Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szárszói erővonalak

Az 1943-as Szárszói Táborozás1 kétségkívül a magyar szellemi progresszió — nemcsak a népi mozgalomnak, hanem a munkás-, paraszt- és értelmiségi ifjúságnak, társadalmi szervezetek képviselőinek is — háború alatti legjelentősebb és legnagyobb szabású felvonulása volt. Ezen a találkozón juthatott utoljára kifejezésre a magyar szellemi élet függetlenségi és önállósági igénye, itt fogalmazódott meg egy szociális szempontokat is figyelembe vevő demokratikus állam terve. Jelentőségét tovább növeli az a tény is, hogy egy háborút viselő országban az értelmiség jelentős része összegyűlhetett és „politikáról szabadon és nyíltan egy hétig szólhatott egymáshoz” [Gombos Gyula: A harmadik út — Püski, 1990. Budapest, 137. o.].

Ezt a találkozót értékelték már mint népfrontos összejövetelt, mint a népi tábor szakadásának pillanatát, mint a bal- és jobboldal összecsapásának színterét. De kevés figyelem fordult azon kérdés felé, mit is jelentett Szárszó a népi mozgalom történetében, kik és milyen erők, eszmék sorakoztak fel ott, a mozgalom mely irányzatai szembesültek egymással, s egyáltalán beszélhetünk-e valamiféle ütközetről, vagy éppenséggel kézfogásról, és legfőképpen hozott-e valamilyen eredményt e találkozó, kik képviselték a realitást, mely irányzat, erővonal futott egymás mellett, amelyek a mozgalom szerencsésebb pillanataiban egymást erősítették, egy-egy csoportot, magot vagy akár egyetlen személyt emelve ki, középpontba állítva (a falukutatás időszaka, a Márciusi Front, a második VálaszIllyés Gyula, az 1956-os forradalom — Bibó István stb.). E dolgozat arra is választ kíván adni, vajon Szárszó mennyiben illeszthető a népi mozgalom ezen ihletett pillanatainak sorába.

A szárszói erővonalak jól láthatóan, s ezért igen megtévesztően, két előadás, illetőleg személy köré rendeződtek, így Erdei Ferenc és Németh László beszédét joggal nevezhetjük a táborozás előadássorozata Achilles-sarkának.

Szárszón az egyik irányzatot azok képviselték — őket hagyományosan a népi balszárnyként szokás emlegetni —, akikre a marxista-baloldali eszmék, a hazai kommunista mozgalom nézetei nagy befolyással voltak, akik ezekkel az eszmékkel szimpatizáltak, vagy éppenséggel, mint NAGY ISTVÁN is, már nagyban kötődtek az illegális mozgalomhoz. Ezek a marxizmushoz közel került népiek (vagy pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy a népiekhez közel került kommunisták?) a szocialista átalakulásba vetették hitüket, mint egyedül üdvözítő eszmébe, melyet a Szovjetunió közelsége, akkor már várható győzelme, s a háború utáni növekvő befolyása e térségre még inkább erősített. Ez az irányvonal — melyet VERES PÉTER „határozottan forradalmi koncepcióként” [Veres Péter: SzárszóMagvető, 154. o.] definiált — képviseltette magát számában és minőségében is legteljesebben (ez nem véletlen, hiszen a fő szervező PÜSKI SÁNDORON kívül az előkészítésben jelentős szerepet játszott Veres Péter és Erdei Ferenc is): Erdei, DARVAS, NAGY ISTVÁN, Veres Péter, Kardos László, a Győrffy-kollégisták, a balszárny színe-java.

Ezzel az irányzattal szemben állt fel a népi mozgalom egy más csoportja, a hagyományosan jobbszárnyként emlegetett irányzat, melynek „valamilyen meg nem fogalmazott, de becsületesen vallott nemzeti reformizmus, általános értékű népi-nemzeti politika” (uo. 155. o.) volt a vezéreszméje, s akiket Szabó Zoltán egyáltalán nem megbélyegzően „Szabó Dezső esküdt hívei”-nek [Szabó Zoltán: Szárszó — új Látóhatár, 1959/1. 11. o.] tartott. E szárny FÉJA GÉZÁN (aki igen passzív szerepet játszott Szárszón; egy, az augusztusi Magyar Életben megjelent cikkének vázlatát elevenítette fel hozzászólásként az utolsó napon, elítélve a baloldal, a törpe kisebbség szellemi terrorját, hitet téve a magyar demokrácia, a „magyar vonal” mellett [Féja Géza: Magyar vonal — Magyar Élet 1943. aug.]) és KODOLÁNYI JÁNOSON (aki a bevezető előadást tartotta, melyben ugyan igen fontos és általános kérdéseket taglalt, de többet a viták során nem szólalt fel s később a tábort el is hagyta.) kívül nem vonultatott fel reprezentatív egyéniségeket, s csupán többségében fiatalok, azok szervezetei képviselték ezt az irányt, mint például a Turul-ellenzék vezetője, Fitos Vilmos, vagy a Magyar út szerkesztője, Gombos Gyula, a Magyar Ifjúság Nagybizottságához tartozó diákszervezetek, a Diákegységmozgalom, a Turul-ellenzék, illetve az Ifjúsági Turul képviselői. [Fitos Vilmos: Még közelebb a szárszói valósághoz — Ifjúsági Szemle 1989/3., 96. o.]

E PÓLUSOK MENTÉN alakultak Ki a szárszói erővonalak, amelyből már most levonhatjuk azt a nyilvánvaló következtetést, illetőleg megfogalmazhatjuk azt a hiányérzetünket, hogy a népi mozgalom centruma Szárszón üresen tátongott, hiszen a mozgalom azon tagjai távol maradtak, akik ezt a pozíciót elfoglalhatták volna: a Találkozón nem vett részt ILLYÉS GYULA (aki előzetesen sem vállalt előadást), Tamási ÁRON (bár táviratban üdvözli), Szabó Zoltán, Bibó István (Erdei ugyan hívta, mégsem ment el), s a többi mértékadó személy, így például Kerék Mihály, aki előadásra is vállalkozott, mégsem vett részt az összejövetelen. [Huszár Tibor: Beszélgetések — Püski Sándorral — Magvető, 404. o.]

JUHÁSZ Géza, a népi mozgalom korabeli monográfusa ugyan személyesen jelen volt, de ő is csak az utolsó napon szólalt fel, így már egy eldőlni látszó vitában légüres térbe szaladt gondolataival. Szárszón így nincs a mérlegnek nyelve, nincs a két irányzatot egy célért összefogó, kibékítő erő, mely a hibás alternatívák helyett a helyes kérdésfeltevéssel összhangot teremthetett volna.

