Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Remény, aggodalom


Kulin Ferenc Antall-cikkéhez


A Magyar Szemle augusztusi számában Kulin Ferenc első szabadon választott miniszterelnökünkkel foglalkozó kiváló tanulmányát („Antall József. Aggodalom és remény”) olvashattuk. Antall értékelésével egyetértünk, egyes megállapításait azonban – úgy gondoljuk – pontosítani kell. Az alcím Bajza József Sóhajtás című versét juttatja eszünkbe, melyben a költő először aggodalmainak ad kifejezést („Múltadban nincs öröm, / Jövödben nincs remény, …), majd Istenhez fohászkodik segítségért (’Oh népek Istene / Küldj egy reménysugárt,”).
Kulin számára a remény forrása Antall államférfiúi kvalitása és teljesítménye, valamint az az indokolt várakozás, ami a Fidesz elsöprő választási sikerét kíséri. Ezzel egyet is értünk. A aggodalmaival van némi problémánk. Az aggodalmak okai általában a múltunkban gyökereznek. Kimondva vagy kimondatlanul itt a politikai érettségre és a politikai gyakorlat hiányára szokás gondolni. Való igaz, hogy Bethlen István 1922-es alkotmánysértése (rendeleti úton megszüntette a választások titkosságát, Budapest és néhány nagyobb város kivételével) azzal a politikai eredménnyel járt, hogy a nép több mint húsz évig arra kényszerült, hogy ellenvetés nélkül elfogadjon mindent, ami felülről jön, mert hiszen a tényeket csak elfogadni lehet. Ennek ellenére 1945-ben a nemzetgyűlési választásokon a passzivitáshoz szokott nép a szavazatok 57%-át a Kisgazdapártnak adta, a kommunisták pedig csak 17 százalékot kaptak. S mindez százezernyi szovjet megszálló katona jelenlétében történt. E káprázatos siker – szerzőnk szerint – „sokkal inkább a kommunistáktól való páni félelemnek, tehát egy taszító erőnek volt tulajdonítható, semmint a párt (mármint a Kisgazdapárt) saját vonzerejének”. Erre a ’vonzerőre’ még visszatérünk, de maradjunk csak a tanulmány megállapításainál!
Kulin Ferenc a politikai konjunktúrának (?) betudható győzelem megtévesztő hatásáról, szűk osztálybázisról ír. (Ez a szűk osztálybázis akkor az ország lakóinak több mint 50%-át jelentette, s e többmilliós tömegnek csak alig pár százaléka sorolható a ’nagygazda’ kategóriába). Kijelenti, hogy a békeidőkben, vagyis a felszabadulás előtt a Kisgazdapárt „csak jelszavakban követelte a magyar parasztság tömegeinek felemelkedését”, s „valójában a magyarországi agrárkapitalizmusba integrálódni képes ’nagygazda’-elit hatalmi érdekeit szolgálta”.
Elismeri, hogy „történelmi krízishelyzetekben jellemóriások” kerültek a párt élére. Név szerint megemlíti Bajcsy-Zsilinszkyt és Varga Bélát, de elfeledkezik „a történelmi krízishelyzetek” két „jellemóriásáról”, Nagy Ferencről és Kovács Béláról. Pedig a fiatal Nagy Ferenc látva, hogy a bethleni Egységes Párton belül létező régi kisgazdapárt egyre jobban elveszti paraszti jellegét, kilépett a pártból és kezdeményezte a független, a Bethlen Istvántól és az uralkodó osztályoktól független, valódi kisgazdapárt létrehozását. 1930. október 12-én megalakult az új Kisgazdapárt, melynek ő lett az országos titkára. A párt programjában a titkos választójog követelése mellett a földreform szerepelt az első helyen, „hogy a föld nélküli parasztcsaládok százezrei biztos egzisztenciához jussanak… és hogy a nagybirtok túlzott gazdasági befolyása a magyar nép fölött megszűnjön” (Nagy Ferenc). Mint országos főtitkár járta az országot, s talán ő volt az egyetlen ember, aki a kis csonka ország minden falvát fölkereste.
