Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Regionális demográfiai folyamatok Észak-Kelet-Magyarországon

 

1. TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS

 

ELÉGGÉ KÖZISMERT, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gazdasági és társadalmi jellemzői alig írhatók le az országos átlagokkal, megyei összehasonlításban az élet majdnem minden területén szélső értéket mutatnak. Az okok rendkívül szerteágazóak, de könnyen bizonyítható, hogy a földrajzi helyzetnek, a történelmi múltnak és a demográfiai adottságoknak meghatározó szerepe volt a megye sajátos helyzetének, gazdasági és társadalmi elmaradottságának kialakulásában.

A hátrányok mértékét jól szemlélteti az a területi fejlettségi különbségek megállapítására vonatkozó vizsgálat (NEMES Nagy J.: 1987.), amely a volt európai szocialista országokra terjedt ki. A 8 ország 236 megyéjét (vagy annak megfelelő területi egységét) összehasonlító elemzés szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye — egyedül Magyarország területi egységei közül — a legelmaradottabb körzetek közé tartozik, oda, ahová az átlagosnál 50-70%-kal fejletlenebb zónákat sorolták. Ilyen területe pl. a volt NDK-nak és Csehszlovákiának egyáltalán nincs, Lengyelországban néhány északkeleti körzet tartozik ide. A legelmaradottabb területek összefüggő zónát Románia északkeleti és déli peremén, Bulgária északkeleti részén, valamint Jugoszláviában és Albániában a Dinári-hegység területén alkotnak.

Egy-egy terület gazdasági növekedésének lehetőségei számtalan tényezőtől függenek, de közöttük is egyik legfontosabb a regionális demográfiai helyzet. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye különleges szerepet tölt be az ország népességfejlődésében, csakúgy mint a történelmi értelemben vett Északkelet-Magyarország a Kárpát-medencében. E régió a rendszeres magyarországi népszámlálások (1869) kezdete óta kitűnik a természetes szaporodás magas értékeivel és azzal, hogy ugyanennyi ideje a legnagyobb népességkibocsátó terület is (Barabásné—Hajnal B., 1990.).

A mai megye települései korábban öt, az ősi vármegyerendszer kezdeteitől funkcionáló megyéhez tartoznak. A mostani határok között elhelyezkedő települések közül 90 a hajdani Szatmár, 24 a régi Bereg (ez a megye az 1241-es tatárjárás során elpusztult borsovai katonai várispánság helyén szerveződött) és 109 Szabolcs vármegyéhez tartozott. Záhony és Győröcske pedig Ung megye települései voltak. Milota, Tiszabecs és Uszka a kisterületű Ugocsa megye népességét gyarapította. A mai területre eső megyehatárok a történelem során igen nagy mozgékonyságot mutattak, roppant gyakran változott a települések közigazgatási hovatartozása. Penészlek, a legdélebbi település pl. Szabolcson kívül „megjárta” Közép-Szolnok és Bihar vármegyét is, Pusztadobos (Vásárosnaménytól délre) Szabolcshoz, Szatmárhoz és Bereghez is tartozott az idők folyamán, Tarpa sorsáról pedig törvénycikk született az 1832-36-os országgyűlésen: Bereghez tartozzék Szatmár helyett annak ellenére, hogy az ecsedi uradalom faluja. Helyette Szatmár Beregtől a Vásárosnaménytól délre eső Nagydobost csatolhatta területéhez. A középkor első századaiban Szatmár határa a XVIII. századi megyehatárnál jóval nyugatabbra húzódott, s számos kelet-nyírségi településre is kiterjedt.

A különböző történeti és okleveles források szerint e terület az államalapítás utáni első századokban a korabeli viszonyok között sűrűn lakott volt. A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg településeinek 80- 90%-a a mostani településnevekkel azonosíthatóan a XI. századtól a XV. századig bezáróan keletkezett.

A Szamos mente és az Erdőhát, (Tisza-Szamos közben) betelepedésében érdekes színfolt a kisnemesi falvak létrejötte. A kisbirtokos községek maradandóbb jellege a jobbágyfalvakkal szemben már a középkorban kitűnt: lakosságukat az uradalmak hatalmaskodó, más birtokra telepítő akciói nem érintették. Ugyanakkor sűrű betelepültségük miatt nem tudták kiterjeszteni határukat, így kénytelenek voltak szabályozni a természetes szaporodást. Az „egykés falvak”, az „egy gyermekes családmodell” korán kialakult, mert a szatmári és beregi falvakban a kisnemesi birtokaprózódás megakadályozásáért vívott küzdelemben évszázadokon keresztül alkalmazott eszköz volt a visszafogott születésszám. (Eke P.-NÉ, 1991.)