A SZÁRSZÓI BALSZÁRNY VEZÉREGYÉNISÉGE Erdei Ferenc volt, így laz ő előadása foglalta össze ezen oldal nézeteit, az ó mondanivalója összegezte mindezt, amit ez a szárny képviselni tudott és akart akkoriban. Erdei kész világnézettel érkezett Szárszóra, ahogy öccse, ERDEI SÁNDOR írta visszaemlékezésében, a „társadalomszemlélete, politikai állásfoglalása abban az időben már lényegében marxista volt” (Erdei Sándor: Erdei Ferenc élete — Emberül élni, Gondolat, 1974., 625. o.) Erdei a harmincas évek közepén ismerkedett meg Lenin egyes műveivel, majd nyugat-európai tanulmányútja során újabbakhoz is hozzájutott. 1939-ben megismerkedett későbbi feleségével. Majláth Jolánnal s ettől kezdve tartott fenn szoros kapcsolatot a hozzájuk látogató fiatal kommunistákkal. Donáth Ferenc akkoriban adta kezébe RÉVAI JÓZSEF kéziratban terjesztett könyvét, a Marxizmus és népiességet Erdei egyéni programja — melyet a marxista eszmék ekkor már erősen befolyásoltak, s amely mindig is az aktív politizálás és radikalizmus félé orientálódott — Szárszó idején készen állott, melynek közösségi megvalósítását a kommunista mozgalomban vélte megtalálni, miután egyes eszméi a népi mozgalom keretein kívülre szorultak. Meggyőződésének szárszói előadásában ekképpen adott hangot: „A történelmi materializmus, szóval a szocializmus társadalomtudománya az egyetlen nagyszabású szociológiai irány, amely történelmi szemléletű, tehát konkrét történeti társadalomalakulásokat kísér, és mindent a fejlődés összefüggésében magyaráz. Ennek a szociológiának a materialista elmélet a filozófiája, dialektikus a logikája és az egész szemlélet a modern ipari munkásság nagy történeti élménye és mozgalmai alapján kristályosodott ki.” [Erdei Ferenc: A magyar társadalom — Szárszó (Az 1943. évi Balatonszárszói táborozás előadás- és megbeszéléssorozata) — Magyar Élet, 1943., 12-13.o.] Erdei előadásában három élő politikai törekvést vázolt fel:

1) a középosztály nemzeti újjáépítési programját, melyet töb- bé-kevésbé azonosított a fasizmus politikájával — első oldalként;

2) a polgári demokrácia útját, melyet a munkásság szervezetei képviselnek, s melynek „távolabbi perspektívájában a szocialista társadalom elképzelése merül fel” [uo. 34.] — második oldalként;

3) s egy népi, szociális elkötelezettségű csoportot, melyet értelmiségiek és a parasztságból felkerült elemek képviselnek — harmadik oldalként.

Ezek közül csak egyet tartott életképes és helyes útnak, a második oldal útját. Előadása során már nem támaszkodik a paraszti tömegek erejére, hiszen mindaddig semmiféle ellenállást, szembefordulást nem tanúsítottak a rendszerrel szemben, így az „óriási méretűre nőtt” munkásságban látta a társadalmi megújulás legnagyobb erejét, amelynek — mintegy másodlagos szerepre ítélve — alárendeltje a parasztság. Ez a munkásság pedig már akkor túlnőtte a szervezeti kereteit, állította Erdei Ferenc, ahogyan fogalmazott: „Túlmutatott jelenlegi szervezetének politikáján” [uo. 35.]. Erdei előadásának ez a tétele okozhatta a legnagyobb ellenkezést, idegenkedést eszméitől, hiszen ami túlmutat ezen, vagyis a szociáldemokrácia politikáján, az a hallgatóság többségének egyet jelentett a kor szocializmusával, a proletárdiktatúrával.

Erdei előadásának még nagyobb nyomatékot adott Nagy István hozzászólása, aki az Erdei által felállított alternatívát tovább sarkítva válaszút elé kényszerítette a konferencia résztvevőit: el kell fogadniuk az általuk elmondottakat, hiszen azok a tények, a realitás, alá kell vetniük magukat a történelmi irányzatok súlyának. Nagy István rálicitálása még inkább kiemelte a balszárny kategorikus kérdésfeltevését, melyet azonban ekkor még komolyabban senki sem vitatott, ám a vele szemben felmerülő ellenérzéseket a két diósgyőri munkás felszólalása már megfogalmazta. Szemán Mihály vasesztergályos ugyanis kijelentette — egyértelműen a sztálini önkényuralomra célozva — hogy számukra, annak a munkásságnak, amelynek nevében Erdei és Nagy István nyilatkozott, „nem kell a diktatúra semmilyen formában” [Szemán Mihály felszólalása — uo. 38.o.] Ezt a véleményt erősítette meg KOCSI Emil is, aki határozott fogalmazásával még egyértelműbbé tette ezt az ellenérzést: „A magyar munkásság tekintete nem Kelet, hanem Észak felé, a demokráciák országa felé irányul” [Kocsi Emil felszólalása — uo.]. E két hozzászólás jelentőségét éppen az adta, hogy nem a harmadik oldal hívei között, ifjú népi értelmiség soraiban fogalmazódott meg, hanem a munkásságéban, akik nem kértek részt a létező szocializmus gyakorlatából, bármennyire is ezt az egyetlen lehetséges utat igyekezett eléjük festeni Erdei és Nagy István is.

