Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Rekviem a parasztságért" 2. rész

A kötet minden tanulmányának központi kérdése az a kíméletlen, gyűlölködő harc (osztályharc), ahogyan a kommunisták a magyar parasztságot (régebben „nemzetfenntartó osztály”-ként aposztrofálták) szétverték. Megtörésük elsősorban politikai célzatú volt. A parasztság volt a gazdasági koncepciós perek első számú célpontja. A kiindulás a kulák elszigetelése. Később persze a közép- és a szegényparasztságból is jó sokan belefértek az áldozatok tömegébe. Nem volt elég a politikát-diplomáciát emberöltők óta (jól-rosszul) végző magyar arisztokrácia, a polgárság és a gazdasági-pénzügyi elit, a zsidóság likvidálása, sort kerítettek az agrárnépesség legmozgékonyabb, leghatékonyabb, legértékesebb rétegének a felszámolására is. A közvélemény befolyásolását, a hecchangulatot a sajtóban kezdték a kulák szabotázsokról, csalásokról, parasztnyúzásról, izgatásról, hatóság elleni erőszakról, gyújtogatásról, fegyverrejtegetésről, rémhírterjesztésről szóló cikkekkel. Taktikájukban a szegényparasztságot szövetségesnek, a középparasztot útitársnak, megnyerendő vagy elszigetelendő szövetségesnek, a kulákságot ellenségnek tekintették. Egy falusi jegyző (még a tanácsrendszer előtt!) 1949 márciusában már ilyen szóbeli utasításokat kapott: Az osztályharcba be kell állítani mindenkit. Alaposan meg kell nézni a kulák háza táját és minden szabálytalanságért felelősségre vonni. Trágya, szennyvíz, tűzrendészet, állatkínzás… Irgalmatlanul eljárni, hogyha hátralékban van. Rámenni minden körülmények között, a rendőrséggel karöltve. A földmagántulajdon detronizálása egyet jelentett a parasztság felszámolásával. Megszaporodtak a parlaggá váló földek, a gazdátlanul kószáló lábasjószágok. Nyomozó munkával is nehéz volt kideríteni a fantomföldek, fantomtermelők igazi tulajdonosát. Szomorú tény, hogy a népi származású és kötődésű Erdei Ferenc földművelésügyi minisztersége idején nem tudja megakadályozni fegyvertársainak, a kommunistáknak azt a manipulációját, hogy az egyébként helyes és szükséges tagosítás is a parasztság felszámolását szolgálja. Az 1951-ben végrehajtott tagosítás fokozatosan …a szövetkezetszervezés egyik, talán legkeményebb eszközévé vált… ennek segítségével tagosították ki jó földjeikből a belépni vonakodókat. A begyűjtési rendelet ugyan 200 kg-os fejadagot, fogyasztási szükségletet engedélyezett az őstermelőknek, megyénkben viszont 1951-ben 195 kg, 1952-ben 79 kg, 1953-ban 213 kg, 1954-ben pedig 127 kg kenyérgabona maradt egy-egy önellátó termelő vagy családtag részére. Az istenített tervgazdálkodás korában az apparátus tervezőmunkája tisztára formális, a számok nem a valódi helyzetet tükrözték. A helyzetet még rontotta a megyék, járások, települések közt szorgalmazott szocialista verseny, ami azzal járt, hogy a felülről érkezett, keretszámokból lebontott mennyiséget a helyi párttitkár vagy tanácselnök szocialista öntudatból megemelte, vagyis felajánlást tett. Már 1950 augusztusában a megye városai között Kalocsa „büszkélkedhetett” a rangsor első helyével. Vagyis itt hajtották végre legkíméletlenebbül a begyűjtést. A beszolgáltatás és a termelés (központi) irányított rendszere, a tagosítás, a kényszerű tsz-szervezés mellett igen súlyos teher volt az adózás. Az úgynevezett mezőgazdasági fejlesztés adóját csak a kulákokra vetették ki, de a négyféle egyéb adónemet minden parasztgazdaságnak viselnie kellett. A terrorhullám 1951–52-ben érte el csúcspontját. Tetejében 1952 májusában elfagyott a termés, bevezették a kenyérfejadagot, de nem csökkentették a beadási kötelezettséget. Ekkorra már Bács-Kiskun megyében 4686 cselédből csak 537-en maradtak gazdájuk szolgálatában. A kihágásokért, bűncselekményekért pénzbüntetést vagy börtönbüntetést, illetve internálást szabtak ki. Ezek közül a pénzbüntetés volt a legkedvezőbb. Jellemző, hogy ebből Bács-Kiskunban szabták ki a legtöbbet. A rekvirálások, a padláslesöprések, a gazdasági perek már az egész parasztságot érintették. A középparaszt például azért kulák, mert hatalmas arányú gazdasági megerősödésen ment keresztül, a korlátozás azonban nem érintette. Ezért is találó a fejezet népi emlékezésből idézett címe: Az apparátus gazemberként bánt a paraszttal. Amiből következett: Parasztnak lenni nem lehet.
