas László, Molnár Erik, Bolgár Elek (egyikőjük sem tartozott Szekfű szakmai jóakarói, támogatói közé).

 

 

Morális válság: a hatalom védelmének keresése. Rákosi Mátyás és Kossuth Lajos születésnapja

 

 

Szekfű ez időbeli egyetlen recenziójában éppen Andics Erzsébet füzetét méltatja az általa korábban (1945 előtt) sokáig bojkottált(11), de most új, marxista szerkesztőséggel működő Századokban.(12) Kínos feladatot vállalt, a rövidre fogáson kívül nem tudott mit kezdeni vele: a leíró tartalomhoz udvarias frázisokat használ. Például: „Andics Erzsébet tárgyilagosan veszi elő az akkori problémákat, s azokat mindenütt komoly történetírói magaslaton tárgyalja.” Végül: „Tudományos feladatát, ahogy azt kijelölte magának, kitűnően megoldotta.”

Fontos esemény ebben az összefüggésben is, hogy 1949 őszén zajlott a Rajk-per. Különös esemény – s ez Szekfű növekvő morális kopásáról tanúskodik –, hogy szeptember 20-án magánlevelet küld Rákosi Mátyásnak, az MDP főtitkárának, a Minisztertanács elnökhelyettesének. A levél tartalma a következő: „Igen tisztelt Miniszterelnökhelyettes Úr! Legutóbbi levelem óta kézírásom annyira megrosszabbodott, hogy szinte teljesen olvashatatlanná vált, de viszont az egészségi állapotomban annyira jutottam, hogy rövid látogatásokra most már kimehetek a házból. Nagyon örülnék, ha Miniszterelnökhelyettes Úrnak úgy is, mint a Függetlenségi Népfront vezetőjének, egy negyedórányi ideje lenne számomra. Elképzelem, mennyire el van foglalva, mégis nagyon szeretném, ha szóbelileg is kifejezést adhatnék egyrészt megdöbbenésemnek és felháborodásomnak azon tervek miatt, melyek a Rajk-perben most lelepleződtek, másrészt örömömnek, hogy ezek a tervek, melyek Önnel együtt az országot és a magyar népet a legnagyobb veszélybe hozták volna, meghiúsultak. Szívből minden jót kíván, régi tisztelő híve: Szekfű Gyula.”(13) A levél tartalma nem amiatt megdöbbentő, mert öreg, súlyos beteg írója védelmet kér, igényel a kommunista hatalom egyik fő vezetőjétől (ez még, ha nem is erény, de a jellemgyöngeség megállapításával úgy-ahogy tudomásul vehető), hanem mert itt egy emberéletet befolyásoló perben bűnrészességet vállal – immár másodszor – a fő vádakban ártatlan rovására. Ezt tette korábban nyilvánosan is a Mindszenty hercegprímás ellen folyó kommunista zaklatás idején, és a bíboros ellen folyó összeesküvés segítésével 1947-ben, s még inkább 1948-ban. Lehetetlen nem feltételezni, hogy ne tudhatta, ne sejthette volna, hogy ezek a perek alantas politikai célokat szolgálnak, s a perben felrótt bűnök pedig koholmányok. (Nem is szólva a hasonló típusú bírósági eljárások tucatjairól, mint lehetséges tapasztalatokról idehaza, s még korábbról a Szovjetunióban.)

A hatalom védelmének az igényéről, talán elvárásáról tanúskodik egy 1951. július 7-én szintén Rákosinak írt levele, amelyben azt kérte (ebben aligha van elítélendő), hogy testvérhúgának és férjének esetleges kitelepítését akadályozza meg.(14)A belügyminisztérium intézkedett: a nevezett személyek nem kerültek a kitelepítési listára.(15)

Kossuth Lajos születésének 150. évfordulója egyazon évre esett Rákosi Mátyás 60. születésnapi évfordulójával. (Rákosié márciusban, Kossuthé szeptemberben.) A történelem nagy pikantériája volt, de ennek megfelelően kellett irányítani a történész szakma készülődését. Például: Molnár Erik vezetésével a Magyar Történelmi Társulat és a Történettudományi Intézet munkaközössége egyértelműséget sugalló című brosúrával rukkolt elő: Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány.(16) Ez az összeállítás hű tükör: az elvárandó vonalat és képet mutatja meg, mondhatnánk: a hivatalos álláspontot, értelmezést a magyar történelem nagy korszakairól és nagy személyiségeiről. Nyitányként már kemény felütéssel kezd: a két világháború közötti „náci befolyás alatt álló szellemtörténet”-ről beszél. A továbbiakban mindössze néhány sémát és néhány hasonló minősítést használ, s zörgően merev keretben gondolkodik. Például: „István király alakja […] az általános haladás mellett függetlenségi és honvédő hagyományainkat is megtestesíti.”(17)