A NÉPESEDÉSI HAGYOMÁNYOK évszázadokon át tartó zavartalan öröklődésének ugyancsak történelmi oka van: a 150 éves török uralom alóli megmenekülés. Az állandó fenyegetettség és többszöri pusztítás ellenére a szatmári és beregi részek nem voltak tartósan török-járta területek, s a hódoltság pereméhez tartozott a Nyírség középső és keleti része is. A Tisza, a Szamos, a Kraszna és számtalan mellékfolyójuk, a Rétoldalnak nevezett Ecsedi-láp, a Nyírség pangó vizei, a kiterjedt erdőségek időről időre menedéket nyújtottak lakosságuknak a meg-megújuló török és tatár támadások ellen. A mai megye nyugati, dél-nyugati vidéke pusztult és néptelenedett el leginkább. E tájon népességet megtartó, összekovácsoló erő lehetett a reformáció is, amely Erdélyből érkezett ide már a XVI. században. Szabolcs-Szatmár-Bereg keleti, szatmári és beregi részein egy települési-népesedési folytonosságnak lehetünk tanúi évszázadokon keresztül.

A II. JÓZSEF által elrendelt magyarországi népszámlálás 1784/87-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg területén a mai településhatárok között 10 kivételével lakott helységeket talált. A helységek 90%-a 1000 főnél kevesebb lakosú, s e kistelepülésekben élt a megye XVIII. század végi 126.797 főnyi lakosságának több, mint kétharmada. Az Alföld északkeleti szögletében olyannyira egyveretű az apró- és kisfalvak sora, hogy a mai markáns táji, településméret szerinti elkülönülés csak igen halványan érzékelhető: Szabolcsban az 500-1000 fő közti településkategória van túlsúlyban (37,6%), Szatmárban a 300 fő alatti törpefalvak dominálnak (45,5%), Beregben pedig a 300-500 la- kosúak (38,4%).

SZABOLCSNAK a XVIII. század végén a mai megyehatárok közé eső területén 9, Szatmárnak 7, Beregnek 1 mezővárosa volt.

Összesen 17 mezőváros látta el tehát városi javakkal környezetét: Bakta, Nyírbátor, Keresztút (mai neve Kótaj), Kalló, Kisvárda, Lök, Mándok, Tiszaszentmárton, Csenger, Ecsed, Fehérgyarmat, Jánk, Kismada, Matolcs, Szalka, Tarpa, Vásárosnamény.

Az első hivatalos magyarországi népszámlálás tehát területünkön elemi központokkal nagyon jól ellátott, az Alföld többi részétől elütő, aprófalvas településhálózatot regisztrált. Az 1784/87-től eltelt nem is egészen 50 év alatt — a Fényes Elek által irányított országos felmérésig (1836-1840) — roppant nagy arányú népesség- gyarapodás következett be: 126 ezerről majdnem 234 ezerre, csaknem duplájára nőtt a népességszám településeinkben. Szembetűnő, hogy erőteljes differenciálódott a településrendszer: drasztikusan csökkent a 300 lakos alatti törpefalvak száma, az egész településhálózat a népesebb településkategóriák felé mozdult el. Ugyanakkor már jól kivehetők a mai megyealkotó területek eltérő településtípusai. Eltérő a szaporodás mértéke is: Szabolcs kereken megduplázta a lakosságszámát, a szatmári részen 60, Beregben pedig 30%-kal nőtt a települések lakossága. A nagy népességnövekedés az általános gazdasági növekedés mellett a betelepítésekkel is magyarázható. Legszámottevőbb a szlovákok betelepítése.

1. 1753-55 között Szarvasról, Tótkomlósról és Békéscsabáról jött 300 evangélikus szlovák család.

