Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Reformbeszéd: 1978-1987

A REFORMGONDOLATKÖR 1978-79-re tehető felélesztése összefüggésben van a párt évtized végi válságérzékelésével és korrekciós határozataival. Óvatosan bár, de ismét szóba kerülhetett a reform. Az értelmiség integrálásának egyik fő fóruma, a Valóság, évfordulós reformszámot adott ki, mintegy jelt adva hatvannyolc szellemének megidézhetőségére (BEREND T. — 1978). Ezzel egyidejűleg s ezt követően a Közgazdasági Szemlében és más szakfolyóiratokban is tanulmányok jelentek meg a reformmal kapcsolatban.

Az évtizedforduló: a nómenklatúra-elit és a polgárjogi ellenzék kettős vonzásában ténykedett „reformközgazdászok” aktivizálódásának kezdete. Alapkérdésük: a rendszer reformálhatósága, reformkészsége és -képessége — velejéig revizionista kérdésfelvetés. A reform közgazdaságtan lett a nyolcvanas évek kulcstudománya s egyben a jelenkor- és közelmúlttörténet paradigmatikus diszciplinája. Kisugárzása messze túlterjedt a „reformközgazdászok” szakmai körein. Sajátos mentalitás és értelmiségi beállítódás kapcsolódott hozzá: a reformközgazdász-attitűd minta és példa lett a kettős kötődésű tudáselitek nyolcvanas években folyamatosan bővülő köreiben.

A reformtémakör reneszánsza egybeesett a rendszer „időbe helyeződésével”: a történeti érzék és érdeklődés általános felfutásával. A kormányzati szakértői bizottságokban beindított reform- továbbviteli munkákkal („továbbfejlesztési”) egyidejűleg a „hatvannyolcas” beállítottságú közgazdász-körökben, „valahol utat vétettünk” hangütéssel („fejlődés-kitérővel”, ANTAL L. — 1980) kiterjedt reformtörténeti irodalom bontakozott ki. Erőteljes történeti beállítottság jellemezte az „alkumechanizmusok”, a „redisztribució”, a „recentralizáció” paradigmatikus gondolatköreinek kifejtését is. A „második gazdaság” (GÁBOR R.-Galasi — 1981) sokfelé ágazó hatalmas irodalmában ugyancsak jelen- és közelmúlttörténeti összefüggésekben fogalmazódott meg az alapmondanivaló: a reformszellemiség valahol mégis utat talál magának. A gazdaságtörténet professzionális akadémikus irodalmát (pl. Berend T. Iván, RÁNKI György) viszont — még ha az az utóbbi érvtizednél távolabbra tekintett is vissza az időben — jelenkor-történeti reformkonnotációk, -áthallások motiválták. Az 1966-68 közötti időszakhoz hasonlóan felvetődött

 

MINEK A REFORMJA?”

 

kérdéskörben a nyolcvanas évek kezdetétől fogva folyamatosan puhuló, két- és többértelműségek felé hajló fogalomhasználat honosodott meg. Az ideológiai kötelmekhez igazodó „gazdasági mechanizmus reformja” mellett meg-megjelenik a jelzőtlen „reform” is és — mintegy egyszerűsítésként — a „mechanizmus” esélyesebb formában: mechanizmusunk”) reformja” vagy éppen a „mechanizmus” nélküli „gazdasági reform”. Mindháromba beleértendő a „tulajdonreform” s az „intézményreform” — lényegileg egy korlátozott igényű „politikai reform”: a „mechanizmus?', a „rendszer” reformja. Ez bármily merész változásokat posztulált légyen is az intézményi szférában, lényegileg a végbement, beindult reform(szerű) bomlásfolyamatok intézményesítésére, következetes továbbvitelére korlátozta követeléseit. A szamizdat-irodalom sem — még a demokratikus ellenzék 1987-es programja sem — (Társadalmi szerződés — 1987) lépett fel azzal az igényel, hogy a politikai struktúra lényegét, az egypárturalmat alapjaiban változtassa meg. A „nagyvállalati lobby” oligarchikus érdekeit, a „kézi vezérlést”, az „alkut”, a piac „szimulálását”, az „osztogatás—fosztogatás” redisztributív rendszerét, az „ellátási felelősségre” hivatkozó monopolhelyzeteket, a „bürokratikus koordinációt”, — egyszóval a régóta bomlásnak indult szocialista tervgazdaság összetevőit kiszorító-fel- számoló ellensúlyozó tulajdonreform, s az átalakulási tendenciák intézményesítése (intézményes garantálása) olyan követelmény, amely 1981-83 között már nemcsak a szamizdat anyagokban, hanem a bizottsági ülések ajtaja mögött is témaként szerepelt.