SZÁRSZÓ fogalmához Németh László neve kötődik leginkább, hiszen az ő előadását tekintik sokan az Erdeiére adott válasznak, a jobboldal állásfoglalásának, sokak szemében mondandója botránykő (1945 utáni számkivetettségének egyik oka), másokéban hőstett. Németh László és a baloldal között ekkorra már elmérgesedett a viszony, melyet a Népi író című írás első fejezetének vitája élezett véglegesen ki. Németh tanulmánya ellen Nagy István emelte fel szavát a Népszavában, leszögezve, hogy Némethet nyugodtan „figyelmen kívül hagyhatja a munkásság és a parasztság szövetségeseinek megválogatásánál” [idézi GREZSA FERENC: Németh László háborús korszaka (Szépirodalmi), 330 o.]. Nagy István bírálatához futva csatlakozott Marosán György nyűt levelében, melyben „ködös, homályos és fölöttébb gyanús szellemi termékének titulálta Németh tanulmányát, hiányolva belőle a „proletárlevegő”-t [uo. 331. o.]. A baloldal kategorikus visszautasítása, mely őt persona non grata-nak nyilvánította, ahogyan Grezsa Ferenc megállapította, katasztrofális hatással volt az íróra, elegendő beleolvasnunk önéletrajzi írásaiba, hogy belássuk mennyire nem túlzott Grezsa, amikor ezt állította. Németh László 1943 januárjában ezeket a sorokat vetette papírra: „Nagy István riadója s az én válaszom után nincs kétség: affelé a halálnem felé szorulok, amelytől a legjobban iszonyodom. Szinte kíváncsian várom a légitámadásokat, tudom-e majd ágyúdörgés közben is kívánni, ami ma szinte paradicsomi megoldásnak tűnik fel: egész családommal a romok alatt maradni (...). Én négy éve tudom, hogy akármi lesz a háború vége, pusztulnom kell. Teleki halála napján is magamhoz vettem a morphiumot” [Németh László: Homályból homályba — Magvető, II. köt. 516. o.] Németh László ebben a lelkiállapotban engedett Püski Sándor hívásának, pontosan felmérve hova kell mennie: egy „Nagy István, Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre által áthangolt ifjúság” közé. „Egy konstanzi zsinatra” [uo. 526. o.]. Azok közé, akik feltehetően a jövő vezérkarához tartoznak majd, akik bármelyik elhibázott mondatáért, meg nem alkuvásáért elítélhetik, akik hovatovább akasztással fenyegették (s itt nemcsak Németh László naplójára utalhatunk [uo. I. köt. 637. o.], hanem GYÖRFFY SÁNDOR visszaemlékezésére is [Győrffy Sándor visszaemlékezése — Forrás, 1983/8. 24. o.]. Németh tehát ment, de csak előadása tartamára s annak másnap délelőtti vitájára. Mondandóját a vonaton fogalmazta meg és úgy olvasta föl, „mint egy dacos, de világos látás diadalát hirdető búcsút az íróságtól, a világtól.” [Németh László id. mű I. köt. 638. o.] Németh László Szárszón a maga nevében beszélt — ahogy azt a Magyar Útban közzétett nyilatkozatában is jelezte [Németh László nyilatkozata — Magyar Út 1944. márc. 9., 3. o.] —, hogy bizonyos fenyegetésekkel szemben a múltjáért nyomatékosan vállalja a felelősséget, nem kívánva egyik irányzat képviselőjeként, zászlajaként sem szerepelni.

NÉMETH LÁSZLÓ előadásából egyetlen, bár terjedelmes részt idézek, melyben mindaz megtalálható, amiért őt később annyit vádolták vagy éppen becsülték: „Én ezt a háborút az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nem tudtam olyan kimenetelét kitalálni, amely számunkra kedvező lehessen. 1939-es helyzetképemben olvashatják: akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz, én azt másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni nem tudom. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcoltatásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni 'rendezés'-től. Az az 'üdvösség', mellyel Európa fog megajándékozni, nem lesz az, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előrelátható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk 'megváltó'-kat, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban levők közül az lesz a 'poglavnik', akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók — még a jóindulatúak is —, keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak, pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ó illetékességüket vitássá teheti.

Amit 1939 óta csináltam (s mások is csináltak) annak a végső célja mindig ez volt: a magyarságot egy ilyen 'üdvözítő terror' ellen beoltani, s amennyire lehet megszervezni. Faji nyomás nehezedvén ránk, fokozni kellett a bennszülött öntudatot. Ezért frissítettük föl történelmünket s szabadítottuk föl művelődésünk legmélyebb, leghatásosabb ellenanyagait. Minél több embert igyekeztünk bevonni az új magyar szellem hatása alá. Ezért próbáltuk a magyar irodalom számára kicsikarni a legnagyobb szószéket, a színpadot, ezért erőltettük a népfőiskolákat, ezért jártuk ügynökként az országot. A végső cél ez lett volna: olyan radikális tábort állítani föl az országban, amelynek nézeteit (s azokra a bennszülöttek valódi érdekeit) a ránk küldött megváltóknak is figyelembe kell venniük.” [Németh László szárszói beszéde — Szárszó, 45-46. o.] Németh László előadásában e gondolatokhoz ő is, miként Erdei, a modem magyar társadalom elemzése után jutott el. Szólt „az átalakulás vezérkarához”, figyelmeztetve őket azokra a veszélyekre, amelyeket emlékirataiban így foglalt össze: „Figyelmeztetés az ott levő írókhoz, a forradalom jövő vezérkarához, hogy a szocialista forradalom szíve alatt is érvényesülhetnek fasiszta erők, elpusztulhatnak nagy értékek” [Németh László: Homályból... — uo. I. köt. 638. o.J; s beszélt az értelmiség hivatásáról is. Németh előadásában arra a lehetőségre is figyelmeztette hallgatóságát, amely alkalmat teremt arra, hogy a „magyarság a maga természete s legjobb gondolkodóinak a tervei szerint, minél nagyobb tömegek javára rendezze be életét” [Németh szárszói beszéde — uo. 47. o.]. Mindez előadása végén egy írásaiból már jól ismert sajátos harmadik oldal képévé formálódott, mely a történelem realitását elfogadva, egy sajátos magyar, a belső erőkre építő, a nemzet legszélesebb tömegeire figyelemmel lévő, a külső erőkkel szembeni tartózkodást megfogalmazó eszmévé kristályosodva, egyetlen kérdésben fogalmazódott meg: „Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” [uo. 54. o.]

Már az első hozzászólások után világossá vált, hogy a konferencia legégetőbb kérdése lesz ez: a harmadik oldal léte, létjogosultsága, realitása, sőt, szükségszerűsége. A szárszói balszárny heves ellenzéssel fogadta Németh harmadik oldal képét. Ahogy a Találkozón részt vevő Gombos Gyula egy helyütt írta: „az írók közül négyen — Erdei, Veres Péter, Nagy István, Darvas József — találva érezték magukat Németh figyelmeztetéseitől s alig leplezhetően meg is sértődtek” [Gombos id. mű —136. o.]. VERES Péter ugyan még elismerte a harmadik oldal puszta létét, de „sohasem mint történelemcsináló tényező”-t [Veres Péter szárszói hozzászólása — uo. 57. oj. Egyetlen feladatának és szerepének azt jelölte meg, ha kellő időben második oldallá tud válni, vagyis ha mielőbb beolvad a balszárny által sürgetett és helyeselt szocialista út koncepciójába. Aki pedig ezt a lehetőséget visszautasítja, az menthetetlenül ellenségessé válik — mondta felszólalásában. Nagy István is ezt a csatlakozást sürgette és követelte hozzászólásában, s minden egyéb magatartást, amely nem a szocializmus megvalósulását szolgálja, „csak öngyilkosságra való felhívásaként [Nagy István hozzászólása — uo. 61. o.] értékelte, így Németh László előadását is ilyennek tartotta. Nagy már a harmadik oldal puszta létét is tagadta, kizárólagosan csak két oldalt ismerve el. Ezek között kell a magyarságnak választania, mert ez a két oldal a haladás és a haladásellenes erőkben felsorakozva „vívja szörnyű harcát” [uo. 58-59. o.]. Aki tehát nem sorakozik fel a haladást jelentő oldal mellett, nem rendeli alá magát annak feltétlenül (s itt a haladást jelentő oldal egyet jelentett — csak és kizárólagosan — a kommunista mozgalommal és az általa kijelölt úttal; a balszárny e merev tétele okozta a legnagyobb veszteséget Szárszón), az fasiszta ellenség.