2. Hont, Gömör és Zólyom, valamint Nógrád megyékből 1755 és 1760 között érkeztek ugyancsak evangélikus telepesek.

3. 1920-ig, az új országhatárok megvonásáig tartott az északi megyékből a „beszivárgás” cselédnek és szolgának a módos szlovák családokhoz. A Rákóczi szabadságharc végét jelentő nagymajtényi fegyverletétel után németek jöttek a megye déli falvaiba (Vállaj, Mérk és Zajta). Északkeletről és keletről rutének és románok érkeztek, akik a pásztorkodásra alkalmas homokpusztákat szállták meg a Nyírség déli részén. Az ország peremterületeiről azonban nemcsak a nemzetiségiek, hanem a magyar anyanyelvű lakosság részéről is megfigyelhető az Alföld elnéptelenedett területeire történő beköltözés.

MEGYETERÜLETÜNK nagyarányú népességnövekedésének azonban belső, szubjektív elemei is lehettek. A betelepülteken, a jövevényeken való felülkerekedés szándékának ösztönös megnyilvánulása egy megnövekedett szülési szám lehetett, amely szintén hozzájárult a nagyarányú népességgyarapodáshoz.

Az 1869-es népszámlálás területünkön a II. József-féle nép- számlálás óta eltelt 80 év alatt mintegy két és félszeres népességnövekedést regisztrált. Az erőteljes népességgyarapodáshoz a mező- gazdaság kiterjesztése teremtett gazdasági hátteret. A gabonatermő terület bővüléséhez a XIX. század közepétől meginduló folyószabályozási és árvízvédelmi munkálatok is hozzájárultak. Az 1896-ig töretlenül növekvő népességfejlődést az 1873-as kolerajárvány megakasztotta: 1880-ra több, mint 11 ezer fős fogyás következett be. A legveszélyesebb megyék között szerepelt Bereg és Szatmár megye. Magyarország leginkább pandémia-sújtott megyéinek sorában a régi Bereg 6., Szatmár pedig a 7. helyet foglalja el. A halálozások nagy száma a megye-területünkre eső népességnél 1880-ra 12, ill. 5%-os népességcsökkenésben jut kifejezésre.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népességnövekedési üteme a századforduló táján elmaradt a többi alföldi megyétől. Ennek oka a tengerentúlra történő kivándorlás, amelynek Szabolcs és Szatmár a XIX. század végére kisebb gócterülete lett. Szabolcsból 38 ezerre, Szatmárból 28 ezerre teszik az 1899-1913 között kinvádoroltak számát. A két megyealkotó fő terület természetes népszaporodásának Szabolcsból 50,4, Szatmárból 40,3%-a vándorolt külföldre, elsősorban az USA-ba és Kanadába.

Népességnövekedésben a fordulat 1930-tól következik: innen a népesség növekedésének százalékos értéke meghaladja az Alföld többi részéét, a lakosság — 1870-hez viszonyítva — 1980-ra megkétszereződik. Az 1980-as évek népesedési folyamatai egyre inkább az országos tendenciákat tükrözik, bár bőven „szabolcsi sajátosságokkal” megterhelten.

 

2. A TERMÉKENYSÉG REGIONÁLIS SAJÁTOSSÁGAI

 

A TERMÉKENYSÉG közismerten sok tényezővel van összefüggésben, amelyek közül az egyik legszorosabb kapcsolatot az iskolázottsággal mutatja. A trend fordított irányú: minél iskolázottabb a népesség, annál kisebb a termékenység. Az iskolai végzettség szempontjából Szabolcs-Szatmár-Bereg megye még 1930-ban is igen elmaradott állapotokat tükrözött, hiszen majdnem minden ötödik 7 éven felüli személy írástudatlan volt (ebből mintegy 45 ezer volt a nő).

Hatvan év alatt a műveltségi-kulturális viszonyok gyökeresen megváltoztak, de az analfabétizmus még ma sem tűnt él teljesen, a félanalfabétizmus (aki képtelen a mai korban ténylegesen és képletesen eligazodni) pedig újratermelődik. Az ide tartozók nagy része cigány, akiknek múltját, jelenlegi halmozottan hátrányos helyzetét szükségtelen itt bemutatni. A megye mintegy 50-55 ezer főre tehető cigány lakossága az átlagot jóval meghaladó vitalitással rendelkezik.

A cigányok élveszületési aránya megyénkben kétszerese, halálozásuk viszont csak fele a nem cigányokénak. Természetes szaporodásuk tehát 3% körül van. A magas élveszületési és alacsony halálozási arányszám azt jelenti, hogy a cigányok a népesedési ciklus Hl. szakaszának elején járnak, mely a fejlődő országok népességére jellemző.