Hunyadi János ugyanígy: a magyar függetlenségi harcok hőse és az emberi haladás ügyének védelmezője. A Dózsa-parasztháborúban – mint mindenütt – a tömegek állnak a középpontban: „összekapcsolták a török elleni harcot a hazaáruló, kiszipolyozó urak elleni harccal.”(18) A 17–18. századi függetlenségi harcainkat a magyar nép a német elnyomók és rablók ellen folytatta. Noha a reakciós magyar történetírás úgy állította be, mintha a Habsburgok nálunk a haladást képviselték volna, éppen hogy a magyar nép szabadságáért folytak a küzdelmek. A dolgozó nép forradalmi elszántsága, hősi partizánharca ragadta magával az uralkodó osztály egyes csoportjait”.(19) Ez a korszak a magyar történelem „demokratikus” tradícióihoz tartozik. A Rákóczi-szabadságharc az „egyetemes emberi haladás”-ért is folyt. (Akárcsak Szent István és Hunyadi János küzdelmei.) Szabadságküzdelmeink kudarcainak minden esetben a külső erők, illetve a népi erőkkel szembeforduló hazai klerikális és nagybirtokos reakció ellentámadásai voltak az okai. 1848 mindenekelőtt „burzsoá forradalom” volt, nem pedig „nemesi függetlenségi” harc. (Élesen fordul szembe ez a felfogás a Szabó Ervin-féle értelmezéssel is, Révai hosszú ideig érlelt koncepciójának megfelelően.[20]) A sikerek oka ebben az esetben is a néptömegek nagy aktivitása volt. A forradalmi mozgalom „a feudális elnyomás és az osztrák gyarmatosítás elleni harc egységén alapul”.(21)

A Szekfű Gyula felfogására is utaló éles bírálatok sem maradnak ki ebből a kompilációból. Például: „A felszabadulás előtti hivatalos történetírás reakciós és Habsburg-párti beállítottságánál fogva igyekezett szépíteni a monarchia uralkodó köreinek politikáját. […] Ha bírálta ezt a korszakot, akkor ’jobbról’ bírálta, azt hibáztatta, hogy a dualizmus félfeudális gazdasági és politikai rendszere túl liberális volt, és ezáltal elősegítette a katasztrófa bekövetkeztét. Ugyanakkor az ellenforradalom történetírása teljes elismeréssel fordult a Habsburg-korszak ’értékei’ felé.”(22) Az 1867-es kiegyezés után – folytatja az értékelést a szóban forgó kötet – Magyarország mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik alkatrésze a haladásért és szabadságért harcolók táborából a haladás és szabadságharc ellenfeleinek táborába állt át.” Sorsát „a Habsburg-reakcióval és a német imperializmussal kötötte össze.”(23)

A magyar dolgozó nép „kettős kizsákmányolás alatt nyögött”. A Tanácsköztársaság folytatta a forradalmat és a magyar szabadságküzdelmeket. A Horthy-fasizmus időszakában süllyedt hazánk történelme során a legmélyebbre. A második világháborúba azért lépett be a magyar uralkodó osztály, mert így remélték uralmuk meghosszabbítását.

A felszabadulás utáni valamennyi eredményünket a szovjet felszabadítók tették lehetővé. A magyar történelemben most először kedvező a nemzetközi helyzet országunk számára: ’a Szovjetunió vezette hatalmas tábor, a szocializmust építő népi demokráciák egész ereje áll mellette’!(24)

A 60. születésnapját ünneplő Rákosi Mátyás elégedett lehetett. De azzal a Szekfű által írt köszöntő levéllel is, amelyet „népünk szeretett vezetőjéhez érkezett sok tízezernyi személyes üdvözlő levélből” választott ki a szerkesztőség, s amelynek teljes szövegét a Magyar Nemzet 1952. március 11-i száma közölte: mindjárt Palmiro Togliatti, Dolores Ibárruri és Anna Seghers köszöntő táviratai után.(25) Ez a szöveg már kifejezetten tragikomikus, együtt van benne az elesett, öreg, beteg ember alázatoskodása, de a számító, jó lélekismerő (zsarnokismerő) történész lelkülete is, ráadásul eléggé suta fogalmazással.

Szekfű is megbízást kapott a Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára, 1952 őszére készülő emlékkönyv egyik tanulmányának elkészítésére. Sőt, a Szabad Népben is ő írja az egyik megemlékező cikket Kossuthról.

Szekfű Gyula életművében sokszor és mindig nyomatékkal került elő Kossuth szerepe, példája, politikájának alapos mérlegelése. Már a tízes évektől kezdődően.(26) Ez a Kossuth-kép – összességében – nem lebecsülő, inkább a politikai géniusz tehetségét elismerő, ám igen kritikus. Amit Szekfű lát és sorra-rendre bemutat egyes korábbi írásaiban: Kossuth rendkívüli tehetség, rendkívüli személyiség; akkora, hogy a politikai gyakorlatban még – Szekfű legnagyobb történelmi személyiségideálját – Széchenyit is le tudta győzni. Történelmi lehetőségeit azonban nem tudta beteljesíteni, mivel megakadályozta őt ebben – elsősorban – radikális liberalizmusa, vak hite a „Szabadság” és „Ész” diadalában; figyelmen kívül hagyva a honi viszonyokat, vakon követve az európai szabadságideált. A Duna-konföderációs elképzelésének sem volt létjogosultsága: Közép-Kelet-Európa régen túllépett az efféle reformterveken.