A SZÁRSZÓI jobboldal az előadást követő vitában, majd később, az általános vitában is erős ellenérzéssel fogadta a balszárny álláspontját, a kategorikus, számára elfogadhatatlan feltételeket. Marosi Péter református teológus a Magyar Ifjúság Nagybizottság nevében így fogalmazta meg kétségeit: „... a magyar munkásság szervezeteivel való együttműködésünket, vagy az azokban való részvételt erősen gátolja az a félsz, amit éppen addigi tapasztalataink is ébresztettek (...). Mi a garanciája annak, hogy ez a munkásvezetőség érvényesíteni tudja majd a magyarság érdekeit az elkövetkezendő szláv moszkovitizmussal szemben?” [Marosi Péter szárszói hozzászólása uo. 57. o.] Marosi, bármennyire is nyersen fogalmaz, nyilvánvalóan a sztálini önkényuralom ekkor már szivárgó rémisztő híreire utalt félelmével, bizonytalanságával. S amikor Marosi a következőket mondta, a tábor fiatalsága többségének véleményét tolmácsolta a baloldal számára: „Kovács Imre megszabta az utat: helyezkednünk kell, hogy a nagy világégés biztos kimenetelénél ne maradjunk le. Németh Lászlót megvádolták azzal, hogy passzivitásba hajszolja magát. Hát én a magam részéről döntöttem és meg akarom itt mondani tanácsképpen minden résztvevő fiatal számára: nem akarok részt venni a baloldalnak most bekövetkezett helyezkedésében, mert nem látom benne biztosítva a benszülöttek: a magyarok sorsát és érdekét” [uo. 62. o.]. A fenyegetésnek ható baloldali ajánlat nem hozhatott sikert, a kényszer miatt a többség inkább (nyilván helytelenül) a „kivonulás” mellett döntött. A baloldal a vita után sem visszakozott, Erdei vitazáró beszédében megerősítette, hogy ha „nem állnak bele (az értelmiségek, a jelenlévők — P. B.) az építő előrehaladás vonalába, akkor már szükségképpen szemben is állnak vele”. [Erdei Ferenc vitazárója — uo. 81. o.] Erdei tett ugyan annyi engedményt, hogy elismerte a harmadik oldal létét, de azt csak mint egyes írók, a szellem kiemelkedő embereinek kiváltságát, akiknek joguk van a különálláshoz. Ez azonban azzal a veszéllyel járhat a számukra, hogy a politika, ha szemben találja magával megnyilatkozásait, „helyére szorítja” őket. „Ez a kiváltság azonban nem vonatkozik az ilyen író követőire” [uo. 80. o.] — mondta, ezzel elszigetelve tömegbázisától a harmadik oldalt. A harmadik oldalnak ezt az elszigeteltségét, nem általánosítható írói magatartásként való értelmezését kérdőjelezte meg Gombos Gyula a Találkozón, amikor kifejtette, hogy a harmadik oldal „elsősorban és döntően politikum” [uo. 80. o.], mely éppen ezért nem választható el, a tömegektől és a követőktől. Gombos Gyula is megfogalmazta egyéni autonómiára való törekvésének igényét, azt, hogy nem kívánta magát feltétel nélkül alárendelni olyan irányzatnak, melynek elveivel nem érthet egyet, a „két hatalmas idegen érdek valamelyikének, jelen esetben a háború alakulása folytán valószínűleg mindinkább fölénybe kerülő baloldalnak” [uo. 195-196. o.]. A baloldal kategorikus választás elé állítása és Németh László előadása előcsalta a hallgatóságban rejlő bizalmatlanságot, elégedetlenséget, ezért vált szárszói beszéde Németh László egyik fő bűnévé, mert ahogyan ő is írta: „Nem egészen alaptalanul vádoltak vele, hogy elrontottam ott valamit. Nem a forradalom ügyét — hisz megmondtam, hogy lesz s kell is lennie —, inkább a bizalmat, hogy ők, akik engem most föláldoznak, a továbbiakban képesek lesznek a magyarság érdekét kellően védeni”. [Németh László: Homályból... — uo. I. köt. 638. o.]

A mi a harmadik oldal vitáját illeti, ma már látjuk, a kérdés korántsem volt annyira egyszerű s korántsem lehetett volna a kérdést olyan szimplán, egyértelműen megfogalmazni, mint ahogyan azt a baloldal Szárszón megtette. Ezt Püski Sándor is megállapította évtizedekkel később: „Nem volt ilyen egyszerű a képlet, hogy demokrácia az egyik oldalon és fasizmus a másik oldalon, hanem demokrácia és szovjet rendszer az egyik oldalon és fasizmus a másikon”. [Huszár Tibor id. mű — uo. 416. o.] Hiszen a harmadik oldal igazi kérdése — ahogy Bibó is írta — az, hogy milyen első és második utat állítanak fel alternatívaként. Annak a harmadik útnak valóban nincs és nem is volt létjogosultsága, amely a haladás és a fasizmus ellentétpárja között hirdetett 'magyar semlegességet'. „Abban a konkrét helyzetben azonban, a szárszói konferencián, ahol látszat szerint Németh László ennek a zsákutcának a hirdetői közé szorult, ez nemcsak rajta, hanem a kérdés helytelen felállításán is múlott. Ott ugyanis a kérdést balról fogalmazták meg olyanformán, hogy abból a fasizmus és bolsevizmus egyedüli alternatíváját lehetett kiolvasni”. [Bibó István: Összeesküvés és köztársasági évforduló — Válogatott tanulmányok, Magvető, II. köt. 453. o.] Erdei előadása zavart okozott a hallgatóságban, amikor is a marxizmus nézőpontját jelölte meg egyedül üdvözítő társadalomépítő elvként s ezzel a helytelen kérdésfelvetéssel, a marxizmusnak középpontba való állításával, eltávolított a baloldaltól „olyan aktív, antifasizmusra képes partnereket, akiknél ez a kérdésfelvetés egyáltalán nem volt aktuális, és akik ettől a programtól és harci kiáltástól meghökkentek”. [Beszélgetés Bibó Istvánnal — Valóság, 1980/9. 48. o.]