A sok gyermek, a sokszor szülés általában negatív következményekkel jár. Nemcsak az egyéni tragédiákra, az egyes családok ebből következő hátrányos helyzetére gondolunk. A gyakori szülések következménye, hogy az alacsony képzettségük által elérhető átlagostól kisebb jövedelmek egy főre jutó része a sok gyermek miatt még kisebb. Mindez megnehezíti az életkörülmények megváltoztatását és újratermeli a hátrányos környezetet. A sokadszor szülés a cigánylakosság felemelkedésének történelmi folyamatát is hátráltatja.

A cigányság élveszületési arányszáma a hatvanas évek elején 60-70% körül mozgott, jelenleg 30-35% (BODNÁR L. 1982). A cigány nők nagy termékenysége végeredményben korábbi életkörülményeikből adódik.

Társadalmi-gazdasági helyzetük javulása következtében — a népesedési folyamatok eddigi történetének megfelelően — az élveszületési arányszám a cigányok között is fokozatosan csökkenni fog. A világ valamennyi országára, népére és néprétegeire érvényes, hogy a gazdasági, a kulturális és az egészségügyi helyzet javulását előbb a halálozások nagymértékű csökkenése, majd az élveszületések számának visszaesése követi. Ez a folyamat természetes jelenség és Európában mintegy 80-100 év alatt következett be.

A XIX. SZÁZADBAN NAGY TÖMEGBEN ÉRKEZTEK IZRAELITÁK Magyarországra, elsősorban a szomszédos Galíciából. A Vereckei és a Tatár-hágón átkelve természetes, hogy földrajzi elhelyezkedésükben Északkelet-Magyarországnak kitüntetett szerep jutott. így különösen Bereg, Máramaros, Ugocsa, Ung és Zemplén megyékben voltak sokan, főleg a városokban. Az itt található kisvárosok közül a legmagasabb arányuk 1941-ben Munkácson volt (43%), de Máramarosszigeten (39%), Homonnán (35%) Mezőlaborcon (34%), Nagymihályon (32%), Nagybereznán (31%) és Beregszászon (30%) is meghatározó zsidó közösségek éltek. A nagyobb városnak tekinthető Ungváron 27%, Szatmárnémetiben 25% volt az arányuk. A Máramaros megyei Tiszakarácsonyfalva községben a népesség 46 százalékát szintén ők alkották.

Közismert, hogy a zsidó népesség kisebbségként élt és él a Kárpát-medencében. A mintegy 12 ezer település közül mindössze két településen voltak a zsidók többségben. Mindkét település csak 1920 előtt tartozott Magyarországhoz. A Sáros megyei Sebeskellemesen az izraeliták aránya az 1910-es népszámlálás idején 57%-ot tett ki, ami 1880-ban még meghaladta a 82%-ot. Az abszolút első a Sopron megyei Alsókismartonhegy, ahol 1910-ben a zsidók aránya 79% volt, 1880-ban viszont egy elenyésző kisebbség (6%) kivételével mindenki zsidónak vallotta magát.

A MAGYAR ZSIDÓSÁG NAGY TRAGÉDIÁJA, hogy a deportálásokat éppen ezekről a területekről, a zsidók által sűrűn lakott Északkelet-Magyarországról indították meg. Ilyen nagy sűrűségben másutt nem éltek, a Csallóközben található Dunaszerdahelyen azonban szintén meghaladta arányuk a 40 százalékot. Budapesten 1941-ben minden 6. ember izraelita volt (1910-ben még majdnem minden 4.), mintegy 184 ezer fő, de 10 ezertől több zsidó élt Miskolcon is.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében legtömegesebben Kisvárdán (26%) voltak jelen; a mintegy 3800 fős zsidó hitű ember determináló szerepet játszott a felső-szabolcsi kisváros gazdaságában és kultúrájában. Arányuk alig volt kisebb Vásárosnaményban (24%). Nyírbátorban és Mátészalkán 16%-ot képviseltek, Csengerben és Fehér- gyarmaton 12-13% volt arányuk a település népességéből.