Az 1953-ban az a Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki korábban éppen úgy szorgalmazta a parasztság sarcolását, mint elvtársai, de ekkor – nyilván maga is megsokallva az „eredményeket” – meghirdette az új szakaszt. Ennek következtében megszüntették a kuláklistákat, csökkent a büntetőperek száma, de az internálótáborok továbbra is működtek.
Bár a kiélezett osztályharc a falvak lakosságában keltette a legintenzívebb indulatokat, a városokból kiindult 1956-os forradalom csak fáziskéséssel és sokkal „simábban”, megfontoltabban zajlott le a falvakban. Más községekhez hasonlóan Homokmégyen is az első reagálás az eseményekre az év elején létrejött téesz felbomlása volt a parasztsággal való jó viszony és békesség visszaállítása céljából.
A község irányítását pedig a régi koalíciós pártokból alakult Nemzeti Bizottság vette át. Ennek tagjai közt ott volt a helyi MDP másodtitkára – aki éppúgy szántott-vetett egyébként, mint gazdatársai –, s aki ott egyedül merte képviselni a kommunistákat. A paraszti mentalitásra aztán jellemző, hogy a tanácskozás után ő is beült a kocsmába beszélgetni az új bizottság tagjaival, igaz, csizmaszárában vitte magával a bicskáját. Ő még ma is felháborodik azon, hogy a helyi rendőrség ellenállás nélkül átadta a fegyvereit a Kalocsáról teherautóval érkező felkelőknek, hogy az utcai gyűléseken fegyvert, a kommunisták agyonlövését követelték, a tanácselnököt elzavarták, a „kulákok” meg új földosztást mertek hirdetni, hogy a tanácselnök meg az első titkár félelmükben elbújtak. A tanácsházi begyűjtési iratokat sem a helyiek, hanem a később Bátyáról érkező forradalmárok égették el. A forradalom bukása után bátran jelenthették: a forradalom alatt (nem ellenforradalmat mondanak még akkor) nem halt meg és nem sebesült meg senki.
