Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Rekviem a parasztságért" 1. rész

 
Látlelet a félmúlt és a mai magyar valóság egy mikrovilágáról
 
 
1. rész
 
 
Hát ezt is megértük. Rekviemet mondhatunk a magyar parasztság fölött. Vigasztalhat-e vajon, hogy nemcsak a magyar parasztság szűnt meg, hiszen világjelenség az agrárnépesség csökkenése? A maradék a harmadik világban még parasztnak mondható, a fejlett országokban viszont már csak mezőgazdasági munkás, paraszti kultúra nélkül. Mennyire igazak ma is a költő szavai: Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, / s mint fészket, ütik le a kis falut. Világjelenség az agrárium leértékelődése, s kezdik elfelejteni az emberek, hogy televízió nélkül lehet élni, de kenyér nélkül nem. Vajon ipari terméknek tekinthető-e az élelmiszer? És ipari munkás-e az azt megtermelő ember? Nagy és gazdag birodalmakban mindezek nem okoznak különösebb gondot, kicsiny és szegény népek számára viszont ugyanezek szinte élethalálkérdések. Ugyanakkor hamisnak és csináltnak érezzük az agrárium nemzetközi leértékelését, mert a globális élelmiszerhiány miatt a termőföld hamarosan olyan értékes lesz, mint az elfogyóban lévő kőolaj.
A parasztság fölszámolása a szemünk előtt játszódott le, nincs még kellő történelmi távlatunk folyamatára, de itt élnek közöttünk szenvedő alanyai, kárvallottjai és haszonélvezői. Nem mondhatjuk, hogy korunk, a 20–21. század szűkölködött volna a radikális változásokban. Birodalmak és eszmerendszerek szinte a szemünk előtt dőltek össze, s támadtak helyettük újak, miközben kis hazánk hajóját hányták-vetették a történelem viharai. A politikai változásoknál azonban jóval jelentősebbek – nem kis részben annak következményei – a társadalmak szerkezetében bekövetkező átrendeződések.
A tudományos-technikai forradalom hatására alaposan megváltozott óriási embertömegek szerepe. Nő a gépesítés, az automatizálás, a digitális technika, a kemizálás jelentősége, az úgynevezett termelőmunkával szinte egyenrangúvá válik a szolgáltató-, a turisztikai és a szórakoztatóipar, s minimálisra csökken a fizikai munka.
A haszonelvűség szent nevében kíméletlenül folyik földünk kizsákmányolása, természeti kincseink pusztítása. Áthidalhatatlanná nő a fejlett és a fejletlen országok közti különbség. Mindeközben szinte mindenhatóvá válik az elektronikus média, hogy az elembertelenedő társadalmak polgárainak tudatát is átmossák, alkalmassá tegyék őket a változások elfogadására. De vajon az emberiség fejlődésének csúcsa volna a fogyasztói társadalom?
A magyar parasztságnak mint osztálynak a megszűnése, erőszakos fölszámolása fontosabb, következményeiben talán katasztrofálisabb, mint a nyugati világ nyugodt körülmények között történő abszolút polgárivá válása, de még a hazai rabszolgaság, a jobbágyság vagy a nemesség eltűnésénél is döntőbb.
Én nemzetgyilkosságnak tartom, mert eszembe jut Veres Péter sokat vitatott könyvének sokatmondó címe a Paraszt sors – magyar sors, amelyben a gondolatjel akár egyenlőségjelként is értelmezhető. Vajon nem igaz?
