Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Quislingek és Petainek nélkül, de Jaruzelskivel 1. rész

SOKUNKAT FOGLALKOZTATÓ KÉRDÉS: vajon BIERUT-OT, GOMULKÁT és Giereket1 miért nem vádoljuk nemzetárulás bűnével, mint főbenjáró vétséggel? Valószínűleg azért nem jut eszünkbe, mert a kommunista propaganda, amely régebben „munkásmozgalmi múltjukat” és a „szocializmus ügyében tanúsított odaadásukat” emlegette mindenekelőtt, a „hazafiasság” fogalmát kezdte előtérbe hozni, s 1956-tól, de különösen 1968-tól fogva rendszeresen összekötötte a pártvezetők neveivel. A patriotizmus eredeti jelentésével való visszaélést leggyakrabban a hadiállapot formális felfüggesztése idején követték el. Illusztrációként hadd emlékeztessek arra a drámai hazugságra, ami a mai Pilsudski téren történt, amikor még Győzelem térnek hívták: az Ismeretlen Katona Emlékműve előtt már a hagyományos lengyel „rogatywkában”2 feszített a díszőrség, miközben a rohamrendőrség a Katonai kormányzat áldozatainak emlékére a lakosság által újra és újra kirakott virágkeresztet rugdosta széjjel néhány méterrel távolabb. Félelem és bosszúvágy dolgozott bennük. Végül, hogy lehetetlenné tegyék a virágkereszt ismétlődő feltámadását, hosszú ideig „tatarozták” a teret, majd gyökeresen átalakították forgalmi rendjét, szűk és veszélyes szlalompályát jelölve ki raja a közlekedés számára. (Mintegy az arcátlanság folytatásaként megértük, hogy JARUZELSKI tábornok épp a Pilsudski térre néző Victoria szállóban dedikálta könyvalakban kiadott emlékiratait). A hazafiasság fogalmának ez az álságos és hamis, lejárató felhasználása természetesen összhangban volt a Szovjetunió új stratégiai elképzeléseivel, melyekhez érzékelhetően hozzáigazították a propaganda téziseit is.

Az oroszok számára nagyon fontossá vált, hogy minden érintett, illetve közreműködő felet meggyőzzenek róla: a lengyelek „sajátkezűleg és önállóan intézték el a dolgot a maguk háza táján”. Ezt szolgálta, hogy a lengyelországi orosz helytartók régi módszereitől eltérően, most Jaruzelski tiszta lengyelségét hangsúlyozták, kiemelve, hogy földbirtokos rétegből származik és a mariánus atyáknál tanult. Találkozunk olyan véleményekkel, amelyek szerint Jaruzelski egyike volt azoknak a Szovjetunió által már 1945-ben kiszemelt, majd kiképzett és felkészített aktivistáknak, akiknek a karrierje nem csupán önnön erőfeszítéseiktől függött, hanem a rájuk osztott szerep követelményeitől is. Sőt főként ez utóbbitól, hiszen a kommunizmusban személyiség — Lenin, Sztálin és Trockij kivételével — nem létezhetett, pusztán bizonyos szerepek, amelyeket egyes emberekkel töltettek be. Egyáltalán nem zárható ki például, hogy Sztálin épp azért nem gyilkoltatta meg a neki kellemetlenkedő Gomulkát, mert ellenkártyaként akarta tartalékolni, mondjuk, Bieruttal szemben, Giereket pedig, mint „a Nyugat emberét”, olyan vezető szerepre jelölték ki, amelyet eljátszva, remélhetően, képes lesz kicsalogatni a kapitalista bugyellárisokból újabb hatalmas összegeket fejlődés címén; a megszerzendő pénz valójában persze a további fegyverkezést és a szovjet uralom kiterjesztését volt hivatott szolgálni. Jaruzelskit arra az esetre nevelték ki maguknak és helyezték tartalékba, ha netán az 1830-as novemberi felkeléshez hasonló helyzet alakulna ki Lengyelországban. A lengyel néphadsereg és belügyminisztérium számos parancsnoka közül ő illett legjobban ahhoz a szerephez, amelyet a múlt század első harmadában nem játszhatott el KONSTANTIN nagyherceg, a helytartó, tekintve, hogy „csak” orosz volt.

Jaruzelski tábornok legendájának építése már 1970-71-ben elkezdődött, amikor is befolyásos ügynökök elkezdtek holmi kiszivárogtatásokra hivatkozni, s bizonyos információkat hoztak forgalomba tanfolyamokon és kádertovábbképzéseken, egyúttal megtiltva a terjesztésüket, ami — a tapasztalat szerint — a legmegbízhatóbb módja annak, hogy ne maradjanak titokban. Ekkortájt azt sugalmazták, hogy Jaruzelski tábornok ellenezte a tüntetők és sztrájkolok elleni fegyverhasználatot Gdanskban, s ezért házi őrizetbe vették. Egy másik változat szerint a tengerparti harcok idején „eltávolították a parancsnokságtól”. A tábornok zárkózottsága, megközelíthetetlensége és óvatossága, gyanakvó természete következtében nem sokkal később ellenlegenda kelt lábra. Forrását Kurowo környékén sikerült beazonosítanom, a szovjet uralom alá került Podoléból áttelepültek, s a volt ottani földbirtokosok egyes köreiben. Jaruzelski nem szívesen fogadta a bármilyen ügyben hozzá forduló embereket, különösen akkor nem, ha a kérvényező arra hivatkozott, hogy gyermekkora óta ismeri. Következetes ódzkodására végül az a magyarázat keletkezett, hogy a tábornok fél megmutatni az arcát. A szóbeszéd hullámai tovább erősödtek, amikor Jaruzelski sötét szemüveget kezdett hordani. Mind többen bizonygatták, hogy a valódi Wojciechet a negyvenes évek első felében, közelebbről 1940-43 között kivégezték a szüleivel együtt, s helyére a katonai elhárításban megfelelően kiképzett és felkészített orosz ügynököt léptettek, aki átvette a fiú életrajzát. Mindez kiegészült a pletykával, miszerint plasztikai műtétet is végeztek rajta.