A csodarabbijáról híres Nagykállóban 9%-nyi izraelita lakott, ilyen arányban éltek éppen Újfehértón is. Nyíregyháza 5 ezer fős zsidó lakossága 8%-át adta a város teljes népességének. Meghaladta a zsidók száma az 500 főt Büdszentmihályon, Nagyecseden és Nyírmadán is. Jelentős (300-500 fő közötti) zsidó közösség élt még Balkányban, Tiszalökön, Mándokon, Demecserben és Kemecsén.

A hírhedtté vált tiszaeszlári per (1882-83) idején Tiszaeszláron 138 zsidó embert írtak össze, ami a falu népességének 6 százalékát adta. Ez akkor egy átlagos falu átlagos zsidó népességi arányát jelentette Északkelet-Magyarországon. Mégis megtörtént a sajnálatos eset, a vérvád. Feltételezhető, hogy a régió népességére az iskolázottabb, vallásosabb zsidó lakosság mintát jelenthetett, így szokásaikat, életvitelüket igyekeztek megfigyelni. A zsidók nagyobb vitalitásának is szerepe lehetett Északkelet-Magyarország természetes szaporodásában.

A magasabb termékenységnek Északkelet-Magyarországon feltehetően szerepe van egy másik vallás, a görög katolikusság e tájon való elterjedésének is.

Az ország középső és nyugati tájain csaknem ismeretlen vallás e térségben a századfordulón és később — talán napjainkban is — a táblázatban foglaltak arányában van jelen. Nincsenek adataink a görög katolikus népesség nagyobb termékenységéről, csupán feltételezzük, hogy az északkelet-magyarországi magasabb természetes szaporodás és a görög katolikusság földrajzi koncentrálódása e tájon nem véletlen egybeesés.

 

3. TERMÉSZETES SZAPORODÁSBÓL — TERMÉSZETES FOGYÁSBA

 

A MAGYAR NŐK TERMÉKENYSÉGÉNEK a XIX. század végén kialakult romló tendenciája az elmúlt években is tovább folytatódott, ami a családok gyermekszámának fokozatos visszaesésében nyilvánult meg. A csökkenés elsősorban a nagyobb gyermekszámú családok visszaszorulásának az eredménye.

Példaként felhozható, hogy az 1895-1899-ben született házas nők 37%-ának még 4 vagy több gyermeke született, ugyanez az 1950-54. években született asszonyoknál már csak 4%. Az egymást követő női nemzedékek egyre kevesebb gyermeket szülnek, így a következő generációk lépésről-lépésre kisebbé válnak. A kedvezőtlen népesedési folyamatok miatt 1981-től az ország népessége folyamatosan csökken, mértéke évente mintegy 20-25 ezer főt tesz ki. A demográfusok szerint a természetes fogyás 80%-a az igen alacsony termékenység, 20%-a a magas halandóság számlájára írható. Közismert, hogy a világ számos országában a népességrobbanás okoz komoly gondokat, Európában viszont az élveszületési arány mérséklődésével összefüggésben a népesség fokozatos elöregedésétől tartanak legjobban. Az ország kedvezőtlen népesedési helyzetén sokat javítanak az északkelet-magyarországi megyék, közöttük is kiemelten Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Ez legjobban azzal bizonyítható, hogy már 1960-1970 között is ez a megye adta az ország természetes szaporodásának 16%-át, a hárommegyés régió (Borsod-Abaúj- Zemplén, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék együtt) pedig a 43%-át. 1970-1980 között ez utóbbi érték ugyan 34%-ra esett, de a 80-as évtizedben a felsorolt megyéknek a természetes szaporodása úgy érte el a 32 ezer főt, hogy közben az országban 142 ezer fő természetes fogyás keletkezett.

Az átlagon felüli természetes szaporodásban a termékenységen kívül szerepe van a népesség kormegoszlásának is. A korábbi évtizedek népesség fejlődésének eredményeként ma is Északkelet-Magyarországon és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében legmagasabb a fiatalok, illetve a legtermékenyebb 20-25 éves női korosztály száma.

A 90-es évek a tendencia további rosszabbodását mutatják, mivel már Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyék természetes szaporodása is csupán néhány száz évente, Borsod-Abaúj- Zemplén megyében pedig — az ország többi megyéihez hasonlóan — a halálozások száma már meghaladja az élveszületésekét. Néhány év (lehet hogy csak 1-2) és ez a régió is beáll a természetes fogyást mutató területek közé, amiben egyre nagyobb szerep jut a halandóság feltartózhatatlannak látszó növekedésének.