A magyar néprajztudomány megszületése – vagyis a 19. század vége – óta ennek az osztálynak a hagyományos kultúráját kutatta. Jámbor népboldogító szándékú elődeihez – Berzeviczyhez, Kölcseyhez, Tessedikhez, Berzsenyihez – hasonlóan azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kutatásuk eredményeit, tanulságait figyelembe veszik az országépítő munka során, hasznosíthatók lesznek a politikai döntéshozók, törvényalkotók számára. A néprajztudomány eredményei mindenkor a szellemi honvédelmet szolgálták. Néprajzkutatóink már a kezdetek kezdetén az archaikumokat keresték, s kevesebb figyelmet fordítottak a mindennapi élet legmegszokottabb jelenségeire. Folyton a huszonnegyedik órát emlegették, holott még száz év múlva is bőven akadt gyűjtenivaló. Jellemző az is, hogy épp a hagyományos paraszti társadalom kutatása, a szociográfiával határos, úgynevezett társadalomnéprajz volt a legutóbbi időkig a legelhanyagoltabb terület.
 
A mindegyre égetőbbé váló magyar sorskérdésekről, a gazdasági szerkezetről, a demográfiai helyzetről, a társadalmi osztályok közötti viszonyokról az elmúlt században a népi írók töprengtek leginkább, s ők húzták meg a vészharangot – írja Árva László. Tudjuk azonban, hogy a máig felzaklató hatású Baranyai utazás, a Puszták népe, a Viharsarok, Az Alföld parasztsága vagy akár A tardi helyzet a mai értelemben nem igazi szociográfiák, sokkal inkább szociográfiai indíttatású esszék, röpiratok. A háború előtt talán csak az egyetlen De Gusti módszerével felmért magyar település a baranyai Kemse volt, s a róla szóló Magyar Élet-kötet: az Elsüllyedt falu a Dunántúlon.
A Rekviem a parasztságért (Hat falu egy sors) egyebek közt a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával a Kalocsai Múzeumi Értekezések 13. számaként Romsics Imre múzeumigazgató szerkesztésében jelent meg. A kötet már külsejében utal tartalmára. Borítóján ugyanis Rideg (Dacsi) Albert tanyájának a „paraszt-Magyarország” 1930-as évekbeli fényképe látható. A rangos, cserepes tetejű, L alaprajzú ház udvarán melléképületek, indulásra kész lovas kocsi, ökrös ekés fogat, hat népviseletes férfi és hét nő (közülük öt még gyermek), továbbá mintegy 20 birka és ugyanennyi liba látható a felhalmozott tűzifarakás és egy hatalmas trágyadomb közelében. A háttérben még gémeskút és galambdúc hirdeti a gazdaság autogén jellegét. A nosztalgiát ébresztő archív fotó mögött egy ősi kultúra rejtőzködik. Hasonlóan sokatmondóak a kötet archív és újabb fényképei is.
Az alapmintának tekintett Homokmégy társadalmában ugyanis a legutóbbi időkig megőrződtek a paraszti élet szokásai, törvényként kezelt hagyományai, s mindez az átlagosnál sokkal erősebb társadalomszerveződési tényezőt jelentett. Tiszta parasztfalu (Erdei nevezi így) jellegét az is mutatja, hogy 1900 és 1960 között mindössze 15%-kal esett vissza a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya a majd 100%-osról. Vajon mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a parasztellenes politikai fősodorral szembeni passzív ellenállásban a menekülés mellett a hatalmi-politikai célokkal ellentétben erősödött a közösségi szolidaritás, másrészt… a paraszti létformához és a „szabadság védőkeretét” jelentő földhöz való kötődést is jelzi. Még azok közül is sokan, akik kényszerűségből ipari munkássá lettek és megismerték a nem paraszti életforma előnyeit, amikor erre mód nyílott – 1956–57-ben –, visszatértek a faluba. Akkor még el sem tudták képzelni a tradicionális paraszti világ megszűnését. Sőt az iparban dolgozók nyolcórás műszakjuk után hazatérve családjuk földjén besegítő családtagként tovább folytatták régi paraszti tevékenységüket. (Ezt az ingázó kétlakiságot sokat kárhoztatta a korabeli sajtó, de megszüntetni nem tudták, végeredményben nem is nagyon akarták.) A homokmégyiek mentalitását meghatározta konzervatív katolicizmusuk, valamint a földnek és a kemény munkának a tisztelete.