A szovjet segítséggel létrejött új hatalom magát tartotta forradalminak, s első közigazgatási szervezetei, a Forradalmi Munkástanácsok a visszarendeződés érdekében tevékenykedtek. Elsőnek a karhatalmi egységeket szervezték meg párthű emberekből, rendőrökből, ávósokból, katonatisztekből, akik a „rendteremtés” és a bosszú eszközei voltak. Tevékenységükről a volt párttitkár így beszél: „Őket (ti. az ellenforradalmárokat) három napig benn ütötték Kalocsán. Három napra engedték őket haza betegön.” A konszolidáció leglátványosabb gyakorlati megvalósítása a személycserékben látszódott. (Mintha a helyes politika csak a kétbalkezes vezetők miatt futott volna vakvágányra.) A helyi sajtó igyekszik a kedélyeket lecsillapítani. Mert miről is írnak? Homokmégyen megindulnak a Szabad Föld téli esték előadásai, műkedvelők a Huszárkiasasszony című színdarabot mutatják be, a helyi áfészboltban jó az ellátás, de petróleum nem kapható. A hatalom azonban fél. A járási tanácselnök elrendeli, hogy a községek hetenként „hangulatjelentést” adjanak be arról, hogy „mi foglalkoztatja a lakosságot, a kulákok miről beszélnek, hogyan vélekednek a pártról” stb. A MUK (Márciusban Újra Kezdjük) megelőzése érdekében teherautóval a faluba érkező karhatalmisták a március 15-e előtti éjszakán „be akarják gyűjteni” a gyanús, magukat kompromittált embereket, ám a párttitkár nem engedi: ”Ne bolygassák az embereket, uraim (biztosan elvtársakat mondott akkor), mondom az ávósoknak. Én garantálom, hogy ezök, se március 15-én, se április 4-én nem fognak semmit csinálni.” (Mintha a régi parasztszolidaritásból maradt volna még ebben az emberben.) A centralizálás is mintha kezdene lazulni. Megalakul az alsómégyi EPOSZ (Egységes Parasztifjúsági Szövetség – a régi KALOT helyett). A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (a Kádár-kormány), hogy továbbra is folytathassa a szovjet érdekeket szolgáló politikáját, igyekezett visszaszerezni a nép bizalmát, ezért hajlandó volt a személycseréken túl más változásokat is végrehajtani. A Népköztársaság címere újra a Kossuth-címer lett. (No, furcsa változásokon esett át később ez a nemzeti jelkép!) A legfontosabb, hogy eltörölték a beadási kötelezettséget és a beadási hátralékot. (Az adóhátralékok miatt viszont elrendelték a zálogolást és a lefoglalást.) Levették a közvetlen feladatok listájáról a kolhozosítást. (Valójában csak „jegelték”.) Ennek következtében újból megindul az ingatlanforgalom. De az 1957 eleji pártinstrukciók az engedmények mellett erőteljesen hangsúlyozzák a rendszer diktatórikus, pontosabban proletárdiktatúra jellegét. Éppen ennek érdekében szétverték a forradalom alatt létrejött Nemzeti Bizottságokat, s megbízható párttagokból alakították ki az új vezetőréteget. Az 1957-es választások éppen úgy a demokrácia megcsúfolásai voltak, mint a Rákosi-koriak, vagyis csak szavazások. Ilyen alkalmakkor és a forradalom évfordulóin a rendőrség, valamint a munkásőrség megelőző intézkedéseket tett örökösen provokációktól tartva, egyúttal ezekkel is erősítve a megfélemlítés légkörét. Ugyanezt szolgálták az „ellenforradalmárok” bírósági perein hozott elrettentő ítéletek. (A homokmégyi begyűjtési iratokat elégető bátyaiakat például többéves büntetésre és az okozott károk megtérítésére ítélték.)
Hogy a magyar falu nem csatlakozott olyan intenzitással a forradalomhoz, mint a városok lakossága, abban fontos szerepe volt annak, hogy csekély számú és kisebb kaliberű értelmisége még jobban meg volt félemlítve, hisz jobban szem előtt tartották, mint a tágabb látókörű és bátrabb városi társait. Itt elsősorban a falusi pedagógusok magatartása az érdekes. Ők voltak azok, akik leginkább alkalmazták a mimikrit. A lélekcserélő időkben aztán nemigen váltak a helyi forradalmi akarat vezéreivé. (Bátyán egy végzős tanítóképzős.) Akadtak közöttük osztályidegenek (kulák származásúak), akik eleve erre kényszerültek, kevés volt a párttag tanító (a kalocsai járásban mindössze 11), az MSZMP-be való belépéssel csak kevés pedagógus foglalkozik. S mit tesz a parasztság ebben a gyorsan változó világban? Működik benne az ezeréves óvatosság. A „parasztiságukat” megőrizni és átmenteni akaró gazdák, ha csak tehették, távol tartották magukat a nyilvános politikai rendezvényektől és intézményektől. Energiájukat elsősorban gazdaságaik regenerálására fordították. Azt hiszem, ennek a halálra ítélt osztálynak ez volt az utolsó nagy nekirugaszkodása.