Nagy Ferenc nem marxista szemüvegen át nézte a parasztságot, de nyilvánvalóan a szegények mellett állt. Ezt bizonyítja, hogy Illyés Gyulát (Puszták népe) és Szabó Zoltánt (A tardi helyzet) megelőzve kiadta az 5 000 000 magyar a Golgotán című megrázó jajkiáltását. Megírja ebben, hogy a parasztság jó része a kevés, de biztos kenyeret jelentő zsellérsorsra vágyik, mert a bethleni feudálkapitalizmus a kisparasztoknak nem biztosít megélhetést. Így hát igen távol állt az „agrárkapitalizmusba integrálódás” vágyától. Mint írja: „Magam is egy vagyok az ötmillió, eke mellett síró magyar paraszt közül… az én kenyerem is ott van a kemény rögök között, onnan kell kiemelni két kézzel. verejtékkel, inatszakító és életet rövidítő munkával.” Majd kijelenti, hogy: „A mai magyar világ [a bethleni feudálkapitalizmus] a falu népe számára éppen úgy szélsőség, mint akár a bolsevizmus.”
A békési program jelszavai (földreform, a nép felemelése, titkos választás) nem maradtak jelszavak. Befogadták a pártba a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki szintén a demokráciáért és a parasztságért harcolt, majd megalkották – Nagy Ferenc kezdeményezésére – a Parasztszövetséget, mely a nyilasok és a volksbundisták kivételével minden paraszt előtt nyitva állt. Rövid egy év alatt mintegy ezer helyi szervezetet hoztak létre, s a különböző tanfolyamok szervezésével nevelték a jövő paraszti vezetőit. Nagy Ferenc szerint ezek a tanfolyamok „a demokrácia iskolái” voltak. Ezután – 1943-ban – szövetséget kötöttek a Peyer vezette szociáldemokratákkal a háború utáni együttműködésről. (Ezt Szakasits, Peyer távollétét /német fogság/ felhasználva felrúgta és a kommunisták mellé állt.)
A Parasztszövetségben nevelődött kisgazdák aztán helytálltak az 1945 őszén megválasztott nemzetgyűlésben. Nagy Ferenc 1946–47-ben mint koalíciós miniszterelnök bizonyította be politikai érettségét. Határozott koncepciója volt. Miként halála után a Társadalmi Szemle számára írt (de nem közölt) tanulmányában írja Szakács Sándor: „Parasztdemokráciát akart, amelyben a parasztság (paraszti többség) számarányának megfelelő politikai súllyal, testvérien – mint hirdette már a felszabadulás előtt is – a munkássággal, a velük szolidáris intelligenciával, a demokratikus polgársággal (mindenekelőtt kisiparosokkal és kiskereskedőkkel) együtt építi a nép országát. Ebben az országban természetes elv lesz a követelés (idézi Nagy Ferencet): »Tulajdonjogilag közelebb kell vinni a dolgozó embert az egyéb termelési tényezőkhöz. Így a dolgozó kisemberek tulajdonába kell adni a földet, és nagyobb befolyást kell biztosítani a munkásnak is a maga termelő területére. Meg kell teremteni a gazdasági demokráciát.«”
Ezt a nézetet így erősítette meg Parasztság és nemzet című tanulmányában Saláta Kálmán, a koalíciós Kisgazdapárt egyik elméleti szakembere: „A parasztság a nemzet életébe újságként éppen azt hozta, hogy a nemzetből egyetlen társadalmi csoportot, réteget, foglalkozást, leszármazási csoportot vagy vallást sem akart kizárni, csupán a nemzet iránti, a nemzeti függetlenség iránti hűtlen egyeseket.”