A baloldal nem várhatta el ettől a fiatal magyar értelmiségi rétegtől, hogy a Szovjetunióval szembeni beidegzett jogos és jogosulatlan ellenérzését egyik pillanatról a másikra, parancsszóra feladja. Németh László harmadik oldala amúgy is szükségszerű volt, de e hibás választás elé állítás miatt még inkább visszhangra talált a hallgatóság soraiban. Mindkét fél hibájául kell felrónunk annak a nyilvánvaló ténynek a figyelmen kívül hagyását, hogy egy antifasiszta koalícióban, mely akkor az elsődleges és legfontosabb cél volt (kellett volna lennie), mindkét irányzanak helye és szerepe van. A bal- szárny hibát követett el az erőszakos besorolási kényszerével, a népfront gondolatának megsértésével (vagy éppen nem kellő ismeretével) — mely ekkor még politikai rövidlátásnak tűnhetett, de amely később stratégiává rögzült. A harmadik oldalnak viszont nem lett volna szabad elfogadnia Erdei vagy-vagy alternatíváját s feladnia a nemzeti összefogás létrehozásának feladatát (uo.). Igaz, a harmadik oldal a vita során tett lépéseket a kompromisszum felé, hiszen Fitos Vilmos is kijelentette, hogy „az egyetemi és főiskolai ifjúság igenis vállalja a szocializmust, annak legradikálisabb formáját is, de csakis magyar módra, magyar vezetéssel. [Fitos Vilmos hozzászólása — Szárszó, uo. 67. o.] A baloldal a kéznyújtásnak is vehető gesztusról nem vett tudomást (bár ma már nehéz megállapítani az ajánlat komolyságát), a jegyzőkönyvben ennek legalábbis nyomát nem találhatjuk. A baloldal nem tudott a nemzeti sajátosságokat hangsúlyozó harmadik oldal elvével mit kezdeni. Nem tudott, hiszen ahogy Salamon Konrád is megállapította, úgy ítélték meg, a háború utáni helyzetben nem kell tartaniuk ezektől a magatartásoktól. Németh előadását is azért fogadták oly érteden dühvei, mert számukra fel sem vetődött annak az igénye, hogy a magyarság XX. századi, Trianon utáni szerepét, feladatát, jelentőségét s egyáltalán mibenlétét újrafogalmazzák. [Salamon Konrád: Szárszó, 1943. —Forrás 1983/8.9-12. o.]

A hagyományos baloldal, eszmei hagyományaira támaszkodva, nem nemzetben, hanem államban gondolkodott, számára az elsődleges feladat a hatalom megragadása volt, hogy mielőbb hozzákezdhessenek a szocializmus felépítéséhez. Nem a nemzet számára akartak „testre szabott” országot építeni, hanem a szocializmust Magyarországon meghonosítani. Ezért feledkeztek meg a nemzeti sorskérdések megválaszolásáról, s ezért nem akarták, vagy tudták felismerni az akkor létező szocializmus — a sztálini rendszer — szervi és szellemi hibáit. Negyedszázaddal később Erdei Ferenc Szárszóra visszaemlékezve: ezt meg is fogalmazta: „Egy valami azonban tökéletesen hiányzott az én gondolkodásomból, gondolom, a többiekéből is: olyasminek a sejtése, ami később a 'személyi kultusz' címet kapta. Hogy a néphatalom, és a szocializmus kivívása olyan dogmatizmus, voluntarizmus és személyi önkény torzulásait ölthesse, amint az bekövetkezett, arra nem voltak érzékszerveink, azért is lehettünk olyan vakok és bénák vele szemben” [Erdei Ferenc: Emlékezés Szárszóra — Kortárs, 1968/8. 1299. o.] Pedig Németh László pontosan ezekre a veszélyekre figyelmeztetett akkor, mint „hű műszer” adta le a közelgő földrengés vészjelzését. Erdeiék ezért sürgethették oly felhőtlenül a Szovjetuniónak való feltétlen szellemi behódolás realitását, mint a munkás-paraszt szövetség létrehozásának fő zálogát. Németh László e bizalmatlanságát magyarázták később a baloldallal való szembefordulásnak, s így őt és követőit terhelték a felelősséggel: az egységes antifasiszta népfront kialakulásának elmaradásáért. Pedig hát éppen ez a baloldal nem volt elég érett a népfront-gondolat elfogadására, a szövetségesekkel, elveik tiszteletben tartása melletti együttműködésre — szárszói magatartásuk épp e tolerancia hiányát igazolta. Hiszen a baloldal csak akkor játszhatta volna a vezérszerepet ebben a népfrontban (amelyre ekkor igényt tartott), ha ő rendelkezett volna a legerősebb táborral, s ez az 1940-es évek elejére korántsem mondható el. Németh László ezért is nem ismerhette el a kommunisták vezető szerepét, mely szintén az ellene felhozott vádak egyik fő pontjává vált. Ez azonban nem jelentette egyben a kommunistákkal való szembehelyezkedést, mert ő nemcsak a Szovjetunió győzelme esetén félt a háború utáni „rendezésitől, hanem a német vagy angol győzelem esetén is, Németh László számára ekkor már nem volt kérdés, hogy a németek elveszítik-e a háborút s hogy Magyarország mely érdekszférába fog tartozni (bár ekkor még Európa felosztása a jövő titka volt); ő tudta, mint ahogy Szárszón már sokan, hogy Magyarország Keletre orientált ország lesz, a Szovjetunió közelsége miatt érdekövezetébe fog kerülni s belső életünkre is döntő befolyással fog rendelkezni. [vö. M. Kiss Sándor: Szárszói beszéd néhány összefüggése — A szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése — Püski, New York 1987.]