A magyar történeti tudatot az iskolában tanított „államtörténet” határozza meg. Az emberek elfelejtik, hogy kisebb közösségük, szülőhelyük, családjuk múltja, sőt akár egyéni sorsuk is része a magyar történelemnek, még ha csak a 20. századinak is. Ezeknek beemelése a magyar történelem corpusába és történeti tudatunkba körültekintő munkát igénylő, nehéz feladat. Az államszocializmus történeti mértékkel mérve „tegnap” ért véget – írja Gyarmati. A kötet szerzői pedig jóformán szüleik, nagyszüleik s talán önmaguk jelenkorával szembesülnek, s tudjuk, szembenézni tegnapi önmagunkkal, nem könnyű. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A javarészt levéltári forrásokra épülő politikatörténet személyesen alig érinti meg az egyéneket, míg a társadalomtörténet, amely bővebben merít az „oral history”-ból, már érzelmi húrokat pendít meg bennük. Kötetünk a példa rá, hogy a végletesen centralizált akaratérvényesítés napi gyakorlatban mindenütt másként realizálódott. És ez a sokféle megvalósulás nemcsak a térbeli távolságok, hanem a kis közösségek eltérő sajátságai, különböző társadalmi szerkezetük és hagyományaik miatt következett be. A parasztság kialakította az őt kezdettől fogva felszámolni akaró totalitárius rendszerrel szemben a maga túlélési technikáit a nyílt szembeszegüléstől kezdve a passzív rezisztencián, a rendeletek furfangos kijátszásának módszerein át a „kollektív társadalmi mimikri” magatartásáig. Ebben a küzdelemben a hatalmat képviselő „szervek” mindig „idegenek” (máshonnan érkezettek) voltak, s velük szemben a helyi viszonyokat jól ismerő nagycsaládok és „rokoni klánok” bizonyos előnyt élveztek.
Romsics Imre Szerkesztői előszavában a kötet létrejöttéről és céljáról szól. A homokmégyi falukutató táborok terepmunkáit 1984–87 között Kiss József irányította. Az összegyűjtött anyag feldolgozása már átnyúlt a rendszerváltozás éveibe, s 1990-ben megjelenhetett a Homokmégyi műhelytanulmányok utolsó füzete is. Valuch Tibor e sorozaton kívül jelentette meg Rekviem a parasztságért beszédes című könyvét (Jellemző módon ez időben megszaporodtak a hasonló című tudományos vagy esszé jellegű művek. Hogy csak néhányat említsek, ilyen Valuch: A hagyományos világ alkonya, Für Lajos: Búcsú a parasztságtól, Szilágyi Miklós: Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken, Fehér: „A fejsze a gyökerekre vettetett”). A kutatás nem néprajzi, hanem szociológiai szempontokat érvényesített, s mintha már ez a koncepció is jelezné, hogy a mai falu földműveléssel foglalkozó népének – amely már inkább csak falusinak vagy utóparasztnak nevezhető – sajátságai sokkal inkább megragadhatók a szociográfia módszereivel, mint a néprajziakkal. A szerzők közti munkamegosztás szerint Valuch az 56-os falusi forradalom, a téeszesítés és a konszolidáció, Kiss József pedig a „a hosszú” ötvenes évek és a parasztnyúzásra szakosodott időszak témakörét dolgozta föl (Hat falu – egy sors). A debreceni egyetem fiatal oktatói és hallgatói a homokmégyi társadalmat tehát a történeti és szociológiai szempontok együttes szemléletével vizsgálták. A terep- és feldolgozó munka kiváló iskolát is jelentett az ifjú tudósjelölteknek. A hely kiválasztásában nagy szerepe volt a homokmégyi származású néprajzkutatónak, Fekete Istvánnak, de a munka soha nem valósult volna meg a szintén idevaló, volt debreceni diák, Romsics Imre múzeumigazgató felkészültsége és lelkes szervezőtevékenysége nélkül, aki azóta publikációinak sokaságával bevitte szülőfalujának nevét a tudományos közgondolkodásba, s a falu népében is hallatlan lokálpatriotizmust ébresztett.