Egy másik érdekes változata Jaruzelski metamorfózisának sokkal egyszerűbb: olyannyira megváltozott az eredeti ember, hogy rá sem lehet ismerni. Anélkül, hogy bármi cselekvő része lett volna benne, kineveztetett hazafinak, s így hazafiként is kezelik, illetve ítélik meg. A jól szervezett propaganda hatékonysága félelmetes: nemegyszer még a tábornok legelkeseredettebb ellenségei is „bevesznek” egyes dolgokat. Marian Brandysnak3 például nyilvánosan el kellett határolnia magát attól a gyanúsítástól, hogy a könyvében szereplő Zajaczek4 („Arbuz” tábornok) alakja bármiféle utalásokat tartalmazna Jaruzelski személyére. Érzésem szerint Brandys türelmetlensége onnét származik, hogy Zajaczeket vagy WlNCENTY Krasinskit5 más mércével mérte, mint amilyennel saját személyét parancsolta mérni Jaruzelski, egyúttal egyébként csapdát állítva önmagának. Márpedig rosszul teszi, ha túlságosan bízik „a történelem ítélőszékében” ahelyett, hogy egyszerűen megmagyarázná a dolgot: „az oroszok szolgálatába álltam, felkészítettek, kiképeztek, az volt a szerepem, hogy lengyel hazafinak tűnjek fel”. „A hadiállapot bevezetését megtagadva elveszítettem voln a hatalmat, s egyúttal az életcélomat is. Mindent az oroszoktól kaptam, s tőlük függött, hogy megtarthatom-e pozíciómat”. (Érdemes megjegyeznünk, hogy egy másik kiválasztott, KAROL SWIERCZEWSKI6 alakján, aki a spanyol polgárháborúban az el generale polaccót játszotta, sokkal rövidebb ideig és jóval felületesebben dolgoztak a szovjet rendezők. Halálának máig kiderítetlen körülményei arra utalnak, hogy a „befektetés” nem fizetődött ki, ezért mihamarabb sztornírozták.)

UGYANCSAK ÜGYNÖKI KÖZREMŰKÖDÉSSEL TERJEDT EL A HÍR, hogy Jaruzelski minduntalan veszélyben érezte az életét, s egyszer a Szovjetunió légterében, valahol Minszk fölött merényletet követtek el a gépe ellen, amellyel rendszeresen Moszkvába utazott. Az esetre azonban semmilyen bizonyíték nincs. Ő maga kissé grafomán, egocentrikus és naiv módon azt írja erről: „Kezem a pisztoly hűvös acéljára siklott”. Ha így volt, akkor vajon miért nem végzett magával?

A „kommunista és hazafi lengyel tábornok” első, jól kidolgozott alakját eredetileg a lengyel származású KONSTANTIN ROKOSSZOVSZKIJ7 marsallra szabták. Jaruzelski mítosza voltaképpen e szerep átruházását és továbbvitelét jelenti. Még a lágerévek emlegetésének módszerei is azonosak. Ma már tisztán látható, milyen megkérdőjelezhetetlen szálakkal kötődtek e személyek egymáshoz. Elég talán, ha felidézzük, hogy a lengyel tábornokok közül Jaruzelski volt az egyetlen, aki 1956-ban tiltakozott a szovjet tanácsadók hazaküldése, valamint az ellen, hogy Rokoszovszkij mondjon le a honvédelmi miniszteri posztról, s kövesse őket. Még a Jaruzelski iránt nem túl nagy rokonszenvvel viseltető WLADYSLAW POZOGA8 is elismeri, hogy a tábornok akkoriban „szél ellen” haladt. Okkal feltételezhető tehát, hogy Jaruzelski pályájának felívelő szakasza a szovjet marsall uralkodásának éveiben kezdődött. Rokosszovszkij egyébként a Szovjetunióba történt visszatérését követően is jelentős figura maradt: továbbra is mértékadó volt a véleménye a lengyel néphadsereg káderállományát érintően. S ez nem elhanyagolható azzal a ténnyel szemben, hogy a lengyel katonai vezetés élére a Sztálin életében oly sok gyanúsítással övezett MARIAN SPYCHALSKI9 került, akinek fivére, JÓZEF SPYCHALSKI a Honi Hadsereg10 ezredese volt a háború alatt.

Ugyanekkor a Szovjetunió uralkodó rétegeiben a terrorról és a gyilkosságokról történt lemondás nyomán bekövetkezett az, amitől Sztálin leginkább tartott. Létrejött az érinthetetlenek csoportja, amelyet aztán mindinkább kiterjesztettek az alacsonyabb rangú funkcionáriusokra is. Bármilyen ellentmondásosan hangzik, de igaz: így kezdődött a kommunistákat riogató moloch, „az erők szabad játékának” kialakulása, amely végső soron egyenes utat jelent a szabad választások és a piacgazdaság felé. A rendszer mind ingatagabbá vált. A rendőrséget gumibotokkal szerelték fel Lengyelországban is, különleges belügyi rohamosztagokat hoztak létre, megalakították a ZOMO-t11, a ROMO-t12 és hasonló egységeket, de közeledett az idő, amikor a tömegek elleni harcban be kellett már vetni a hadsereget is, amely mind létszámában, mind fegyverzetében jelentősen különbözött az úgynevezett rendfenntartó csapatoktól. Hogy előbb-utóbb szükség lehet a hadsereg szélesebb körű alkalmazására, jól mutatták a berlini, a poznani és a budapesti harcok tapasztalatai. Ebből fakad a hadsereg jelentőségének megnövekedése Lengyelországban is, és következésképp egy hivatásos tábornok — Jaruzelski — felbukkanása a legfelsőbb pártvezetés soraiban.

AZ EURÓPAI ÉS VILÁGESEMÉNYEK számunkra kedvezőtlen alakulása a XIX. században, s XX. század első, majd második felében állandó fáziseltolódást jeleneteit a lehetőségek terén. Amíg a magyarok véreztek, mi reformokat hajtottunk végre, aztán kénytelenek voltunk segédkezni a reformok eltiprásában Csehszlovákiában velük együtt. Végül a szovjet rezsim hátában is nyílt egy front: kirobbant az afganisztáni háború.