JÓZAN PÉTER újabb kutatásai szerint a halandóság területi különbségei növekvőben vannak, Északkelet-Magyarország rovására. [Előadás az MTA Demográfiai és Statisztikai Bizottságának együttes ülésén, 1993. június 8.] Számításai szerint a gazdaságilag elmaradott területeken csökken a legjobban a várható élettartam. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az 1991-ben született, községekben élő férfi lakosok mindössze 62,8 évre számíthatnak, ami kevesebb, mint ha Dominikában, Irakban, Szíriában, Jordániában vagy Haitin születtek volna.

Gazdaságunkat ma még csak féltjük a harmadik világba való tartozástól, miközben a népesség egészségügyi állapotára, a férfinépesség halandóságára nagyon sok szempontból már ma is a harmadik világ átlagai a jellemzőek. Különösen igaz ez az 50-64 éves magyarországi férfiak halandóságára, ami az egész civilizált világban a legmagasabb és szinte a '20-as, '30-as évekbelihez hasonló. Az ország sok vonatkozásban nehéz helyzetben van, de a kilencvenes évek viszonyai általában mégsem hasonlítanak a hat- van-hetven évvel ezelőtti állapotokhoz. Ez csak a felnőtt férfinépesség halálozási arányairól mondható el.

A nemzetközi adatok azt mutatják, hogy az Elbától keletre minden volt szocialista országban hasonló jelenségek zajlanak le, de a magyarországi helyzet a legmegrázóbb. A kivételesen magas halandóság megállítása nem tűr halasztást. A rossz életvezetési szokások mérséklése, a megelőző ellátás szerepének növelése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az életük delén lévő férfiak életben maradjanak. A demográfiai krízis további elmélyülésének elkerülésére nemzeti összefogásra, az élet értékének középpontba állítására van szükség. Ennek prioritást kell élveznie minden magyar kormány programjában.

 

4. A VÁNDORLÁS, MINTA LEGFONTOSABB NÉPESSÉGALAKÍTÓ TÉNYEZŐ

 

A megye népességszámának alakulásában a születések és halálozások egyenlegén kívül mindig meghatározó szerepe volt a vándorlásnak. A megye népességkibocsátó szerepe kiemelkedő, ebben a században több mint 350 ezer volt a megye népességvesztesége. Az a tény, hogy a megye népessége nem csökkent látványosan, a magas természetes szaporodásnak (élveszületésnek) volt köszönhető, mely sokáig fedezni tudta a veszteséget. 1901-1989 között változó arányban, de mindig jelentős volt az a részarány, amit a vándorlások és a történelmi események (a világháborúk veszteségei, a kitelepítések, a deportálások) a természetes szaporodásból elvittek: 90 év átlagában 70%-a veszett el így. Ez azt jelenti, hogy évente átlagosan 5.924 fővel nőhetett volna a megye mai területének népessége, ha a természetes szaporodáson kívüli tényezők azt 4.171 fővel nem csökkentették volna. (Barabás I.-né—Szilágyi 1.1990.)

A század első két évtizedében a természetes szaporodásnak mintegy felét vitték el a kivándorlások. A második évtized népességalakulását több, ellentétesen ható tényező alakította. Az első évekre még a tengerentúlra irányuló kivándorlás nyomta rá a bélyegét. A húszas, harmincas években a kivándorlás korlátozása és a gazdasági válság hatására mérséklődött a mozgás, de az országban itt volt a legnagyobb a népességhez viszonyítva a vándorlási különbözet. 1936 és 1938 között az országból kivándoroltaknak 18%-a Szabolcs megyei lakos volt.

A negyvenes évek népmozgalmát minden tekintetben a II. világháború határozta meg, miután a népesség körében többirányú kényszermozgást váltott ki. A háborús események katonai és polgári veszteségének, a deportáltaknak, a hadifoglyoknak, az eltűnteknek, illetve külföldön-maradóknak a száma a megyére pontosan nem állapítható meg, de mindezek lényeges népességszám-alakító tényezők voltak. Az utolsó négy évtizedben a természetes népességnövekedés háromnegyedét kitevő embertömeg keresett másutt megélhetést.