A helyi események döntően az országos politika következményei. Mint Romsics írja, A kötet Homokmégy példáján követi végig a közigazgatás átalakítását, pontosabban fogalmazva erőszakos átszervezését. A történet nem áll meg a homokmégyi események puszta leírásánál, hanem a szerző megkeresi a bonyolult összefüggés-rendszereket, s az ország egészére érvényes általánosításokat fogalmaz meg. A kommunisták már a „választási győzelmüket” megelőző években is tudatosan készítették elő a közigazgatási rendszer erőszakos átalakítását, amely – szovjet mintára – a hatalom megragadásának és megtartásának eszköze lett. A szerző egymás mellé állítja a hivatalos álláspontokat, a titkos iratokat és a személyes visszaemlékezéseket. Véleményeket ütköztet. Miközben a szerzőknek a levéltári anyag iszonyatos tömegével kellett megbirkózniuk, s ezek sokasága, valamint a korabeli újságok, a rádió hírei vagy filmhíradók egészen más színben tüntették föl az eseményeket, mint azok a valóságban lejátszódtak, az igazat csak egy szabad, demokratikus légkörű társadalomban lehet kimondani, s a kötet megjelenésével a kutatók erre vártak. Ma már lehetővé vált, hogy a műhelytanulmányokban megváltoztatott személynevek eredeti formájukban szerepeljenek. Ezt persze lehetővé tette az azóta bekövetkezett teljes generációváltás is.
Kiss József tanulmányában (Októbertől októberig: 1950–1956. Az „idegenek uralma”) megállapítja, hogy itt is, miként országosan, máshonnan érkezett, a helyi viszonyokat egyáltalán nem ismerő (de helyi kapcsolatokkal sem rendelkező) emberek töltötték be a tanácselnöki és a tanácstitkári posztot. Aztán számba veszi, hogy az adott időszakban ki volt az a nyolcvan személy, aki a homokmégyi tanácsban működött. Megállapítja, hogy legtöbbjük szegényparaszti (valóban szegény paraszti) származású, alacsony iskolázottságú, s mindössze öt tanultabb embert találunk közöttük. Nyilván vakbuzgó párthűségük miatt jutottak hivatali hatalmukhoz. Soraikban többen züllött életmódot folytattak, négyen pedig később öngyilkossággal vetettek véget életüknek, semmiképpen sem tarthattak igényt elismertségre, közmegbecsülésre, tiszteletre a falu részéről, s még közöttük is akadtak, akik a beadási kötelezettségüknek csak késve tettek eleget. (Ami akkor főbűnnek számított.) Közülük kerültek ki azok a közmegvetésnek „örvendő” alakok, akik napi 25 forintnyi fizetésért vállalták az elszámoltató munkát, vagyis a hátralékok behajtását. (A padláslesöprést.)
A nemrég elhunyt Kopp Mária (nem szerepel e kötetben) Magyar lelkiállapot című könyvében az orvostudomány, a magatartás-tudomány és a természettudomány oldaláról vizsgálva megállapítja, hogy testi és lelki egészségünk nemzetközi összehasonlításban is kirívóan rossz. Ennek pedig az az oka, hogy emberi kapcsolataink hiányosak, rosszak. Nem bízunk egymásban, szorongunk, ezért egyre önzőbbek, egyre magányosabbak vagyunk, s gyáván kiszolgáltatjuk magunkat bármilyen hatalomnak, alattvalókká akarunk válni. Szörnyű látlelet. Csak azért idézem Kopp Máriát, mert ez a magatartásforma a szocializmus kevésbé ismert, de talán a gazdaságinál is súlyosabb következménye. A Rekviem a parasztságért tanulmányai pedig éppen azt az utat mutatják be, amely ide vezetett.