NÉMETH LÁSZLÓ BESZÉDÉT passzivitásra, nemzeti öngyilkosságra való felhívásként értelmezték és értelmezik ma is sokan. (Ez már csak azért sem igaz — ahogy M. Kiss Sándor is megállapította —, mert a népi fiatal értelmiség „németlászlós szárnya” is eljutott az ellenálláshoz, anélkül, hogy megtagadta volna mestere nézeteit, [uo. 10-11 o.] Előadásában nem adott konkrét programot, vetették szemére. „De Németh László nem azért jött Balatonszárszóra (...), hogy programot adjon, vagy az első (német) és a második (orosz) oldal híveit megnyerje, mert tudta, hogy az is késő már és főleg reménytelen. Ő azért jött el a bátrak találkozójára, hogy legbátrabban kinyilatkoztassa, mitől félti a magyart”. [Kovács Imre: Szárszó húsz év után — Új Látóhatár, 1963/4. 301-302. o.] Némethnek ezt a szerepét már Püski Sándor is megfogalmazta ott a találkozón. A népiek azon csoportja, amelyhez Németh is tartozott, soha nem konkrét programokat dolgozott ki, stratégiai terveket, hanem egy általuk elfogadhatónak és szükségesnek vélt „magatartás etikai lényegét kívánták körvonalazni”. [M. Kiss id. mű, 26. o.] Németh ezért Szárszón nem azzal foglalkozott, hova kellene állnunk, hanem a veszélyekre figyelmeztetésen túl, a társadalom szükséges erkölcsi állapotát kívánta megrajzolni, azt az erejében megszilárdult nemzetképet, amellyel feltétlenül számolni kell egy szovjetek által befolyásolt Közép-Európában. Amikor a társadalomban készülő halk folyamatokról s azok semmibevételéről beszélt, akkor „azokra a rejtőző, de érezhető erőkre gondolt, amelyek egy-egy társadalom legmélyén, a történelem napi eseményei alatt a nemzet életét évtizedekre igyekeznek meghatározni, s a nemzeti kívánságot irányába terelni”. (Szabó Zoltán id. mű 10. o.)

Nemzeti sajátosságainkon, melyekre az újjáépítés szervezését kívánta alapozni. Németh László ezeket az erőket értette, s ezek semmibevételének következményeire figyelmeztetett, amennyiben csak külső formákat figyelembe véve, kívülről fogalmazzák meg életfeltételeinket. Megérkeztek-e a megváltók, a poglavnikok, akiket előadásában megjósolt? Rákosi, Gerő, Farkas és a többiek személyében kétségkívül ők érkeztek — állapította meg M. Kiss Sándor [M. Kiss. id. mű 30. o.] — bekövetkezett-e az a katasztrofális értékpusztulás, a szabadságnak diktatúrába fordulása, a munkásnép megnyomorítása, kizsákmányolása, a hatalom kezének bevéreződése, a nemzetnek évtizedekre zsákutcába való jutása, melytől Németh László akkor óvott? Csak szomorúan bólogathatunk. Ezért mondhatta Kovács Imre, hogy a szárszói találkozó Németh László legszebb órája „augusztus 25-én elmondott beszéde élete legnagyobb, legbátrabb tette”. [Kovács Imre: A Márciusi Front — Magyar Öregdiák Szövetség Bessenyei Kör, 1980., 87. o.] S nemhiába tartotta oly sokra ő maga is ezt az előadást, önéletrajzi írásaiban így emlékezve rá: „Ha választanom kellene, melyik írásom az, amelyet mint legjobban reprezentálót iskolakönyvekben tanítanék: én ezt választanám”. [Németh László: Homályból... — uo. I. köt. 638. o.]

EZ ÍRÁSOM ELEJÉN már említést tettem a centrum hiányáról s arról, milyen szerepet kellett volna betöltenie Szárszón. Idézzük fel Szabó Zoltán szavait, aki erre vonatkozóan a legpontosabb képet rajzolta. „A szükségszerűen középhelyet elfoglaló Illyés, Kovács Imre vagy éppen Bibó ebben a munkában nem vettek részt. A középerők gyengék lévén, a szárszói konferencia anyaga akkor azt az érzést keltette, hogy a marxista tételekkel egyezkedők és nekibúsult jó magyarok ellentétei nem oldódtak fel közös tervekben a jövőre s az ellentétek régi rossz magyar szokás szerint abban a haszontalan kérdésben merültek fel, hogy ki a derűlátó és ki borúlátó s melyik kedélyállapotnak van igaza. A demokrataságukban eltökélt magyarok nem annyira a népi ideológia kidolgozásával, mint inkább a marxista tételek népi fogalmazásával foglalkoztak, a magyarságukba elmélyült demokraták viszont komor balsejtelmeikbe merültek el, s a szárszói hatszáz tulajdonképpen polarizálódott. A kitűnő előadással szereplő Erdei, az ingerlékeny Nagy István, az óvatos Darvas és a békítgető Veres Péter szembekerült Németh Lászlóval, aki mind munkásságának rugóit, mind személyes aggodalmait kifejező előadásával a hallgatóság négyötödét maga mögé állította. Mivel Németh László távlatait és Erdei vagy Jócsik realizmusát nem volt aki összeegyeztesse, valószínű, hogy Németh hívei Erdeit vagy Darvast az orosz érdekszférához való igazodással gyanúsították a szívük mélyén, míg emezek Németh László megtapsolóit mély magyar romantikában marasztalták el”. [Szabó Zoltán id. mű 12. o.]

Szárszón tulajdonképpen nem a polarizálódás okozta a gondot, hiszen a népi mozgalom lényegét adta ez az összetettség, hanem a két szárny kibékíthetetlen szembenállása. Nézzük meg hát azokat a személyeket, akik e kibékítésre alkalmasak lehettek volna, milyen nézeteket vallottak, jogos-e a feltételezés, hogy a centrum helyét be- tölthették volna, vagy másképpen fogalmazva a kérdést, volt-e a népi mozgalomban oly szellemi töltés, mely a különböző irányzatokat egy egységes, összetartó eszmévé fogja össze.

