Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Régi feszültségek, új megközelítések

A hidegháború véget ért, de átfogó európai elgondolás megváltozott helyzetre még nem született. Az esetleges új koncepció hiánya nem meglepő, hiszen túl sok a bizonytalansági tényező és az európai folyamatokat alakító és meghatározó nagyhatalmak politikai képzelőerejét lefékezték a váratlanul kirobbant válságok, az azonnali tűzoltómunkát követelő rögtönzések. Mintha egy színjátékban a szerző éppen a vezető színészek szerepeit felejtette volna el megírni. Az Egyesült Államok belső gazdasági ügyeivel foglalkozik elsősorban, nemzetközi érdeklődésének előterében a Közel-Kelet, az izraeli-palesztin egyezmény gyakorlati végrehajtása és az orosz belső állapotok alakulása áll. Az Európai Közösségen belül a politikai és gazdasági érdekek összekuszálódtak, az eddigi egyensúlyt a nyolcvanmilliósra duzzadt Németország felbillentette. Oroszország a FÁK ügyeivel foglalkozik, lekötik a belső hatalmi küzdelmek, befolyását egyelőre nem tudja érvényesíteni Közép-Kelet-Európában.

Nem kis meglepetésre a szocialistákat felváltó jobbközép francia kormány rukkolt ki egy elképzeléssel, amely Balladur-terv néven került be a nemzetközi politikai szótárba. A francia kormány 1993. június 9-i ülésén megtárgyalta, majd nyilvánosságra hozta egy Európai Stabilitási Konferencia megrendezéséről és ezen a konferencián kidolgozásra és elfogadásra kerülő Európai Stabilitási Egyezményről szóló tervezetét. A francia elképzeléseket a júniusi koppenhágai EK-csúcs elé terjesztették, ezzel párhuzamosan diplomáciai úton átadták a meghívandó államok kormányainak.

A tervezet szerint Európa megosztottságának megszűnése lehetővé tette, hogy a kontinens összes állama (az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten belül) közös elveket fogadjon el a határokról és a kisebbségi jogokról.

A Balladur-terv a sajtóban közölt ismertetések alapján, azt a hiedelmet kelthette, hogy a francia kormány egy valóban merész kezdeményezéssel állt elő a hidegháború utáni korszak Európájának átalakítására, az egységes Európához vezető út kikövezésére. A gondosabb tanulmányozás azonban nem erősíti meg ezt a felfogást. A terv magán viseli a pótcselekvés jellegzetes vonásait. Németország növekvő súlya miatt Franciaország igyekszik továbbra is központi helyet biztosítani magának az Európai Közösségben és általában az európai folyamatok befolyásolásában. Részben ezért is, de régi balkáni szövetségesének, Szerbiának támogatásáért is vesz részt a legnagyobb csapatkontingenssel az ENSZ béke- fenntartó fegyveres erejében. Az EK és az Egyesült Államok között folyó GATT tárgyalásban Franciaország saját mezőgazdasága védelmében követeli a jelenlegi egyezmény megváltoztatását, amivel gyakorlatilag magára maradt a nyugati közösségben. Az Európai Stabilitási Konferencia javaslatával kiemelt helyzetbe akarja hozni a Tizenketteket, s a Jacques Delors vezette brüsszeli központot.

A TERV FOGADTATÁSA az európai országok és az Egyesült Államok részéről nem egyértelmű, de az a tény, hogy az EK munkacsoportot hozott lére, s ennek októberig javaslatokat kell kidolgoznia az Előkészítő Konferencia munkájához, a folyamat beindulását mutatja. A Konferencia 1994 második negyedében átadná helyét az időközi Konferenciának, amely már tervezeteket és dokumentumokat fogadna el és terjesztene a Zárókonferencia elé.

Az időzítés szerint tehát valamivel több, mint egy év alatt kell tető alá hozni a különösképp bonyolult Közép-Kelet-Európa megoldatlan, vitás kérdéseit. Ki gondolhatja ezt komolyan, különösen, ha a Nyugat szánalmas tehetetlenségét kénytelen tudomásul venni a több, mint két év óta tartó balkáni válságban? Mivel a terv felveti — bármennyire félénken is — az esetleges határkiigazításokat és a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak biztosítását, s az egyéb regionális ügyek rendezését, elképzelhető, hogy a résztvevő 40 ország képviselőinek milyen nehézségekkel kell majd szembe néznie. Amikor a két világháborút lezáró békekötésekkor, Versailles-ban, Trianonban 1919-1920-ban és Párizsban 1947-ben a győztesek diktálták a feltételeket, akkor is hosszú hónapokra volt szükség a szöveg elkészítéséhez. Az EBEE alapelveinek megfogalmazásához, a „kosarak” tartalmi megtöltéséhez jó három év kellett, s az értelmezésben azóta sincs egyetértés.