A helyi társadalom működésében alapvető jelentőségű a közigazgatás jellegének és változásának bemutatása, mert ez a hatalom működésének szervezeti alapja, s alapvetően meghatározza a közösség tevékenységének kereteit. Bár a kiegyezés után született törvények alapján létrejövő magyar önkormányzati rendszer Gyarmati szerint korántsem volt olyan demokratikus, mint az általa mintaszerűnek tekintett angolszász-amerikai, s még ez is a két világháború közti időben visszafejlődött, de mégiscsak önkormányzat volt, nem úgy, mint a tanácsrendszer, amely a „demokratikus centralizmus” álságos égisze alatt kifejezetten a párt- és kormányhatározatok, a megyei vagy a járási utasítások végrehajtó szervévé degradálódott. A tanácsüléseken alig volt vita, a fejbólintó tanácstagok mindent megszavaztak, amit a tanácselnök előterjesztett, s közben a konstruktív politikai élet visszaesett, a falusi társadalmakat összetartó formális és informális viszonyok – a rokonsági, baráti, szomszédsági kapcsolatok, a hagyományok, az egyházközségek, a közeli ismeretségek fegyelmező és szolidarizáló ereje, a közösségi gazdálkodás érdekazonosságai, az autonómiák, előbb az áru- és pénzviszonyok – kezdtek bomlani, ekkor pedig a sztálinista hatalomgyakorlás tudatosan is bomlasztotta ezeket. Normatív erejük azonban korántsem szűnt meg teljesen. A földmagántulajdon megszűnésével még a viszonylag zárt régiók falusi közösségei is gyorsan fölbomlottak.
Gyarmati György előszavában a tradicionális paraszti társadalom „falusi társadalommá” alakulásának egyik atipikus példáját Homokmégyen mutatja be. Ugyanitt szól a kutatás módszertanáról is. A táj- és településtörténeti vázlatból megismerhetjük a Duna melléki hajdan erdős, mocsaras Kalocsai Sárköz földtörténeti kialakulását. A kisebb-nagyobb szláv csoportok után épp a központi Megyer törzs vette birtokba a tájat. A török idők pusztításai után Csáky Imre kalocsai érsek telepíti újra az elpusztult falvakat, s így válik az vegyes lakosságúvá. Egyes esetekben a nyelvvesztés, az asszimiláció elsősorban a szerzők által nem említett geográfiai determináció, a természeti és a társadalmi tér együttes hatásának tudható be. A maradék magyarság és az új – részben magyar – népesség eredete levéltári adatokból ma jórészt kibogozhatatlan. Jó lett volna ezért idézni Henkey Gyula antropológiai felmérésének tanulságait, aki megállapítja, hogy itt feltűnően magas a dinári (tehát délszláv) típusok aránya. Ugyancsak némi eligazítást adhatott volna e kérdésben egy rövid névtani (család- és földrajzi név) áttekintés. (A Győri, Kaproncai és más helynévi eredetű család-, illetve ragadványnév az eredetre utalhat.) A homokmégyiek a valószínű vegyes nemzetiségű eredet ellenére igen büszkék magyarságukra. A szerzők ezt idézőjelbe tett, sokszor gúnyolt és félremagyarázott, Németh Lászlótól kölcsönzött szóval „mélymagyar tudat”-nak nevezik. Nem más ez, mint az az erős, természetes, mondhatnám zsigeri „mi tudat”, melyet nem az iskolában, nem a médiától tanultak, amely hagyományaik tudatosulásával megkülönbözteti őket kifelé is, befelé is más kultúrájú csoportoktól, népektől, ugyanakkor pedig szilárdítja a teljes magyarsággal való azonosságtudatukat.