Ezekhez az előzményekhez képest (Szekfű eddigi Kossuth-képeihez viszonyítva) a jubileumi nagy tanulmány lényeges eltéréseket mutat. Az újságcikk különösen idealizáló és heroizáló. Arról szól, hogy az öreg Kossuthnak 1867-től már nem lehettek reális reményei Magyarország felszabadítására, a nemzetközi politika sem tette ezt lehetővé. Emigránstársai mind elhagyták, hazamentek, ám ő kitart, nem adja fel. „Mindent megpróbált, hogy onnan távolról, a turini számkivetésből legyőzze a magyarság lemondó hangulatát, újra és újra szinte naponként bekiáltott az országba, nyílt leveleivel, értekezéseivel, számtalan újságcikkével, melyekben kimutatta a 67-es kiegyezésnek a magyar népet eláruló, megbilincselő voltát, és megmozdulásra, ellenállásra, felkelésre, 48 dicsőségének megismétlésére próbálta rábeszélni nemzetét. […] Tragédiája öregségének az volt, hogy nem tudott többé találkozni a magyar nép széles rétegeivel. Sem a lassan fejlődő ipari munkássággal, sem a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztsággal.”(27)

Széles körű előkészületek után 1952 őszén látott napvilágot a kétkötetes Kossuth-emlékkönyv.(28) A bevezető írás Révai József népművelési miniszternek a Kossuth-emlékművet avató beszéde. Ebben többek között kijelenti: „A mi népköztársasági kormányunk büszkén mondhatja el magáról, hogy utódja Kossuth Lajos forradalmi nemzeti kormányzatának. A mi népi demokratikus államunk vállalja a rokonságot azzal a nemzeti forradalmi államhatalommal, amelynek megteremtésén a szabadságharc tüzében Kossuth Lajos fáradozott. Célja a miénk, ám céljainak teljességét csak most, csak mi tudtuk megvalósítani Rákosi Mátyás vezetésével.”(29)

Révai után Kosáry Domokos, Szekfű egyik legkedvesebb, kiemelkedően tehetséges tanítványának nagy ívű tanulmánya következik az emlékkönyv első kötetében. Feltűnő e tanulmány nyers címe: Kossuth harca a feudális gyarmati elnyomás ellen(30), s feltűnő a Kosáryra később nem jellemző önkritika. Arra a kérdésre keresi a választ, vajon mi tette lehetővé, sőt szükségessé azt a reformprogramot, amely végül a 48-as forradalomba torkollott. Válasza azt sugallja, hogy csak a marxista világnézet vezethet el a helyes történelmi felismeréshez. Idézzük: „E sorok írója nemcsak más munkáira, hanem sajátjára is gondol, midőn megállapítja, hogy történetírásunk polgári korszaka minderre nem nyújtott, mert nem is nyújthatott kielégítő magyarázatot.”(31) A „sok miértre a marxizmus válaszát Révai József és az általa mutatott irányban elinduló további kutatás fogalmazta meg.”(32)

Az emlékkönyv második kötete Andics Erzsébet tanulmányával nyit, Szekfű e kötet vége felé következik.

 

Az öreg Kossuth (1867–1894)

 

Ez a mintegy 90 oldal terjedelmű nagyesszé írói szempontból Szekfű egyik legszebb munkája. Ám felmerül a kérdés: vajon mennyiben önarckép (esetleg: vágyott önarckép), mennyiben romantikusan ironikus kritikai ábrázolás ez a munka – Az öreg Szekfűé az öreg Kossuthról. Miközben tudván tudja: abban a közegben, légkörben, 1952-ben Kossuth Lajosnak meg kell dicsőülnie. Másfelől distinkciót is kell alkalmazni: Kossuth nem érkezhet el a szocialista (kommunista) eszmék felismeréséhez. S említhetünk további figyelési-értékelési szempontot: Szekfűnek ez a munkája kitűnő drámai (mint műnemi) alapanyag, de legalábbis alapprobléma: egy történelmi nagy ember magányban, kiélezett belső konfliktusok közepette, morálisan kötelező döntési helyzetben.(33)