A tradicionális paraszttársadalom felbomlásának előjele volt a foglalkozási szerkezet átrendeződésén kívül, hogy a forradalom után, a kádári konszolidáció éveiben, a bársonyos diktatúra korában közeledni kezdett egymáshoz az eddig élesen szemben álló idegen eredetű apparátus-elit és a gazda-elit, persze taktikai megfontolásból, tehát nem a „Stockholm-szindróma” ez. 1956 után változtak az eszközök és módszerek. Ekkortájt kezdődött a „csendes együttműködés technikájának” alakulása. A „gazda-elit” számára gazdasága rendbetételéhez szükség volt az apparátus elnéző jóindulatára. A rövid ideig tartó fellélegzés időszaka a korlátozott visszaparasztosodást eredményezte. Ebben az időben drámaian kezdett csökkenni a születések száma. (Mintha a parasztság válasza lett volna ez a zsarnokságra. Ne szülj rabot, te szűz, / Anya, ne szoptass csecsemőt.) Ebben a periódusban kezd a falvakba beköltözni a külterületi lakosság.
Az „egy lépést hátra, két lépést előre” lenini taktikát híven követő MSZMP, az 56–57-es megtorpanás és engedékenység után, némi előzményekkel 1960–61-ben már elég erősnek érezte magát, hogy a korábbi politikát folytassa, s megvalósítsa azt, amit Veres Péter már 1946-ban a Paraszti jövendőben vizionált, s amivel kapcsolatban fenntartásait, sőt félelmeit hangoztatta. Megkezdte a mezőgazdaság szocialista átszervezését, vagyis a kolhozosítást. Ez a lépés betetőzte eddigi törekvéseiket. A helyi társadalomból, aki tehette, menekült. Belőlük lettek az ingázók, a bejáró munkások, a városokba költözők, hisz az ehhez szükséges igazolást a helyi önkormányzat általában könnyen kiadta. E törekvésük révén csak a tsz-beli (nagyon alacsony) kereseti lehetőségekhez viszonyítva kerültek valamivel kedvezőbb helyzetbe. Ugyanakkor éppen ezek az emberek váltak az életformaváltás lelki válságának áldozataivá. (Országosan több mint félmillió ember!) Akik viszont beléptek, mert vagy nagyon szegények, vagy nagyon öregek voltak, illetve parasztságukhoz ragaszkodtak, igyekeztek olyan pozíciókat szerezni, ahol könnyebb munkával jobban kereshettek. (Raktáros, mezőőr, brigádvezető stb.) A fiatalabbakból kikerülő fogatosok, traktorosok még külön jövedelemre is szert tehettek, ha külön munkát vállaltak a vállalt földön vagy a háztájikban. A tsz-parasztok fokozatosan mezőgazdasági munkásokká váltak, akiknek nem kellett gondolkozniuk, csak egy feladatuk volt, a kiadott munka elvégzése. Korábban azért is csúfolták úgy őket, hogy a téeszcsé továbbszolgáló cselédet jelent. A tsz mint nagyüzem mégiscsak rászorult a paraszti családi munkaszervezet igénybevételére. A részes művelés aztán valóban érdekeltté tette a tagokat az intenzívebb munka végzésére. A magyar sajátságnak tartott háztáji gazdaságok eredményei pedig bebizonyították, hogy hatékonyabbak, termelékenyebbek arányaikban, mint a nagyüzem. A be nem lépettek, a maszek parasztok (főként néhány nagygazda) intenzív belterjes gazdálkodásba kezdtek, megerősítették korábbi társadalmi presztízsüket.
Sohasem tudta megemészteni a hatalom Homokmégy népének vallásosságát, amely alapja volt értékrendjüknek, meghatározta karakterüket, tehát őrizte parasztiságukat és magyarságukat.