Nagy Ferenc távlatos koncepcióját, mely három fejlődési szakaszt határozott meg (szabad választás, békekötés, a megszálló csapatok távozása), s amelyről James McCargar, a háború utáni években Magyarországon szolgáló amerikai diplomata nagy elismeréssel írt, politikai eszközökkel nem tudták lehetetlenné tenni, csupán szovjet beavatkozással (konstrukciós per, Kovács Béla elhurcolás stb.) érték el, hogy emigrációba kényszerüljön. McCargar szerint Nagy Ferenc „kötéltáncot járt. De tény, hogy még így is sikerült megvalósítania célkitűzései közül az első kettőt. Sőt még a »harmadik szakaszban« sem csúszott meg a lába. Erőszakkal rántották le a kötélről.” Ekkor ismét bebizonyította jellemszilárdságát. Mint még le nem mondott miniszterelnöknek joga lett volna Svájcban felvenni azt a hatalmas összeget (1 200 000 svájci frankot), amit még Kállay helyezett letétbe, arra az esetre, ha a kormány emigrációba kényszerülne, De nem volt hajlandó a magyar nép tulajdonának tekintett összeghez nyúlni. (Pedig az emigrációnak jól jött volna ez a kis pénz.)
A Kisgazdapártot az 1945 utáni demokratikus években irányító úgynevezett „paraszti centrum” tagjai (Nagy Ferenc elnök, Kovács Béla főtitkár, Varga Béla alelnök) valóban jellemóriások voltak. Nagy Ferenc az emigrációban igazi államférfiúvá nőtte ki magát: az Egyesült Államok elnökeinek adott tanácsot (ha kellett, diplomáciai segítséget), amerikai egyetemek kedvelt előadója lett, s mint miniszterelnöki székétől megfosztott politikus két amerikai egyetemtől is díszdoktori címet kapott. Koporsója mellett Bay Zoltán arra emlékeztette a gyászoló gyülekezetet, „hogy Mátyás király óta Nagy Ferenc, az egyszerű parasztember volt az első, aki miniszterelnökként a tudósokat maga köré gyűjtötte”.
Joggal írta róla tizenöt évvel halála után a parasztpárti Borbándi Gyula: „Amikor 1979. június 12-én meghalt, rádöbbentek, hogy kit és mit vesztettek el vele azok, akik párthíveiként, a népi mozgalomban társaiként, a negyvenötös koalíció demokratáiként megismerhették emberi erényeit, kényes erkölcsi elveit, paraszti józanságát, az idők folyamán megérlelt bölcsességét, széles látókörét, politikai tisztánlátását, államférfiúi képességeit, a magyar haza rendíthetetlen szeretetét és a demokrácia iránti feltétel nélküli elkötelezettségét. A demokrata emigráció vezér nélkül maradt.”
Kovács Béla, amikor 1947 elején megindult ellene a politikai hajsza, megszökhetett volna, de ő ártatlansága tudatában maradt, s a szovjet fogságban érett államférfiúvá fejlődött. Tökéletes jellemzést ad róla Palasik Mária: „Kovács Béla igazi népvezér alkatú politikus volt. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy államférfi legyen. Szellemi képességei, fizikai felépítése, hallatlan munkabírása, megvesztegethetetlensége, alázata a hatalommal ráruházott szolgálat iránt erre predesztinálták. Egyenes jelleméből következett tragédiája: egyszerűbb volt számára kimondani az igazságot, mint megalkudni. A sors kegyetlen volt, nem engedte beteljesedni szépen ívelő politikai pályáját.”
Varga Bélát Kulin Ferenc is pozitív példaként hozza föl, ezért vele kapcsolatban csak annyit említek meg, hogy a második világháború alatt a menekültek és üldözöttek iránti szolidaritás kiemelkedő személyisége volt, az amerikai emigrációban pedig az integrálóképesség ragyogó példáját szolgáltatta a Magyar Bizottmány, majd az 56-osokkal kiegészült Magyar Bizottság egyben tartásával.