Jeleztük, hogy szép teljesítmény Az öreg Kossuth: a szerző bőven él az esszé és a szépirodalom eszközeivel. Széles és színes valóságspektrumot tár az olvasó elé: talán még a filmes technika sem áll tőle távol. Nagy beleérző képességgel rekonstruálja, teszi élővé hősét, annak politikáját, észjárását, magánéletét, érzelmi állapotát, környezetét, olvasmányait, gondolkodását, szokásait, reflexióit – egyszóval az ábrázolás (viszonylagos) teljességére gondol és törekszik. Helyet kapnak benne a hazai és az európai történések és visszhangok, a kérdés, hogy mit szól a sokarcú és sokhangú haza – s ő miként gondol erre a hazára? A végén csak egy ellensége marad – még Görgey is megbékélt irányában –, a király és osztrák császár. Kossuth jó tulajdonságai dominálnak természetesen: következetes, szilárd ugyan, ám megbocsátó, s a végletekig hisz Magyarország egykoron kivívandó függetlenségében, és soha, semmilyen körülmények között nem fogadja el a kiegyezést. Szekfű ezen a ponton behozza saját, a kiegyezés értékeléséről szóló kettős beszédét, amely egyfelől érdemkirovó: maga a kiegyezés és annak történelmi lehetősége nagyszerű történelmi tett (1848 kiteljesült megvalósulása) volt, másrészt a tragikus végkifejlet tényét: a második és a harmadik „nemzedék” elrontott minden lényeges politikai irányt és lehetőséget, s végül a hanyatlás Trianonhoz vezetett.(34) Itteni értelmezésben: „Deák […] azt tette, ami akkor egyedül volt tehető. […] Deák alkotása az egyetlen akkor lehetséges alkotás volt […]”. Ámde „fél évszázad múlva összetörött 67, és ami helyébe jött világviharban és földindulásban az mégis – Kossuth koncepciója, az Ausztriától és a Habsburg-háztól elszakadt Magyarország volt. […] A jövő, melyet nem ért meg, neki adott igazat, Deáknak a magyarság akkori jelene és az akkori, másként ki nem elégíthető életigénye az államnak.”(35) Meg kell állapítanunk: a korabeli hazai kommunista felfogással és propagandával szemben, amely – Szekfű Szabad Nép-beli cikkéhez hasonlóan – népárulásnak állította be ezt a történelmi pillanatot, Szekfű álláspontja itt sokkal tárgyilagosabb és mérvadóbb.(36)

Kossuth szociális beállítottságáról Szekfű azt hangsúlyozza, hogy hőse „polgári szabadsághős volt”, azaz a jogegyenlőségen túl nem követelt társadalmi és gazdasági egyenlőséget, távol állt tőle a szocialista gondolkodás. Szabad földbirtokot, szabad kereskedelmet és önálló gyáripart követelt, de nem látta a gyári proletárok és a nincstelen parasztok életét, „ő minden porcikájában polgár volt, a szocializmust megelőző büszke polgári világ teremtménye. Ez a világ azt hitte magáról, hogy elérte az emberiség haladásának csúcspontját”.(37) Saját itthoni pártja sem erőltette a társadalmi reformokat, megelégedett a közjogi küzdelmekkel. Itthon talán fölismerte volna Kossuth a nép további felszabadításának szükségességét, de távol hazájától ez nem volt lehetséges. Rokonszenvvel fordult az orosz nép felé. Már jóval elmúlt nyolcvan, midőn megírja a dekabrizmus történetét: elismeri az orosz nép nagyságát, és meg van győződve róla, hogy „az orosz nép nagy hatással lesz a magyarságra”.(38) Duna-konföderációs tervében „olyan lehetőség villant fel, aminőt a középkor vége, a Hunyadiak kora óta nem ismertek: a magyarok és szláv szomszédaik együttélésének történeti lehetősége”.(39)

Újból egy hosszabb fejtegetés következik Szekfű esszéjében: az elmagányosodott öregember mindennapjait írja meg nagyon szépen. Leszűkült emberi kapcsolatait, olvasmányait („legkevesebb érdeklődéssel a szépirodalom és művészetek iránt viseltetett[40]), levelezését, írásainak bőségét, életének mindennapos folyását, betegségeit, étrendjét, kertjét, sétáit, apróbb üzleteléseit, kapcsolatait kiadókkal, a sajtóval. Az Irataim az emigratióból című memoárját tíz kötetre tervezte. A saját emigrációját sikeresebbnek tartotta, mint Thökölyét és Rákócziét; mindegyre hangsúlyozta az emigráció katonai sikereit, a magyar légiók felállítását […]”.(41) Agg korában is tisztán gondolkodva tett hitet a demokrácia és a haladás mellett, „döntőnek a demokratikus–liberális fejlődést tartja”.(42) Óriási kultusza alakult ki idehaza: mindenütt egyformán tisztelték. Végül Szekfű idézi Kossuth szép metaforáját az óramutatóról. „Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi; az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak föl jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség.”(43)

Nincs durva „vörös farok” ezen a Kossuth-képen (egy-két annak vélhető utalása is megfelelt a történelmi valóságnak), összességében méltó a nagy történész életművének valós értékeihez. A Kossuth-emlékkönyv visszhangjai közül érdemes fölidézni néhányat. Mit láttak s kik Szekfű e jelentős tanulmányában, mögötte?

A Szabad Népben a keményvonalas Nemes Dezső szólalt meg. Szekfű kiegyezésről alkotott itteni megváltozott véleményét is bírálja, mondván, hogy bár elismeri, hogy e kérdésben ötven év elteltével Kossuthnak lett igaza, ám ez azt is jelenti – így Nemes –, hogy ötven évig Kossuthnak nem volt igaza. Holott Kossuth nem taktikázott, ő az egész nemzet jövőjét mérlegelve tartott ki szilárdan álláspontja mellett. Ezért a korszak valamennyi jelentős magyar politikusával (Andrássy, Tiszák) szemben is igaza volt.(44) A Magyar Nemzet megemlékezései sorába illeszti az emlékkönyv ismertetését.(45) Szekfű tanulmányát kiemelkedőnek tartja, mert meggyőzően bizonyítja, hogy Kossuth a nemzet egészének jobb jövőjéért vállalta a számkivetettséget, s lankadatlan buzgalommal munkálkodott e jobb jövőért. A Társadalmi Szemle recenzensének véleménye szerint az emlékkönyvbeli tanulmányaikban mind Kosáry, mind Szekfű önkritikát gyakorolt, és mindketten túlléptek korábbi álláspontjaikon: Kosáry „sokat tanult a marxista történetírástól”; Szekfű is „túl tudott jutni saját korábbi állásfoglalása korlátain” (habár nem elég következetes, mivel apró-cseprő részletezésbe, pszichologizálásba téved, s Kossuthot nem korának társadalmi harcaiban mutatja meg).(46)
 