A multilateriális folyamat számos bilaterális részből állna össze. Az EK által kidolgozott alapelveknek megfelelően a kelet-közép-európai országok kétoldalú megállapodásokat kötnének, szükség esetén az EK országok közvetítésével. Magyarországnak tehát rendeznie kellene vitás kérdéseit Romániával, Szlovákiával és esetleg Szerbiával és Horvátországgal. De ide számíthatjuk még Ukrajnát is. Mivel minden országban a magyar nemzetiségek jogainak biztosítása a legnehezebben rendezhető kérdés, nem kell különösebb képzelőerő annak feltételezéséhez, hogy az európai stabilizációs folyamatban Magyarország „rosszpontokat” gyűjt össze, mint potenciális feszültségi forrás a Kárpát-medencében. Mintha a magyar nemzetiségű lakosságot mi telepítettük volna a szomszéd országokba egyrészt, hogy nehézségeket okozzunk a román és szlovák nemzetállamnak, másrészt, hogy indokoljuk expanzív törekvéseinket. Érvelni lehet ugyan a Trianonban elkövetett határkijelölési hibákkal, milliós magyar tömegek átcsatolásával, de előreláthatóan — éppen a bűntudat miatt is — a Tizenkettek hangadóinál az ilyen megjegyzések süket fülekre találnak.

Az EK — a tervezet szerint — különleges jogokat kap a kelet-közép-európai országok érettségi fokának eldöntésében. Az EK- hoz való csatlakozás gazdasági és politikai feltételeinek mérlegelésekor nyilvánvalóan előnyben részesítik vagy részesíthetik azokat az országokat, amelyek jól szerepeltek a bilaterális tárgyalásokon és kész megállapodásokkal érkeznek a Konferenciára, így bizonyítván a Konferencia létjogosultságát sőt szükségességét. Az előbb elmondottak alapján azonban éppen Magyarországot fenyegeti a „bűnbak” megbélyegzés, hiszen a kétoldalú megbeszélések várható fiaskójában, vagy legalábbis elhúzódásában országunk mindig egyik érintett fél lesz. Gondoljunk csak Csehországra, amelynek ilyen jellegű nehézségekkel nem kell szembenéznie, mennyivel kedvezőbb minősítést kaphat az EK tagfelvételénél. És ide számítható Szlovénia és esetleg Lengyelország is.

Az államok nagyobb csoportjában — így Ukrajnában, Horvátországban, Szlovákiában és Bulgáriában — jelentős a nemzeti kisebbségek száma. A Horvátországban lévő szerb kisebbség már most is rendkívüli feszültség forrása, fegyveres fellépése Horvátország létfontosságú közlekedési vonalait fenyegeti, illetve gyakorlatilag az ország kettévágásához vezetett. Zágrábból eljutni Dubrovnik- ba csaknem lehetetlen, Rijeka és Zágráb között a közvetlen karlováci út vagy a Zadart a szárazfölddel összekötő mislenicai híd a krainai szerb tüzérség lőtávolán belül fekszik. Bulgária különféle nemzetiségeivel ugyancsak sok a gond, amellett náluk jelentkezik Romániával szemben a dobrudzsai határkérdés. Szlovákia helyzete jól ismert, jelenlegi harcias politikája kényes helyzetet teremt Magyarország számára. Ukrajna önmagában is egyetlen problémahalmaz, hát még ha megpróbáljuk orosz vagy lengyel szemszögből vizsgálni.