Kovács Imre ott volt Szárszón s Németh László előadása után elsőnek jegyeztette be magát hozzászólásra, de az alig megkezdett mondandóját félbeszakították, s nem volt hajlandó folytatni azt. így ma már csak találgathatunk mit is mondott volna. Kovács Imre napi, politikai cselekvésekben Erdeiékkel értett egyet: radikális, forradalmat kívánó, azonnali cselekvést sürgető magatartása, mentalitása, aktív politizálása a balszárny felé vonzotta. De Kovács Imre eszméi sohasem egyezhettek meg Erdeiék marxizmushoz közel álló nézeteivel, soha nem léphetett volna be önmaga eszméinek feladása nélkül a balszárnyba: „Nagyon jó viszonyban voltam sok illegális kommunistával, Markos Györgytől Kállai Gyuláig vagy Donáthig, de ez nem jelenti azt, hogy azonosultam nézeteikkel” — írta visszaemlékezéseiben [Huszár Tibor id. mű — Kovács Imrével, uo. 638. o.], vagy egy másik idézet szerint: „Ferinek ez a marxistább prezentálása (Erdei szárszói beszédére utal itt — P. B.), tálalása és hozzászólása ugye engem nem tudott megfogni, azt tudom csak ismételni, hogy én nem tudtam marxista lenni, és csak ismételni tudom, hogy ez nem zavart engem abban, hogy progresszív és radikális legyek”, [uo. 148. o.] Kovács Imre dilemmája: egyénileg Erdeiékkel szimpatizált, de általános ideológiájukat nem fogadhatta el; ugyanakkor Németh Lászlónak kötelet ígért, személyes ellenérzéseket is táplált vele szemben, s ezért mint embert nem érthette meg, de a magyarság, nemzetközpontú, sajátos magyar utat igénylő nézetei az övéi is. Ezért nem tudott Szárszón dönteni, habozása ennek tudható be. A táborozás után azonban döntött. Ő jelentette meg elsők között Szárszóról írt beszámolóját s ebben már egyértelműen csatlakozott a baloldalhoz, Némethet okolva a tábor sikertelenségéért: „Két előadás érdemel meg minden figyelmet és dicséretet. Az egyiket Erdei Ferenc, a neves fiatal szociológus tartotta a magyar társadalom kialakulásáról (A másik Jócsik előadása volt Kovács értékelése szerint — P. B.). (...).

A KÉT ELŐADÁS LENYŰGÖZTE AZ IFJAKAT, nem is igen tudtak hozzászólni: tudomásul vették, hogy minden úgy volt és úgy van, ahogyan azt Erdei és Jócsik elmondotta, s már-már kialakult volna valami egységféle, sokat ígérő vitatkozási alap, amikor váratlanul jelentkező hangulati elemek felborították a toleranciára hajlamos társaság egyensúlyát”. [Kovács Imre: Ifjúsági parlament a Balaton partján — Híd 1943. okt. 1. 10. o.] Kovács Imre szinte valamennyi baloldali személlyel nyilvános közösséget vállalt Szárszó jegyében, egyértelművé téve álláspontját. Híd-beli cikkében, melyből az előző idézet is származik, Nagy Istvánt az elveiért és meggyőződéséért sokat szenvedett neves erdélyi íróként, a reálpolitika képviselőjeként állította be, aki az illuzionistákkal szemben képviselte eszméit, s így Nagy István megállapításait a hallgatóság szükségképpen „helyeselte és megerősítette”, [uo. 11. o.] Éppen azét a Nagy Istvánét, akinek türelmetlen, ingerült felszólalása a leghevesebb ellenérzéseket váltotta ki. Veres Péternek is jutott ebben a cikkben egy kép- aláírásnyi szerep: „Veres Péterrel jól megértjük egymást” — írta Kovács Imre a kettejüket mosolyogva ábrázoló fénykép alá, nem minden célzatosság nélkül O tehát letette voksát s szárszói némaságával elvesztette azt a lehetőséget, hogy a centrum hiányzó szerepét betölthesse.

KÉT SZEMÉLYRŐL kell még feltétlenül szót ejtenem, akik valószínűleg döntően befolyásolhatták volna a találkozó kimenetelét. Az egyik Tamási Áron. Ő minden bizonnyal Erdély akkori bizonytalan helyzete miatt érezte úgy, hogy nem hagyhatja el szülőföldjét, s különben is ismert volt a napi politikai cselekvésektől való idegenkedése, távol állása (s hogy Szárszó ilyen szerepre készült, már előre lehetett sejteni). Tamási Áron a találkozón valószínűleg hirdette volna az oldalakon felülálló magyar szellem jelentőségét, mint ahogyan 1942-ben meg is fogalmazta ezen igényét: „Mindenekelőtt annak a meggyőződésünknek kell hangot adnunk, hogy a magyar szellemnek pártokon felül kell állnia”. [Tamási Áron: Erdélyi jelentés — Virrasztás, Révai 1943., 422. o.] Ez a politikai függetlenség, a napi politikán felül való állása hozzásegíthet a hagyomány és a haladás, a nemzeti eszme és az emberies felfogás szerencsés szintéziséhez, vallotta Tamási alig fél évvel a Szárszói Találkozó előtt egyik esszéjében [Tamási Áron: Érzelem a népiségről — uo. 442. o.] s vélhetően a balatoni táborban is e mellett foglalt volna állást Tamási Áron így feltehetően annak az összekötő hídnak, a nézeteket összebékítő szerepét játszhatta volna, amely olyannyira hiányzott Szárszóról.

S ezt tehette volna Illyés Gyula is, hiszen Illyés a belső erőktől várt megoldást; ezt írta 1942 végén: „A magyarság most éli várakozásainak tán legsúlyosabb esztendeit. Ágazhatnak reménységek és bizodalmak erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik meg, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár külső erőktől, az a maga képességeit gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja fel”. [Illyés Gyula: Első állomás — Magyar Csillag 1942. nov. 666-667. o.] S ugyanezt fogalmazta meg naplójában a találkozó előtt egy hónappal: „Itt vagyunk beszorítva ebbe az országba, sorsunk együtt dől el, s úgy lesz csak jó, ha mi döntjük el. Erre kell egy nemes parlamentet szerveznünk. Kevesen vagyunk. Aki kifelé tekintget, onnan vár valamit, az elárulja a játék szabályait”. [Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929-1945 — Szépirodalmi, 283. o.] Illyés ezzel a véleményével ellensúlyozhatta volna a baloldal messiásvárását, a Szovjetuniónak, az importált szocialista rendnek mindent megoldó tényezőként való kezelését, ugyanakkor további távlatot adhatott volna Németh László beszédének. Elképzeléseiben egy minden progresszív erőt tömörítő koalíció álma is felmerült, ahol ezen erők a parlamentarizmus szabályai szerint érvényesíthették volna érdekeiket, céljaikat.