*
 

Az Egyesült Államokban élő, tanító neves történész, Borsody István fontos összefoglaló és tömören a lényegre koncentráló tanulmányt tett közzé a The Journal of Modern History című negyedéves szakfolyóirat 1952. decemberi számában.(47) A tanulmány vázlatosan felöleli a magyar történetírásnak a kiegyezés óta kialakult folyamatait és bemutatja legjelentősebb képviselőit. A két világháború közötti korszakra vonatkozóan Szekfűt tekinti domináns tudományos, valamint ideológiai tényezőnek. Rendkívül fontos, mert a lényegre mutató, amit az antliberalizmussal kapcsolatban megállapít. Ezt írja: „Szekfű sokat bírált antiliberalizmusa’ főként abból állt, hogy föltárta a liberalizmus kudarcát, annak saját eszményeihez, ideáljaihoz képest („the exposure of liberalism’s failure to live up to its own ideals”). Föltárta „a liberalizmus eltávolodását saját szellemi, lelki forrásaitól, s hogy szolgálatába állt az önző materializmusnak. Szekfű nézete szerint ez világszerte létező jelenség volt és az egyik fő oka a demokrácia válságának.” Borsody többek között hozzáteszi még, hogy Szekfű „szigorú, de konstruktív kritikája a magyar társadalmi viszonyokról népszerűvé tette őt mind a felvilágosult konzervatívok, mind a haladó szellemű demokraták körében.” A Forradalom utánról szólva azt mondja, hogy Szekfű itt legjobb leírását adta a régi rezsim dicstelen bukásának, ám az orosz kommunizmus elemzésével […] súlyos csalódást okozott régi barátainak és híveinek.”(48) Meggyőzően tiszta, ám kevéssé ismert okfejtés Borsody Istváné, a Szekfű „antiliberalizmusát” értelmező passzus pedig különösen érdemes arra, hogy sok évtized után a hazai, Szekfűvel foglalkozó irodalom egyik széles körben is megismert és rangos megállapítása legyen.

 

*
 

A magyar történetírás köztörténete fordulataként értékeli az 1949 és 1951 közötti időszakot az 1951. decemberi akadémiai osztályülésen Molnár Erik.(49) Az elmúlt három évet a győztes harc időszakaként írja le, amelyben sikerült megtörni a burzsoá (polgári) történetírást, s eredmények sora bizonyítja, hogy a marxizmus (a tudományos szocializmus, dialektikus materializmus) vált történészeink vezető ideológiájává s módszerévé. S míg az 1945 és 1948 közötti időben számtalan burzsoá jelenség előfordult a magyar történetírásban (például: „Még a Habsburg-párti történetírás is felemelte újra a fejét.”), Révai elvtárs és Andics elvtársnő útmutatásai alapján történészeink nagy többsége már az új, a kívánatos irány szerint működik. „Nem egy akadt a régi történészek között, aki teljes őszinteséggel és fenntartás nélkül csatlakozott a marxizmus–leninizmushoz, mert tudatára ébredt annak, hogy a történetírás egyetlen tudományos módszere a történelmi materializmus.”

S ezen a ponton nyithatunk egy képzeletbeli zárójelet. Vajon mennyiben magyarázza Szekfűnek mint történésznek az elhallgatását, illetve a mégis megírt kisebb munkák gyenge minőségét a dialektikus materializmusnak mint várható, majd bekövetkező, kötelező „tudományos” módszernek az erőszakos elterjesztése és szakmai megkövetelése? Pontosabban az ő ettől való szaktudósi nagy félelme. Annyit láthattunk, hogy a politizáló ember, a lélek, a jellem lényeges átalakuláson ment keresztül 1945 után – még ha ez viszonylagos, régebbről (már a harmincas évek második felétől) tartó bizonyos folyamatosságot mutat is. Ám hogy a kétségkívül kivételes tudósi karakter, a szakmai világkép és a katolikus világnézet is ily egyszerűen átalakítható lett volna (saját maga által) – az már kérdéses. Az is nyomon követhető, hogy a nagy történész már régebben föladta az eredeti történetírói munkálkodást: még a Károlyi családtól jóval korábban kapott megbízást – az elkezdett kétkötetesre tervezett Károlyi Sándor monográfiát, amelyre hatalmas forrásanyagot készített elő – sem folytatta. (Hogyan is írhatta volna meg most az „áruló” Károlyi Sándor életrajzát?) Ismerjük életkörülményeit is, egészségi állapotát, ismerjük időt rabló közéleti, közírói tevékenységét, mégis jogos a kérdésfölvetés: elképzelhető lett volna a történelmi materializmus ideológiája szerint szaktörténeti munkát író Szekfű Gyula? Aligha. Az új, a kommunista ideológia átalakító erővel és tettre serkentően rá mint történetíróra már nem hatott.(50) Még azt is mondhatjuk, hogy propagandaízű és témájú ekkori publicisztikája sem rontotta le az ekkori, valóban történetírói – igaz, csekély terjedelmű – munkásságát. (Az imént ismertetett Kossuth-tanulmány, esszé mindenesetre erről tanúskodik.) Molnár Erik – említett előadásában – felismerhetően utalt néhány elkerülhetetlenül újraírandó, valamikori nagy Szekfű-témára, „problémára” is, például a Habsburg-barát érzelmű történetírás mellett a 17. századi magyar szabadságküzdelmek (osztályharcot nélkülöző) megítélésére és a Habsburg-abszolutizmusnak mint társadalmi jelenségnek kívánatos marxista értékelésére. Szekfű azonban ezekben a vitákban és szakmai munkákban már semmilyen szinten nem vesz részt. Betegség, depresszió, veszélyérzet közepette s a dialektikus materializmus egyeduralmával az ő aktív tudományos tevékenysége lehetetlenné vált.