ROMÁNIA, Albánia ÉS Szerbia a Janus-arcú országok közé tartozik. A határokkal és a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos m. álláspontjuk az égtájak szerint változik. Románia nyugati határain semmiféle korrekciót nem fogad el, keleten viszont Moldáviával szemben határozott igényekkel lép fel. Délen Dobrudzsáról már szóltunk. Szerbia északi határait sérthetetlennek tartja, viszont nyugaton Horvátországtól máris fontos területeket foglalt el és szándékában sincs azokat kiüríteni. A szerbek bosznia-hercegovinai fellépése a háború utáni Európa szégyene. Albánia igényei kelet felé mutatnak, Koszovóban robbanásveszélyes a helyzet, de Macedónia (hivatalosan Macedónia volt jugoszláv köztársaság) ugyancsak egyre inkább aggódik az albán kisebbség szeparatista törekvései, Nagy-Albánia fenyegető lehetősége miatt.

Csak vázlatosan érintettük a határ- és kisebbségi kérdéseket, helyek az előkészítő Konferencia asztalára kerülnek majd. A lengyelországi választási eredmények és az oroszországi belső válság elmélyülése új helyzet elé állítja a Konferencián részt vevő országokat. Egy baloldali irányítású Lengyelország sajátos problémát jelent az Európai Közösségnek, a NATO-nak és a Nyugat-európai Uniónak. A fejlemények minden bizonnyal lelassítják a tagfelvételi folyamatot és tovább csökkentik az eddig is mérsékelt lelkesedést nyugaton az EK kibővítésére. Az oroszországi növekvő bizonytalanság kihat a Konferencia híveinek magatartására is. Hiszen az Európai Stabilitási Egyezménynek nem nagy jövő jósolható egy instabil Oroszország esetén.

A Konferenciával kapcsolatban magyar részről sok, jelenleg még tisztázatlan kérdés merül fel. Kétségesek a terv céljai a határok megváltoztatásával, vagy megváltoztathatatlanságával kapcsolatban. Nem tisztázott a Konferencia viszonya az EBEE-hez, az Európa Tanácshoz, a NATO-hoz és a Nyugat-Európai Unióhoz. A tervezet bizonyos fellebbezési fórumot is emleget, de teljes homályban marad, hogy ez az EK csúcsértekezlete lenne vagy valami más, külön alakulat. A nagyfokú óvatosság tehát indokolt.

MÉGIS INKÁBB ABBÓL KELL KIINDULNUNK, hogy a tervezet új megközelítésben veti fel a határok sérthetetlenségét és a kisebbségi jogok biztosítását. 1947 óta ez az első olyan lehetőség, hogy a kisebbségi kérdés az európai politika előterébe kerülhet és ez jogilag kötelező érvényű dokumentumokat eredményezhet. A kérdéseket regionális keretekben, nyugati résztvétellel kívánja megoldani. Mindenképpen azon kell lennünk, hogy a szerződés szövegében a kisebbségi jogok átfogóan és kollektív jelleggel fogalmazódjanak meg és megfelelő garanciarendszer épüljön ki. Az EK-nak is alapvető érdeke az európai megbékélés létrejötte, a kelet-közép-európai átmenetek sikere, s az egész kontinens stabilitásának megszilárdítása.

Anélkül, hogy a határkorrekciókat túlzottan igyekeznénk előtérbe állítani, a fő hangsúlyt a nemzetiségi önrendelkezési jog biztosítására és az autonómiák elfogadására, ha úgy tetszik a határok átjárhatóságára kellene helyezni. E tekintetben etalon értékűnek fogjuk fel a dél-tiroli megállapodást Olaszország és Ausztria között. Igyekezni kell a Konferenciával megnyíló kapukat szélesíteni, a lehetőségeket kihasználva, szövetségeseket keresve a Konferenciát a számunkra elfogadható mederbe terelni. Döntő ebben, hogy mindenkor bizonyítható legyen együttműködési készségünk a szomszédokkal, ugyanakkor a kisebbségi és kollektív jogok, valamint az autonómia keretek olyan megfogalmazása, amely egyértelműen az EK érdekeinek szolgálatát is jelenti. Gondos elemzéssel szelektíve kell kezelni az egyes kérdéseknél szóba jöhető partnereket és kimunkálni a közös érdekek területét.

A magyar külpolitika tehát komoly kihívás előtt áll. A konferencia számunkra csak úgy lehet eredményes, ha belső viszonyainkkal is bizonyítani tudjuk, hogy hazánk a térség egyik legkiegyensúlyozottabb országa, s az európai stabilitás fontos tényezője.



« vissza