Az ötvenes években az iparosítás által érintett országrészek (Budapest, a Dunántúli és Északi iparvidék) nagy szívóhatást gyakoroltak az itt élő népességre, mivel az iparfejlesztés extenzív szakasza másutt hatalmas munkaerőigényt támasztott. Az évtized közel 77 ezres népességvesztésének csak töredékét vitték külföldre az 1956-os események, zöme az ország távoli iparvidékein talált munkát. A hatvanas években a mezőgazdaság átszervezése kapcsán felszabaduló nagy tömegű munkaerő más gazdasági ágban keresett megélhetést.

1965-ben határozatot hoztak Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gyorsabb ütemű fejlesztésére, csak ezután vált erőteljesebbé itt az iparosítás. 1965-1975 között 13.400 új munkahely létesült, az iparfejlesztési és iparkitelepítési alap felhasználásával számos új beruházás valósult meg.

A hetvenes évekre — nagyrészt a megye iparosításának hatására — az elvándorlás üteme mérséklődött, de még mindig jelentős maradt. Csökkent a megyén kívülre vándorlás, intenzívebbé vált a megyén belüli népességmozgás. Az iparosodó települések vonzották a munkaerőt, a környező falvakból sokan költöztek a jelenlegi városokba és a városiasodó nagyobb településekre. Ezt a folyamatot központi intézkedések (pl. a városi lakásépítés kiemelt támogatása) is erősítették.

A nyolcvanas években az ipar munkaerő-felvevő képessége beszűkült, az elvándorlás ismét fokozódott. A kedvezőtlenebbé váló demográfiai tényezők következtében (az élveszületések csökkentek, a halálozások száma növekedett) a természetes szaporodás már nem tudta ellensúlyozni a vándorlási veszteséget, a népesség évről évre fogyott.

 

5. ÖSSZEGZÉS HELYETT

 

A MEGYÉBEN ÉLŐ LAKOSSÁG TÁRSADALMI SZERKEZETE folyamatosan romlik, mind korstruktúráját, mind iskolai végzettségét tekintve. Az utóbbinál nem abszolút mértékben, hanem az országos átlaghoz viszonyítva. Az alábbi — részben becsült — adatok mindennél többet mondanak a megye társadalmáról (HAJNAL B. 1993.): ötvenkilencezer munkanélküli, a munkanélküliségi ráta 21%-os (1993 május); ötvenezer cigány; ötezer távolsági ingázó; huszonnégyezer külterületi lakos; harminchatezer alkoholista, 12 ezer alkoholbeteg; tizenötezer testi, szellemi fogyatékos; háromezer állami gondozott; hatezer rendszeres szociális segélyezett; tizenhatezer egyedülálló 75 éven felüli; száztizenötezer nyugdíjas, akinek nyugdíja a létminimum alatt van.

A FENTI ADATOKAT természetesen nem lehet mechanikusan összeadni, mert sokan vannak, akik több sorban is szerepelnek (alkoholista, cigány, ingázó). A kép mégis nagyon elszomorító, különösen, ha arra gondolunk, hogy a közeljövőben a hátrányos csoportok mindegyikében növekedés várható. Szociálpolitikánk jelenlegi gyakorlata ugyanis nem képes a hátrányok halmozódásának megelőzésére, ezért a deviáns rétegek állandóan növekvő aránya, újratermelődése tapasztalható. A folyamatok megfékezése a munkahelyek létesítésén kívül csak a mostaninál sokrétűbb és összehangoltabb intézkedésektől, koncepcionálisan megalapozott szociálpolitikai lépések megtételétől várható.

 

 

Irodalom:

 

Barabás I.-né — Hajnal B. 1990: Két évtized területfejlesztése Északkelet-Magyarország és Északnyugat-Dunántúl példáján; Gazdaság és Statisztika 4. 26-36 pp.

Barabás I.-né — Szilágyi 1.1990. Demográfiai változások Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében; Kézirat. Nyíregyháza 107 p.

Bodnár L. 1982.: A cigányok családtervezésének helyzete megyénkben; Szabolcs-Szatmári Szemle 3. 33-41 pp.

Eke P.-né 1991.: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye faluhálózatának változásai, népességi mutatók tükrében, 1945 után; Kandidátusi értekezés. Debrecen. 166 p.

Hajnal B. 1993.: Felzárkózás vagy leszakadás?; Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2.

Nemes Nagy J. 1987.: A regionális gazdasági fejlődés összehasonlító vizsgálata; Budapest. Akadémiai Kiadó 218. p.



« vissza