Annál inkább, mert még 1952-ben elindult ellene az éppen ennek a marxistának mondott, valójában erősen vulgarizált történelmi materializmus-vonalnak a filozófia irányából jövő első támadáshulláma. Szigeti József kommunista filozófia- és esztétikatörténész professzor rossz hírű – folytatásos – műve a szellemtörténetről (vagyis ellene: A magyar szellemtörténet bírálatához) több részletben és több helyen fölbukkant egészen a hatvanas évek közepéig.(51) A Három nemzedék. Egy hanyatló kor története jelentőségét például abban ragadja meg, hogy ez a mű „az ellenforradalmi fasiszta diktatúra, az első európai fasiszta diktatúra kiinduló pontjáról bírálja a megelőző fejlődést”, a fölvetett szociális problémahalmaz pedig „a tömegeknek a reakció uszályába állítására irányuló demagógia.”(52) Ugyanakkor lábjegyzetben hozzáfűzi, hogy Szekfű nem akarta félrevezetni a magyar népet. „Mert Szekfű későbbi fejlődése azt bizonyítja, hogy elképzelései sok tekintetben szubjektíve őszinte illúziók voltak […]”.(53) Persze ez nem lehet mentség arra, hogy rágalmazta a szovjet hatalmat és a Tanácsköztársaságot, hogy összeboronálja Ady Endrét és Tisza Istvánt „a magyar faji egység nevében”, hogy Széchenyi-képe „reakciós politikai mítosz”, Kossuth-képe megegyezik a „reakciós” Kemény Zsigmondéval. Szekfűnek ez a munkája „az egész magyar uralkodó osztály érdekeit védelmezte és fejezte ki. Ez pedig azt jelenti, a szellemtörténet az imperialista kapitalizmus alapjain állott, osztálytartalmát tekintve alapvetően burzsoá”.(54)

Szekfűnek 1952 decemberében sikerült teljesítenie a Rákosi Mátyásnak adott ígéretét: elküldi neki a Kossuth-emlékkönyvben megjelent tanulmányát az öreg Kossuthról. A kísérőszöveg önmagáért beszél. Többek között ez olvasható: „örömmel írtam a munkát, mely talán legjobb műveim közé tartozik, örömmel küldöm el Rákosi Mátyásnak, mert azt hiszem, a magyar nép számára hasznos munkát végeztem […] Különnyomatokat azonban nem készítettek, ez az egy példány baráti fáradozás és Rákosi Mátyás iránti tisztelet eredménye. Kérem fogadja oly szívesen, mint amily melegséggel készítették, és várta tíz hónapon át, hogy elküldhessem, ígéretem szerint, szeretettel és tisztelettel, Szekfű Gyula.”(55) Aki 1953-ban képviselőjelölt (sután kampányolva a népfrontprogramnak[56]), majd országgyűlési képviselő, a következő évben az Elnöki Tanács tagja.(57) Azaz ekkorra már egészen a „helyére került”: szakmán kívüli, megtűrt polgári értelmiség szerepébe kényszerült.

 

(Folytatjuk)

 

1 A tanulmány a Szekfű Gyuláról készülő könyv 10. fejezete.

2 A széles körű szakirodalomból csak néhány irányjelző munkát említünk. Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris, 2011, Bp. Elsősorban: 356–377.; Uő: A magyar történetírás gleichschaltolása. Szovjetizált múltkutatás 1945–1949. Rubicon, 2011/5. 70–82.; Erős Vilmos: A magyar történettudomány fejlődése 1945 után. In Magyarország a 20. században. V. köt. Szerk. Kollega Tarsoly István, Babits, 2000, Szekszárd. 304–312.; Tudomány és ideológia között. Tanulmányok az 1945 utáni magyar történetírásról. Szerk. Erős Vilmos, Takács Ádám, Eötvös, 2012, Bp.; Mérei Gyula: A magyar történetírás története 1945–1967. Ünnepi acta a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából. JATE – SZOTE [1967], Szeged. [Különnyomat]; Urbán Károly: Révai a kultúrdiktátor. In Rubicon, 1993/7. 10–13.; Lukácsi Béla: Átpolitizált történelem. Tudományunk az ötvenes években. [Beszélgetés Glatz Ferenccel és Kosáry Domokossal] In Élet és Tudomány, 1990/23. 390–391.