Homokmégyet és a „hat falu”-t ma is kalocsai szállásoknak szokták emlegetni, mivel azok kialakulásuk idején, a 18–19. században a kalocsai gazdáknak a várostól távol eső érsekségtől bérelt földjeiken emelt, csak a nyári munkák idején lakott épületei voltak. A lassanként állandó lakássá váló házak a szegedi tanyákhoz hasonlóan kezdtek önállósodni, különösen a 48-as jobbágyfelszabadítás, majd az úrbéri pátens hatására. A várostól való elszakadást a 19. sz. végén a dinamikus népességgyarapodás is indokolta, s az önállósodás szószólói a helyi papság tagjai voltak. A kisebb-nagyobb házcsoportok rohamosan kezdtek faluvá válni, megépültek templomaik, közigazgatási és iskolai épületeik, létrejöttek egyesületeik. Tipikus parasztfalvak lettek abban az értelemben, hogy a lakosság túlnyomó része még a 20. század első felében is kizárólag a mezőgazdaságból élt. A birtokos parasztság pedig úgy érezte, céljait elérte, nem törekedett ki a paraszti élet keretei közül. (Ezért írt róluk elmarasztalóan a kommunista szimpatizáns Erdei Ferenc.) Ők voltak azok, akik elsőnek fogtak fegyvert az 1919-es ellenforradalom felkelőiként. Miként Gyarmati mondja: A konzerválásra hajlamos mentalitás egyre messzebb került a polgári fejlődéstől. A Duna menti községektől eltérően nem voltak hajlandók a hagyományos terménygazdálkodásról a kertészkedésre áttérni. Hát mindezért nem tipikus a kalocsai szállások útja. A faluban szinte mindenki rendelkezett legalább egy talpalatnyi földdel, amiből megélni csak cselédként, továbbá részes vagy napszámos, illetve kubikos munka vállalásával lehetett, s aminek gyarapítása több nemzedékre nyúló családi programot adott. Jelentős volt viszont a közép- és nagybirtokos parasztság száma, akik számos „jó emberüknek” biztosítottak állandóan vagy alkalmanként munkát (patriarchális munkaadó–munkás kapcsolat!), akik közül néhány még cséplőgéppel is rendelkezett, sőt társulást is létrehoztak gépek beszerzésére. Ezt a „paraszti rendet” gyermeknevelési módszereikkel átadták utódaiknak. A kalocsai polgáriba naponként kerékpárral bejáró fiú például iskola előtt és iskola után egy sor gazdasági munkát volt köteles elvégezni. Móricz Zsigmond lelkesedett ezért a munkára nevelési módszerért, amikor a Tisza menti „boldog faluban”, Ókécskén azt tapasztalta, hogy még az érettségizett gazdalegény sem restell szekerükre trágyát hányni. (Vajon a gyermeki jogok mai védelmezői mit szólnának ehhez?)