Az orosz katonai doktrína tiltja a kétfrontos harcot. Ez a gondolat három nagy háború tapasztalatain alapul: Napóleon sorsára, valamint Németországéra 1918-ban és 1945-ben. A „mi időnkben”, tehát 1980-81-ben javában tartottak az elkeseredett harcok Afganisztánban, s antikommunista felkelések, felszabadító háborúk lobbantak fel minduntalan a tengerentúli szovjet gyarmatokon. Mint egykor a magyarok, most az afgánok ontották vérüket értünk is. Az, hogy a nyolcvanas évek fordulóján nem került sor szovjet beavatkozásra Lengyelországban, valószínűleg annak köszönhető, hogy Moszkva gyors győzelemben reménykedett Afganisztánban, ahol épp ezidőtájt erősödtek fel az orosz offenzívák.

BREZSNYEV kormányzását két hiba tükrében kell vizsgálni, két olyan hiba fényében, amelyeket uralkodása vége felé követett el: a közép-hatósugarú rakéták Európába telepítése az egyik és az afganisztáni beavatkozás a másik. De ezt megelőzően olyan dolgokat vitt véghez, amelyekre képtelen volt Rettegett Iván, I. Péter, Nagy Katalin és Sztálin: tengeren túli gyarmatokat szerzett az oroszoknak Afrikában (Angola, Mozambik, Etiópia), a Közel-Keleten (Dél- Jemen), s a közép-amerikai domíniumokat kibővítette Nicaraguával. Az amerikai földrész immár ketté volt vágva a kommunisták kezével. Afganisztán leigázásán át az ázsiai kontinens kettévágására törekedtek. Afrikában még ingadoztak a keresztvágáson az Egyenlítő mentén, s egyúttal Dél-Afrika megszerzését is előirányozták. A tengerentúli gyarmatbirodalom kiépítése a sztálinizmustól a trockizmus felé való elhajlást jelentette, azaz a szovjet forradalom exportját, míg Sztálin az olyan országok „felszabadításán” igyekezett, amelyeket hozzá lehetett kapcsolni Oroszország eurázsiai rögéhez. Magában a Szovjetunióban az oroszok az össznépességnek alig a felét tették ki, az egész Birodalom viszonylatában pedig számarányuk egyenesen nyugtalanító volt. Ezért kezdték beemelni a köztudatba az „összlávság-tudat” rasszista elméletét, és kezdték beemelni a legbizalmasabb állásokba, pozíciókba a beloruszokat, ukránokat, s fontos vonalakat telepítettek be kubai és NDK zsoldosokkal. A lengyeleket nem vetették be, nem alkalmazták a gyarmatokon, inkább arra használták fel őket, hogy a saját hazájukat pacifikálják. A kommunista hatalom egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy a saját országát ellenséges területként kezeli. Ebben a tekintetben Jaruzelski az eloroszosodott és a Szovjetunióban kiképzett Volgamenti német Hoffmannra, az NDK hadseregének volt főparancsnokára emlékeztet.

Az afganisztáni háború a legnehezebbnek bizonyult azok közül, amelyek a szovjet gyarmatokon fellángoltak. Más háborúk pedig flottájának fokozottabb kiépítésére kényszerítették a Szovjetuniót. (A csuzimai eseményekre emlékeztető volt már ez a flotta, a tengeralattjárók katasztrófái következtében.) Egy olyan ország számára, amely maga is gyarmati fejlődés szintjén rekedt, s amelynek népe maga is gyarmati sorban volt saját uralkodóinak és vezetőinek köszönhetően, gyarmati háborúk finanszírozása néhány más országban elképzelhetetlen megterhelést jelentett.

HA JARUZELSKI 1980. december 8-a után, de különösen a bydgoszczi eseményeket13 követően (amelyeket, mint később kiderült, ő maga parancsolt kiprovokálni) átállt volna a lengyel oldalra, akkor most valóban igazi lengyel államunk volna és saját, valódi hadseregünk. Magdalenka és a Kerekasztal jónéhány évvel korábban következtek volna be — erre mutató megoldási javaslatokat hangoztatott ugyanis URBAN és WERBLAN már akkoriban.

A volt NDK-németek azt igyekeznek bizonygatni, hogy a „hadiállapot” bevezetése ERICH HONECKER ötlete volt. Az igaz, hogy a KGB, a GRU15 és a „szmers”16 után a lengyel helyzetet legjobban a Stasi ismerte. Ügynökeinek tevékenysége, megjelenése Lengyelországban 1979-től fogva mind szembetűnőbb volt. Átdobták ide a Rote Armee Fraktion csoportjának egyes tagjait, és népes NDK-delegációk, amelyek kereskedőnek álcázták magukat, laktak a vajdasági városok szállodáiban. NDK katonai járművek konvojai lassan már kezdtek hozzátartozni Észak-Kelet Lengyelország vajdaságainak tájképéhez, s Trabantok és Wartburgok ezrei is, civilbe bújt német tisztekkel a volán mögött: családostól jártak át szabadságra és keresték fel a legeldugottabb zugokat is az országban. 1981 derekán Közép- Lengyelországban számkódos német rövidhullámú rádióadásokat lehetett fogni. Vajon logisztikai előkészítés volt ez az NDK hadserege részéről, avagy kémjelentések?

Kérdés, hogy a szükségállapot bevezetése pusztán egy volt-e a Szovjetunió legszellemesebb ötletei és inváziós tervei közül. Úgy gondolom, hogy 1945 óta igen, bár az oroszok a cári „örökös szükségállapot államára” támaszkodtak már régóta. (Mickiewicz megfogalmazása 1834-ből e témában mindmáig páratlanul találó tömör és aktuális példaként szolgál.) Az oroszok előtt három lehetőség állott: 1. bevetni a lengyel területen állomásozó egységeiket, további jelentős csapatok beléptetésével Csehszlovákia, az NDK, Kalinyingrád (Königsberg), Litvánia, Belorusszia és Ukrajna felől. A tenger felől együttműködött volna a szovjet balti flotta, valamint deszantegységek stb. Lengyelország bekerítése így összehasonlítatlanul totálisabb volt, mint 1939-ben. Az ellenség mégis más helyzetben volt, mint akkoriban a németek, akik éppen győzelemsorozatuk elején jártak, amelyhez a „leghűségesebb szövetségesnek” bizonyult Szovjetunió minden támogatást megadott. 2. Megerősíteni a behatoló szovjet csapatokat NDK, csehszlovák, bolgár és magyar egységekkel, fokozva ezzel a klausztrofóbia hatását, amelynek alapján a propaganda Lengyelország teljes elszigeltségét emlegethette volna. Ez a variáns azonban már bevetésre került 1968-ban. Ráadásul az NDK hadsereg megjelenése beláthatatlan következményekkel járhatott volna. A birtokomban levő információk szerint 1968-ban annak oka, hogy az NDK hadseregét második vonalba sorolták az volt, hogy a lengyel katonák a keletnémet egyenruhák színe és szabása láttán „nem kezeskedtek magukért”.