A helyi apparátus éber szemmel figyelte és szorgosan jelentette feletteseinek a vallási rendezvényeket, például a körmeneteket. 1960-ban azért távolították el és küldték internálótáborba a községért sokat áldozó Tóth Mihály plébánost, mert egyházi fölötteseinek (megalkuvó, kikényszerített?) a téeszesítéssel egyetértő pásztorlevelére úgy válaszolt, hogy ebben a kérdésben ne számítsanak segítségemre. Hiába volt az intenzív vallásellenes propaganda – hisz minden gyűlésen ezt szajkózták –, nem ért semmit a kettős nevelés káros voltának folytonos hangoztatása, Homokmégy tanulóinak 75–80%-át mindig beíratták hittanra. (Bátyán még ennél is magasabb volt az arány.) Az elvtársak soha nem voltak megelégedve az iskola marxista-materialista nevelésével. Pedig a szocializmus végleges győzelméhez …a hatalom megszerzésén és a gazdasági alapok lerakásán kívül az emberek gondolkodásának szocialista átformálása is szükséges. Így akarták kialakítani a szövetkezeti paraszttudatot. A fiatalok pedig, átlátva a felnőttek álnokságán, képmutatásán, kiábrándulva az iskolában tanult eszmékből, de megtagadva a hagyományokat is, egyre inkább a maguk értékrendje, a nyugatról a beatzenével beszivárgó szabadosság szellemében kezdtek gondolkodni, viselkedni. 1961-ben a rendőrörs parancsnoka felteszi a kérdést: „Vajon mi hiányzik a fiatalságnál?” És megállapítja: a „vidéki fiatalok hozzák be községünkbe a huligánkodást”. Nem veszi észre, hogy több évtizedes romboló munkájuk eredménye érik be.
Az állami beavatkozások következtében a parasztságban kialakuló immunreakció leginkább abban mutatkozott meg, hogy a paraszt szülők mindent elkövettek azért, hogy gyermekeik minél messzebb kerüljenek a földműves munkától, hogy ne legyenek parasztok. Ezzel magyarázható a középiskolába iratkozók egyre nagyobb száma. Az immunreakció következménye volt a kettős értékítélet. Másképp dolgoztak a háztájiban, mint a tsz-ben. Fogalom lett a „tsz-kapálás”, a hosszúra nyúlt reggeli- és ebédidő. De másképp kellett beszélni a nyilvánosság előtt, mint baráti, családi közösségben. Őszintén csak ez utóbbiban lehetett. Ezért nőtt meg a helyi információcserében az eddig bevett intézmények helyett a kocsma szerepe.
A több évszázados …beidegződés a földmagántulajdon viszonyaira alapozott paraszti értékrend nem változik meg egykönnyen. A mezőgazdaság szocialista átszervezése ezért igen nehezen ment. „Az ellenálló gazdaréteg megfélemlítése érdekében időnként elhurcoltak egy-egy tekintélyesebb embert. Ott vótam Kecskeméten egy hónapig pincébe” – mesélte a homokmégyi Czár János. A kulákozás miatt és a beszolgáltatási terhek elkerülése érdekében már 1953-ban és később, 1956 tavaszán is többen beléptek a tsz-be, ami aztán a forradalom idején szétesett. 1959-ben és 60-ban újból teljes erővel megindult a kollektivizálási kampány, ami alaposan megbolygatta a falusi társadalom „nyugalmas hétköznapjait”. A szervezéshez helyi és máshonnan (pl. Csepelről) odavezényelt agitációs csoportokat hoztak létre, amelyek hetekig a faluban éltek, ott laktak (iskolában), ott étkeztek (napköziben), s naponként felkeresték elbeszélgetés végett a beszervezni kívánt gazdákat. Erőszakos meggyőzésre ritkán került sor, viszont gyakran előfordult az erőszakkal való fenyegetőzés – olvassuk a könyvben, s arra gyanakszunk, hogy az idő máris megszépítette a múltat. (A korabeli vicc szerint a parasztot ankéttal győzték meg: ”An két pofont adtak, hogy mindjárt aláírtam.) A tömeges beiratkozásra mindig nagy hatással volt a szomszéd község teljes belépése. „Ha a szakmáriak belépnek, akkor mi is.” A pota gazdák sorsa 1960 januárjában dőlt el. Ekkor vált egyértelművé, hogy nincs kiút. Több helyen két téeszt hoztak létre – így Homokmégyen is – a választhatóság kedvéért, s azért is, hogy a módosabb gazdák és a szegényebbek legalább ideiglenesen elkülönülhessenek. (A tsz-ek később egyesültek.) A megalakulás után hasonlóan nehéz feladat volt a közös munka megszervezése, beindítása egy hagyományaitól megfosztott, új életformába kényszerített tagsággal.