Nem csoda, hogy ez a falu és a kalocsai szállások – bár mondhatom úgy is saját gyermekkori tapasztalatomból, hogy az egész ország – nem felszabadítóként várták az oroszokat. Ez a tény pedig a negyvenéves szocialista iskola, a propagandafilmek, könyvek, mozgalmi dalok, április 4-ei ünnepségek, szónoklatok következtében az újabb nemzedékek tudatában hamis képben rögzült, illetve az akkori valóság ma hihetetlennek tűnik. De olvassuk csak az események átélőinek drámai emlékezéseit, hogyan mutatkoztak be a felszabadítók. A hadifogságban átélt szenvedések és az ott tapasztaltak szintén nem tették rokonszenvessé a „nagy Szovjetuniót”. A sokat dicsőített „felszabadulás” utáni földosztás sem jelentett itt nagy fordulatot, hisz alig volt mit fölosztani, másrészt a földosztással is csak az életképtelen kisbirtokok száma szaporodott. Már 1945-ben a falu társadalmi életének „szétveréséhez” nagymértékben hozzájárult az addig működő egyletek és körök betiltása. Jellemző, hogy az új községi képviselő-testületben a vezető szerepet a Nemzeti Parasztpárt (Veres Péter és népi írók pártja) kapta. Mikor azonban kiderült, hogy ez a politikai csoportosulás – nyilván bizonyos pressziók folytán – a Baloldali Blokk része lett, az első választáson itt is elsöprő többségre a Kisgazdapárt tett szert 1946-ban. A „hosszú ötvenes évek” tulajdonképpen már az 1947-es kékcédulás szavazással, a „fordulat évével” megkezdődik, s bízvást nevezhetjük ezt a kort a mérhetetlen szenvedések és a kíméletlen terror éveinek, vagy a már másra lefoglalt, de ide is illő szóval „vészkorszaknak”. A kíméletlen osztályharc falun bevallottan a kulákság ellen, valójában a kommunisták által zsigerből gyűlölt konzervatív, a szemükben reakciós, hagyományaihoz, tulajdonához ragaszkodó, vallásos parasztság ellen folyt. A beadási rendszerrel – amely összehasonlíthatatlanul szigorúbb, embertelenebb a háború alatti Jurcsek-rendszernél – elérték, hogy az eddig legfőbb értéknek tartott földtől valósággal menekültek a családok. Az országban néhány év alatt szinte futószalagon ítéltek el kétszázezer gazdát gazdasági bűncselekmények, elsősorban a beadási kötelezettség szabotálása miatt. Kitelepítették az osztályidegeneket. Működött a besúgórendszer, az ÁVH pincéiben hörögtek a félholtra vert gyanúsítottak, s megteltek a munkatáborok idős, munkában megőszült tisztes férfiakkal és nőkkel. Az iskola, az úttörő, a DISZ pedig az ifjúság „szocialista szellemben történő nevelésének” szolgálatában állott, vagyis hogy megvalósítsák a „múltat végképp eltörölni” „magasztos” célját. Erre mondták azt a magyar emberek falumban, hogy kutya világ, szűk esztendő, de ránk szakadt mind a kettő. Erről a könyvben levéltári dokumentumok, újságcikkek, bizalmas közigazgatási utasítások és a szenvedéseket átélő homokmégyiek tanúskodnak. A Vörös Hadsereg magasztalása, a Szovjetunió békeharcnak titulált háborús hisztérikus propagandája, Sztálinnak és hűséges tanítványának, Rákosinak az istenítése, a nyugati hatalmak vezetőinek, Trumannak, Bevinnek (Truman, Marshall, Bevin pedig lógni fog! – énekeltük a korabeli mozgalmi dalban), Titónak, „az imperialisták láncos kutyájának”, a honi volt kizsákmányolóknak, osztályidegeneknek, az imperializmus ügynökeinek, valamint a klerikális reakciónak és a kulákoknak az átkozása mindennapos, szinte rituálisan formálissá vált szokás volt a korabeli gyűléseken, újságokban, a stopperral mért – az Éljen Rákosi, éljen a Párt – skandálással egybekötött vastapsokhoz hasonlóan.
Ha olyan ember olvassa a kötetet, aki megérte és szenvedő alanya volt e dicstelen kornak, vagy akár csak szem volt a láncban, a gyomra forog, üvölteni szeretne, földhöz csapni a tükröt tartó könyvet. Hogy történhetett mindez? Miként lehetett minden aljasságra készségesen ugró „suplenceket” találni? Régi ismerősként „üdvözli” a kor műveletlen, „suk-süköző” kádereinek szájából elhangzó pártzsargont, amelynek fordulatait itt – nagyon szellemesen – fejezetcímekként is viszontlát. Ilyenek például „jelenleg a számszerű fejlesztés stagnál”, „mert amint láthatjuk, a fejlődés hazánkban is egyre fokozódik”, „előteremtsük a szocialista forradalom vívmányait”.
 
(Folytatjuk)


« vissza