Erről volt szó, mindenki tudta, akire ez tartozott: a sztálinizmusban kiemelt-káder g.p.-titkártól, a HELLER FARKASON iskolázott pénzügyminiszteren át, a kutatóintézet beosztott munkatársáig (SÁRKÖZI T. — 1986). De erről beszélni vagy akár túl direkt ráutaló fogalmakat használni a témában (pl. „holding”) nem lehetett, — a „belső használatos” anyagokban sem lehetett (LENGYEL L. — 1989. 167-170.). Az aktivizálódás-fárasztás-reaktivizálódás ciklikus ismétlődésére rutinírozódott szakértelmiségi elit tabufogalmak s ravasz eufemizmusok között lavírozott. A néven nevezés — pláne ha az publikus formában történt (BAUER — 1982) — nagy megrökönyödést keltett, de alig hozta mozgásba a megtorlás gépezetét. Ehhez — minden bizonnyal — legalább egy kicsit hinni kellett volna az ellenalternatíva (s az annak megfelelő fogalomkör) érvényességében és perspektívájában. Ennek hiányában csak kényszeredett repressziókra futotta, s pótcselekvésként

 

A REFORM-GONDOLATKÖR BAROKKIZÁLÓDÁSA

 

indulhatott be. A reform-fogalomkör késő Kádár-kori történetében új fejezetet nyitottak az 1984. áprilisi gazdaságpolitikai határozatok.

Előzőleg hosszan fárasztott szakértelmiségi elit a határozatokat vegyes lelkesedéssel, esetenként a hegyvajúdás utáni egérszülésnek járó csalódottsággal fogadta. A határozatok ugyanakkor mégiscsak számottevő lépésnek mutatkoztak a szocialista vállalati struktúra lebontódásában. A nómenklatúra felvilágosult apparátusaiban az önbizalmat növelték. A vezetés mégiscsak ura a helyzetnek, nem vesztette el kezdeményezőkészségét: „vezető szerepét”. A bizottságok és háttérintézmények szakértő-kutató garnitúráiban viszont a bizalmat s a reaktiválódás lendületét erősítették: hátha mégsem hiábavaló...

VEZETÉS PROGRESSZÍVEBB FELÉNEK megnyilatkozásaiban kifejezetten érezhető volt az a törekvés, hogy a rendszer — szomszédos országokénál nagyobb fokú — korrekciókészségét koncepciózus és következetes reformelkötelezettséggel azonosítsa, s a Kádár-rendszer egészét (közelgett az 1986-os jubileumi év) mint reformkorszakot láttassa. „Kádár-rendszerről”, „Kádár-korszakról”, persze, nem eshetett szó, de arról igen, hogy a „második reform” időszakát éljük. Hivatalos megnyilatkozásokban arról sem lehetett beszélni, hogy ami Magyarországon végbement és megy, annak a „létező szocializmusok” egészében modellértéke van. A többfelől (nem utolsó sorban Nyugatról) forszírozott „magyar modell” megnevezést a blokk-kötelmeket szem előtt tartó legfőbb vezetés nem kanonizálta ugyan, de nem is lépett fel ellene. A fogalom hallgatólagosan tudomásul vétetett.

Az értelmiségi szakértő elit nómenklatúra-közeli rétegeiben támogatólag, ellenzékközeli köreiben — ha nem utasították is el egyértelműen — fenntartásokkal vegyes bizalmatlansággal fogadták a hivatalos reformeufóriát. Végül is a „minek a reformja?” — kérdés változatlanul nyitva maradt. A mechanizmus szó használata a „reform” előtt nem volt kötelező, a jelző kérdése azonban továbbra sem tisztázódott. A „tulajdonreform”-ot, az „intézményreform”-ot, pláne annak kevésbé eufemisztikus változatát: a „politikai reform”-ot a hivatalosság nem vállalta, még a „gazdasági reform” sem számított elfogadott fogalomnak. Félő volt, hogy a korrekciós-engedményes gazdaságpolitika reformkorszakká maszkírozásában éppen ezek a fogalmak sikkadnak el. A kétségtelenül jelentős áprilisi döntések kapcsán túlbeszélik azt, amire még sor sem került. Bizonyos jelek — pl. az évtized kezdetén bátortalanul elindított hivatalos politológiai kutatások kiszélesítése — arra mutattak, mintha a nómenklatúrában igény lenne arra, hogy saját eszmei kötelmeivel foglalkozzék. Mintha nyitott lenne arra, hogy egy „ideológiai reform” problematikájával szembesüljön. Az azonban messze nem volt egyértelmű, hogy a „jövőkép”: „szocializmuskép” ekkor kezdődő majd hosszan húzódó porolgatásának- keresgélésének a reform szempontjából mi lesz (lehet) a kimenetele.