Jaruzelskinak elfelejtik, hogy 1968-ban részt vett a lengyel diákmozgalmak elfojtásában: a lázadókat besorozták a lengyel néphadseregbe, arra a mintára, amit a cári hatalom alkalmazott 1863 elején, az orosz hadseregbe kényszersorozva a lengyel fiatalokat. A néphadseregnek kettős szerepe volt: börtönbe zárni a katonákat, akik ebben a seregben szolgálva a terror eszközévé váltak a Lengyel Népköztársaság többi állampolgárával szemben. A lumpen elemek uralma és a bűnözők világában érvényes szokásrendek átültetése a néphadsereg mindennapjaiba mindkét célt szolgálta.

A varsói szerződés beavatkozására várva olyan tébolyult elképzelésekkel is találkoztam, melyek szerint „a lengyelek ha visszavágnak, akár Berlinig is eljuthatnak”. Ebben az egyenletben az ismeretlenek száma nem több volt, hanem sok. A kommunisták félelmei tűnnek ki abból a félretájékoztatási kampányból, amely 1981-et jellemezte. A tiszti testületnek kihirdették például, hogy az Opolei Húsfeldolgozó Üzem Szolidaritás szervezetének szándékában áll elrabolni a néphadsereg tisztjeinek és altisztjeinek gyermekeit a bölcsődékből és óvodákból, hogy bezárják őket a hűtőházakba, ahol majd halálra fagynak. Néhány egységnél páncélozott járművek kísérték, illetve szállították a gyermekeket, legtöbbjüket erdei telepítésű laktanyákba. Igen érdekesek voltak azok az összeállítások is, amelyek az SB17 proskripciós listáin szereplő kommunistákról készültek, mint a Szolidaritás által halálra ítéltekről. Ritkán bár, de előfordultak rajta a sajtóból jól ismert SB és MO18 parancsnokok nevei is, míg az egyes területeken működő ávós ügynökök és ROMO-sok tömegei hiányoztak róla. Azokat a volt AK-sokat persze, akik beléptek a LEMP-be, felvették a listákra. Egyvalaki a listán szereplők közül tiltakozott és követelte, hogy húzzák ki a nevét. Az SB ügynöke, aki bemutatta neki a listát, úgy meglepődött ezen, hogy automatikusan eleget tett a felszólításnak és kisatírozta az illető nevét, amivel sikerült derékba törnie a saját karrierjét.

A szükségállapot megvalósítása, amelynek perfekcionizmusát büszkén emlegetik végrehajtói, más dolog. A katonai-rendőrségi erők győzelme, amit meghirdettek (s később nem átallották az 1991-es moszkvai puccsal összehasonlítgatni), gyenge muzsika. Az úgynevezett harmadik variáns kockázatát vállalták, a kétfázisú akcióét: először a Lengyel Népköztársaság katonai-rendőri erejét vetették be. Tapogatódzó csapásnak szánták, amely sikertelenség esetén is legalább azt volt hivatott felderíteni, milyen erőkkel és szándékokkal rendelkezik az ellenfél. Elhíresült interjújában DUBINYIN tábornok (a Lengyelországban állomásozó szovjet csapatok parancsnoka) semmi újat nem mond ahhoz képest, amit tizenegy évvel korábban már közzétettek az amerikaiak. Ami megdöbbentő: Dubinyin lojalitása és panegerikus hangvétele Jaruzelski irányába. Az orosz tábornok aláhúzza, hogy december 12-ről 13-ra virradó éjjel készültségbe volt helyezve a szovjet hadsereg. Nem azért mozgósítottak több százezernyi katonát, s nem azért helyezték őket készültségbe — mondja —, hogy Jaruzelskit zsarolják vele: ez csak mellékes cél volt. Dubinyin szerint a szovjet hadsereg azért volt riadókészültségben, hogy akcióba lépjen, ha az első csapás megtörne.

Kérdés azonban, hogy az oroszok mennyire szívesen küldtek volna csapatokat a lázadó Lengyelországba. Meg kellett vizsgálniuk a cseh-lengyel változatot: ebben a lengyelek nem tanúsítanak ellenállást, pusztán befolyásolni igyekeznek az imperiális hadsereget, inkább a propaganda eszközeivel törnek a szétzilálására. Az oroszok számára iránymutató volt a Szolidaritás híres felhívása a hódoltsági országokhoz, hogy alakítsanak ők is szabad szakszervezeteket. Az oroszok óvatosságát mutatja a tény, hogy Lengyelországot megszállva tartó katonai egységeiket teljes elszigeteltségben tartották, némelyiket oly mértékig, hogy a gyakorolótereken — amelyek a Szovjetunió felségterületének számítottak az egyezmények szerint — az ott szolgáló katonák gyakran azt hitték, valóban a Szovjetunióban vannak.

Vajon mit jelentett volna a Lengyel Népköztársaság erőinek sikertelensége? Vajon miben jelentkezett volna? Mi történt volna, ha a vezetők többségének letartóztatása ellenére a maradék tevékeny ellenállást tanúsított volna? Ha szemügyre vesszük a később Gdanskban és Nowa Hutában bekövetkezett eseményeket, amikor a ZOMO a tüntetők ellen kifejtett akciói során, felszerelésének és fegyverzetének óriási túlsúlya ellenére nemegyszer megadta magát és könyörgött az életéért, akkor azt látjuk, hogy az erős indoktrináció ellenére sem volt igazán felkészülve a lakossággal szembeni véres harcra és élete kockáztatására. Még kevésbé volt kész ilyesmire a lengyel néphadsereg állománya. Csak a hatalmas második vonalat maguk mögött érző, Oroszországban képzett káderek voltak biztosak a dolgukban. Speicális csoportok álltak készenlétben az esetlegesen a lengyel oldalra dezertáló szovjet katonák elfogása, vésztörvényszéki elítélése és kivégzése céljából.