A tsz-ek megszilárdulása után az intézményes tevékenység mechanikussá vált. Megelégedtek a részletekig előkészített és jól megszervezett demonstrációkkal (pl. békegyűlések). Az apparátus rendszeresen készített hangulatjelentéseket, és véleményezte a lakosság egyedeit, hogy elejét vegye az élcsapat vagy az erőszakszervezetek felhígulásának. (A Párt tagságának kétharmada nem végezte el a nyolc általánost sem.) Ugyancsak ők időnként választásnak álcázott keretek közt hajtották végre a tisztújítást. Az új osztály, a nómenklatúra tagjai féltve őrködtek pozíciójuk fölött, megkövetelték a hierarchia tiszteletben tartását.
A két világháború közti népi írók falukutató könyvei ezernyifajta baját tárták föl a magyar parasztságnak. Ennek ellenére hittek abban, hogy látleleteik ösztönző erőt adnak olvasóiknak, akik majd a hibákat kijavítva megteremtik az egészséges magyar társadalmat. Még bíztak a jövendőben. E kötet írói a 21. század hajnalán már csak rekviemet tudnak mondani. Csak idő kérdése, s egyre több faluban némulnak el örökre a harangok. (Gyűrűfű csak a kezdet volt!) Homokmégy az egész magyar falusi társadalom (de talán az egész ország) bajait tükrözi. Az Epilógus összegzéséből megtudjuk, hogy tovább fogy a népesség, a háztartások fele egy- vagy kétszemélyes, egyre kevesebb az aktív kereső, és nő a nyugdíjasok száma. A lezáruló társadalmi erózió következtében a Homokmégyhez tartozó Mácsai-szálláson és Kiskecskemégyen már alig élnek. Az egykor gazdag Hillyén pedig hosszú házsorok ürültek ki. Az elvándoroltak helyébe máshonnan érkező igénytelen, mélyrétegekből származók nem pótolják a hiányzókat. A rendszerváltozás már nem témája a kötetnek, de úgy látszik, az új politikai légkör, a téeszek megszűnése megkésve érkezett. Nincs semmi biztató jel a fellendülésre. A szolgáltatások a minimális igényeket alig elégítik ki. A 80-as években épült néhány emeletes ház ugyan, egyes családok megkésett anyagi gyarapodását jelző, de ennek ellenére, a lakosság beletörődött sorsába, tudomásul veszi másodosztályú állampolgárságát, a jelennek él, nincs jövőképe.
Kíváncsian várjuk, hogy a 2014–17 közötti időkre tervezett újabb homokmégyi terepmunka vizsgálódása milyen eredményeket hoz. Kíváncsiak vagyunk a rendszerváltozás helyi lefolyására és hatásaira. A közvetlen előtte végzett és lezárt kutatás után egy emberöltőnyi idő a nemzet életében egy pillanat ugyan, de az elmozdulás irányát sejtteti. Reméljük ugyanis, hogy a szociográfiai kutatások által feltárt pozitív és főként negatív jelenségek, tendenciák addigra megfelelő választ kapnak, s ezek beépülnek a törvényhozásba, a társadalompolitikai intézkedésekbe, mert a nemzet ezernyi baja, ha fenn akar maradni ez a nép – éppen úgy, mint József Attila életében – nem elegendő, hogy kitessék…
Talán a minőség – eddig be nem következett, vagy elfelejtett – forradalmára volna szükség.
 
(Marelyin Kiss József–Valuch Tibor: Rekviem a parasztságért. Hat falu egy sors. Terepmunkák 7. Jelenkutató Alapítvány. Kalocsai Múzeumi Értekezések. Szerkeszti Romsics Imre. 13. Kalocsa–Budapest, Kalocsai Múzeumbarátok Köre–Viski Károly Múzeum–Jelenkutató Alapítvány. 2011. 296 o. 5000 Ft.)



« vissza