A várakozásokat az 1985-ös (XIII.) pártkongresszus, s a kongresszust követő évek perspektívátlansága hűtötte le. A gazdasági folyamatok lejtőre kerültek, a társadalmi kiábrándultság mindinkább érződött. A vezetés igyekezett magát „vezető szerepben”, a helyzet urának láttatni. Ez az igyekezet a nemzeti vonal erősítése („a szocialista nemzeti egység”, „nemzetközi közmegegyezés”), a programkészség hangsúlyozása („van programunk”) a plebiszcítum felé nyitás („társadalmi vita”) mellett a reformkorszak-gondolat erősítésében is megnyilvánult.

A témakör, összekapcsolódva a „szocializmuskép” ugyancsak ekkoriban újra felmelegített keresésével, filozofikus dimenziók közé helyeződött: a reform mint a „szocializmus építésének létformája”, esetenként mint a „hosszú átmeneti korszak fő mozgásformája” fogalmazódott meg. A megfogalmazás — nagy áttörést sejtetve — nem nélkülözte a barokkizálódott „továbbfejlesztés” — beszédmód pleonazmusait, az odaadás („reformelkötelezettség”) nagy gesztusait. A reform egyszerre legyen „komplex”, „átfogó”, „állandó”, „mindenre kiterjedő”, „összehangolt” (Barabás — 1986). Mindaz s még annál is több, amit pár éve még — a reform „egyértelműségét”, „totalitását” határozott központi kézben tartását szorgalmazó — merész értelmiségi írások fogalmaztak meg a reform „továbbfejlesztésé”-nek követelményeként (Válság —1982).

Az 1986 folyamán felizzott reformeufória mögött olykor a „gond” sötét árnya is elő-előbukkan, ha másban nem, az előadásmód szokványos barokkos lendületének hirtelen hátat fordító fogalmazásbéli tétovaságokban, a szövegen átsütő hitetlenségben: „.... a szocializmus építésének létformája a reform, feltételes létformája, létezési formája. Tehát, ha a reformfolyamatot nem folytatjuk, akkor a szocialista építés stratégiáját kockáztatjuk...” — itt bizony, mintha a „na és akkor mi van?” kérdése is ott motoszkálna a reformelkötelezett nyilatkozatban (Huszár I. —1986).

FÉLREVEZETŐ LENNE, ha a reform filozofikus dimenziókba helyezését csak a téma felvezetésének külsőségei alapján s nem korabeli szellemi és politikai környezetében ítélnénk meg. A „reform: a szocializmus építésének létformája” formulában egy — a maga idejében korántsem bagatellizálható — igyekezet tört utat magának: a rendszer, nómenklatúra-szintről kiinduló, megújítási kísérlete, egy offenzív eszmei-politikai stratégia kialakításával. Ennek az igyekezetnek a részletei csak a vonatkozó irattári anyagok tanulmányozásával lennének feltárhatók. Az mindenesetre, a nyilvánosságnak szóló szövegekből is kiderül, hogy a reformparttalanítás mögött — már 1984-85-ben is — a változás felé hajló nómenklatúra-szint kétféle törekvése s a „reform: a szocializmus építésének új létformája” — formula kétféle értelmezése kezdett körvonalazódni.

Az egyik BERECZ JÁNOS formuláihoz: a „folyamatosság és megújulás” -hoz, a „kétfrontos harc” leporolásával életre galvanizált „két- frontos érzékenység”-hez, az „elkényelmesedés”-hez, s mindenek felett, a romlásnak indult hajdan erős „vezető szerep” körülbástyázásához kötötte a maga reformizmusát. A „vívmány”-védő megújítok felfogásában a reform a — marxista-leninista ideológiai felvértezettsége folytan megújulásra képes párt stratégiájának mindig is része volt. A reform azonban „nem öncél”, hanem eszköz, a „munkáshatalom eszköze, s mint ilyen, csak a pártból indulhat ki. Ha nem onnan indul ki, akkor nem reform, hanem rendszerbomlasztás. Az ideológiai alapok felfrissítésével a párt újra visszanyeri megújulási s egyben reformeri képességét és készségét (Berecz J. — 1984,1985,1986).