E harmadik variánsban az oroszok az alájuk rendelt lengyel népköztársasági katonai-rendőri erők számára olyan ordre de batail- le-t jelöltek ki, amely erősen emlékeztetett a XX. század elején a gyarmatosítók által még alkalmazott megoldásokra, amikor a benszülöttekből felállított intervenciós csapatokat vetették be testvéreik pacifikálására az első vonalban. Jaruzelski etnikai lengyelsége lett volna az agresszor alibije, aki mundérba öltöztetett rabszolgákkal tiportatja el vértestvéreik törekvéseit. Csak ezen akció sikertelensége esetén lépett volna elő a hátuk mögül az uralkodó ország hadserege.

Az, hogy Jaruzelski győzhetett ebben az egyetlen háborúban, amelynek főparancsnoka volt, nagymértékben függött a lengyel társadalomtól és annak reakcióitól. A Szolidaritás pontos értesülésekkel rendelkezett. Épp maguk a lengyelek, elszigetelve a világtól és elvágva egymástól, mindannyian egyedül, önállóan döntöttek arról, hogy Jaruzelskinek sikerüljön. A béke győzelme azon a decemberi éjszakán egy negyvenmilliós nemzet zseniális intuícióján múlott, amelynek minden tagja külön és egymaga hozta meg a helyes döntést. A tábornok győzelme a nehézfegyverzetű katonai egységek győzelme volt olyan civilek fölött, akik a békés eszközökkel folytatott harc hívei voltak, és tudatosan választották a védtelenséget. A hadiállapot jelentette a kihívást, vetette oda a kesztyűt, idézte elő a véres harc fenyegetését, teremtett olyan szélsőségesen veszélyes helyzetet, mint amilyen például december 12-e és 17-e között keletkezett. Nem Jaruzelski tábornok vetette el tehát a véres megoldás lehetőségét, hanem az általa rabláncra vert lengyel társadalom.

NEM RAGADTAM VOLNA TOLLAT EBBEN AZ ÜGYBEN, ha Jaruzelski csendesen eltűnt volna a történelem süllyesztőjében. Ő azonban ehelyett nemcsak, hogy nem lépett le a színről, de jellegzetes önimádattal igyekszik mindegyre meggyőzni a lengyeleket és a világ közvéleményét arról, hogy a gondviselés államférfiúja volt Lengyelországban. Személyes ellenérzésekkel nem viseltetem iránta. Ő számomra éppolyan abszurd jelenség, mint az általa betöltött szerep az elnyomás és erőszak apparátusában. Bármikor be lehetett volna helyettesíteni a személyét például Siwicki, vagy JANISZEWSKI tábornokokkal. A tény, hogy Jaruzelski etnikai szempontból lengyel, nem a számunkra volt fontos, hanem a szovjetoroszoknak. Jaruzelski nem oldotta meg a „lengyel kérdést” — ő a Szovjetunió számára lehetett csak a gondviselés államférfija. Levette a szovjet hadsereg válláról a terhet, amely Lengyelországban várta volna. Megszabadította a Szovjetuniót az intervencióval járó újabb szégyentől, segített megőrizni presztízsét a világ szemében. Ő maga beismeri: „Az 1968-as szovjet beavatkozás ügyetlen megoldás volt, amit egyébként az oroszok is elismernek. 1981-ben nem feledkeztem meg erről a leckéről”. A tábornok tehát a lengyel társadalomra igyekszik hárítani a szégyent, amely az ő interpretációja szerint, mintegy önmagát kötötte gúzsba, önmaga tiporta el saját jogait. Jaruzelskit a lengyelséghez az anyakönyvi bejegyzés, valamint a lengyel nemesi és katolikus etosz emlegetése köti, mely utóbbival önmaga ruházta fel magát. A katolicizmust felcserélte az új hitre, az ateizmusra. Ő maga állítja: „hű maradtam és maradok is ideáljaimhoz”. „Az én világom másodszor omlott össze a berlini fallal együtt. Ismét derékba tört az a világ, amelyet reformálhatónak, s a többinél jobbnak tartottam. Hatvankilenc évesen meg kellett látnom, hogy semmi sem maradt abból a pártból és rendszerből, amelyet felépíteni szerettem volna”. Vagyis a hadiállapotot nem Lengyelország védelmében vezette be, hanem a megingott rendszer további építése érdekében. Ez pedig együtt járt a lengyel társadalom további rombolásával.

AMI JARUZELSKI NEMESSÉGÉT ILLETI, az I. Köztársaság minden szejmje (míg a képviselőket nem korrumpálta Oroszország), megfosztotta volna tőle. ő ugyanis BRANICKI hetman és RZEWUSKI áruló praktikáinak követője. Olyan ügy ez, amelyet csak iskoláskönyves megközelítéshez hasonlíthatunk, amelyben a nemességet és az arisztokráciát vádolják azzal, hogy eladták az országot az oroszoknak: „íme, ismét egy azok közül, akik szabadságból, rabszolgaságba taszítottak bennünket”.

Jaruzelski azt vallja, hogy csak egyszer látogatott el apja birtokára, mert „többször nem illett”. A legtöbb földbirtokos fejlesztette a mezőgazdasági és az általános oktatást, támogatta a gyógyítást, fáradozott a parasztok életének jobbá tételén. A tehetséges parasztgyerekek számára ösztöndíjakat alapítottak. Az a hűvösség és közönyösség, amely alattvalóival, alárendeltjeivel, vagy gondjára bízottakkal szemben jellemezte a tábornokot, személyiségének olyan vonása volt, amely képessé tette rá, hogy elhagyja saját rétegét, és átálljon a halálos ellenség oldalára — a szovjet kommunista párt és hadsereg mellé. Ezt követően egyébként hihetetlen közönyösen viselkedett a lengyel néphadseregben uralkodó állapotok iránt is.

Adam MlCHNIKNEK19 adott interjújában Jaruzelski azt mondja, hogy 1980 augusztusától fogva felgyorsult a kommunista hatalom eróziója. Másutt pedig közli: „ma már tudom, hogy tisztelni kell mások véleményét”. E szavakkal dörgölődzik a győzelmes társadalomhoz, miután még egyszer, már megint az erősek oldalára állt. A kommunizmust nem akarókat említve azt mondja rájuk: „a többiek”.