Az ilyen – valóban – óriások mellett szóba sem jöhet egy törpe Torgyán. A kilencvenes években a Kisgazdapárt nevet bitorló politikai szerveződmény még csak utódpártjának sem nevezhető az 1930 és 1947 közötti Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártnak. Lehet, hogy ez csak stiláris különbség, de az Antall-, illetve az Orbán-kormány nem megpróbált, hanem kénytelen volt egy ideig együttműködni a Torgyán-féle alakulattal.
A szerző elismerően ír a fiatal Antall József által 1956 novemberében összeállított kibontakozási programtervezetről, melynek 4. pontját részletesen ismerteti. Az e pontban foglaltak pontosan megegyeznek az 1945-ben készített kisgazda pártprogram-tervezet megfelelő részével (politika, társadalom, gazdaság), melyet Kiss Sándor írt. Idézem a kisgazda politikus szövegét A magyar demokráciáért című könyvből, mely Amerikában jelent meg 1983-ban:
Olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendszert kell létrehozni, amely demokratikus, szociális és az alapja a szabad szervezkedés. Szövetkezeti szocializmusnak neveztük, amely biztosítja a magántulajdont, de a kulcsiparok és nagyüzemek monopóliumok és kartellek helyett szövetkezeti tulajdonba kerülnek. Az üzemekben dolgozók nemcsak munkások és alkalmazottak, de résztulajdonosok is. Az ipari kisüzemek – általában a kisipar és a kiskereskedelem, valamint a szolgáltató iparágak – azonban magántulajdonban maradnak. Tulajdonosaik önkéntes szakmai szövetkezetekbe tömörülnének, míg a munkások érdekeit szakszervezetek védik és képviselik. A mezőgazdasági termelés alapja az egészséges, életképes, paraszti kisbirtok rendszere. Erős paraszti érdekvédelmi szervezeteket kell létrehozni, valamint átfogó szövetkezeti mozgalmat és hálózatot.”
A demokratikus fordulattal kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy az MSZMP a magánkezdeményezés (háztáji, gmk stb.) engedélyezésével saját maga készítette elő saját összeomlását, viszont a „szerzés”, a pénz központi szerephez juttatásával a rendszerváltás morális alapjait rendítette meg. Emlékezzünk csak arra, hogy sokkalta rosszabb gazdasági körülmények között az 56-os politikai követelések között szerényen húzódik meg a normarendezés. Mert 1956-ban még jó volt a nemzet immunrendszere, amit csak Kádáréknak sikerült tönkretenni. S mivel a pénzcentrikussá vált magyar társadalom a demokráciától nem kapta meg azonnal a jólétet is, a tömegek egy része visszapártolt a szakértelmükre hivatkozó posztkommunistákhoz. (Az első szabad választásokon elért 10,89%-hoz képest 1994-ben 32,99%-ot értek el.) Az MSZP, a hozzá csatlakozó SZDSZ-szel együtt a képviselők számát tekintve több mint kétharmados többséghez jutott. Ekkor, különösen a második visszatérésük után beigazolódott Fülep Lajos jóslata, ami – Fodor András közlése szerint – így hangzott: „A kommunizmus a másodfeltalálók világa. Mindent feltalálnak, csak éppen késve és rosszul. Maguk még meg fogják élni – mondta tanítványainak –, hogy végül a kapitalizmust is fel fogják találni. De abban nem lesz köszönet.”
Az Antall-kormány mulasztásának tartom, hogy nem mutatta be határozott részletességgel, hogy a demokratikus gazdaságot milyen romokon kénytelenek felépíteni. Remélem, hogy ezt a hibát a mostani Orbán-kormány nem fogja elkövetni. Erre kötelezi a rájuk szavazó társadalmi többség is, mely félreérhetetlenül kinyilvánította, hogy nem kér ebből a kommunista kapitalizmusból. A magyar nép bizonyára megtanulta, hogy szolid alapokon nyugvó jólétet csak munkával lehet teremteni. Akár még átmeneti nélkülözés árán is. Mai reménykedésünket ezért, valamint múltunk egyéni, de társadalmi méretű eredményeiből is erőt merítve, nem kíséri aggodalom.


« vissza