A másik változtatási igény csak szegényesen dokumentálható a közkeletű szövegekben. Nem formálódhatott meg markánsan, mivel a rendszer alapjainak átgondolása: a következetes desztalinizálásra hajló kommunista reformizmus: a „reformkommunizmus” törekvése jelent meg benne. Ebben pedig ott kísértett az ősi „fő veszély”, a „revizionizmus” s vele együtt a „vezető szerep” átértelmezési készsége, egyfajta beletörődés-belenövés az elkerülhetetlennek vélt hatalommegosztásba. Ha a nyolcvanas évek elején-közepén képviselni még nem is, kötetlenebb beszédmóddal, civil gesztusokkal, értelmiségnek tetsző megnyilvánulásokkal, éreztetni lehetett ezt a reformeri beállítódást, ami nómenklatúra-szinten ekkoriban még elsősorban POZSGAY Imre nevéhez kapcsolódott. Mindemellett az előbb jelzett „megújulás”-offenzívával együtt a revizionista reformizmus is helyet kapott — már csak jelentős szakértő-kutató hátországa miatt is helyet kellett kapnia — a „szocializmuskép”, „jövőkép” hosszú vajúdásra ítélt formálásában, aminek végén (tudományos szocializmusról lévén szó) tudományos felismerésekre kellett (volna) jutni. Sőt: nagyjából Berecz 1985-ös pártkongresszus körüli koncipiálásával egyidejűleg a „reform=a szocialista építés létformája” — formula szisztematikus reformkommunista (revizionista) kifejtésére is sor került. Jellemzően a korra: NYERS Rezső egy vidéki irodalmi lapban vezette be a „társadalmi reform” fogalmát, amely aztán a „politikai reform” fedőfogalmaként kezdett elterjedni az első nyilvánosság fórumaiban (Nyers —1985).

AZ 1986-87-es REFORMKORSZAK-OFFENZÍVA IDEJÉN a két irányzat frazeológiájában sok volt az átfedés, de bizonyos különbségek is megmutatkoztak közöttük. A reform melletti általános elkötelezettség barokkos hangsúlyozásában, a hivatalos megnyilatkozásokban is, egy új fogalom: a

 

REFORMPÁRTISÁG”

 

tört utat magának. Ebben nem nehéz észrevennünk a szamizdat irodalomban az uralmi elit struktúrájának leírására alkotott (ekkor már régóta használatos) „rendpárt” — „reformpárt” megkülönböztetést (KIS J. — 1982, 1985). A „reformpártiság” előbb inkább revizionista fogalom: bizonyos mérvű hajlamot jelez a rendszer alapjainak megváltoztatására. Később azonban a „vívmány”-védő „megújítók” is használatba veszik: a kádári konzervatív mozdulatlansággal szemben minden hivatalos erő „reformpárti”. Valójában azonban 1986 nyarára már — Pozsgay Imre szarkasztikus megjegyzése szerint — a „helyzet” lett reformpárti (Pozsgay — 1987). A nómenklatúra-szintek heves „reformpártiság”-nak — hangozzék az bár a frontharcosból frontérzékennyé korszerűsödött {„kétfrontos érzékenység”) „megújítok” vagy a radikális revizionisták részéről — már nem volt igazán vonzereje. Elillant belőle a „mozgósító erő”. Az értelmiségi szakértő elit (jelentékeny hányadukban a kormányzati apparátusok szakbürokráciája) ezt is, azt is — a korábbi évek „reformkorszak”- és „továbbfejlesztés”-frazeológiáiéval együtt — hajlamos volt a „reformretorika” kategóriájába, a többi gúnyosan pejoratív hangzású fogalom: „a vívmány”, „a szocialista”, „a létező”, „a közmegegyezés” stb. közé sorolni. Végül is a „minek a reformja?” kérdést változatlanul kerülgetni kellett. Miközben a maga módján mindenki „politikai reform”-ra gondolt, legfeljebb „társadalmi reform”-ot írhatott, — s hogy még egy csavar legyen a kompromisszumban — lehetőleg a közérdeklődés fókuszaitól távol eső, alig hozzáférhető, kis hatósugarú fórumokban. Ott viszont akár vitaként is. (GOMBÁR- Lengyel, 1986).