Érdekes dolog: annak a lehetőségét, hogy ebben az operációban Jaruzelski használtassák fel, Brezsnyev Sztálin előrelátó politikájának köszönhette, aki megparancsolta, hogy a lengyeleknek hagyják meg szimbólumaikat — a fehér sast, a nemzeti lobogót, a hagyományos egyenruhát, a lengyel katonai és felkelési tradíciók egy részét, mi több, Mickiewiczet és SlENKIEWlCZET sem tiltatta be (míg a Szovjetunióban például Dosztojevszkij indexen volt). Az célozta mindez, hogy a felsorolt területeken az érzékeny lengyelek számára megteremtse az illúziót, hogy lengyel hadseregben szolgálnak, és lengyel államban élnek.

A hadiállapot előtt Jaruzelskit olyan hatalmi eszközökkel ruházták fel, amilyenekkel előtte egyetlen szovjet helytartó sem rendelkezett Lengyelországban. A szovjet gondolkodásra jellemző volt, hogy úgy helyezték belé bizalmukat, hogy egyúttal alkalmat teremtsenek az ellenőrzésére is, méghozzá menten több szálon: mint a kommunista párt első titkárát, mint miniszterelnököt és mint a néphadsereg főparancsnokát. A „szükségállapot” előkészítése során minden hatalmi vonalra rátette a kezét.

A hadiállapotnak messze nyúló stratégiai céljai voltak. Ezekről nagy a hallgatás, ugyanis a GORBACSOV bevezette változások elhomályosították a korábbi elképzeléseket, és az egyes tevékenységek eredeti irányát. Voltaképpen ugyanis drákói neosztalinista intézkedéseket vezettek be. Készültek az igazságszolgáltatási apparátus személyi állományának lecserélésére. Olyan intézkedéseket készítettek elő, mint az 1940-50-es évek fordulóján — el szándékoztak távolítani a jogászokat az ügyészségekről, és olyan embereket akartak a helyükre ültetni, akik csak speciális ügyészi tanfolyamot végeztek. Többségükben erre kiválogatott vagy fiatalon nyugdíjba küldött volt belügyminisztériumi dolgozókat, akik a jogot „burzsoá megközelítésben” alkalmazó, semleges beállítottságú szakemberek helyett a „klasszovoja szlusznoszty” (osztályhűség) jegyében kezelték volna az ügyeket. Ugyancsak tervbe volt véve a bírói testület leváltása. Az SB és az MO számos alkalmazottja jogi végzettséggel rendelkezett, és később ügyvédi irodákban, ügyvédi pályán helyezkedett el. Tehát annak ellenére, hogy a felügyeleti rendszer amúgyis összefüggő volt — politikai titkosrendőrség, alatta az ügyészségek, majd a bíróságok — az 1949-56 közötti szigorú rezsimhez való teljes visszatérést tervezték. A belügyminisztériumban, a honvédelmi minisztériumban és a televízióban elhelyezett szovjet tanácsadók közvetlen befolyása, a lengyel társadalomba beépített speciálisan képzett és felkészített szovjet állampolgárok működése, akik megfelelően preparált papírokkal és kiváló lengyel nyelvismerettel bírva elárasztották Lengyelországot, átvettek fontos pozíciókat, lehetővé tette, hogy visszalökjék Lengyelországot abba a helyzetbe, amelyben a környező leigázott államok — Csehszlovákia és az NDK — voltak. Azaz vissza szándékoztak vonni az úgynevezett Lengyel Október 1956-os vívmányait, mi több, valósággal vissza kívánták állítani az 1945-ös állapotokat, amikor az országban gyakorlatilag katonai kommandatúrák uralkodtak.

MI TÖRTÉNT VOLNA LENGYELORSZÁGGAL 1956-BAN, ha a belbiztonsági bizottság és a hadsereg egy része nem rokonszenvezett volna a lengyel oldallal, megtagadva Rokoszovszkijnak az engedelmességet? Hibner és Komar tábornok, az akkoriban még ezredes Bednarz, vesztés esetén a főbelövést kockáztatva élére álltak a fellázadt reguláris erőknek. Stanislaw Staszewski, a LEMP varsói pártbizottságának első titkára fegyvert osztott Zeran munkásainak. Jaruzelski tábornok azonban élete során nem egyszer jelét adta, milyen ellenségesen viseltetik a Lengyel Októberrel szemben. Adatok bizonyítják, hogy személyesen üldözte az októberi tábornokokat.

1956 eseményei fontos támpontot jelentenek a hadiállapot értékelése szempontjából. Nem okozott például csalódást akkoriban a kommunista OCHAB, aki a kommunizmusban szokatlan módon önként lemondott a hatalomról, lehetőséget nyitva ezzel a reformerők előtt. A LEMP KB VIII. plénumának résztvevői is méltóságteljesen viselkedtek (Jaworska, Tatarkówna, Granas, Wasilkowska).

A 12-RŐL 13-RA VIRRADÓ ÉJJEL JELENTŐSÉGÉNEK megértésében kulcsszerepe van azon titkos vagy féltitkos dekrétumok és rendeletek értékelésének, amelyeket később, 1985-ben vezettek be, beléjük foglalva a hadiállapot előírásait is. Kezdve a szállítható élelmiszer mennyiségének meghatározásától (például 12 tojás). A rendszer zsoldosainak őrjáratai ellenőrizték a magángépkocsikat, a vonatok utasait, elkobozták az előírásosnál több élelmiszert, mintegy céltudatosan felidézve ezzel az 1939-45 közötti éveket. A hírhedt 1985-ös „májusi rendeletek” „felfüggesztése” és „visszavonása” ellenére, mintegy törvényesítve a hadiállapotot, munkásellenes jogrendet vezettek be, éles támadásokat indítottak az egyház ellen, s a száműzetést önkéntesnek kiáltották ki. Átszervezték és kibővítették az SB ügynöki hálózatát (információim szerint például a kielcei vajdaságban a hadiállapot alatt még egyszer annyi titkosügynököt, informátort verbuváltak, mint amennyi az 1981-es létszám volt). Mélyebbre hatoltak a munkás-, paraszt- és diákrétegekbe. Áruló szerepet kapott — természetesen a Szolidaritás semlegesítése céljából — a kormányhű, korporációs jellegű központi szakszervezet.