Illyés Gyula ezért léphetett volna fel a leghatásosabban az összebékítés igényével, hiszen a Magyar Csillag is az ellentétek összeegyeztetésének, az ellenfelek összebékítésének legfőbb fórumává vált Illyés szerkesztői munkája alatt. Határozottan ellentmondott ő is a besorolások, kategorizálások mindent elsöprő kedvének, nem véletlen, hogy 1943-as naplójegyzeteiben kétszer is találkozhatunk e problémával: „A kor (...) kialakít, mintegy tömegfogyasztásra két-három szellemi vagy erkölcsi határkövet, s felháborító dölyffel elvárja, hogy ha nem akarok 'ingatag' lenni, egyikhez szívvel-lélekkel álljak oda én is, aki nem két, hanem kétezer lehetőséget is látok”, [uo. 258. o.] Majd közvetlenül a találkozó előtt, júliusban ezt írta: „Válassz: jobb vagy bal, mondja gőggel és önteltségben már ütésre készen a politikus (...). Én azonban (...) csak nézem gyönyörködve. Azon gyönyörködve, hogy az az egy is (az egy 'állásfoglalás', az egy 'üdvösség' stb.), amivé ő a világot szűkítené, szememben csak a butaság öt millió változatát gazdagítja eggyel”, [uo. 287. o.] Tamási Áron és Illyés Gyula függetlenség igénye, „pártatlansága” megteremthette volna a nemzeti összefogás alapját Szárszón, kiegyensúlyozhatta volna a két serpenyő tányérjait. Mindez azonban puszta, bár írásaikra alapuló feltételezés, melyet a történelem erősen zárójelbe vetett.

SZÁRSZÓ kapcsán még egy személyről kell említést tennünk. Bibó István pályája, ha csak áttételesen is, számos ponton kapcsolódott a Szárszói Konferenciához, annak elemzéséhez és értékeléséhez. Személyesen ugyan nem vett részt a találkozón, habár Erdei hívta őt, így az ott történtekről Erdei részletes beszámolójából értesült. Erdei állásfoglalása és szereplése számos vitát váltott ki közöttük. Erdei bevezető előadásában, mint már láttuk, határozottan állást foglalt a történelmi materializmus, mint történet- és társadalomtudományi módszer mellett, s ezzel az álláspontjával élénk ellenzést keltett a hallgatóság soraiban is. Előadása nyomán hamar „felállt egymással szemben egy osztályszempontú és egy nemzeti kérdéseket előtérbe helyező történelmi és társadalomszemlélet”. [Bibó István: Erdei Ferenc az 1943. évi balatonszárszói konferencián — MTAK Kézirattár, MS 5115/76.2. o.]
Bibó ezt a szembenállást a találkozó egyik legnagyobb hibájának tartotta. Erdei hibázott abban, vélte, hogy a „társaságot az elé a választás elé állította, hogy vagy a marxizmus szemszögéből szemlélik a társadalmi kérdéseket, vagy elcsúsznak valami Isten tudja micsoda veszedelmek felé”. [Bibó István: Levél Borbándi Gyulához — EPMSz 1981-1984. III. köt. 850. o.] Bibó Erdeinek ezt a kérdésfelvetését nem találta indokoltnak, hiszen Erdei magyar társadalomszemlélete nem kívánta volna meg a történelmi materializmus kizárólagos elfogadását, hanem annak bármilyen realista szemléletű és demokratikus ideológiájú állásfoglalás alapjául szolgálhatott [Bibó István: Erdei Ferenc az 1943... — uo. 3. o.], s ahogy az előbb láttuk, Erdei munkássága a '30-as években, Bibó olvasata szerint, messze állott a történelmi materializmus értékeitől. Erdei hibája mellett Németh László is vétett, állapította meg Bibó, amikor egy harmadik út hamis alternatíváját vázolta fel, amely szerint a fasizmus és kommunizmus ellentétében a magyarságnak egy harmadik, passzívabb utat kell választania. [Bibó levél 850. o.] Ezekkel a kérdésfelvetésekkel „elhomályosult az a szembeszökő tény, hogy egy létező és a fasizmus ellen harcoló polgári demokrata-kommunista világkoalíció együttes eszmei erőterébe minden Németh László-i harmadik út belefér és semmi értelme egy olyan harmadik utat meghirdetni, amely nem képes minden töprengés nélkül ebbe az antifasiszta koalícióba belépni”. [Huszár Tibor: Bibó István — Magyar Krónika 1989., 44. o.]

Bibó ebben a helyzetben — a fasizmus és a vele harcoló világ közötti ellentétben — nem ismert el semmiféle harmadik utat, így valószínűleg, harmadik utas meggyőződése ellenére sem csatlakozott volna Németh László álláspontjához. [L. erről uo. 45. o.] Németh László azonban nem jószántából „szorult” ebbe a lehetetlen helyzetbe, vallotta Bibó, hiszen a kérdést Szárszón baloldalról fogalmazták meg, „olyanformán, hogy abból a fasizmus és bolsevizmus egyedüli alternatíváját lehetett kiolvasni”. [Bibó István: Összeesküvés... — uo. 453. o.] Ez vált akadályává egy németellenes, radikális társadalmi reformokat követelő összefogás lehetőségének, melyre a konferencia résztvevőinek többsége hajlott volna.

Így a Szárszói Találkozó nem tölthette be szerepét, nem tisztázhatta a „pillanatnyi cselekvés és a távlati cselekvés egységes etikai alapját s az együttes cselekvés módozatait”. [M. Kiss id. mű 26. o.] Szárszón, ha ugyan más személyekkel is, de fenn álltak és egymással szemben álltak a népi mozgalom azon erői, amelyek a koalíciós időkben megosztottsághoz, majd szakadáshoz vezették a Nemzeti Parasztpártot és magát a népi mozgalmat is. Mindamellett az idő s történelmünk igazolta a harmadik oldal realitását, szükségességét, baloldaliság nélküli demokratizmusát, azt, hogy az ország parlamentjéből való kizárása miféle egyoldalúsághoz, pusztulást okozó szűklátókörűséghez vezet. Ha a fasizmus-antifasizmus ellentétpártjában nem is lehetett realitása, a holnapután, az általános életfeltételek kimunkálása, az egyoldalúság veszélyeire való figyelmeztetés terén, a továbbfejlődés mikéntjének meghatározásánál már igenis reális (sőt szükségszerű) lehetőséggel kínálkozott a „magyar vonal” megoldása. Szárszó, bárha összefogást nem is teremthetett, nemzedékeknek adott muníciót progresszióból, demokratizmusból, úgy tűnik még a mi számunkra is e szimbólumok jelentésével bír.


1 Az idén lesz ötven éve annak, hogy a „Magyar Élet Könyvbarátai”-nak társasága a Soli Deo Gloria Szövetség telepén 1943. augusztus 23-29. között találkozót rendezett „Ifjúság a magyar szellemért” címmel. A magyar közéletben ez a találkozó lett fogalommá, „Szárszó” néven.



« vissza