Az engedmények és szigorítások finom összjátéka: a „tűrés” határterületein járás, a rejtjeles fogalmakban üzenés a Fordulat és reform írásának (1986-87) és publikálásának (Medvetánc — 1987) éveiben már nem keltette fel a tilosba kóstolás és titokfeszegetés régi értelmiségi izgalmait. Maga Pozsgay Imre — a nómenklatúra egyik kulcsembere — bábáskodott azon, hogy a rendszerválság ténye minél szélesebb körben tudatosuljon s a politikai reformmunkálatok részletei kikerüljenek a korlátozott nyilvánosság szorításából. Ilyen körülmények között a megnevezés körüli — többé-kevésbé kényszerű — alakoskodás inkább csak fáradt ingerültséget, alig leplezett gunyorosságot hozott felszínre: „...nehéz eldönteni, hogy mi történt csak véletlenül és ez utóbbi kategóriában is mi az, ami beillik egy progresszív folyamatba, s mi az, ami annak ellentmond?” A kormányozatlanság felé sodródó liberalizáció „kiküzdési folyamata”, az, amire mint reformfolyamatra szokás hivatkozni, vagy — elvégre tervgazdaságban élünk — mindez valami „gondolati terv” része? „...Vannak ilyen gondolati tervek a társadalmi reform (azaz: politikai reform — S.J.) értelmében? Vagy talán még sincs szükség ilyen tervekre? Elegendő netán a spontán folyamatok jogát kiküzdeni társadalmilag, s központilag nem mozgást merevítő terveket kell gyártani, hanem csak valamely harmóniára, polgárbékére, közmegegyezésre kell törekedni? (Az idézetek: Gombár — Lengyel, 1986). Hogy végül is minek a reformja ez, milyen is az ilyen reform? Erre az ilyesféle frivol megnyilatkozásokból ihletet merítő Pozsgay Imre találta meg a szlogenbe foglalható választ: „lopakodó reform”.

 

 

Hivatkozott irodalom

 

Berend T. Iván: Töprengések a gazdasági reform évfordulóján; Valóság 1978. 10. Antal László: Fejlődés — kitérővel. A magyar gazdaság mechanizmusa a hetvenes években; Gazdaság. 1980.15. é. 3. sz.

Gábor R. István—Galasi Péter: A „második” gazdaság; KJK. Bp. 1981.

Társadalmi szerződés. A politikai kibonatkozás feltételei; Beszélő, Különszám. 1987. június.

Sárközi Tamás: Egy gazdasági szervezeti reform sodrában; Magvető. Bp., 1986.

Lengyel László: Végkifejlet; Bp. KJK. 1989.

Bauer Tamás: A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok; Mozgó Világ, 1982. 12. sz.

Barabás János: Céljaink cselekvést kívánnak; Népszabadság. 1986. június 13.

Válság és megújulás; Bp. Kossuth. 1982. Az idézett részletek Bihari Mihály tanulmányából valók.

Huszár István: „A reform a szocialista építés létformája.” Huszár Istvánnal beszélget Baló György; Mozgó Világ, 1986. 2.sz.

Berecz János:

Vádaskodások helyett alkotó vitát; Népszabadság, 1984. ápr. 7.

Hatalom, demokrácia, közélet; Népszabadság, 1984. aug. 19.

Folyamatosság és megújulás az MSZMP politikájában. Bp. Kossuth. 1985. (Az MSZMP Pol. Főiskoláján 1984 márciusában és szeptemberében tartott előadások.)

A szocializmus megyédéről és megújulásáról; Pártélet, 1986. 5. sz.

Pártról és reformról — kétfrontos érzékenységgel; Társadalmi Szemle, 1986.11. sz.

Nyers Rezső: A szocialista politika és a reformok; Jelenkor, 1985.12. sz.

Kis János:

Gondolatok a közeljövőről; Beszélő, 1982. 4.sz.

Korlátainkról és lehetőségeinkről. A monori tanácskozás; 1985. jún. 14-16. Jegyzőkönyv kézirata.

Fordulat és reform; Medvetánc, 1987. Különszám.

Pozsgay Imre: A helyzet reformpárti; Új Forrás, 1986. június 3. sz.

Gombár Csaba — Lengyel László: A társadalmi reform kérdéseihez; Társadalomkutatás, 1986.1. sz.



« vissza