Minden területen egymást érik a hasonló, illetve egységes, egymást erősítő, hosszú távra szóló, távlati terveket tükröző intézkedések. Amint korábban a LEMP-KB politikai bizottságának esetleges, alkalmi nyomásától, illetve a lengyelek önvédelmi reakcióitól függött a mindenkori lengyelországi helyzet, úgy a hadiállapotban az 1949-56 közötti évek megelőző jellegű terrorját most kiegészítették reaktivációs vonásokkal. Nagyméretű, ama évek óta ismeretlen intenzitású skálán igyekeztek bevonni a társadalmat az együttműködésbe. A propagandatevékenység, különösen a népköztársasági televízióban, még a ROMO hordozta terror veszélyénél is fokozottabb fenyegetést jelentett. Az SB és a belügyminisztérium részben azonos volt magával a propagandát irányító stábbal. A belügy és a tévé korszerű módszereket alkalmazott, miközben a társadalmat civilizációs elmaradottságban tartotta. Az erőszak propagandája a propaganda erőszakosságával társult. A tévé „valódi valóságot” kényszerített a nézőre, győzködve fenyegetett és fenyegetve győzködött. Maga Jaruzelski tábornok is az erő előtti meghajlás ideológiáját képviselte. A neomarxizmus tételeivel összhangban: ami van, az helyes, ha egyszer képes volt életre kelni, vagyis a katonai filozófus filozófiája összefoglalható a „kisebbik rossz” fogalmában. Erre a földalatti ellenállás azt válaszolta, „minket nem a kisebbik rossz, hanem a nagyobbik jobb érdekel”. Az járja, hogy a népköztársasági tévé ezekben az években a tudatalattit befolyásoló módszereket is alkalmazott (s eddig még csak vizsgálatot sem kezdett az ügyben senki!); a pergő képsorokba szemmel tudatosan fel nem fogható, de az agy receptorai által mégis érzékelhető és az emberek tudatába beépülő rövid kockákat vágott be olyan feliratokkal, mint „Jaruzelski mentette meg Lengyelországot”, vagy „Jaruzelski a legnagyobb hazafi” stb. Perfid módon építették fel a legnagyobb hazugságokat, s egy egész hamis világot építettek a lengyelek köré. Az SB és a LEMP által inspirált suttogó propagandába ügyes hazugságokat építettek be, kiszivárgott információknak tüntetve fel őket. Oroszország jóváhagyásával folyt ez az ijesztgetés. Igyekeztek tudatosítani, hogy „a hadiállapot Jaruzelski jóságának köszönhetően olyan, amilyen, sokkal rosszabb lenne, ha bejöttek volna az oroszok”. Moszkva beleegyezésével a Lengyel Népköztársaság élére olyan rendőri-katonai csoport került, amelyről igyekeztek elhitetni a wallenrodizmust. Senki nem vette magának a fáradságot, hogy legalább még egyszer elolvassa a történetet.

A „wallenrodizmus” dolga ismét napirendre került Ludwik Kalkstein-Stolinski ideje óta, akit a németek letartóztattak, s aki az AK (Honi Hadsereg) felderítésétől átállt a Gestapo szolgálatába és belekeveredett Grot-Rowecki, az AK 1944 augusztusa előtti főparancsnokának letartóztatásába is. A népköztársasági bíróság előtt azt vallotta, hogy ő egy új Konrad Wallenrod volt. Még a Lengyel Nép- köztársaság legfelsőbb bírósága is — amely az utasítást kapta, hogy Kalksteint meg kell menteni — újra áttanulmányozta a művet és a következő versszakokra hivatkozott indoklásában:

Neve német volt, de litván maradt a lelke, családját siratva, kését hódítókra fente...

titokban fentem a kést, s mily édes bosszúval szaggattam Winrich ágyát, törtem tükreit...

Száz évig se gyógyítja be sebeit a Rend

mondja élete alkonyán Wallenrod Remete Aldonának —

Szíven találtam a százfejű szörnyet, kincseit herdáltam, hatalma forrásait, hamuvá égtek városok, tengernyi vér folyt el...

Én tevém mindezt, megtartva esküm, iszonyúbb bosszút pokol sem gondol ki

Wallenrod nem a saját hazáját, nemzetét pusztítja, hanem az ellenség hatalmi központját. Hogy Jaruzelskit Wallenrodhoz hasonlíthassuk, ahhoz, a Rend, azaz a Szovjetunió élére kellett volna kerülnie, és ott aztán „szíven találni a százfejű szörnyet”. Tudjuk, hogy ez még Dzerzsinszkijnek sem sikerült.

(Folytatjuk)

Fordította és jegyzetekkel ellátta Szalai Attila

 

* Megjelent a krakkói Árka című havilap 1992. évi 6. számában (A szerk.)


 

Jegyzetek:
 

(1) A Lengyel Munkáspárt, a későbbi LEMP 1945 utáni vezetői

(2) Rogatywka — a hagyományos lengyel katonai egyenruhához tartozó sapka, tányérja krakkói népviseleti mintára emlékeztetőén, négyszögletes

(3) Marian Brandys — Ismert lengyel író, több műve magyarul is megjelent. A szöveg „General Arbuz” című könyvére utal, amelyben élesen bírálja Józef Zajaczek tábornokot (ld. 4. pont), akinek életútját, bár közvetlenül ki nem mondottan, de egyértelműen Jaruzelskiéhez hasonlította.

(4) Józef Zajaczek (1752-1826) — lengyel tábornok, az ún. Négyéves Szejm képviselője, jakobinus, a Tadeusz Kosciuszko-féle felkelés alatt Varsó város- parancsnoka. A felkelés bukása után letartóztatják. 1795-ben Francaiaországba emigrál. Napóleon bukása után, 1815-ben behódol a Lengyel Királyság cári helytartójának, Konstantin nagyhercegnek. Kiváló szolgálataiért alig három év múltán, hercegi címeg kap. Varsó Zoliborz kerületében a mai napig utca viseli a nevét, amit mind többen helytelenítenek.

(5) Wincenty Krasinski (1782-1858) — a napóleoni könnyűlovasság tábornoka, 1813-tól hadseregtábomok a Lengyel Királyságban. Szenátor és vajda, a cári politika odaadó végrehajtója, az 1830-31-es novemberi felkelés ellenzője. Mickiewicz Ősök című művének egyik legkomikusabb jelenete, a ”Varsói szalon” Krasinski gróf — a költő Krasinski apja — házában rendezett arisztokrata összejövetelekre utal.