3 Lásd például: Munkásosztály és nemzet. (1945); Szocializmus és parasztkérdés. (1945); Fasizmus és reakció Magyarországon. (1945); Ellenforradalom és bethleni konszolidáció. (1946); Nemzetiségi kérdés, nemzetiségi politika. (1946); Demokrácia és szocializmus 1918–1919-ben. (1948); Az egyházi reakció 1848–1849-ben. (1949); A magyar történetírás néhány problémája. (1950. Soksz.)

4 Az 1943-ban írott nevezetes könyvét folyamatosan javította, bővítette, 1947-ben már a harmadik kiadást érte meg. Lásd Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. 3., bőv. kiadás. Szikra, 1947, Bp.

5 Vö. A Történettudományi Intézet megalakulásáról. Századok, 1948 [sic!] / 1–4. 372–373. A szeptemberben kinevezett igazgatótanács tagjai: Andics Erzsébet, Gerőné Fazekas Erzsébet, Mód Aladár, Molnár Erik, Pach Zsigmond Pál. Az igazgatói teendők ellátásával Molnár Eriket bízták meg. „Pártunk és kormányunk a történettudomány marxista–leninista művelését, egyetemi oktatásának irányítását, eredményeinek a széles dolgozó tömegek közötti terjesztését, valamint új tudományos káderek kiképzését tűzte ki az Intézet feladatául” – szólt a közlemény.

6 Andics Erzsébet: Elnöki székfoglaló a Magyar Történelmi Társulat 1949. március 27-i közgyűlésén. Századok, 1948 [sic!] / 1–4. 1–18. Idézet: 2.

7 I. h. 3. Kiemelések az eredeti szövegben.

8 I. h. 9.

9 Vö. Huszár Tibor: A hatalom rejtett dimenziói. Magyar Tudományos Tanács 1948–1949. Akadémiai, 1995, Bp. Pótó János: Harmadik nekifutásra. A Magyar Tudományos Akadémia „átszervezése”1948–1949. Történelmi Szemle, 1994/ 1–2. 79–110.

10 Lukács György: A magyar irodalomtörténet revíziója. Forum, 1948/11. 860–877.

11 Legutóbb Eckhardt Sándor Balassi-könyvéről írt a Századok 1945–1946. évi összevont évfolyamában. (278–281.)

12 Szekfű Gyula: Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848/49-ben. Századok 1949/4. 320–321.

13 Közli Dénes Iván Zoltán (szerk.): Szekfű Gyula. Új Mandátum, 2001. Bp., 144–145.

14 I. m. 145.

15 I. m. 146.

16 Akadémiai, 1952, Bp.

17 I. m. 5.

18 I. m. 7.

19 I. m. 9.

20 A részletes értelmezést lásd Lackó Miklós: Révai József a magyar történelemről. In uő: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. MTA Történettudományi Intézet, 1996, Bp. Elsősorban: 203–221.

21 Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány. 13.

22 I. m. 15.

23 I. m. 16.

24 I. m. 31.

25 „Kedves Rákosi elvtárs! Hatvanadik születésnapjára feleségemmel együtt szívből minden jót kívánok. Köszönettel és szeretettel. 1945 óta mi mindent köszönünk Önnek! Azt, hogy az ostrom után nem pusztultunk el éhen, betegen és hajléktalanul. Azt, hogy moszkvai kiküldetésemet előkészítette, lehetővé tette. Azt, hogy hazajövet, kérés nélkül újabb megélhetést nyújtott olyképpen, hogy jóformán munka nélkül, melyet egészségem már nem bír el, fenntarthatom magamat és gyógyíttathatom bajaimat. Hogy a szívbaj már három év óta nem visz el, sőt valamit javult is – Önnek köszönhetjük mindketten, feleségem és én. Milyen jól esett, mikor a legutóbb a parlamentben megkérdezte, tudok-e már dolgozni. Szíves jóindulatában még ezt is számontartja. Örömmel jelentem, hogy tényleg dolgozom és első munkám a betegség óta, az öreg Kossuth-ról egy tanulmány most készül. Külön örömöm lesz, ha ez az Ön születésnapjára elkészül. Kérem, fogadja mindezt szívesen, és ha ritkán láthatom is, tudni fogja, hogy hálás tisztelője és minden jót kívánója vagyok, Budapest, 1952. III. 1. Szekfű Gyula”

26 Vö. könyvünk második fejezetének a Kossuth alakja és szerepei című alfejezetében leírtakkal.

27 Szekfű Gyula: Kossuth Lajos öregsége. Szabad Nép, 1952. szept. 17. Egyetlen markáns jelenséget emelünk ki még ebből a szövegből: a kiegyezés mint népárulás. Ez a beállítás szögesen ellentmond Szekfű korábbi, több évtizedes felfogásának.

28 Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I–II. köt. Szerk. I. Tóth Zoltán. Akadémiai, 1952, Bp.

29 Révai József népművelési miniszternek a Kossuth-emlékmű leleplezése alkalmából 1952. szeptember 19-én tartott ünnepi beszéde. I. m. I. köt. VI.