(6) Karol Swierczewski („Walter”; 1897-1949) — lengyel munkásmozgalmi aktivista, tábornok. 1915-től Oroszországban tartózkodik. Tevékenyen részt vesz az októberi bolsevik forradalomban, majd a polgárháborúban. 1918-tól a Vörös Hadseregben szolgál, 1927-től 1936-ig különböző parancsnoki beosztásokban. 1936-38 között a spanyol polgárháborúban harcol: a XIV. Nemzetközi Brigád, a különleges rendeltetésű „A” hadosztály, majd a 35. Nemzetközi Hadtest parancsnoka. 1938-tól ismét a Szovjetunióban szolgál, 1941- 43 között ismét parancsnoki beosztásban. 1943-tól a Szovjetunióban alakított lengyel hadsereg egyik fő szervezője, később ennek első hadtestparancsnoka. 1944-ben az I. Lengyel Hadsereg helyettes parancsnoki posztjára kerül. Tagja a Szovjetunióban működő Lengyel Kommunista Párt központi vezetőségének. 1944-45-től a Lengyel Munkáspárt KB tagja. 1946-ban megkapja a védelmi miniszteri tárcát. Máig tisztázatlan körülmények között vesztette életét Baligród lengyel helység mellett.

(7) Konstantin Rokosszovszkij (1896-1968) — a Szovjetunió, majd Lengyelország marsallja is. Részt vett a bolsevik forradalomban, 1918-tól parancsnoki beosztásokban szolgált a Vörös Hadseregben. A harmincas évek tisztogatásai során lágerbe kerül. A második világháború alatt a Moszkvát védő 16. hadsereg parancsnoka, majd frontparancsnok a brianyi, a doni, a központi és az első, illetve a második belorusz fronton. Harcol Sztálingrádnál. R. parancsnoksága alatt, az Első Belorusz Fronton harcoló, a Szovjetunióban alakított I. Lengyel Hadsereg., 1945 és 1949 között a szovjet Északi Hadseregcsoport parancsnoka. 1956-ig Lengyelország honvédelmi minisztere, lengyel marsall, miniszterelnök-helyettes, a LEMP PB tagja. 1956-ban visszatért a Szovjetunióba, ahol 1958 és 1962 között honvédelmi miniszterhelyettes volt.

(8) Wladyslaw Pozoga — a népi milícia, azaz a kommunista rendőrség altábornagya. A felderítés és az elhárítás volt főnöke, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter első helyettese egészen a rendszerváltásig.

(9) Marian Spychalski (1960-1980) — munkásmozgalmi aktivista, Lengyelország marsallja, végzettsége szerint építészmérnök. 1942-től a Lengyel Munkáspárt tagja, a Népi Gárda és a Népi Hadsereg nevű kommunista partizánalakulatok főnöke. 1944-45-ben Varsó városának elnöke. 1945-től a Lengyel Néphadsereg helyettes főparancsnoka. 1945-48-ig honvédelmi miniszterhelyettes, ugyanebben az időszakban a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának tagja. 1949-ben letartóztatják, 1956-ban megkapja a Lengyelország marsallja címet. 1968-70 között az államtanács elnöke. 1959-70-ig a LEMP KB tagja

(10) Armia Krajowa, AK — Honi Hadsereg, a londoni lengyel emigráns kormány alárendeltségében működő illegális, nagyon hatékony katonai szervezet a második világháború alatti Lengyelország területén.

(11) ZOMO — Zmotoryzowane Oddzialy Miliciji Obywatelskiej, azaz speciális rohamrendőrségi alakulat. Hírhedten kegyetlen viselkedése miatt gyűlölet és közmegvetés tárgya volt a Jaruzelski-féle hadiállapot idején.

(12) ROMO — Robotnicze Oddzialy Milicji Obywatelskiej: szó szerinti fordításban a „népi milicia munkásosztagai”. Valójában tartalékosokat hívtak be katonai szolgálatra és irányították őket át a rendőrség alakulataihoz. A behí- vottak közül nagyon sokan tiltakoztak a katonai szolgálat efféle átminősítése ellen és nem vállalták, hogy rendőrruhába öltözzenek. A parancsot megtagadókat katonai bíróságok elé állították.

(13) Bydgoszczy-i események — 1918 tavaszán a bydgoszczi városházán tanácskozó Szolidaritás-vezetőket a helybeli rendőrség speciális alakulatai megtámadták, brutálisan megverték és kikergették a teremből, majd provokációval és a hatóság elleni erőszakkal, a rendszer elleni összeesküvéssel vádolták őket. Az eseményt követő országos felháborodás, amely könnyen átcsaphatott volna felkelésjellegű megmozdulásokba, Jaruzelskinek lehetőséget kínált a mozgalom gyors eltiprására.

(14) KGB — Komitet Gaszudarsztvennoj Bezopasznosztyi — a szovjet Államvédelmi Hatóság

(15) GRU — Gaszudarsztvennoje Razvedovatyelnoje Upravlenyije — a szovjet katonai hírszerzés szervezete

(16) „Szmers” — a második világháború alatt a szovjet hadseregben működő kémelhárító csoportok neve, a „szmerty spionam!”, azaz „halál a kémekre!” jelszó alapján kialakult, félelmetes csengésű rövidítés.

(17) SB — Sluzba Bezpieczenstwa: a lengyel állambiztonsági szolgálat, a belső elhárítás szervezete.

(18) MO — Milicja Obywatelska: Állampolgári Milicia, a.m. rendőrség.

(19) Adam Michnik — ismert lengyel politikus, történész, író, újságíró, publicista, jelenleg a Gazeta Wyborcza című országos napilap főszerkesztője. 1968 óta a demokratikus ellenzék tagja, később egyik vezéralakja. A KSS KOR értelmiségiekből álló munkásvédelmi és emberi jogi szervezet alapító tagja, a Szolidaritás egyik fő tanácsadója 1989 végéig. Eltávolodva Walesától baloldali liberális eszmék hirdetőjévé lesz. A mai Lengyelország politikai palettáján már egymás esküdt ellenségei a köztársasági elnökkel.



« vissza