30 In Emlékkönyv… 1–86.

31 Kosáry itt a saját, 1943-ban írt, és 1946-ban megjelent „sokban Szabó Ervin felfogásából kiinduló” könyvére utal: Kossuth Lajos a reformkorban.

32 Például Révaitól a Marx és a magyar forradalom, de Pach Zsigmond Pál és Spira György munkáit is említi a lábjegyzetben Kosáry. Vö. Emlékkönyv. I. köt. 2.

33 Önkéntelenül eszünkbe juthat Illyés Gyula ez időbeli Fáklyalángja, de – hangulatát és dramaturgiáját tekintve – Németh László erre is válaszoló Görgey-drámája, Az áruló is.

34 A sokszor emlegetett nagy munkája teljes címe (még 1920-ban) ugyanis ez: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története.

35 Emlékkönyv… II. köt. 356.

36 Ismét másik kérdéskörbe tartozik, hogy korábban Németh László, majd Bibó István értékelései magát a kiegyezés aktusát is végzetes történelmi fordulópontnak tartották – éppen Szekfűvel szemben –, mivel az mindkét alkut kötő fél részéről hazugságra és félelemre épült. Ez pedig már eleve, az első perctől kezdve magában hordozta a végzetes végkifejletet: a hazugságok és félelmek láncolatából következő s egyre mélyülő romlottság pusztítását.

37 I. m. 365.

38 I. m. 381.

39 I. m. 383–384. Kiemelés az eredeti szövegben.

40 I. m. 390.

41 I. m. 401.

42 I. m. 420.

43 I. m. 431.

44 Nemes Dezső: A Kossuth-emlékkönyvről. Szabad Nép, 1952. nov. 25.

45 Farkas Lajos – dr. Radó Géza: Az igazi Kossuth. Megjelent a kétkötetes nagy Kossuth Emlékkönyv. Magyar Nemzet, 1952. dec. 5.

46 Varga Zoltán: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I–II. kötet. Társadalmi Szemle, 1953/6. 598–607.

47 Stephen Borsody: Modern Hungarian Historiography I. h. 398–405.Kiemelések: M.I.

48 I. h. 402. Kiemelések: M. I.

49 Molnár Erik: A magyar történetírás a felszabadulás óta; eredményei, hiányosságai és legsürgetőbb feladatai. Társadalmi Szemle, 1952/1. 53–65. Idézetek: 56., 57.

50 Pamlényi Ervin kísérletet tett arra, hogy Szekfűt közelítse a marxista metodikákhoz. 1962-ben Szekfű egyik 1953-ban írt (közelebbről meg nem nevezett) leveléből idézve arra utal, hogy Szekfű őszintén érdeklődött „a marxista történettudomány fejlődése iránt”. Az idézett szövegrész azonban nem mond többet, mint azt – Pamlényi is bizonytalankodik –, hogy Szekfű mindenféle forrás – benne a marxisták művei is – elemző kritikával közelítését helyesli. (Miként történetírói pályája során bármikor.) Vö. Pamlényi Ervin: A marxista forráskritika néhány kérdése. In uő: Pályák és irányok. Historiográfiai és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk. Pritz Pál. Akadémiai, 1989, Bp., 229.

51 Az első két fejezet a Filozófiai évkönyv 1952-es kötetében (155–197.), a harmadik fejezet egy 1958-as Filozófiai Szemlében (2–4. sz. 215–244.) A teljes kötet: A magyar szellemtörténet bírálatához. Kossuth, 1964, Bp.

52 Filozófiai évkönyv. Szerk. Fogarasi Béla. Akadémiai, 1952, Bp., 159., 160.

53 I. m. 160.

54 I. m. 173.

55 Közli Miskolczy Ambrus: Három magyar hungarológus. Hungarológia, 2000/1–2. 91–92.

56 Szekfű Gyula: Mi képviselőjelöltek. Szabad Nép, 1953. máj. 9.

57 Bibó István mesél el egy jellegzetes történetet Szekfű ekkori életének (hivatalos, politikai rangjából is következhetett) nyomasztó félelmeiről. Arról volt szó, hogy a háború alatt meghalt irodalomtörténész, Kerecsényi Dezső (Szekfű közeli munkatársa a hajdani Magyar Szemlénél) özvegyének az érdekében (akit kémkedés vádjával ítéltek súlyos börtönre) Bibó kegyelmi kérvényt szerkesztett. Közismert jeles emberekkel (Kodály, Németh Gy., Horváth J., Illyés, Bóka, Sőtér, Ortutay) íratta alá, ám Szekfű nem írta alá a szöveget. Erre Bibó átdolgozta azt (mindenkivel újra aláíratta), és újra elvitte Szekfűhöz (aki Bibó felesége, Ravasz Boriska egykori professzora volt), de ő most sem írta alá. Azt mondotta Bibónak, azért nem, mert „rossz néven fogják venni”. Erre Ortutayt küldte el a kérvénnyel Szekfűhöz Bibó, ám Szekfű neki sem írta alá. (Ld. Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések. Politikai-életrajzi dokumentumok. [Bp,] 1989. Kolonel, 103.)



« vissza